29. Fejezet
Minden rendeződik I.
,,Nem sírok én, mire volna jó a sírás?
Hálásan őrzöm majd mindazt, mi volt.
A szívemben így megmarad minden szép emlék."
Michael Kunze
Az esemény után visszavonultunk az épületbe pontosan úgy, ahogyan előtte pár órával ezelőtt kivonultunk. Visszamentem a terembe, hogy levegyem a cipőm, ami kiszívta a lábam, amikor egy ismerős személlyel találtam szembe magam.
- Nem hittem volna, hogy eljössz, - én voltam az első, aki megszólalt. Bence csak állt, és engem figyelt, miközben próbáltam megszabadulni a cipőimtől, amik rendesen kiszívták a lábaimat.
- Rosszul éreztem volna magam, ha kihagytam volna a ballagásod.
- Rá akartalak kényszeríteni már megint az önös érdekeimnek köszönhetően, hogy elgyere, pedig tudtam, mennyire fájna. Ugye, megtudsz nekem bocsátani?
- Persze, - bólintott. Látszott Bencén, hogy mennyire ideges, vagyis inkább feszültnek tűnt számomra, amikor ránéztem.
- Na, és hogy tetszett? - nem tudtam mit kérdezzek, és hirtelen ez ugrott be.
- Szép volt, - válaszolta röviden. - Te is szép vagy.
- Köszönöm, - mosolyogtam rá.
- Már mesélni akartam, tegnap megjött a vizsgálat eredménye, és nem én vagyok Bella gyerekének az apja.
- Most boldog vagy csalódott vagy?
- Is-is. Jó lett volna, nagyon megkedveltem a srácot. Kicsit Bálintra emlékeztetett, amikor még kicsik voltunk.
- Engem is, - értettem vele egyet. - Régi szép emlékek.
- Lenne még egy dolog, amit elakarok mondani, de nem tudtam hogyan is kellene közölnöm veled.
- Mi történt?
- A következő hónap végén Németországba költözök, és nem jövök többé vissza.
- Tessék?
- Mivel Kristóf úgyis lelép Amerikába, Krisztián meg Londonban van, én úgy gondoltam Németország ideális hely lenne számomra, hiszen ott laknak a szüleim.
- Hová lépsz le, meg hová megy Kristóf? - döbbenten figyeltem rá, és bele se merek gondolni milyen képet is vághattam abban a pillanatban, amikor elmondta, amit már jó ideje elakart mondani, még sem tette meg.
- Nem mondta? Basszus, azt hittem tudod, de úgy tűnik, nem. Kapott valami lehetőséget egy amcsi egyetemtől, én meg nem tudnék továbbra is itthon maradni, mert minden Bálintra emlékeztetne.
- Úr Isten! - kapkodtam levegő után, és muszáj volt leülnöm. A beérkező osztálytársaim mind megkérdezték jól vagyok-e, mert nagyon sápadtnak tűntem, és én mindegyik kérdésre azt kamuztam, ,,igen, jól vagyok". Nem, nem voltam jól.
Némán sétáltam el Bence mellett, egyenesen ki a rám váró családtagjaimhoz, akik nem tudták hová tűntem ennyi időre. Mindenkivel csináltam közös képet az udvaron, miközben a csokraimat tartottam. A legtöbbet Védával és Elizával. Legnagyobb megdöbbenésemre készült egy olyan kép is, amin a jobbomon Bence állt, míg a másik oldalamon Kristóf mosolyog bele a kamerába, én meg úgy nézek, mint aki citromba harapott volna.
Az érettségim hete maga volt a POKOL számomra. Hétfőn magyarral indítottunk, amire a megbeszélt idő helyet pár perces késéssel sikerült beérnem, mert Bella megint kiböködte a kocsim kerekeit, csak most nem kettőt, hanem az összeset. Ennek köszönhetően kissé idegesen estem neki az írásbelinek, miközben azért imádkoztam, nehogy haza érve kinyírjam a nővéremet, mert a hülye viselkedése miatt kezdtem elveszteni a türelmemet. Kedden már nem késtem, és több időm volt felkészülni az írásbelihez, mert az összes közül pont a matematika volt az egyedüli, amitől bevallom, hogy paráztam, mégis úgy éreztem sikeresen vettem az akadályt, és utána a másnapi töri, meg az azt követő német sima ügynek bizonyultak számomra. Semmi sem vette a kedvem. Itt hozzájött a ballagásomon megtudott információ.
Ezen túlsuhanva az érettségi utáni napok pihenéssel teltek. Sokat sétáltam Védával a parkban, vagy tettem látogatást Viktor irodájába, amikor éppen Bella állt elő valami eszméletlenül nagy hülyeséggel, amivel megpróbált keresztbe tenni neki, meg nekem is.
- Biztos, hogy kék színűre akarod a gyerekszobát? - fordultam Bianka felé, akivel azt figyeltük hogyan festi ki a falakat Dominik Nico segítségével, aki önként vállalta a segítséget, még kérni sem kellet.
- A kedvenc színem, és amíg picik a babák, addig mindegy milyen színűek a falak, - válaszolta a kezét a méretes pocakjára téve. Már nem volt olyan sok vissza a szülésig, amit már mindenki nagyon várt.
Bianka azért, mert túlságosan fárasztó volt a kis törpéket cipelni, meg az egész terhessége is maga volt a megterhelés. Dominik azért, mert szeretne már találkozni a gyerekeivel, mégis tart attól, hogy nem lesz jó apa.
- Tegnap leültem normálisan beszélgetni Bellával, de nem sikerült megegyeznünk. Anita ma elköltözött Védával együtt, Viktor meg kiakadt a nővéremre, mert elüldözte őket, - váltottam témát, amikor láttam rajta, több szót nem akar a gyerekszoba színére fecsérelni.
- Remélem tudod, hogy a nővéred dilis.
- Már rájöttem, - vontam meg a vállaimat, és a konyhába sétáltunk. Csináltam teát, amíg a fiúk festettek, mi addig kint beszélgettünk.
- Gondolom Anitáék nem bírták tovább a kedves testvéredet elviselni.
- Bella tett róla, hogy ne tudják, és az benne a vicc, hogy alig kellet megmozdítania a kisujját. Tudja, mennyire fontos lett Viktor számára Anita, aminek köszönhetően oda csapott, ahol tudta, mennyire fájni fog neki.
- De miért utálja ennyire? - érdeklődött Bianka a teát kavargatva.
- Engem azért utál, mert lelepleztem a titkát, amit neki kellet volna, csak hazudozott, szokásához híven. Viktor viszont csak amiatt, mert nem adja neki vissza azt, ami jogilag őt illetné, ami egyet jelentene azzal, hogy kitúr engem az örökségből, és átveszi a vezetést a családi cég felett.
- Gondolom, hamarosan megtörik.
- Már megtört, ezekben a pillanatokban írják alá a papírokat, - árultam el. - Most új ház után nézhetünk, de már azt hiszem Viktor talált is egyet.
- Hát, ez durva! - hümmögött. - Beszéltél Kristóffal?
- Nem, vele nem, de Bencével igen. Belül fáj, hogy elmegy, de megint csak az önös érdekeimet nézném, ha megállítanám, mivel tisztában vagyok vele, jobb lesz neki távol innét, ahol minden csak a testvérére emlékeztetné.
- Talán ott sikerrel jár.
- Remélem, és talán ott megtalálja az életcélját.
- Na, és mi van Kristóffal? Dominik mesélte, tőle tudok mindent.
- Mi lenne? Elmegy, menjen! - vontam meg ismét a vállaimat.
- Cseppet sem kellemetlen, hogy te vagy az egyedüli, akinek nem szólt róla?
- Eliza szerint barátnője van, szóval majd az a csaj foglalkozik vele, engem már nem érdekel.
- Elégé bénán hazudsz, mondtam már?
- Nem hazudok, de ha arra nem képes, hogy elém állva elmondja, ,,bocsi, kimegyek Amerikába, Isten tudja hány évre, hónapra, hétre", akkor mégis miért foglalkozzak vele?
- Kristófnak nincs csaja, - jött be Nico a konyhába.
- Mégis honnét tudod? - fordultam felé.
- Mert ismerem, és amióta szakítottatok nem volt senkije, még alkalmi női sem, pedig nagyon erőlködtem, hogy szerezzek neki valakit, - vallotta be az igazat Nico.
- Még nem végeztetek a festéssel? - kíváncsiskodott Bianka.
- Most álltunk még csak neki, - emlékeztette Nico.
- Hát, akkor jobb, ha belehúztok, mert azt hiszem...- tartott pár percnyi szünetet, lenézve a földre, -... elfolyt a magzatvizem, máskülönben azt hiszem bepisiltem, amit kétlek.
- Dominik! - kiabálta Nico, akivel egyszerre ugrottunk segíteni Biankának.
- Nyugi, ez nem olyan, mint a filmekben, hogy azonnal kint is van a gyerek. Akár tizenöt óráig is eltarthat mire megérkezik a baba, jelen esetben babák, - magyarázta nekünk a kismama.
- Mi történt? - érkezett be hozzánk Dominik, akin látszott, mennyire aggódik.
- Jönnek a babák! - kiabálta a haverja.
- Hozom a cuccot, - rohantam be a szobájába, ahol már össze volt készítve a táska, amiben minden szükséges holmit előre elkészített, mivel nem tudtuk pontosan kiszámítani mikor is érkeznek a gyerekek. Kisebb nehézségek után sikerült épségben beérnünk mindannyian a kórházba, ahová már előtte betelefonáltunk, hogy értesítsük őket, nehogy ebből is baj legyen, bár előre begyakorolták az egészet többször is. Bianka fontosnak látta, ha Dominik fel van készülve a váratlan helyzetekre, így párnapon keresztül folyamatosan gyakorlatoztak, aminek köszönhetően Dominik tökéletesen ura volt a kialakult helyzetnek.
- Megcsináltad őket, most szépen be is jössz velem megszülni! - rikácsolta a fájdalomtól eltorzult arcú Bianka, aki készült eltörni Dominik kezét, annyira erősen szorította.
- Mondtam, hogy mindig támogatni foglak, - emlékeztette őt. Nico elrobogott a büfébe valami harapnivalóért, én meg szem, és fül - tanúja lehettem ennek a jelentős pillanatnak, amíg még vártunk.
- Remélem is, mert egyedül ezt nem tudom megcsinálni, - sírta el magát a barátnőm.
- Képes vagy rá, még soha sem találkoztam nálad bátrabb személlyel ezen a világon. Te adsz nekem erőt ahhoz, hogy minden egyes rémes reggel felkeljek, és erőt véve magamon újra kezdjem a reménykedést, miszerint egyszer majd újra a barátnőmnek mondhassalak téged. Most meg megadod nekem mindazt, amire vágytam, két kisbabát, akiket az életemnél is jobban fogok szeretni ezen a világon, és mindent megadok nekik, amire csak vágynak. Nagyon, de nagyon szeretlek!
- Én is, nagyon, de nagyon szeretlek téged, - törölte le Bianka a könnyeit.
Bevallom, annyira elérzékenyültem, hogy ott elbőgtem magam, ahogyan Bianka, és Dominik szemei is könnyesen csillogtak.
- Én is szeretlek benneteket, - bukott ki a számon, majd magukra hagytam őket. Ez kettejük nagy pillanata volt, ami csak az övéké volt, és ezt tiszteletben tartottam. A folyóson törölgettem a szemeimet, amikor végre Nico is visszaért. Egy szendvicset tartott felém, amit elfogadtam, mert rettentően hangosan korgott a hasam.
- Amit Kristófról mondtam az igaz, tényleg nem volt barátnője, sem semmije azóta, amióta szakítottatok, - kanyarodott vissza a konyhai beszélgetésünkhöz leülve mellém a székre.
- Nem érdekel, - ráztam meg a fejemet. - Azért szakítottunk, mert nem működött.
- Most meg barátok vagytok.
- Nem hiszem, hogy ez, ami azóta köztünk van barátság lenne, - képtelen voltam rábólintani a mondandójára.
- Talán nem elég erős egy kapcsolathon, de szerintem sokkal több, mint sima barátság, - jegyezte meg.
- Mindegy, majd idővel kiderül.
- Ennek nem így kellene lennie.
- Hanem hogyan? Ő odaáll elém elmondja nekem is, amit rajtam kívül már mindenki kívülről fúj, aztán könnyes csókok, majd nagy összeborulás, és együtt elutazunk Amerikába? Vagy mi?
- Vicces, de Bence távozása nem hatott meg annyira, mint Kristófé.
- Mert Kristófot jobban ismered.
- Nem magamra gondoltam, hanem rád.
- Persze, hogy megérint Bence távozása, hiszen a barátom, de jobb lesz neki úgy.
- Akkor miért van az, hogy amikor Kristófról beszélsz, akkor könnyezik a szemed? - törölte meg arcomat egy zsepivel.
- Előbb sírtam, és még amiatt van, - mentegetőztem.
- Már a konyhában is láttam, - mutatott rá az igazságra.
- Jó, bevallom, azt hittem ő a közelemben marad, mert így véglegesen egyedül maradok. Régen ő, a nővérem, Bálint, Bence, Krisztián és én voltunk a nagy csapat, plusz pár barát, akik az évek alatt lemorzsolódtak rólunk. Én meg ott maradok magányosan, de ez várható volt. Mindenki továbblép, csak én vagyok rá képtelen egyedül.
- Ezen vitatkozhatunk, de nem vagy egyedül, hiszen számtalan ember vesz körül. Attól, hogy ők elutaznak, még ott lesznek neked, ha szükséged lesz rájuk, ahogyan Bianka meg Dominik is, bár ott lesznek a babák, de soha sem fogják elfelejteni mindazt, amit értük tettél. Befogadtad Biankát, amikor a szülei kidobták otthonról, ahogyan Dominiknak is segítettél megoldani azt a cikis ügyet, amiről mesélt nekem. Te vagy az a személy, akire számíthatnak, és akikre te is számíthatsz.
- Köszönöm, - tényleg jól estek a szavai.
- Nincs mit, - ölelt meg.
A továbbiakban üzentem Viktornak, hogy mi történt, és érdeklődtem afelől, náluk minden rendben ment-e bonyodalmak nélkül. Elmondta, vett egy házat, a másikat, amiben mi eddig laktunk, meg odaadta Bellának, legyen tőle boldog, ahogyan a céget is aranytálcán szervírozta a számára.
Utána Kristófnak dobtam egy üzenetet, mert képtelen lettem volna vele beszélgetni, ahhoz még túlságosan az élmények hatása alatt álltam.
Ahogy megfordultam, szembetaláltam magam vele.
- Most küldtem el az üzenetet, - nyögtem ki.
- Nico megelőzött, - felelte. Nem tudom miért, de volt valami Kristóf tekintetében, ami elszomorított, még sem tudnám megmondani mi lehetett az.
- Jó! - szólaltam meg.
- Jó? Csak ennyi?
- Mit mondhatnék? Gondolom nem akarod tudni a bővebb részletet arról, hogyan is jutottunk ide. Ha a akarod elmesélem.
- Kösz, de kihagynám a gyomorforgató részeket.
- Akkor mit akarsz még?
- Megakarom magyarázni, és tudom, hogy tudod miről beszélek.
- Nem kell semmit sem megmagyaráznod, nem tartozik rám, a te dolgod. Per pillanat jobban aggaszt Bianka meg a babák sorsa, mint a tiéd, - közöltem vele ridegen.
- Miért csinálod folyton ezt? - csattant fel idegesen.
- Mit?
- Menekülsz a problémák elől ahelyett, hogy megoldanád őket.
- Ez nem az én problémám, és semmi közöm hozzád. Felőlem menj el, mert akkor is elmennél, ha azt mondanám ne menj, mert ez a te életed, a te döntéseid. Ezzel ellenben kissé sértve érzem magam, amiért rajtam kívül mindenki elé képes voltál odaállni, de velem szemben erre képtelen voltál. Talán mondtam valamit, amivel megbántottalak, vagy mi?
- Semmivel sem bántottál meg, csak azt hittem...mindegy, lényegtelen.
- Akkor jó utat, amikor indulsz, és további szép életet, - ezzel hagytam ott őt, és visszaültem Nico mellé a székre. Kristóf fel-alá járkált a folyosón, hiába mondtuk neki, üljön le, inkább állt. A nővérem meg nem mondtak semmit, mert nem voltunk vér szerinti rokonok Biankával, így muszáj volt azt kamuzni, hogy ő az unokatesóm, mert a nővér-húg felállást nem igazán vették volna be, de még így sem tudtunk semmi értelmes választ kihúzni egyikből sem.
Este tizenegy után jött oda hozzánk Dominik, hogy megvannak a picurik. Egy fiú, és egy kislány boldog szülei lettek, akik Biankával együtt csodálatosan érzik magukat.
- Basszus apa lettél! - kiáltotta el magát a kórházi folyosó kelősközepén Kristóf Nicoval együtt tökéletesen egyszerre.
- Basszus, apa lettem! - ujjongott Dominik is, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Másnap reggel láthattuk először a piciket, bár Dominik telefonján még aznap megcsodálhattuk, mennyire aranyosak, de sokkal jobb volt élőben is találkozni a picikkel.
Én, Dominik és Bianka voltunk akkor jelen, a fiúk már elmentek, mert más dolgok akadt, de sejtettem, még benéznek hozzájuk.
- Választottatok már nevet nekik? - érdeklődtem, amikor az ágy mellett karomba vehettem a hercegnőt. Olyan kis cuki volt, ahogy ásított.
- Nem, este túl fáradt voltam, így a karszalagra csak a vezetéknév került fel, de itt lenne az ideje nevet választani. Dominik és én úgy döntöttünk, szeretnénk, ha te neveznéd el őket, azon esetben, ha normális neveket adsz nekik, - nézett rám fenyegetően Bianka. Azután senki sem tudta letörölni az arcomról a vigyort.
- Oké! - egyeztem bele. - Megtisztelő számomra, ha én adhatok nevet nekik. A kisfiú legyen Áron, a kislány meg Viola Johanna, - találtam ki a neveket.
- Mi úgy gondoltuk, hogy a fiúnk megkapná a Bálint nevet, így akkor Áron Bálint lesz, - újságolta Dominik. - Bencével már beszéltünk róla, és így legalább tovább él az emléke.
- Köszönöm! - már megint majdnem elbőgtem magam.
- A Johannával még hadilábon állok, - szólalt meg vigyorogva Bianka, aki még kicsit fáradnak látszott.
- Sejtettem, - ingattam a fejemet. - Ők a legcsodálatosabb babák, akikkel csak találkoztam.
- Igen, tényleg azok, - értett egyet velem Dominik meghatódva.
- Majd akkor milyen csodálatosak lesznek, amikor éjszaka felsírnak, vagy amikor pelust kell cserélni, - nevette el magát a fiatal anyuka, aki büszke volt a kis lurkókra.
- Ne rontsd el a szép cukormázas pillanatot! - szólt rá az apuka. Olyan furcsa volt úgy tekinteni rájuk, mint anyukára és apukára. Minden olyan volt, mint a mesében.
A további napokban gőzerővel készültem a szóbelire, meg a legtöbb szabadidőmet Bencével töltöttem. Próbáltam annyi új emléket magamba szippantani, amennyit csak tudtam, hogy amikor már nem lesz velem, akkor visszatudjak rá emlékezni. Jó, megígértem neki, majd meglátogatom Németországban, meg interneten tartani fogjuk a kapcsolatot, de az már nem lesz olyan, mint előtte, és ezt sajnos mindketten tudtuk.
Bence valamiért sokkal korábbra tette a költözésének idejét, ami pont a szóbelim kezdete előtt volt egy nappal.
- Biztos, hogy nem maradsz még? - néztem rá a vasútállomáson állva. Rémesen rossz idő volt, megállás nélkül esett, és mélyen tükrözte azt az érzelmi vihart, ami bennem dúlt ott legbelül.
- Az albérletet elintéztem, a holmim indulásra kész, ahogyan én is, nincs miért maradnom a továbbiakban. Mindketten tudtuk eljön ez a nap is, hát most itt vagyunk, - mutatott körbe.
- Igen, itt vagyunk, - suttogtam szomorúan.
- Nagyon nem szeretem a könnyes búcsúkat, de ez most megér pár könnyet, - fogta meg a kezemet.
- Vigyázz magadra, és hívj meg írj. Ugye megígéred? - néztem rá könnyes szemekkel.
- Persze, de te is, - ölelt át. - Sok sikert a szóbelihez, és kitartást!
- Majd írok, hogy milyen volt, meg hogy sikerült.
- Sikerülni fog, - mondta halkan, aztán elengedett. A vonat, amivel utazik éppen akkor gördült be, szóval elkellet engednünk egymást, mert indulnia kellet egy másik élet felé, amiben én már nem leszek napi szinten, bár idén tényleg alig találkoztunk a sok minden miatt, amin keresztül mentünk.
Ahogy felszállt a vonatra, és helyet keresett magának, majd leült, rádöbbentett, most ért véget ténylegesen az életemben egy szakasz, amit megannyi más szakasz fog követni. Arra is rájöttem, ha végig kell néznem, ahogyan Kristóf eltűnik beszálláskor a szemem elől, én abba belepusztulok, nem is kicsit, viszont tényleg nem értünk meg még annyira, hogy normális kapcsolatot tudjunk kialakítani. Talán majd idővel sikerül, ha nem lépünk tovább, és nem találunk valakit, akivel boldogok lehetünk.
