Életek
Izabella és az élet
7. Fejezet
Szemtől szemben, avagy a lányok így intézik

,,Emberfeletti erő kéne ahhoz, hogy ne kísértsen, ami elveszett, hanem egyszerűen csak boldogan emlékezzek arra, ami volt."

Jandy Nelson: Az ég a földig ér

Rá kellet jönnöm, hogy valaki rendszeresen elolvassa az Ale számára megírt üzeneteimet, amivel a kissé labilis idegállapotomat szoktam megnyugtatni. Komolyan, nekem ez nyújtott eddig megnyugvást, de nem hittem volna, hogy valaki más olvassa, amit elküldtem. Mindegy.
Mély levegőt vettem, és odébb toltam eme problémámat, és elővettem a fontosabbakat. Kata és Benedek esete teljesen másképpen érintett engem, viszont teljesen felcsigázott, nem hagyott nyugodni, bár Benedek megígérte mindent elmond hála a megkötött alkunknak, akkor sem hittem neki, ezért magánnyomozásba kezdtem. Felbéreltem Kornélt, vagyis addig nyaggattam, amíg bele nem ment, (ő amolyan magánnyomozóként szokott tevékenykedni) hogy elvállalja a nyomozást Kata után, bár közölte velem, ennek Ádám tutira nem fog örülni, mivel ő azt hitte, miatta akarom lenyomoztatni.
- Helló! - üdvözöltem Ádámot belépve az irodájába egy igen fárasztó nap után. Tudtam, hogy a Fagyöngyben lesz, ezért haza felé beugrottam hozzá, hogy egy kicsit beszélgessünk, hiszen mostanság elégé zűrös a kettőnk helyzete.
- Helló, mi újság? - nem nézett rám, mert egy halom papír vette körül, amiről gyanítottam, hogy nagyon fontosak lehetnek, mert máskülönben félretolta volna őket, hogy velem foglalkozzon.
- Nincs semmi, csak Bogyóhoz jöttem - léptem oda a tőle kapott nyuszimhoz, ami inkább az övé volt, mint az enyém. Én adtam neki a nevét, de ő gondozza, mivel Erik tuti kiakadt volna, ha egy házi állattal állítok haza. Gyanítom, akkor nem csak Bogyó a nyuszi, de én is repültem volna az albérletből, ismervén a drága mostohatestvéremet.
- Bocsáss meg, de most sok dolgom van, - közölte velem kicsit ridegen, rá nem jellemző módon, ami felkeltette a kíváncsiságomat.
- Mi a baj? - érdeklődtem kedvesen, és leültem az irodában található egyetlen szabad székre, amit nem papírhalmok foglaltak el.
- Nincs semmi, - kamuzott, pedig látszott rajta, igen is van valami problémája, de nem mondja meg. Régen mindent elmondtunk egymásnak, de amióta Kata felbukkant úgy érzem titkol valamit előlem, és nem tudom mit.
- Ne hazudj, bökd ki! - szóltam rá.
- Nem szokásom hazudni, mint egyeseknek. Kérlek, ne magadból indulj ki! - csattant fel, és egy magasra felpolcolt papírhalmot szépen le is lökött az asztaláról. Felugrottam, hogy segítsek neki összeszedni, de megragadta a karomat.
- Mikor akartad elmondani? - még ridegebb hangnemre váltott, amitől még a szőr is felállt a hátamon, pláne akkor rémültem meg, amikor felé fordulva találkozott a tekintetünk. A megszokott csillogást a szemébe felváltotta valami eszméletlenül leírhatatlan hidegség, és elégé para volt számomra a helyzet.
- Micsodát? - félve kérdeztem rá, belül imádkozva, hogy ne az derüljön ki, amire gondoltam, mert akkor gáz van.
- Tudod te nagyon jó! - förmedt rám.
- Figyelj, attól, hogy eltöröd a karom, még nem fog beugrani, szóval en...- félbeszakította a mondandómat, és felállt a székéből még mindig fogságban tartva engem. Még soha sem láttam ennyire idegesnek, vagyis amikor összekaptunk, és Ákossal táncoltam itt a Fagyöngyben, még akkor sem volt ennyire kikelve magából. Ebből szűrtem le, hogy valami olyanról lehet szó, ami elégé komoly ahhoz, hogy ennyire kihozza a  nyugodt természetéből, és így reagálja le.
- Meddig tartott? - tette fel a kérdést.
- Nem tudom miről beszélsz! - ráztam meg a fejemet, de nem tudtam rá nézni, vagyis helyesbítve nem mertem rá nézni.
- Miért Kingától kellet megtudnom? - a kiejtett névnek köszönhetőn végre rájöttem mi az oka ennek az egésznek.
- Basszus! - csak ennyi volt a hozzá fűzött véleményem. - Kérlek engedj el, és mindent elmondok.
- Azt hittem mindent elmondunk egymásnak, mert tudod a barátok ezt csinálják, de nem hittem volna, hogy pont Kingától kell megtudnom.
- Félre érted az egészet! - kiáltottam fel.
- Akkor világosíts fel! - ordibálta, és elengedte a karomat, ami fájdalmasan lüktettet neki köszönhetően.
- Nem miattam válnak el, tegnap Hoffmann papa elmondta, hogy kiderült nem Márk az apja a kislánynak, és Kinga szülei meghamisították a régebben elvégzett DNS-teszt eredményeit. Ha nem hiszed el, hívd fel a nagyapád, ő majd megerősíti,remélem neki elhiszed. Viszont, ami köztem és Márk között történt ahhoz nincs semmi közöd! - fröcsögtem, aztán szépen kisétáltam az irodából a sajgó karomat masszírozva. Ádám nem jött utánam, de még kint hallottam, ahogyan összetört valamit, mert jó nagyot reccsent , és ez feltűnt Kittinek is, aki kiszúrt engem az irodából kifelé haladva. Szerencsémre zárva voltak, így nem volt vendég, aki hallotta volna a nagy veszekedést, csak Kitti és a pincérsrác tartózkodott a Fagyöngyben, akik éppen leltároztak.
- Minden oké? - lépett oda hozzám a barátnőm, jómagam viszont a fejemet megrázva tudtam neki jelezni, miszerint semmi sincs rendben, pedig láthatta rajtam. Akkor, abban a pillanatban tört ki belőlem a sírás, amit már megint Márknak köszönhettem, mert miatta bőgtem. - Nyugodj meg! - suttogta a fülembe, miközben a hátamat simogatta nyugtatás képpen.
- Mi történt? - lépett oda hozzánk Blanka, akiről nem is tudtam, hogy ott van, míg fel nem bukkant a köreinkben.
- Nem tudom, - vallotta be Kitti, és kicsit eleresztett, hogy szemügyre tudja venni a szétsírt vörös szemeimet, meg a szemfestéktől piszkos képem. Aztán azon kaptam magam, hogy elkezdtem hátrafelé dőlni, és teljesen elsötétedett minden előttem, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt számomra. Amikor magamhoz tértem már egy kényelmes ágyon feküdtem, ami túlságosan ismerős volt számomra. A szoba színeit még a kába állapotom ellenére is kitudtam venni, zöld és vörös, ami annyit jelentett, hogy a saját szobámban voltam, de nem egyedül.
- Meddig voltam kiütve? - nyöszörögtem fáradt hangon.
- Csak pár percig, - válaszolta. Ádám kényelmesen elfeküdt mellettem, a mobilját nyomkodta egyik kezével, míg a másikkal a fejét támasztotta. Magam sem tudom mikor aludtunk együtt utoljára egy ágyban, de a történtek után nem is reménykedtem volna abban, hogy valaha is szóba áll velem.
 - Bocs, hogy megszorítottam a karod, és a kiabálás miatt is. Nagyon sajnálom, de amikor Kinga elmondta, bedühödtem, mert nem tőle kellet volna megtudnom. - Erőtlenül dőltem vissza az ágyra, pedig felakartam kelni, mégse tudtam felegyenesedni.
- Nagyon szégyelltem magam, és nem akartam neked csalódást okozni - ismertem be, amit már évek óta elakartam neki mondani. Magam sem tudom miért titkoltam annyira a dolgot, hiszen a mai világban tök normális lenne, amit tettem, viszont inkább nem dicsekedtem a történtekkel.
- Tehát hazudoztál?
- Mondjuk inkább úgy, hogy elhallgattam az igazságot. Tisztában voltam vele, nagyon nem fogsz neki örülni, ha megtudod. - Itt tartottam egy kis hatásszünetet, hogy lelkierőt vegyek magamon a folytatáshoz. - Emlékszel a tizenötödik születésnap napján rendezett bulira, amire mindannyian elmentünk, és másnap mindenki engem keresett, és senki sem tudta hol vagyok? - nehezen sikerült felülnöm, és felé fordultam. Ha már beszélünk, meg amúgy is kiderült minden, akkor itt volt az ideje a pontosításoknak, hiszen muszáj volt helyretenni a dolgokat.
- Valami rémlik, - látszott rajta mennyire erősen gondolkodik.
- Azon az estén nagyon szomorú voltam, és Zoé magamra hagyott, meg amúgy sem volt kedvem bulizni, így elindultam, hogy megkeresselek, de belebotlottam Márkba, aki haza kísért. Beszélgettünk, aztán Richárd ,,szerelmi fészkében" kötöttünk ki, szerintem a többit te is kitalálod. Aztán megint, és megint ott kötöttünk ki, és ez egészen addig tartott, amíg be nem jelentette a nagy hírt nekem, miszerint Kinga terhes méghozzá tőle. Tudtam a pár kavarásukról, de nem hittem volna, hogy ennyire figyelmetlen volt Vele, miközben velem meg mindig odafigyelt, nehogy baj történjen.
- Miatta akartál öngyilkos lenni? - tudtam, hogy rá fog jönni.
- Igen, Alex dobta fel az ötletet, én meg belementem, mert úgy éreztem, senkinek sem hiányoznék, vagy ha igen, az hamar túl tenné magát rajtam. Az unokatestvérednek kellet valaki, mert egyedül nem merte volna megtenni, vagyis nekünk ezt adta be.
- Hogy érted azt, hogy nekünk ? - hirtelen ült fel, és a lendülettől majdnem lefejelt.
- Zoénak és nekem. Hárman terveztük a dolgot, de Zoé visszalépett, én viszont nem, a többire már magad is emlékszel. - Mély levegőt vettem, hogy tovább tudjam mesélni a mesét, nehogy még valami kimaradjon. - Két évvel ezelőtt Márk felbukkant ismét, és arra kért, ha elválik Kingától menjek hozzá feleségül, hogy újra kezdjünk mindent, de elutasítottam. Még gyűrűt is adott, hogy rávegyen, meggyőzőn, hasson rám mindhiába, mert nem én akartam lenni, aki válóokot ad nekik.
- Még mindig szereted? - csak ennyit kérdezett.
- Nem, már nem.
- Én most elmegyek, ez túl sok számomra, majd később beszélünk.
- Rendben, de ... - kezdtem bele, amikor felállt. Nem tudtam mit mondjak neki, pedig úgy éreztem mondanom kell valamit, csak fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene, ezért szépen hagytam távozni. Ha majd egyszer sok évvel később visszagondolok erre a bizonyos pillanatra, remélem nem fog megfordulni a fejemben, hogy rossz ötlet volt elengedni őt így. Miután távozott sokáig ágyban maradtam zenét hallgatva, aztán felhívtam anyut egy kicsi anya-lánya csevegésre, de nem igazán nyugtatott meg, tekintettel arra, Kinga bármikor elmondhatja neki is az ,,igazat", vagyis az igazság egy elferdített változatát. Már akkor tudtam mit kell tennem, ezért másnap korán reggel buszra szálltam, és egyenesen Márk lakása felé vettem az irányt, mivel tudtam a drága felesége biztosan ott van még, nekünk meg elszámolni valónk volt egymással. Éppen felfelé haladtam a lifttel, amikor Szebasztián felhívott, de nem vettem fel, hanem hagytam csörögni, mert tudtam, megkérdezné hol vagyok, és tuti lebeszélne arról, amire éppenséggel készülők. Egyszer Richárd kotyogta el nekem hol lakik a fia, ezért megadtam a módját a megjelenésemnek, nehogy az legyen Kinga problémája hogyan nézek ki. Sötét farmer, bőrdzseki, magassarkú, és fekete napszemüveg meg tökéletes lófarokba összekötött szépen kivasalt haj, no meg egy fekete napszemüveg.
Úgy néztem ki, mintha temetésre mennék, vagy valami bűnöző lennék, mert általában azok hordanak a filmekben ennyire passzentos feketét. Mély levegőt vettem, amikor végre odaértem a lakásuk ajtajához, és bekopogtattam rajta.
- Egy pillanat! - kiáltott ki Kinga, akinek még öt év után is bármikor feltudnám ismerni azt a reszelősen rikácsoló hangját, ami szó szerint beleégett a tudatomba. Zoé miatt ismertem meg, mert ő volt a barátnőm nővére, akit a húga megpróbált leutánozni, de hamar rádöbbent, hogy mekkora egy ribanc a testvére. El kell ismernem, Kinga mindig is gyönyörű volt, ezért be kell vallanom csodáltam őt, amíg ki nem cseszett velem meg Zoéval, mert miatta kellet elköltözniük, és miatta szakadt meg a barátságunk.
- Igen, miben segíthetek? - nyitotta ki végre az ajtót előttem a száznyolcvan centi, hosszú fekete hajú, kisujj vékonyságú Kinga, aki úgy tett, mintha nem ismerne meg.
- Beszélnünk kell! - közöltem vele, majd elhaladva mellette bementem a lakásba.
- Mégis ki a .... - szólalt meg, aztán leesett neki ki is vagyok. - A picsába! - csúszott ki a vastagon berúzsozott száján.
- Szépen beszélj! - förmedtem rá visszafordulva hozzá, mert nem bíztam benne annyira, hogy nyugodtan hátat fordítsak egy ekkora boszorkánynak.
- A lakásomban ne mond meg hogyan beszéljek! - rikácsolta, nekem meg megfájdult a fejem hála az idegesítő hangjának, amivel megáldották az égiek. Az emlékeimhez képest rajta is meglátszott mennyit változott az évek alatt, mert ezen időnek hála már nyoma sem volt annak a természetes kisugárzásnak, amit huszonhárom évesen produkált, és amivel elcsábított egy halom fiatal fiút, akiket kihasznált, majd eldobott.
- Akkor te ne beszélj rólam hazugságokat! - vágtam neki vissza sziszegve.
- Nem tudom miről beszélsz, szóval kérlek világosíts fel, vagy ott az ajtó, és húzás innét! - mutatott az említett tárgy felé műkörmös ujjaival.
- Kulturálisan nem sokat változtál - fújtattam.
- Te viszont annál is többet, hiszen egyetemista a nagysága! - úgy köpködte a szavakat, mintha egy kígyó köpködné a mérgét bele a levegőbe.
- Nem én mondtam, hogy csináltasd fel magad, - emlékeztettem erre az apró tényre, miszerint ő volt a hülye, amiért a tanulás helyett inkább másban kamatoztatta a tehetségét, és kifogta a számára lehető legjobb lehetőséget még mielőtt más elhalászta volna előle.
- Szakadj le a múltról, van elég bajom így is.
- Tudom Márk és Hoffmann papa elmondták a nagyon nagy hírt.
- Tehát jöttél élvezkedni a nyomoromon, - kapott a fejéhez, aztán megindult a lakás belseje felé, ahová követtem. Komolyan, Erik lakása kisebb volt, mégis sokkal tágasabbnak és otthonosabbnak tűnt, pedig csak két éve lakott benne előttem. Itt a fehér szín volt a domináló, mert az összes butór a nappaliban csak is fehér színben pompázott, amihez cseppet sem illet hozzá a lila hosszú kissé tépett függöny, meg a sarokban álló kis fekete kép, amin Márk és Kinga egy kislánnyal pózolt, akiről gyanítottam, hogy a lányuk Esztella lehet.
- Á, nem az már meg...... - tátva maradt a szám, amikor az egyik szobából kifutott az említett kislány, aki sokkal szebb volt, mint a képen. A születése után láttam róla fényképet köszönhetően Kingának, meg egyszer távolról volt szerencsém megcsodálni őt az egyik távoli unokatestvér születésnapi buliján, amire ők is eljöttek, mert amúgy általában sikeresen elkerültük egymást. - ........volt.
- Nem meg mondtam, hogy ne futkoss, mert összekarcolod a parkettát! - förmedt rá az angyalkára a boszorkány. Olyan volt számomra a felbukkanása, mintha egy jelenést láttam volna, egyszerűen leírhatatlanul csodálatos. Fehér fodros szoknyában és pici fekete magassarkúban állt meg előttem. A szőkésbarna haját valaki nagy gonddal fonta be, amit plüssmedvés hajgumival fogott össze a végén.
- Szia, te ki vagy? - nézett fel rám a nagy kék szemeivel, és én akkor teljesen elvesztem. A döbbenetet felváltotta valami sokkal erősebb érzés, amit talán felismerésnek hívnék, mert ez a kis vékony tünemény baromira nem hasonlított se az anyjára, se az állítólagos apjára, viszont velük ellenben két ismert személyt véltem benne felfedezni.
Zoé és Alex.
- Én Bauer Izabella vagyok, az apukád egyik barátja, - válaszoltam neki, és letérdeltem a puha hófehér szőnyegre, hogy egy magasságban legyünk egymással.
- Menj vissza a szobádba! - kiáltott rá Kinga, és a kislány azonnal engedelmeskedett neki, így véget ért a csoda. Még sokáig néztem a becsukott ajtó felé, aztán felálltam visszafordulva Kingához, aki időközben rá gyújtott egy cigire.
- Mondták már neked micsoda egy átkozott boszorkány vagy? -  közelebb léptem hozzá. Kinga nem rémült meg, hiszen sokkal magasabb volt nálam, sőt akkora karmai voltam, amivel simán bekerülhetett volna a rekordok könyvébe is.
- ,,az apukád egyik barátja vagyok", most ez komoly? Te annak tartod magad? - idézte vissza a nem olyan régen kimondott szavaimat elégé gúnyosan.
- Igen, mert az vagyok a hazugságoddal ellenben, amit bemeséltél Ádámnak. Ennyire mélyre süllyedsz, hogy így támadsz hátba, mert tudtad, ezzel tudsz a legjobban ártani nekem.
- Te beszélsz? Ebben a házasságban kettő helyett hárman voltunk, és sajnos én voltam a felesleges harmadik. Viszont meglepet, amikor a férjem a képembe vágta, hogy megkérte a kezed, de visszautasítottad.
- Igen, mert nem én akartam lenni a harmadik, aki miatt elváltok.
- Te voltál a harmadik, aki miatt elválunk! - vágta bele a képembe az igazságot.
- Nem, ti azért váltatok el, mert kiderült, hogy a családod átverte Márkot, és Esztella nem tőle van. Hogy ezen miért nem lepődtem meg! Mindig is egy könnyűvérű lány voltál, és bárkinek szétetted a lábaidat, a szüleid meg még biztattak is, miközben b@sztál arra, hogy mi van a húgoddal. - Nem szólalt meg, csak meredt szótlanul maga elé, és kivette a szájából a füstölgő cigarettáját, amit nagy gonddal a hamutartó szélére tett, aztán megindult felém. Készültem rá, hogy ebből verekedés lesz, hiszen már évek óta érlelődött, így ideje volt kiadni a bennünk felgyülemlett feszültséget. Ő rühellt engem, amiért Márk soha sem szerette, és csak a lányuk miatt maradt vele, miközben én azért rühelltem, mert elvette tőlem a szerelmemet, akibe tiniként őrültem beleestem. Ami akkor lezajlott köztünk az nem cicaboksz volt, hanem kőkemény verekedés. A szám, csak úgy, mint a szemem feletti rész felszakadt, neki meg kivérzett az orra, és a szája a kezem okozta sérülések miatt. Párat ütést kaptam a hasamba, ahogyan Ő az oldalába, és a hajunk is elégé megritkult egymás kezeinek köszönhetően.
- Uram Isten, itt meg mi folyik? - egy vadidegen férfi hangját hallottam meg pont akkor, amikor átestünk a fehér faasztalon és egyenesen a földön kötöttünk ki. Pár perccel később Márk meg két férfi szétválasztott minket, ezzel véget ért a kis küzdelmünk, aminek a nyomait az arcunkon viseltük, és azt hiszem mindkettőnknek csúnya monoklink lesz.
- Nektek elment az eszetek? - állt meg előttünk Márk, miközben a haverjai erősen tartottak minket Kingával, nehogy megint egymásnak menjünk, mint két kicsi harcias kakas.
- Ez jött ide! - ordibálta magából kikelve a felesége.
- Azért, mert Ádámnak elmondtad mi volt köztünk Márkkal - közöltem a jó hírt.
- Szóval, nem tudtál elnyugodni? - fordult Kinga felé a férje.
- Bocsesz, elkérném! - jelentette ki Szebasztián, aki a semmiből bukkant fel hirtelen, ezzel megzavarva a beszélgetést. Fogalmam sem volt róla hogyan, vagy mikor bukkant fel csak egyszerűen leszedte a pasas kezeit rólam, és megindult velem az ajtó felé. Ő volt Richárd második legidősebb fia, aki ügyvédként tevékenykedett.
- Honnét tudtad, hogy itt vagyok? - érdeklődtem tőle már a liftben állva, miután végre elengedett, és megigazíthattam az összekuszált hajam. Szebasztián megnyomott egy gombot, amitől megállt a lift, nem indult tovább, csak érezhető volt, hogy állunk. Egy pillanatra felém fordult, aztán már a lift bejárati ajtaját kezdte vizslatni, ahol homályosan, de jól kivehető volt az alakunk.
- Az öcsémmel volt megbeszélni valóm, amikor felfigyeltünk a kiabálásnak nevezhető zajra, no meg azokra a szép szavakra, amik elhagyta a szátokat. Mégis mi a fene ütött beléd, hogy ide jöttél verekedni Kingával? - ő is kíváncsi volt, hogy mégis mi a fészkes fene hozott ide ennyi idő után. Addig gondolkodtam a válaszon, amíg meg nem unta az egy helyben várakozást, és ismét elindította a liftet, hogy minél előbb kiszabaduljon. Miután kiléptünk a liftből megeredt a nyelvem, és dőlt belőlem a szó.
- Kinga beszélt Ádámnak a múltról, én meg idejöttem lerendezni a dolgot, meg jól beolvasni neki. Igen, benne volt a tervemben a verekedés, csak arra nem számítottam, hogy ennyire erős, hiszen talán vasággyal húsz kicseszett kiló, viszont karmai vannak, sőt használni is tudja őket.
- Inkább maradj csöndben! - szólt rám, én meg engedelmesen befogtam a nagyon nagy szám, hogy szóhoz jusson, de nem szólt egy szót sem, csak intéssel rámutatott a tengerkék színű autójára jelezve szálljak be. Engedelmes kislány módjára tettem, amit kért, de azért jó erősen bevágtam az ajtót. Viktorék házáig csendben ültünk egymás mellett, és még a házba belépve sem szóltunk egymáshoz. Viktor két virgonc kislánya egyből kiszúrt minket, ahogyan beléptünk az ajtón, és megindultak felénk, de Petra az anyjuk meglátva az arcomat inkább visszaküldte őket a nappaliba játszani, aztán a hűtőből vett ki nekem egy kis jeget az égő arcomra.
- Téged meg mi lelt? - tapogatta meg egy kicsit a sebeimet Viktor felesége. Helyettem Szebasztián mesélte el a történteket, amire Petra csak annyit mondott, hogy ,,ez várható volt". Ő mindig is olyan volt számomra, mint egy nővér, és én örültem a legjobban, amikor összeházasodtak Viktorral, mellékesen a kisebbik lánynak én vagyok a keresztanyukája, míg a nagyobbiknak az édesanyám. A férje összevarrta a felrepedt szemöldököm, majd szépen haza vittek átöltözni, mivel  családi esemény lesz náluk délután, hiszen a kisebbik lánynak ma van a születésnapja, amire minden rokont meghívtak.
- Nem muszáj elmennünk, ha nem akarsz, ugye tudod? - állt meg a szobám előtt Erik, akinek nem okozott meglepetést a hír, amit pár perccel haza esésem után meséltem  neki. Mivel mindenki tudott már róla, így ő se maradhatott ki a jóból.
- Semmi pénzért! - csattantam fel, - a keresztlányom születésnapi bulija szent és sérthetetlen, szóval semmi sem gátolhatja meg, hogy elmenjek rá. Ha anyám felbukkan, simán kimagyarázom magam, hiszen ebben profi vagyok, nem most hagyna cserben eme nagyszerű képességem. Ámbár tutira veszem, Kinga és a kicsi családja biztos nem lesz ott a partin, hiszen eddig is tökéletesen elkerültük egymást, nem most jutna eszébe megjelenni ezek után.
- Szerintem fel fog bukkanni, mert felheccelted, és őt ismerve azon mesterkedik, hogy minél jobban ártson neked, hiszen  Ádám csak valaminek a kezdete volt, aminek úgy érzem hamarosan folytatása lesz. -Eriknek sajnos igaza lett, mert Kinga Márkkal együtt tényleg felbukkant Tamara zsúrján, amire egyébként Petra hívta meg a férje testvérét, bár várható volt a boszorka felbukkanása is. Mindegy, egy ideig képesek voltunk normálisan meglenni egy helyiségben kifejezett erőlködés mentesen is. Én nem néztem Márkra, és ő is kerülte a tekintetem, ahogyan Kinga is, akin már semmi nyoma sem volt a verekedésünknek, hiszen a smink manapság már csodákra képes. Mivel amolyan modell féleségnek hiszi magát, elvárható tőle a tökéletes megjelenés, még akkor is, ha csak egy kis partira érkezett. Fekete estélyit viselt magas telitalpú cipővel, aminek hála még óriásibbnak tűnt, mint amilyen valójában volt, de nem hozta rám a frászt, félreértés ne essék. Miközben én azon erőlködtem, hogy sikeresen elkerüljem a ,,bandájukat", addig magyarázkodnom kellet anyámnak meg a nevelőapukámnak, akik mindketten aggodalmukat fejezték ki nekem, miszerint rettentő sokat fogytam, és attól tartanak nem eszem rendesen. Próbáltam megnyugtatni őket kevés sikerrel. Mondtam nekik eszem rendesen, sőt még túlságosan sokat is, amiből anyám azt szűrte le, hogy terhes vagyok.
-Anya, nem vagyok terhes, ha az lennék, esküszöm neked mondanám el először. - Nyugtattam meg szegényt, mert elégé lesápadt, miután végig gondolta mennyire fiatalon lenne nagymama, ha tényleg terhes lennék, de szerencsére nem vagyok, és még a veszélye sem fenyeget. Anya mindig is attól tartott, hogy én is követem a példáját, miszerint tizennyolc évesen szülő egy gyereket, de szerencsére engem elkerült ez a probléma.
,,Gyere a felső fürdőbe, siess!!" - ez állt az üzenetbe, ami megzavarta a magyarázkodásomat. Magam sem tudom mit hebegtem nekik, de gyors lépésekkel közeledtem a második emeleti fürdő felé, és azon imádkoztam, senki se kövessen. Szerencsémre az ünneplés meg a nagy egymásra találás elnyomta mindenkiben a vágyat, hogy feljöjjön a felső emeletre, így Márkkal nyugodtan tudtunk fent beszélgetni.
- Mit akarsz? - csuktam be magam mögött az ajtót, aztán egyenesen oda mentem elé. A kádszélén ült, és alig várta, hogy lásson engem, vagyis én ezt szűrtem le az üzenetből, no meg a tekintetéből, amivel engem méregetett.
- Izabella, nekünk muszáj beszélgetnünk, - állt fel azzal a szándékkal, hogy bepofátlankodik a magánszférámba, de eltoltam magamtól elégé harciasan.
- Kingával ma lerendeztem a problémáimat, veled viszont már nincs miről beszélnem. Volt csodás két vagy három hónapos kalandunk, de annak már vége, és eszemben sincs újra kezdeni veled. - Néha azon kapom magam, mennyire megdöbbentően könnyen kitudom mondani a hazug szavakat úgy, hogy a szemem még csak meg se rebben. Most megint megtettem. Ott álltam vele szemben, egy Földre lepottyant félistennel, és még csak a szeme se rebbent, amikor közöltem vele a dolgok állást, miközben arra vágytam, hogy újra tizenöt legyek, és újra abban a bizonyos házban legyünk csak mi ketten, mint régen.
- Tudom, hogy te is akarod, - suttogta bele a fülembe a szavakat. A szívem viszont kihagyott  három dobbanásnyit mire észbe kapott, és újra indult. A sötétben csak a  felettünk lévő kis ablakon besütő kinti lámpák fénye világított meg mindent, ezt tette túlságosan romantikussá a helyezett, bár szerettem, hogy ilyenkor ősszel sokkal előbb sötétedik, de ebben a helyzetben azt kívántam bárcsak még sütne a nap.
- Akarom. - Még magam is meglepődtem, amikor eljutott a tudatomig mit mondtam, aztán mit tettem. Megcsókoltam úgy, ahogyan öt évvel ezelőtt csókoltam azután a rémes buli után, és semmi bűntudatot nem éreztem, pedig kellet volna, hiszen nős, bár egy hárpia a felesége, aki jól kicseszett vele, de semmit sem éreztem. Ha majd egyszer a távoli jövőben visszagondolok a hibáimra, remélem ez is köztük lesz, mert tényleg oltári nagy hiba volt részemről. Mentségemre legyen szó, hamar elhúzódtam tőle, vagyis nem túlságosan hamar, de tényleg sikerült elengednem.
- Még mindig epres szájfényt használsz, - nevetett fel, és el kell ismernem baromira hiányzott a nevetése, ami enyhe űrt hagyott bennem.
- Ez a kedvencem.
- Tudom.
- Remélem azzal is tisztában vagy, hogy ami előbb történt az egy mérhetetlenül nagy őrültség volt? - mondani könnyű, csak megállni nehéz, vagy valami ilyesmi lett igaz ránk, mert megint egymásnak estek az ajkunk, csak most hevesebben, mint előtte. Ekkor viszont kinyílt az ajtó, és Ádám toppant be kissé sokkos állapotban, amikor felnyomva a villanyt minket talált a fürdőbe éppen csókolózás közben.
- Itt meg mi folyik? - pislogott nagyokat ránk meredve, hogy tényleg jól látott, és nem csak képzelte a dolgokat. Sajnos, tényleg nem csak képzelte. Szerencsénkre csóknál nem jutottunk tovább, mert az ezerszer gázabb lett volna, ha pont ,,A" közben nyit ránk, viszont magamban ezerszer elátkoztam magam, amiért nem zártam be az ajtót, pedig én úgy emlékeztem, mintha kulcsra zártam volna, miután beléptem, hogy még véletlenül se törjék ránk beszélgetés közben.
Kerestem a szavakat, de nem tudtam erre mit válaszolni, vagy nem akartam Ádám képébe hazudni, viszont az igazságot sem akartam elmondani, miszerint már megint olyan hülye voltam, hogy rácuppantam Márk szájára.
- Minek tűnik? - szólalt meg Márk, és a testvére felé fordult még mindig engem tartva a karjai között. Ledermedtem, nem tudtam megmozdulni, sem megszólalni, csak lehunytam a szemeimet.
- Szed össze magad, és tűnj el a házból! - parancsolt rá az öccsére, aki vonakodva, de végül engedelmesen távozott, ezzel kettesben hagyva minket a fürdőben. Még mindig nem bírtam megfordulni, hogy ránézek, mert túlságosan szégyelltem magam a történtek után.
- Én..- kezdtem bele a magyarázkodásba, amikor elég erőt gyűjtöttem a megszólaláshoz, de Ádám rátette a kezét a vállamra, és egy erős rántással maga felé fordított.
- Mégis hogy képzelted ezt? - üvöltötte bele a képembe teljesen kikelve magából. Mostanság volt hozzá szerencsém, hogy ennyire feldúltan lássam őt, mivel sokszor sikerült felhúznom. - Viktor elmesélte az egészet. Évekig titkoltad előlem, hogy kavartál az öcsémmel, és most meg rajtakaplak vele. Kérlek Izabella, áruld el nekem mi a fészkes fene ütött beléd?
- Nem tudom, - az igazat megvallva tudtam mi ütött belém.
- Én nem ilyennek ismertelek meg, - és igen, ezekkel a szavakkal sikerült nálam elérnie, hogy megint kitörjön belőlem a bőgés, amit próbáltam elfojtani.
- Fogalma sincs mi történt velem. Nagyon sajnálom, - szipogtam szomorúan, és úgy éreztem legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben, mégse nyílt meg alattam a talaj, nem nyelt el jó mélyen. A francba!
- Áruld el kérlek, hova lett az a kedves lány, aki régen voltál?
- Nem tudom.
- Sajnos én sem tudom, - lesajnálóan nézett rám, mintha egy szánalomra méltó senki állna vele szemben, akiben hatalmasat csalódott, pedig ugyanaz az voltam, mint régen csak kicsit felnőttem. Kikerültem őt, és lementem a lépcsőn a többiekhez, de Ádám követett. Ő nem tekintett úgy a beszélgetésünkre, mint befejezett, lezárt témára, ahogyan én tettem.
 - Már bánom, hogy akkor megmentettelek! - kiabálta oda nekem a lépcső tetején állva, aminek hatására a csevegő rokonság abbahagyta a beszélgetést, és inkább minket figyeltek. Csak kicsit volt kínos a hirtelen beállt csend, meg a szituáció, így garantált volt nálam a teljes vulkáni kitörés, ami már régóta kikívánkozott belőlem, hát útjára engedtem ami bennem lappangott.
- Bocs, mit mondtál? - szólaltam meg gúnyosan röhögve. Nagyokat pislogtam, hogy jobban lássam őt a könnyáztatta szemeimen keresztül.
- Azt, hogy már bánom, hogy akkor megmentettem az életed, és bárcsak hagytalak volna meghalni! - ismételte el az előbb elhangzott szavait, de még hozzá fűzőt egy még szebb mondatot, amivel sikerült elérnie, amit akart, mert bár tudtam nem gondolja komolyan, attól még baromira fájt számomra a hallottak.
- Köszönöm! - nyögtem ki, aztán erőt vettem magamon, hogy tudjam folytatni. - Viszont te áruld el itt mindenki előtt, hogy ki volt ott melletted, amikor kiderült, az apád nem is a valódi apád? Ki állt melletted, amikor szakítottál Ninával, és majdnem minden este részegen fuldokoltál a saját hányásodban? Miattad majdnem kicsaptak a kollégiumból, de nem érdekelte, mert aggódtam miattad, bár soha sem hittem volna, hogy így, ezzel fogod meghálálni mindazt, amit tettem érted. Remélem Kata baromira szeret, mert én innentől kezdve befejeztem veled. - Ezzel zártam le a mondandómat, aztán odaszóltam anyukámnak valami olyant, hogy: ,, lenyúlom a kocsid", aztán megragadtam anyám új autójának kulcsait, és otthagytam a döbbent rokonságot a házba. Már akkor tudtam hová kell mennem, hogy megszabaduljak a múlttól. Régen, Márk és én köztem kötetet egy egyesség, miszerint akkor lesz vége a kapcsolatunknak, amikor valamelyikünk a  ,,szerelmi fészek" házat porig égeti, ezzel jelezve a másiknak, hogy végleg vége. Két óra autókázás közben vagy negyvenszer csörrent meg a mobilom mellettem a kis táskámba, és mindig más számot kezdett el játszani, ebből sejtettem sokan akarnak velem beszélni arról, hogy hová megyek, hol vagyok, mi volt ez az egész, és szerintem anya mostanra - Ádámnak meg Kingának - köszönhetően már mindenről tud. Valamiért már nem zavart volna az se, ha tényleg mindenről kitálaltak neki, hiszen előbb vagy utóbb valahonnét biztosan megtudta volna. Viszont, amikor a ház elé álltam a hídra, akkor már éreztem belül valami megmagyarázhatatlan érzés, miszerint rosszat teszek, de nem volt más választásom, hogy teljesen lezárjam a múltat, hogy tovább tudjak normálisan lépni. Kinyitottam a kaput, és bejártam az udvarba anyu kocsijával, nehogy valaki ellopja, mert tutira veszem szép nagy árat fizetett érte a mostohaapám.
A házat amúgy 1960-ban vásárolta magának Richárd, és ide hordta a későbbi szeretőit, mert ez volt a titkos rejtekhelye, ahol senki sem zavarhatta őket, aztán valami csoda folytán átadta Márknak, mint egyfajta örökséget, hogy a továbbiakban ő tegye ugyanazt, amit az apja. Ahogy belépek az ajtón egyből megrohantak az emlékek, amiket legszívesebben kitöröltem volna a fejemből, de nem tehetem, mivel még nem találták fel azt a szerkezetet, ami képes lenne rá. Elől a házban két nagy szoba volt, egy fenomenálisan gyönyörű fürdőszobával, és leghátul egy modernizált konyha, bár kétlem, hogy valaha is használta valaki, tekintettel arra, hogy tudtommal kik fordultak meg ebben a házba. Itt gondolok Ádám anyjára, aki mindenről híres volt, csak a főző tudományáról nem.
Éppen azon az ágyon ültem, amelyikben elvesztettem az ,,eszem", hála Márknak, amikor betoppant Richárd. Még a sötétben is kitudtam venni pontosan, hogy ő az, aki velem szemben áll, ezért nem kezdtem el sikoltozni, vagy menekülni, csak ültem ott nyugodtan bámulva magam elé, mint egy zakkant.
- Hogy jutottál be? - ült le mellém az ágyszélére Richárd. Nem hittem volna, hogy pont ő fog felbukkan.
- Még emlékeztem arra, hová szokta tenni Márk a kulcsot, és itt vagyok.
- Ha azt kérdezed honnét tudtam, hogy itt vagy, akkor elárulóm, pont erre jártam, amikor jelezték nekem a felbukkanásod. Van két kamera, ugye emlékszel rájuk? - emlékeztet rá, hogyan is buktunk le előtte régen, mivel mi nem tudtunk a felszerelt kamerákról.
- Akkor, azt is világos mit keresek itt? - fordultam felé.
- Márk elmondta, hogy ne érjen váratlanul, ha ő vagy te megteszitek.
- Soha többet nem fogok Márk, vagy Ádám miatt sírni, - fogadtam meg előtte.
- Abból, hogy áll még a ház, azt kell mondanom, ez a játszma még nincs lejátszva. - A továbbiakban csak ültünk ott, és mindketten magunkban elmerengve emlékeztünk a legszebb itt eltöltött pillanatainkra.
 Aznap a ház megúszta, nem égettem fel, de éreztem, hamarosan mégis égni fog.

Életek Izabella és az élet 6.Fejezet Márk és a múlt, no meg egy alku

Életek
Izabella és az élet
6.Fejezet
Márk és a múlt, no meg egy alku

 „Az én életem és az övé egy szállá fonódott össze. Ha az egyiket elvágják, elszakad mindkettő. Nélküle nem élném túl. És ő sem élné túl nélkülem.”

 Stephenie Meyer: Breaking Dawn – Hajnalhasadás

Az ember társas lény, én meg pláne az vagyok.

Tizenöt voltam, amikor Márknak adtam a testemmel együtt a szívemet is, amit pár hónappal később szépen összetört apró darabokra. Még ma is emlékszem arra az öt évvel ezelőtti napra, amikor rádöbbentem, hogy teljesen beleestem egy olyan fickóba, aki még egy könnycseppet sem érdemelt volna tőlem.

----*-*---

,, Még most se tudom, hogy öt évvel ezelőtt miért kísértem el Zoét a most már volt legjobb barátnőmet az egyik utcabeli srác bulijára, amihez nekem semmi kedvem sem volt, és még álmomban se gondoltam volna, hogy egy mocskos kanapén ülve fogom megünnepelni a tizenötödik születésnapomat.
- Nem láttad Eriket? - huppant le mellém Alex az egyik mostohatestvérem, aki a másik mostohatestvéremet kereste.
- Nem láttad Zoét? - kérdeztem vissza kiabálva, mert valami eszméletlenül gatyi szám szólt max hangerővel, amihez hozzá párosult egy csapat spicces fiú hangos ,,éneklése".
- Azt hiszem elment, vagyis én az ajtó felé láttam távozni valami idegen sráccal - suttogta bele a fülembe, bennem meg elpattant valami. Mindig is tudtam, hogy milyen a barátnőm, de akkor egy kicsit azt hittem legalább miattam más lesz, hogy együtt tudjunk ünnepelni, ha már mások elfelejtették a születésnapom.
- Megkeresem a többieket, és haza sétálok, te nem jössz? - fordultam felé, és kicsit közelebb húzódtam hozzá, mert a sarokban észrevettem egy pici egeret. Nem tudom, hogy ő volt jobban megrémülve a körülötte táncoló emberektől, vagy én, de abban biztos voltam, hogy egyikünk sem akart szívesen részt venni az eseményen.
- Nem, randim van - válaszolta, és mindketten felálltunk, csak más irányba tűntünk el egymás látóhatárától. Én Ádám keresésére indultam, bár annak is örültem volna, ha valamelyik Hoffmann fiúval sikerül összetalálkoznom. Így esett meg, hogy pont Márkba sikerült belebotlanom, aki egy csapat vadidegen sráccal sörözött, és ,,dögös" lányokat beszéltek ki.
- Márk, nem láttad valamerre a bátyád? - ha akkor nem kérdezem meg tőle hol van Ádám, biztos vagyok benne sokkal másabb fordulatot vett volna az életem.
- Nem, de miért keresed? - kíváncsiskodott, és látszott rajta, hogy egy kicsit már nem ,,szomjas".
Még így is eszméletlenül helyes volt a szemeimben. Ő volt az egyetlen Hoffmann gyerek, akivel alig beszéltem egy-két szónál többet, mégis Márk keltette fel leginkább az érdeklődésemet. Huszonhárom éves egyetemista volt, egy igazi törtető, és egyesek szerint ő hasonlított legjobban Richárdra, mint kinézetre, mint kitartásra. Le se tagadhatta kinek a fia.
- Csak szólni akartam neki, elmegyek - pár centire volt tőlem, mégis eszméletlenül hangosan kellet beszélnem, mert elsőre nem értette meg.
- Elkísérlek - közölte velem.
- Nem kell, maradj csak, eltalálok egyedül is a házhoz - ellenálltam kevés sikerrel, mert hajthatatlannak bizonyult, így szépen ketten indultunk el, mint a filmekben. Kint már hajnalodott, és kicsit hideg volt, ezért odaadta nekem a szuper fekete kabátját, amit már vagy ezerszer láttam rajta.
- Jól tudom, hogy tegnap volt a születésnapod? - a kérdése teljesen meglepett, és túlságosan váratlanul ért. Nem gondoltam, hogy majd Ő lesz az, aki emlékezni fog rá, míg a többiek elfelejtik.
- Igen,de mindenki megfelejtkezett rólam - mondtam szomorúan. Furcsa volt, ő emlékezett rá, míg az anyám elfelejtette, csak akkor még nem tudtam, hogy azért, mert bulit szervezett nekem, és nem akarta, hogy gyanakodjak.
- Én nem! - tiltakozott, és közelebb hajolva megcsókolt. Nem, ez nem olyan gyors szájra puszi volt, hanem egy igazi mindent bele csók, amitől világok dőlnek romba, üvegek törnek kis, meg szerelmes csitrik szíve robban fel, amolyan láblendítősen tökéletes csók.
- Ö..ö..- hebegtem, mint egy nem is tudom micsoda, miután eleresztett és vége lett a tökéletes pillanatunknak. Amint elengedett kissé hülyén éreztem magam, mert megígértem anyunak, eszembe sem fogok jutni olyannak még a  gondolata sem, hogy beleszeressek egy Hoffmann fiúba.
- Nincs kedved máshol folytatni?
- Be kellene mennem, - ráztam meg a fejem tiltakozás képen.
- Akkor miért nem mész? - kacsintott rám. A vörös összes árnyalata megtalálható volt abban a pillanatban az arcomon.
- Még a nevem sem tudod, sőt semmit sem tudsz rólam - ingattam a fejem.
- Bauer Izabella, kedvenc színed a kék, a sárga és a fekete, kedvenc állatod nincs, mert nem igazán szereted az állatokat, viszont a szomszéd macskával jól kijössz, sőt a Horváth mama kutyáját is te sétáltatod. Mi is a neve?
- Mina - válaszoltam, és kicsit megdöbbentem, hogy ezeket tudja rólam.
- Igen, az a rohadt dög szokta lehugyozni a kocsimat, amikor beugrok hozzátok.
- Már mondtam, hogy bocs, de valamiért élvezi. - Az igazat megvallva az ikrek tanították meg a kutyának, hogy hova pisiljen, bár nem volt könnyű dolguk, de sikerült rá venniük szegény Minát, hogy Márk kerekét használja vécének.
- Én is nagyon élvezem, amikor észreveszem, de legközelebb esküszöm elveszem a kedvét a kocsim lehugyozásától.  Szóval, vagy bemész, vagy eljössz velem, és megkapod életed egyik legnagyobb ajándékát, a döntés rajtad áll, nem erőltetek semmit.
- Életem egyik legnagyobb ajándékát? Nem vagy kicsit elszállva magadtól? - röhögtem fel.
- Ezt szereted bennem.
- Attól, hogy te ismersz még nem jelenti azt, hogy én is ismerlek téged, és ágyba bújok veled.
- Mit akarsz tudni rólam? - hajolt közelebb.
- Semmit! - vágtam rá egy kis gondolkodási idő után.
- Akkor mi tart vissza?
- Anyám nem igazán díjazná a dolgot, - bukott ki a számon.
- Nem kell megtudnia - erősködött, és én, mint egy hülye kis tini picsa belementem a dologba. Még ma sem tudom pontosan hogyan lehettem akkora idióta, hogy beleegyeztem, de azon kaptam magam, hogy a ,,szerelmi fészekhez" érve már lelki erőm sem volt tiltakozni. Apropó ,,szerelmi fészek". Nem véletlenül kapta ezt a nevet, mert Richárd vette magának még évekkel ezelőtt, és köztudott volt, hogy odavitte a szeretőit, aztán átadta Márknak, mint örökséget. Az ,,eset" után minden egyes nap odamentünk egészen addig a napig, amíg nem közölte velem, hogy Kinga terhes, és ha minden igaz, akkor a gyerek tőle van. Ezek után kicsit megzuhantam. Arra is emlékszem mennyire sírtam, amikor közölte velem elveszi őt feleségül, mert a szüleik rákényszerítik, és nincs más választása. Akkor még nagy szégyennek számított, ha egy lányt, hogy is fogalmazzak szépen? Szinglin csinálnak fel.
- Mindig van más választási lehetőség, - suttogtam.
- Nekem nincs.
- Szóval, akkor ez a búcsú pillanata.
- Nem kell véget vetni ennek, hiszen továbbra is csinálhatjuk.
- Komolyan, szerinted képes lennék viszonyt folytatni veled, miközben tudom, hogy otthon vár rád a feleséged meg a gyereked?
- Anyádnak ment, akkor neked miért ne menne? - erre a kérdésre egy jó erős pofonnal válaszoltam. A kéznyomom ott virított az arcán.
- Ne merészeld az anyámat így a szádra venni, miközben nem tudod min kellet keresztül mennie.
- Bocs! - bökte ki, aztán megpróbált közelebb jönni hozzám, de ellöktem magamtól.
- Innentől kezdve soha többé nem találkozunk. Ennek vége! - mondtam neki, aztán kisétáltam a házból, és azzal együtt Márk életéből is.
Alex és én pont az esküvő napjára időzítettük az öngyilkossági terveinket, mivel egyikünknek sem volt kedve elmenni arra a megjátszott előadásra, pluszban tudtuk senki sem fog minket megzavarni. Egy halom gyógyszert vettünk be, és alkoholt ittunk rá,  viszont minden megváltozott, amikor Ádám betoppant. Szerencsémre, vagy balszerencsémre még időben sikerült észlelnie a bajt, így a kórházban tudtak segíteni, ami Alex esetében már túl későnek bizonyult. Azóta minden egyes cseszett nap írok neki egy üzenetet, miközben azt vizionálom magamnak, hogy külföldön van, és ott jár egyetemre. Gyerekkora óta arra vágyott, csak közbeszólt neki az élet, amivel nem tudott megbirkózni. Az orvosok szerint Alex mindig is hajlamos volt a depresszióra, hiszen az anyukája halála meg az apja újranősülése kicsit már túl sok volt számára.

---*-*----

- Mit keresel itt ilyen későn? - támadtam neki az ágyamon ülő vendégemnek, aki egészen kellemesen elhelyezkedett az amúgy imádott fekhelyemen. Márk észrevette, hogy beléptem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót. Tisztában voltam vele, Erik így is hallani fog minden egyes szót, ami elhagyja a szám, de addig nem jön be, amíg én nem kérem.
- Fontos dologról kell beszélnünk - állt fel a helyemről, és közelebb jött, de én elhátráltam tőle, majd jelzésképpen felemeltem a kezemet.
- Nekünk már semmiről nem kell beszélnünk - tiltakoztam dühösen. A szemeim megteltek könnyel, amikor arra gondoltam, mennyire szerelmes voltam belé, vagyis csak azt hittem, hogy szeretem.
- Elválok - közölte velem ridegen. Az öt furcsa és különleges évnek, amit  külön töltöttünk teljesen megváltozott, már nyoma sem volt annak a helyes macsó fenegyereknek, akibe pár évvel ezelőtt beleestem, mert aki velem szemben állt bármennyire is hasonlított Ádámra vagy Richárdra, számomra idegennek tűnt.
- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! - fújtattam.
- Azt hittem örülsz majd neki - csalódottan nézett a szemeimbe.
- Mégis mit hittél? idejössz, közlöd elválsz, és majd nyomunk két menetet, aztán szépen haza mész?
- Nem is rossz ötlet, - értett egyet velem, aztán elkezdett vetkőzni.
- Hagyd abba! - csattantam fel, amikor sikerült felfognom mire készül.
- Miért? - döbbenten nézett rám, és visszavette az ingét, amitől elégé gyorsan megszabadult.
- Mert mi már végeztünk egymással. Köszi, de sikerült tovább........lépnem, ezt ajánlom neked is.
- Most végre együtt lehetünk, miért ...? - értetlenkedett.
- Eleget szenvedtem miattad, köszi, de már nincs több könnyem, amit rád pazarolhatnék, szóval szed össze magad, és tűnj a fenébe! - közöltem vele, aztán megragadtam a karját, és megmutattam neki merre van a kifelé vezető út.
- Ugye tudod, hogy nem adom fel ilyen könnyen? - fordult felém még távozás előtt.
- Akkor csalódni fogsz, - vágtam oda neki becsukva a bejárati ajtót. Miután elment még sokáig álltam az ajtó előtt, bár nem tudom miért, csak képtelen voltam megmozdulni, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Erik megkérdezte mi szél hozta ide évekkel a végleges szakításunk után, de nem bírtam megszólalni, csak bementem a szobámba. Másnap hálát adtam Istennek, mert nem kellet reggel bemennem csak délután. Anyával beszéltem, aztán Viktor írt egy hosszú üzenetet, miszerint már régen látott, és ideje lenne tiszteletemet tennem náluk, mert mutatni akar valamit. Felhívtam, és megbeszéltem vele, hogy előadás előtt beugrok hozzájuk, így kicsivel előbb kezdtem neki a készülődésnek. Mivel van jogsim, de kocsim nincs, így maradt a tömegközlekedés, meg a kissé hosszú séta, mert amerre Viktorék laktak, arra egy rohadt busz se jár. A helyet ,,Gazdag negyednek" neveztem el, és meg volt rá az okom, hiszen tényleg gazdagok laknak arra, még hozzá politikusok, tehetős focisták,  modellek, színészek, és idegtépően idegesítő celeb személyek.
- Halihó! - üdvözöltem Viktort már messziről, amikor kiszúrtam őt. Nekifutásból csapódtam neki, vagyis helyesbítve neki futásból vetődtem rá, de én mindig ezt csinálom, ezért fel volt készülve rám. Éppen a kocsiját mosta fehér rövid ujjú pólóban és melegítőben, amikor felbukkantam.
Ő volt Richárd legidősebb fia, és ő volt az egyedüli, aki nem balkézről született, hanem a feleségétől. Fekete vállig érő haja volt, kék szeme és eszméletlenül aranyos mosolya, amivel Petrát a kissé sokat idegeskedő feleségét szokta megnyugtatni.
- Mit szeretnél mutatni? - tört ki belőlem a kérdés. - Amúgy, mióta mosod te a szomszédod kocsiját? - pont olyan autót takarított, amilyent múltkor láttam a szomszédja hídján parkolni.
- Ez nem a szomszéd kocsija, hanem az új autóm, de nem emiatt hívtalak ide, hanem más miatt.
- Jaj! - nyöszörögtem. A kezeimet az arcom elé tettem, mert kezdtem sejteni miről is lesz szó, és arról per pillanat semmi kedvem sem volt beszélni.
- Szebasztián elmesélte, hogy Márk és Kinga elválnak, mellékesen Erik tegnap este felhívott, hogy közölje az öcsém ott járt nálatok, szóval hogyan tovább? - meredt rám összefont karokkal várva a válaszomra. Annyira utáltam, hogy rájöttek mi volt köztem meg Márk között, mert semmi közük, sem joguk nem volt beleszólni ebbe az egész ügybe, ők mégis megtették. Viktor orvosként praktizált, míg Szebasztián volt az ügyvéd, ahogyan Erik a tanár, ezért mind-mind hasznos tagjai voltak a társadalomnak, és mind a hárman úgy érezték az ikrek kivételével, hogy jogukban áll beleszólni az életembe.
- Tényleg átjött, és tényleg beszéltünk, de csak ennyi történt.
- Felajánlotta, hogy kezdjétek újra? - méregette az arcomat, és próbálta leszűrni, hogy igazat mondok, vagy hazudni próbálok.
- Igen, eset róla szó, de hárítottam. Megmondhatod Szebasztiánnak és Eriknek is, már semmit sem érzek Márk iránt, és eszembe sem jutna újra kezdeni vele, hiszen nem is ismerem. Akkor sem ismertem, amikor lefeküdtem vele, csak annyit tudott róla, hogy mi a kedvenc színem meg a nevem, ja és hogy kinek a kutyáját szoktam sétáltatni, miközben én ezzel szemben pár hónap alatt se tudtam kiismerni őt. Ő volt számomra a tiltott gyümölcs, amire vágytam, és ez fordítva is igaz volt. Megakart kapni, én meg vágytam rá, mert úgy éreztem, szükségem van valakire, aki a Földön tud tartani, és hagy szállni, ha szállnom kell. - Magam is megdöbbentem milyen idióta is voltam tizenöt évesen, pedig akkora már rendelkeztem két nyelvvizsgával, sikeresen felvételiztem a lehető legkiválóbb gimnáziumba, és mindenem meg volt, amire csak vágytam.
- Ugye tudod, hogy velem, vagyis velünk bármiről beszélhetsz? - ölelt át szorosan, és belőlem kitört a sírás, mert annyira meghatódtam, meg amúgy se aludtam rendesen, szóval utat engedtem a könnyeimnek. Nem tudom hány perc kellet mire sikerült megnyugodnom, de biztosra veszem eltartott egy darabig.
- Itthon vannak Petráék? - kérdeztem hüppögve a szemeimet törölgetve. Petra a felesége, és van két kis tündérien aranyos lányuk Kornélia és Tamara, előbbi hat éves, míg utóbbi három lesz pár nap múlva.
- Nem, Petrának be kellet mennie a szerkesztőséghez valami papírok miatt, a lányok meg oviban vannak, ezért furcsa ez a nagy csönd. Ha majd gyereked, azt fogod hinni élvezed a nagy csendet, de utána rádöbbensz, ez gyanús csend.
- Nem hiszem, hogy valaha is férjhez fogok menni, és gyerekem lesz, - ingattam szomorúan a fejemet, mert tisztában voltam vele, hogy nem sok esély van arra, valaha is leszek olyan szerelmes, hogy elkötelezzem magam, aztán meg gyereket per gyerekeket szüljek.
- Honnét vagy ebben olyan biztos? - faggatott.
- Csak érzem. - Ha egyszer majd valaki megkérdezi ismételten ezt a kérdést tőlem, akkor majd bővebb választ fogok adni az illetőnek, de addig esély sincs rá.
- Ettél már valamit? - váltott profin témán, amikor leesett neki, hogy ettől az előbbi kérdéstől nem leszek jobb hangulatban, csak még inkább magamba zuhanok.
- Nem igazán, valamiért nem volt étvágyam.
- Akkor megkóstolhatod a híres specialitásomat, - félkarral átölelt és megindultunk a bejárati ajtó felé.
- Mi lenne az, és miért nem hallottam még róla? - ráncoltam a homlokom.
- Mert nincs híres specialitásom, de kapsz sült krumplit meg sajttal töltött csirkemellet.
- Nyami! - kiáltottam fel, mert tényleg éhes voltam, bár úgy gondoltam majd beugrok az egyik boltba és veszek valamit, de ez jobban hangzott. Miközben ettünk tovább beszélgettünk a családról, meg anyukámról, no meg Kata is szóba került, csak azt nem tudom hogyan terelődött rá a szó, de kicsúszott a számon a neve.
- Tudom mit láttam. - böktem oda neki kissé feszülten, miközben éppen rávágtam a kezére, mert elakart csórni egy sült krumplit.
- Miért akarna egy vadidegen véleményt rólad pont attól a tanárodtól, aki elmondásod szerint mindenkinél jobban rühell téged?
- Fogalmam sincs, de valami nagyon rossz előérzetem van. Olyan, mintha ismerném valahonnét, csak nem tudom honnét, viszont tudom, hogy Benedek soha a büdös életben nem írna ilyen komplett elemzést egy vadidegennek az egyik hallgatóról sem, szóval gyanúsan egyértelmű, hogy ezek ketten nem most találkoztak először.
- Nem lehet, hogy kicsit túlreagálód? - aggódást láttam a tekintetében.
- Lehet, csak.... - nem fejeztem be a mondatot, inkább elhallgattam, és megnéztem a telefonom kijelzőjén a pontos időt. - Mennem kell, majd még beszélünk - álltam fel az asztaltól.
- Várj átöltözöm, bezárom az ajtókat és elviszlek - kérte tőlem, majd előhalászta a kulcsait, aztán átöltözött, így még visszaültem a székre,  jól sejtettem eltart egy darabig, amíg minden kulcsát megtalálja.
- Elkészültél, és megvannak a kulcsaid? - pár perc után már eluntam magam, aztán végre felbukkant, és szerencsére az új kocsija is megszáradt, amit érkezésem előtt serényen mosót.
- Ugye, milyen gyönyörű? - állt meg a tűzpiros vadonatúj kocsija előtt.
- Ferrari, ugye? - fordultam felé, miután végig mértem az autót.
- Méghozzá egy Ferrari 599 GTB Fiorano, - javított ki, majd öt perces néma csönd után végre beszálltunk.
- Mennyi volt? - érdeklődtem. Komolyan, ahogyan beszálltam, már akkor sejtettem, elvesztem, és soha többet nem akarok ebből a gyönyörűségből kiszállni. Sajnos tudtam, ki kell szállnom.
- Szerintem azt te nem akarod tudni - vigyorogva megveregette a hátamat. Mivel tisztában voltam vele, hogy mennyire jól keres meg az egyéb bevételei forrásait is ismertem, így meg sem lepődtem, amikor megsúgta a fülembe az árát.
- Mennyi? Te Úr Isten! - kapkodtam levegő után. Igen, azért sokkolt nem tagadom, de a kocsi tényleg szép volt. Az ülést legszívesebben kiszereltem volna a helyéről, és elvittem volna magammal, hogy forgószék helyett ebben ülve olvassam a kedvenc könyveimet, mert olyan kényelmes volt, és ott ülve úgy éreztem, mintha a mennyben járnék.
- Szeretlek meg minden, de ne csorgasd a nyálad az  új kocsimba, mert előbb takarítottam ki, - kérte tőlem röhögve, én meg elégé morcosan néztem rá.
Egyetem előtt csoportosuló hallgatók mind megcsodálhatták mekkora mázlim van nekem, amiért egy ilyen méregdrága luxus tütüből szállhattam ki. Attól eltekintve, hogy tökre le vagyok égve, és anya által kerültem bele a családi körforgásba, baromira jól érzem magam benne, hogy végre van egy normális családom, akikre számíthatok, ha bajom van, és akik szeretnek.
- Uram Isten! - hüledezett Laura is, amikor meglátta miből szálltam ki. Még a szája is tátva maradt, de csak pár percig, mert sikerült összeszednie magát, és miután megigazította a pánt nélküli szoknyáját meg a kivasalt hosszú haját végre felém fordult.
- Nem fázol? - néztem rá kíváncsian, és én már attól megfagytam, hogy rá néztem. Igaz, még nem  tél, de már nyár sem volt.
- Kicsit, de Kristóf és én szakítottunk, ezért most megakarom neki mutatni mit vesztett - húzta a száját, amikor kiejtette az immáron volt fiúja nevét, akivel kb pár napot volt együtt.
- Ezért megfázol?
- Nem, hanem azt teszem, amit minden lány tenne az én helyemben, megmutatóm mim van, és mije volt neki, amíg össze nem szűrte azt a bizonyos levet azzal a ribanccal. Mellékesen Hoffmann Professzor Úr keresett, - szegény Erik, ha most hallotta volna, mennyire hangsúlyosan ejtette ki a barátnőm a nevét, szerintem szívrohamot kapott volna. Ha megtudná, hogy az a professzor, akit mindenkinél jobban utál ezen az egyetemen a rokonom, szerintem Laura is szívrohamot kapna.
- Nem mondta mit akar?
- Szerinted olyan jóban vagyunk, hogy nekem elmondaná? Mellékesen neki se tetszett a ruhám, pedig szerintem tök dögös. Tudod mit mondót?  Idézem: ,, Ez nem egy bordély, a hallgatóknak ehhez méltóan kellene öltözniük." Erre mondtam, szintén idézem: ,,Akkor tehát, mindenkinek zsákban kellene járnia?" Na, erre már nem mondott semmit csak simán kiröhögött, és ott hagyott, mintha egy kicseszett bokor lennék. Nem vagyok bokor! - tiltakozott, én meg jó barátnő módjára megpróbáltam megvigasztalni őt, ámbár tudtam, erről a témáról nem fog egykönnyen leszakadni, ezért végig kellet hallgatnom hogyan szidja Eriket, miközben Benedeket, azt a kis gennyládát dicsőíti, mintha nem is ember lenne, hanem egy Földre leszállt istenség. Még az előadás közben is erről papolt nekem, miközben azon erőlködtem, hogy megértsek valamit a leadott anyagból, addig ő cseszett az egészre, és inkább magán előadásba kezdett. A végén azonban robbant a bomba, amikor felálltam Benedek az ujjával jelzett, hogy menjek oda hozzá. Először azt hittem Laurának mutogat, de sajnos hamar világossá vált számomra, hogy én lettem a kiszemelt áldozat, így miután mindenki elhagyta az előadót szépen leballagtam az asztalához.
- Ezt mégis hogy képzelte? - támadt nekem azonnal, még mielőtt megszólalhattam volna. A székében ülve nézet velem farkasszemet, bár elégé félelmetes volt, még se hagytam magam.
- Elnézést, de....- kezdtem bele, de csendre intett.
- Komolyan, eddig elnéztem minden rendbontását, zavargását, hisztijét, sőt Hoffmann miatt nem tettem panaszt, de ezzel a mai kibírhatatlan viselkedésével betelt a pohár.
- Nem csináltam semmit! - háborogtam, mert már nálam is betelt az a bizonyos pohár, amit említett.
- Szóval az semmi, hogy az egész előadást gusztustalan módon átbeszélgette a kedves barátnőjével, akiből még évek múltán remek pszichológus is válhat, ha nem önnel barátkozik.
- Más pofátlan módon az egészet átaludta, azzal miért nem foglalkozik? Mellékesen ki kérem magamnak, hogy ilyen sértő módon beszéljen a Laurával való barátságomról, és engem sértegessen, vagy okoljon, ha Laura még se a pszichológiai pályát választaná, és feladná. Megjegyezném, egész végig csendben ültem a helyemen, jegyzetelve figyeltem a Professzor minden szavát, ha nem hiszi el nekem, szívesen elmondom. Akarja hallani a teljes előadást? - tudom, tiszteletlen voltam, de valahogyan meg kellet magam menteni, mert tudtam, ha hagyom magam, akkor elveszek, és nem akartam egy ilyen alak miatt elbukni.
- Alkut ajánlók - dobta fel a labdát, amivel sikerült megdöbbentenie.
- Mégis mit tudna ajánlani nekem, amire rá bólintanék?
- Elkerülőm magát, nem szívatom, ha cserébe békén hagyja Laurát, hogy belőle még legyen valaki, és csendben marad, okoskodás mentesen minden közösen eltöltött óráinkon.
- Soha sem gátolnám Laurát semmiben, de nekem jobb ötletem lenne, - kicsit sem döbbent le, amikor benyögtem neki, viszont ő jött az ajánlattal, amit természetesen ki kell használnom, hiszen hány ilyen lehetőség fog még adódni az életben? Egy sem.
- Mi lenne az? - gyanakodva nézett végig rajtam.
- Tudni akarom honnét ismeri Katát, miért írt rólam neki véleményt, és cserébe elkerülöm önt. Na, így már pontosabb, és esküszöm senkinek sem beszélek erről, viszont annak nagyon örülnék, ha nem az lenne a legjobb hobbija, hogy engem szívat.
- Nem tudom, hogy önt bátornak tartsam, vagy hihetetlenül ostobának.
- Valamit Professzor valamiért - vágtam neki oda gúnyosan vigyorogva. Magam is meglepődtem, mennyire bátran álltam vele szemben.
- Oké, rendben! - bólintott rá egyetértően, majd kezet ráztunk ezzel megpecsételve az egyességünket, miszerint innentől más lesz minden. Ezek után szépen haza sétáltam, és bekapcsolva a gépem felmentem közösségire, hogy írjak Ale számára egy levelet, mert mostanság nem sokat tudtam írni, viszont valamit kiszúrtam, amit eddig nem vettem észre, mert legtöbbször levélben írtam neki, és nagy ritkán a közösségi oldalán.
- Mi a...? - döbbentem meg, amikor elolvastam ezt az apró kis szót : ,,Látta".
Na, itt jön a kérdés, hogy vajon egy halott fiatal srác hogyan tudja megnézni az üzenetét a túlvilágról? A válasz sehogy.

Életek Izabella és az élet 5.Fejezet Pörgés

Életek
Izabella és az élet
5.Fejezet
Pörgés

,,Célozd meg a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz. ''

Les Brown

,,Ale!

Azt hiszem nem kedvelem Katát, bár nem tudom miért, csak tisztában vagyok vele, hogy engem nem tud olyan könnyen levenni a lábamról, mint másokat. ''


Ez a napom is úgy indult, ahogyan a többi szokott, csak ez másképpen ért véget. Reggel nem mentem be előadásra, mert a könyvtárban keresgéltem, mivel Benedek már megint azon volt, hogy megkeserítse az életemet. Viszont, ha nem kapok össze a proffal, nem kellet volna a könyvtárba mennem, és akkor biztosan nem futottam volna össze Ákossal, aki szintén ott kezdte a napját, csak más okból kifolyólag.
- Jó reggelt! – jött oda hozzám lelkesen. Vele ellenben én úgy néztem ki, mint egy alvajáró. A szemeim brutálisan karikásak voltak, pedig korán lefeküdtem aludni, míg  ellenben ő kipihenek, és frissnek tűnt. A haja tökéletesen be volt állítva, a ruhái színe összepasszolt, vagyis az én ízlésem szerint passzolt a farmerjéhez a fekete pólója.
- Jó reggelt! – én ezt akartam mondani, de körülbelül ennek a felét sikerült kinyögnöm, ami meg pláne nem így hangzott.
- Fárasztó éjszakád volt? – ült le velem szemben, és letette a vaskos könyvét az asztalra, amit nem tudom merről cipelt oda hozzám, de brutálisan nehéznek tűnt. Amikor sikerült kissé felélednem, kihúztam magamat, és megpróbáltam normális fiatal lánynak tűnni, helyesbítve, próbáltam nem beégni előtte, ami remélem össze is jött.
- Nem, csak sokáig tartott mire sikerült befejeznem egy igen izgalmas könyvet, amit már hónapok óta el akartam olvasni, és tegnap végre sikerült letöltenem. – Valójában Ádámmal PLL –t néztünk, az első évadtól kezdve, mert nem hitte el, hogy mennyire jó az a sorozat, így végig néztük neten a megjelent évadok összes részét, pontosabban néha belepörgettünk, meg hagytunk ki részeket, de eljutottunk az ötödik évadig. Hurrá! Taps!!
- Miről szól a könyv? – sejtettem, hogy megkérdezi, így előre felkészültem magamban erre a kérdésre, hogy ne érjen túlságosan váratlanul, amikor megkérdezi tőlem. Elkezdtem hantázni arról, mennyire fontos beszélni a növényekhez, mert azoknak kell a kommunikáció, hiszen ettől szép nagyra nőnek, és jót tesz az embereknek is, ha dumálnak hozzájuk, mivel sok magányos ember van a világon. Nagyon gyanítottam, leesett neki, ez brutálisan nagy kamu, de hagyta elmesélni, és ezért egy kicsit jobban megkedveltem.
- Te miért nem ülsz előadáson, vagy neked most nincs? – jó, lebuktam, mert tudtam, hogy előadáson kellene lennie.
Hála Ninának(meg a protekciómnak), ezért tisztában vagyok vele milyen kemény napja van ma, de ő inkább itt dekkol a könyvtárban, méghozzá velem.
- De, lenne csak fontosabb dolgom akadt, egy kis kutakodás – mutatott a könyvére, én meg elismerően bólintottam, majd megmutattam neki az én vaskos könyves gyűjteményemet magam mellett, amit úgy halásztam össze, mint egy horgász.
- Egyetemisták vagyunk, el tudod ezt hinni?
- Sajnos, igen! – vágta rá unottan. A továbbiakban ő segített nekem legépelni a könyvekből kiszedett fontos infókat, miközben arról beszélgettünk, hogy az embernek mennyire szüksége van a családjára, és mekkora befolyással bír rá a társadalom megítélése, ami formálja a jellemét. Magyarán, kidumáltuk, hogy az egyik végzős csajt, aki felcsináltatta magát, és fogalma sincs arról, ki a gyereke apja, bár ez nem nagy újság, hiszen minden héten részegen szokott fetrengeni kocsmákban, meg szórakozóhelyeken, amiért pletykatéma lett a hallgatók között.
- Bauer Kisasszony, mit keres itt ilyenkor? – vágtatott oda hozzánk Erik elégé dühösen. Ha, nem egyedül vagyok, akkor,,Bauer Kisasszonynak” szólít, és most éppen ott volt velem Ákos, aki természetesen nem tud arról, hogy Erik a rokonom, vagy bármiféle közünk van egymáshoz.
- Benedek Professzor Úr kérte, nézzek utána pár dolognak, így ide jöttem, hogy magamba szívjam a pszichológiát – vigyorogtam rá, mint aki nem százas, bár elégé idiótának éreztem magam.
- Megint mit művelt? – komolyan, azt a nézést, ahogyan rám nézett, szerintem minden egyes nap látom, és cseppet sem tetszik.
- Semmit, azt leszámítva, hogy vitába szálltam vele, mert elmondása szerint…- elkezdtem neki magyarázni hogyan is történt az eset, az én álláspontom szerint, miközben ő elkezdett Ákossal csevegni, ahelyett, hogy végighallgatott volna engem. A felbukkanása miatt egyedül kellet befejeznem a feladatomat, amit szintén egyedül nyomtathattam ki. A legpokolibb az volt, hogy még akkor se hagyták abba a beszélgetést, amikor elköszöntem tőlük, ezért még a megszokott nyomot hangulatom is métereket zuhant a pokolba. Erre pluszban rátett egy lapáttal a professzor, amikor megjegyezte: ,,Ha, megtanulnám, mikor kell csöndben maradni, könnyebb lenne az életem”. Juj!
Nesze, nekem, ezt megkaptam, de rendesen. Tudom, igaza volt, de akkor is nekem volt igazam, és ezt be is bizonyítottam neki, dicséret helyet viszont, mással jutalmazott.
- Te, ott! – hallottam meg magam mögött Nina hangját.
- Mi az? – fordultam felé, és bevártam, amíg mellém tipegett a tűsarkúján, amiben menni sem tudott, de az volt a kedvenc cipője, mint nekem a fekete, bár még így se tudtam megérteni őt. Ma is látszott rajta, mennyire megterhelt. Egy halom papírt próbált megtartani a két kezében, amik vészesen ide-oda imbolyogtak, mint a részegek.
- Ádám üzent neked, mert nem vetted fel a mobiltelefonod, ezért azt gondolta, én vagyok a személyi titkárod, de közöltem vele, téved. Ja, mellékesen, ha végeztél, menj át hozzá, mert valami eszméletlenül sürgős dologról van szó. Nem mondta miről, én meg nem firtattam, mert hidegen hagy a dolog, de kérlek, mond meg neki, hogy legközelebb ne engem zaklasson ezzel, mert nem érek rá a hülyeségeivel foglalkozni. – Ebből mindent szót sikerült megértenem, sajnos. Nina még mindig utálta Ádámot, amiért kinyírta a hörcsögét, vagyis ez volt az indok, amit mindenkivel elhitettek, mert a valódi okát inkább nem hangoztatták. Be kell vallanom, szerintem az, hogy elhidegültek egymástól, miután Ádám megkérte a kezét, sokkal normálisabbnak tűnt, mint ez a hörcsögös sztori.
- Köszi, megmondom neki! Segítsek? – nyújtottam felé a kezemet, de elhátrált előlem, valami olyannal, hogy neki egyedül is megy, nem szorul mások segítségére. Mikor magamra hagyott, azonnal hívtam Ádámot, aki viszont ki volt kapcsolva, aminek köszönhetően egész napom azzal ment el, hogy próbáltam kitalálni mi lehet az a nagyon sürgős dolog, amiért meg kell látogatnom őt. Természetesen, szeretek nála dekkolni néha, mert jó nagy háza van, és brutálisan kényelmesen el tudok ott férni, de mivel soha sincs otthon, így tavaly óta alig tettem nála látogatást, hiszen mindig ő jött hozzánk. Olyan amerikai stílusú konyhája van, hogy hogyan hívják, de tök jól ki lett alakítva a nappali-konyha-étkező. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem Katát, vagyis Kovács professzor asszonyt kifelé menet, így szépen neki mentem, és kivertem a kezéből a könyveket, de mentségemre legyen szó, nem szándékosan volt, csak véletlenül.
- Bocsánat! – kezdtem bocsánatkérésbe, aztán felkapkodtam a földről a könyveit, meg a papírjait, amik közül az egyiken megakadt a szemem. Éppen sikerült a végére érnem, amikor kikapta a kezemből a lapot, és beletette az egyik könyvébe, hogy ezzel is elrejtse, de már késő volt.
- Nincs itt semmi látnivaló! – rikácsolta, és megigazította a szemüvegét.
- Miért írt rólam Benedek Professzor ilyen hosszú elemzést? – kérdeztem tőle, mert nagyon kíváncsivá tett, és az is érdekelt, hány ilyen lap van még rólam, meg egyáltalán mi célból írogatnak ilyent.
- Valamit félreolvastál! – vicsorgott rám, aztán szélvészmódra távozott, otthagyva engem döbbenten. Pontosan tudtam mit is olvastam, és ez kicsit megrémített. Tisztában voltam vele, ha odaállok Benedek elé, és megpróbálom kiszedni belőle,
 simán a képembe fog hazudni. Én se szívesen mondanám el másnak, ha ilyesmiket írogatnék. A lapon rajta volt, hogyan viselkedek az előadásokon, a szemináriumokon, és egyéb különfoglalkozásokon, sőt a vége felé oda volt biggyesztve pár sor arról, hogy mi a véleménye rólam. Még a kedvenc zenéim se tudták kiverni a fejemből a látottakat, pedig szívesen elfelejtettem volna,  mert a nagy része elégé negatív volt. Benedek szerint én egy elkényeztetett, neveletlen, okoskodó vagyok, akinek nem sok jót jósol a pszichológiai pályán, mert szerinte hamarosan,,elkapálom” magamat, és  kivágnak az egyetemről. Hát, nem kedves? Természetesen, nem pont ezeket a szavakat használta rám, bár ez volt a lényege, csak szakkifejezésekkel fejezte ki magát.
Busszal utaztam három megállót Ádám háza felé, majd leszállva hosszas séta következett. Szükségem volt egy kis friss levegőre, hogy kiszellőztessem a fejemet, és sikerüljön megnyugodnom. Már pont a háza elé értem, amikor észrevettem a kocsija mellett egy még annál is drágább autót, amitől leesett az állam. Elismerem, nem értek a kocsikhoz, de arról már messziről látszott, hogy a tulajdonosa elégé tehetős, hiszen minimálbérből tutira nem futná ilyen tütüre.
- Na, végre, hogy ideértél! – szaladt elém Ádám.
- Nina átadta az üzeneted, mi volt az a nagyon fontos? – érdeklődtem, de nem válaszolt, csak húzott magával be a házba.
- Mindjárt meglátod, de ne ess össze! – szedte el tőlem a táskámat a bejárati ajtónál, és az egyik szekrénybe tette, majd odaadta a nála vendégeskedő papucsomat. Nem értettem mi baja lehet, de elégé idegesnek tűnt, ezért többet nem zargattam buta kérdésekkel, hanem mentem utána.
- Jézus Krisztus! – kiáltottam fel, amikor megláttam a fickót, aki éppen bort töltött a nála ,,évezredekkel” fiatalabb felesége. Ha, addig a pillanatig azt hittem, hogy Kata meg Benedek produkciója sokkolt, akkor nagyon, de nagyon tévedtem, mert a valódi sokkhatás abban a pillanatban ért engem. Ádámnak hozzám hasonlóan két apja van, egy valódi, vér szerinti, a másik pedig az, aki felnevelte. Míg az én esetemben a mostohaapám már tíz évesen kapott meg, így tisztában volt vele, hogy nem vagyok a gyereke, addig nála sokkal kuszább  minden. Róla húsz éves korában derült ki egy jó nagy titok.
A kedves anyukája, a születése előtt összejött a férje féltestvérével, aztán szépen eltusolták szegény elől, hogy mit tettek, így gyanútlanul felnevelt egy balkézről született gyereket, akiről még csak nem is sejtette kitől is fogant. A bomba, akkor robbant, amikor az anyja elszólta magát a válási procedúra alatt, és egy DNS- tesztnek hála, be is igazolódott. Mindezek után már semmi sem volt a régi, mert Ádám és az ,,apja” közötti viszony hatalmas fordulóponthoz ért, amiből felszínesen pozitívan jöttek ki. Természetesen megmaradt köztük a kapcsolat, de mindketten tudták, hogy már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Ádám, akkor haverkodott össze velem, hiszen jó sok közös témánk volt abban az időben.
- Kit látnak szemeim, csak nem Gréta kislányához van szerencsénk? – Szólalt meg Ádám vér szerinti apukája, akiről köztudott volt, hogy egy oltárira nagy gennyláda, és bárkin képes átgázolni a sikere érdekébe. A vele lévő szőke hajú hölgy a második felesége volt, aki körülbelül a lánya lehetett volna, mert a lányával, meg velem volt egyidős.
- Oh, basszus! – suttogtam, és megfogtam Ádám kezét, aki jó erősen megszorította az enyémet, így kölcsönösen támogattuk egymást.
- Nyugi, minden rendben lesz! – suttogta a fülembe, én meg elgondolkodtam, hogy mi a fenét keresek még a házba, amikor nekem nem is kellene ott lennem, de tudtam, neki szüksége van rám, így maradtam, és próbáltam jó képet vágni, már amennyire sikerült.
- Nem is tudtam, hogy családi vacsora lesz - fordultam Ádám felé kérdően, aztán üdvözöltem a vendégeket.
- Karolával éppen erre jártunk, és gondoltam benézünk az én drága fiamhoz.
- Viktor, Szebasztián, Márk, Anita vagy Bernadett nem ért rá? - kérdezte gúnyosan Ádám. Az apja ismeri már annyira, hogy tisztában legyen vele micsoda remek humort örökölt tőle a fia.
Viktor volt Richárd legidősebb balkézről született gyereke, akit Szebasztián követett, majd Ádám, Márk és végül a két lány. Igen, valaki fehérneműket gyűjt, más meg a szeretőket meg a gyerekeket.
- Ádám! - szóltam rá  jelezve, hogy nem kell a fesztivál, inkább legyen kicsit normálisabb, hiszen senkinek sem volt szüksége egy kiadós családi veszekedésre.
- Mi van? - csattant fel, és elégé szúrósan nézett rám. Ismertem Ádám viszonyát az apja felé, ezért meg se lepődtem, csak per pillanat inkább veszekedés ellenes voltam.
- Mi újság az új szállodával? - váltottam inkább témát helyet foglalva az étkezőasztalnál. Kicsit furcsa volt Karolával szemben ülni, mivel ő volt Anita legjobb barátnője még mielőtt férjhez ment az apjához és ő lett az új Hoffmann Richárdné. Mrs. Hoffmann.
- Honnét tudsz róla? - foglalt helyett Ádám édesapja is miután töltött nekünk egy kis bort, mert a fia el volt foglalva a menü elkészítésével.
- Hoffmann papa mesélte múltkor, amikor beugrott Erikhez és váltottunk pár szót így a családdal kapcsolatban. Elmesélte, hogy Párizs lett az új szálloda végleges helye Madrid helyett. - A továbbiakban inkább Karola sikereiről esett szó, mivel Ádámnak semmi kedve nem volt a kedves csevegéshez, én meg amúgy is ideges voltam, Richárd meg elmesélhette mennyire büszke a feleségére. Jó, annyira elbambultam, hogy hót fix fogalmam sincs mi a fenéért kellene rá büszkének lennie, ha azt nem számítjuk bele, hogy alig húsz évesen hozzá ment egy nála fényévekkel idősebb pasihoz, akinek temérdek sok pénze van.
- Gratulálok! - nyögtem ki, amikor mindenki felém fordult, és rádöbbentem, hogy mondani kellene valamit nekem is.
- Köszi, és képzeld mennyire oda voltam az örömtől, hogy a te egyetemeden fogok előadást tartani hétfőn - ujjongott Karola, nekem meg tátva maradt a szám.
- Micsoda? - komolyan gondolkodóba estem, hogy mi a fenének jön az ,,egyetememre", és én miért nem voltam képes végig rendesen odafigyelni abban a párpercben, amikor pont kifejtette a választ a bennem megfogalmazott kérdésre.
- Hahó, merre jártál? - vihogott Richárd felesége. Viszont az is feltűnt, hogy apa és fia eltűnt mellőlünk, bár arra nem emlékeztem pontosan, hogy mikor álltak fel az asztaltól, vagy egyáltalán merre lehetnek.
- Csak kicsit elgondolkodtam. Miről fog szólni az előadás? - ha az ember jobban megnézte a rózsaszínben pompázó, festett szőke, mély dekoltázsú Barbie baba klónt, szerintem nem az jutott volna először az eszébe, hogy egy egyetemen fog előadást tartani, vagy ha mégis, akkor a Doctor Szöszi film elevenedett volna meg a lelki szemei előtt.
- A történelem, mint szakma és tudomány a mai mindennapokban.
- Jaj, de izgi! - bólintottam egyetértően, mert tényleg izginek hangzott.
- A kedvenc professzorommal végeztünk kutatásokat, amit hétfőn fogok prezentálni, remélem eljössz. Ugye ott leszel? - amikor belenéztem a nagy csillogó kék szemeibe, akkor komolyan megingtam, vagyis egy pillanatra kizökkentem a tuti ,,nem" válasz lehetőségből, de hamar helyre jöttem.
- Nem tudok elmenni, mert túlságosan zsúfolt napom lesz, bocsi.
- Semmi baj, akkor majd később elmesélem neked, ma már éppen eleget fárasztottalak. Amúgy lehetne egy kérdésem?
- Persze, mi lenne az? - belül imádkoztam, hogy ne valami defektes kérdéssel álljon elő, mert tényleg lefáradt az agyam, így már hazudni sem tudtam volna neki rendesen.
- Tényleg igaz, hogy régen te meg Ádám unokatesója Alex öngyilkosok akartatok lenni? - már fel voltam készülve, hogy valami olyanról kérdez, ami tényleg titkos, és valami értelme is van, de szerencsére tévedtem.
- Miért kérdezel olyan, amire magadtól is tudod a választ? - kérdeztem kissé flegmán.
- Én csak Viktortól tudom, vagyis egy elszólásból, hogy te meg Alex közösen akartatok véget vetni az életeteknek, de téged Ádám még időben meg tudott menteni. Igaz, hogy elakartad dobni magadtól az életedet csak azért, mert Márk felcsinálta a legjobb barátnőd testvérét?
- Az első kérdésre a válaszom az, hogy igen, tényleg öngyilkos akartam lenni Alex társaságában. Ádám még időben meghánytatott, és bevitt a kórházba, ahol kimosták a gyomrom meg infúziót kaptam. A második kérdésed viszont egy másik kategóriába tartozik, így azt inkább nem válaszolnám meg, mert nem tartozik rád, és Ádám túlságosan közel van ahhoz, hogy erről éppen most kelljen beszélünk, mivel ő nem tud róla, ahogyan más se pár kivétellel. - Keményen küzdöttem, nehogy valami obszcént mondjak neki, amivel elmagyarázom mennyire, de mennyire nincs ehhez semmi köze, de inkább eltekintettem tőle.
- Bocsánat! - kért elnézést tőlem.
- Mi történt, amíg távol voltunk? - messziről lehetett már hallani Richárd hangját, aki pár perc késéssel vissza is ért hozzánk nyomában a fiával.
- Csak csajos dolgokról csevegtünk - hazudott helyettem Karola, aztán bűnbánóan felállt a helyéről, és kiment a mosdóba. A csengő idegesítő hangja rántott vissza a valóságba, mert elégé elmerültem az önsajnálatban, amibe azután estem bele, miután megválaszoltam az első kérdést, és elmerengtem, vajon a másodikra mit tudtam volna mondani. Amúgy, Márk-sztorit Ádám kívül már csak anyám nem tudja, ami számomra brutálisan kellemes, hiszen melyik anya akarna arról hallani, hogy a drága kicsi lánykája lefeküdt tizenöt évesen a férje testvérének balkézről született huszonhárom éves gyerekével, aki utána felcsinálta a legjobb barátnője legidősebb lányát, majd elvette feleségül.
- Kinyitom! - hallottam messziről Ádám hangját, aki már rohant is ajtót nyitni. Sajnálatomra, vagy legnagyobb megdöbbenésemre pont Kata érkezett meg Ádámhoz vendégségbe. Mint ,,barátnő" lett bemutatva, hiszen most már kétséget kizárva  egypárt alkottak, pedig legbelül reménykedtem, bár már magam sem tudom miben is pontosan. Richárd és Karola oda meg vissza voltak az újonnan felbukkant Katáért, aki kedvességével levette őket a lábukról.
- Jó estét! - préseltem ki a számon felállva a székből, hogy üdvözöljem én is, nehogy még azt mondja rám mennyire bunkó neveletlen vagyok.
- Oh, Izabella, micsoda meglepetés - vigyorgott rám kedvesen, és kezet ráztunk.
- Ja! - bólogattam, mint egy bólogatós kutya.
- Mióta ismeri a fiam? - váltott témát Richárd, aztán illemtudóan kihúzta Katának a széket, majd bort töltött neki, miközben a professzor arról beszélt nekünk, helyesbítve nekik, mert engem hidegen hagyott, hogy mennyire vicces sztori a kettejük megismerkedése meg stb... A boromat kortyolgattam, és próbáltam jó képet vágni a hallottakhoz, de nem igazán ment, mert közben ezerrel kattogott az agyam. Tíz után már tényleg nem bírtam tovább, és szóltam Ádámnak, hogy dobjon haza, mert semmi kedvem nem volt a sötétben lekecmeregni a buszmegállóig, aztán haza gyalogolni.
- Majd én elviszem, te maradj csak itt, és visszajövök miután Izabellát kitettem - ajánlotta fel kedvesen Kata, az én kezemben viszont megfordult a konyhakés.
Szóval így esett, hogy Ádámtól meg a vendégektől elköszönve, akik ott maradtak éjszakára is, Kata haza vitt. Útközben nem bombázott hülye kérdésekkel, és nekem sem volt lelkierőm megszólalni, így a rádióból kiszűrődő recsegést hallgattuk mindketten. Beérve a lakásba köszöntem Eriknek, aztán bementem a szobámba, és akkor ért a legnagyobb sokk, amire még csak nem is számítottam.

Életek Izabella és az élet 4. Fejezet Beszélgetés

Életek
Izabella és az élet
4. Fejezet
Beszélgetés

 „Miért nem olyan az életem, mint valami tévésorozat-hősé? Bár, ha jól belegondolok, még a Jóbarátokban is problémás volt a karakterek élete.”
Kody Keplinger: The DUFF – A pótkerék

,,Ale!

Ezt, elszúrtam!!! Vajon miért nem tudom néha befogni a számat, ahelyett, hogy hülyeségeket beszélek, és másokat bántok meg?
Miután anyával beszéltem, teljesen magam alatt voltam, így amikor Ádám elkezdett fárasztani Katával, kikeltem magamból, és elmondtam a véleményemet róla, miszerint csak kihasználja a nőket, bár nem pont ezekkel a szavakkal. Annyira megsértettem, hogy hat napig hiába hívtam, nem vette fel, és a Fagyöngyben sem tudtam elérni. Kitti azt mondta, elutazott.
Mindketten tudtuk, ez hazugság volt, mert kint parkolt a kocsija. Sajnos megismertem a rendszámát, és tudom a fekete BMW-t senkinek sem adja oda használatra, még akkor sem, ha elutazik. Azt hiszem, most nagyon a lelkébe tapostam szegénynek, de nem szándékosan tettem, csak felhúzott a hírtelen jött érdeklődése Kata iránt, amit nem tudtam hová tenni. Te is tudod, hogy Ádám milyen, így be kell vallanom megrémültem a tudattól, mi lesz akkor, ha elkezdenek járni, és dobja Katát. Vagy fordítva.
Most mi tévő legyek?
Puszi, innét a messzi világvégéről."


Végleg feladtam a reményt, miszerint Ádám meg én normálisan meg tudjuk beszélni a történteket, és a türelmem is végesnek bizonyult. Hat hosszú napon keresztül zaklattam őt azzal, hogy beszéljünk, de aztán tudatosult bennem, semmi értelme sincsen zaklatni őt, ha egyszer nem kíván velem beszélgetni. Ennek hála, több időm volt az egyetemmel foglalkozni, mert kellet valami, ami eltereli a figyelmemet róla. Ennek természetesen meg is lett a gyümölcse.
- Nem hiszem el, hogy a tiéd jobb lett, mint az enyém! – háborgott Laura, amikor megnéztük a táblára kitett eredményeket. Az enyém lett a legjobb, pedig azt hittem csak második leszek, mivel Benedek értékelte, akiről köztudott mennyire utál engem, és mennyire bírja Laurát.
- Sokat készültem rá – mentegetőztem.
- A francba! – vicsorgott a barátnőm.
- Jaj, de béna vagy! – veregette hátba az egyik fiú csoporttársa, akivel elégé viharos a viszonya. Nekem úgy tűnik, hogy szerelmesek egymásba, de mindketten tagadják, bár lehet, hogy tényleg csak én túlzom el, és ők ketten szimplán csak utálják egymást.
- Te is elmehetsz a pokolba! – lökött vissza a srácnak, akinek még a nevét sem tudom, csak annyit, hogy legtöbbször Laura közelében szoktam látni, és szintén pszichológusnak készül.
- Fáj az igazság cicus? – kacsintott rá a srác, belőlem meg kitört a röhögés, de hamar abbahagytam, amikor megláttam Laura szikrákat szóró tekintetét. Magukra hagytam őket, és elmentem elújságolni a hírt anyunak, aki kíváncsian várta az eredményt.
Miközben nagyban meséltem arról, mennyire nehéz volt, és mennyit szenvedtem vele, észrevettem Katát távozni az épületből.  Könnyebb őt Katának nevezni, mint Kovács Katalin professzor asszonynak. Ninának hála mindig tudom mikor, hol van órája, hátha, egyszer szükségem lesz rá, így furcsának tűnt, hogy elhagyta az egyetem területét, amikor 20 perc múlva előadása lesz a nagy előadóban. Gyorsan elköszöntem anyutól, és utána menten, mivel nekem is volt egy kis szabadidőm.
- Mi a fene? – azt hittem rosszul látok, amikor beszállt egy fekete BMW-be, aminek túlságosan ismerős volt a rendszáma. Ádám magasról tett arról, hogy mire kértem, és a hátam mögött szépen ráhajtott, de így már világos miért nem tudtam soha sem elérni őt, amikor akartam.  Megvártam, amíg elhajt az autó, csak is az után mentem vissza az épületbe, ahol belebotlottam Erikbe, aki éppen egy vastag könyvet lapozgatott.
- Veled meg mi történt, olyan sápadtnak tűnsz? – kapta el a karomat.
- Tudtad, hogy Ádám és …- próbáltam kibökni, de sajnos annyira a sokk hatása alatt álltam akkor még, hogy ennél többet nem tudtam mondani.
- Igen, tudom, és azt is, hogy most rosszban vagytok.
- De, mióta? – kapkodtam levegő után, mert egy kicsit szúrt a mellkasom.
- Körülbelül négy napja tart a dolog, de szerintem nem lesz hosszú életű.
- Pont ettől félek! – jelentettem be neki bólogatva. – Megkértem, hagyja békén őt, erre csak azért is kikezdett vele.
- Tudhatnád, Ádám már csak ilyen. Mit gondoltál?  Megkéred, és ennyivel el van intézve? – sajnos, ebben Eriknek igaza volt, mert ő még nálam is jobban ismerte az unokatestvérét, hiszen nem egy, hanem három barátnője dobta a kedves unokaöccse miatt.
- Nem hittem, csak reméltem – mondtam szomorúan a fejemet ingatva.
- Most már csak annyit tehetsz, hogy vársz, és kívülről figyeled az eseményeket, mert ugye meg se fordult a fejedbe, hogy bele avatkozz? – megráztam a fejemet.
- Utálok várakozni, de most az egyszer kivételt teszek – mondtam neki, majd mentem előadásra. Délután a ,,lyukasórámban” felmentem Ninához, aki megint ideges volt, de most más okból kifolyólag, méghozzá Ádám és Kata miatt, akikről a hír már eljutott hozzá is. Nem volt lelkierőm végig hallgatni a szitkozódásait, így csendben kisurrantam az irodájából, amit szerencsémre nem vett észre, mert csak mondta, és mondta a magáét. Este a többiekkel elmentünk kocsmázni, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Mondanom sem kell, semmi kedvem sem volt hozzá, de Laura addig győzködött, míg beleegyeztem, hogy vele és két sráccal, akinek nem tudom a nevét elmentünk inni. Először egyikünk sem tudta hova üljünk be, így jött Laura nagy ötlete, hogy menjünk a Fagyöngybe, mert ott protekcióm van, vagyis ő így fogalmazta meg a gondolatait, amit megosztott velünk. Ennek köszönhetően odamentünk, és a lépcsőn felhaladva elfoglaltuk az utolsó szabad asztalt a fenti részen.
- Miért pont a pszichológia? – kezdett velem kommunikálni a srác, miközben a haverja éppen a barátnőmmel volt elfoglalva, vagyis a szájával, hogy pontosabb legyek.
- Nem tudom, talán azért, mert bonyolult egyéniség vagyok, és még nem ismertem ki magamat elégé, így azt gondoltam, ha pszichológus leszek, majd jobban megértem mit miért teszek. – Magyaráztam neki, ő meg bólogatott. Blanka felhozta nekünk a rendelt italunkat, mert kíváncsi volt, hogy kikkel jöttem ide, amit a belépéskor kiszúrtam, mert majdnem kiesett a pultból, amikor megjöttünk elhaladva előtte.
- Sok szerencsét hozzá! – kívánt nekem sok sikert ehhez a tervemhez az idegen srác.
- Neked mi a terveid? – kiabáltam, hogy a hangos ricsaj, amit egyesek zenének neveztek, nehogy elnyomja a hangomat. Szerintem az cikibb lett volna, ha megkérdezem, ,,na, és téged, hogy hívnak, mert még a barátnőm se tudja, de szerintem a haverodét se?”.
- Orvos leszek, és külföldre megyek – válaszolta.
- Biztos nagyon büszkék rád a szüleid.
- Ja, de előtte még el kell érnem a célom, bár nem akartam előre tervezni, de szerintem tényleg így lesz. Anyám szerint hülye lennék itt maradni, ha megtehetem, hogy külföldre menjek. Nem gondolkodtál még abban, hogy elhúzz innét jó messzire, és új életet kezdj valahol máshol? – amit mondott az megfogott, mert az én fejemben is ilyesmi járt, csak amíg őt nem köti ide semmi, addig engem jó sok minden láncolt Magyarországhoz. Csendben szívtam a koktélomat, míg magamban megfogalmaztam egy tökéletes választ erre, de semmi okos nem jutott az eszembe, így hagytam a fenébe, és csak a fejemet ráztam meg egyszer. Az este közepe felé megtudtam, hogy akivel én csevegtem, őt Ákosnak hívják, míg Laura kullancsát Kristófnak. A két fiú elment pisilni, így kettesben maradtunk a barátnőmmel, aminek oltárira örültem.
- Megyünk? – vártam az indulási időt, mert már leragadtak a szemeim.
- Nem, hiszen még csak most múlt éjfél – rázta meg a fejét Laura.
- Jössz táncolni? – hajolt le hozzám Ákos, Laura meg jól bokán rúgott, hogy ezzel is noszogasson. Kettesben akar lenni Kristóffal, és éppen útban voltunk nekik, ahogyan a körülöttünk lévő emberek is.
- Oké! – egyeztem bele, amolyan ,,miért is ne” alapon, hiszen nincs semmi vesztenivalóm. Tehát, egy kis piának, és egy jó erős rúgásnak köszönhetően, pocsék számra ugráltam egy sráccal, akit körülbelül pár órája ismertem csak meg, és csak annyit tudtam róla, orvosnak készül. Tök jól szórakoztam Ákossal, amikor egy pillanatra a pult felé tévedt a tekintetem, ahol egyből kiszúrtam a minket figyelő Ádám dühös tekintetét. Nem hittem volna, hogy ma bejön ide, hiszen körülbelül egy héten csak egyszer tesz látogatás, vagy csak délutánonként pár órára ellenőrzést, és eligazítást tart.  Most mégis ott állt.
- Mi a baj? – érdeklődött Ákos, amikor neki is feltűnt mennyire lemerevedtem mellette.
- Semmi! – vágtam rá, de a pánik csak akkor fogott el, amikor Ádám megindult egyenesen felénk, és túlságosan vészesen közeledett. Úgy csináltam, mintha minden rendben lenne, csak tovább táncoltam Ákossal.
- Miért nem szóltál, hogy idejössz? – ragadta  meg hátulról a vállamat Ádám, és belesúgott a fülembe. Mielőtt Ákos elrángatta volna tőlem, jeleztem neki, hogy ismerem, nyugalom, semmi pánik. Ha gonosz lettem volna, akkor hagytam volna Ákosnak, hogy a védelmemre keljen, és nekimenjen Ádámnak, bár a méreteket elnézve, tuti nem Ákos nyert volna, ha odáig fajult volna a helyzet.
- Azért, mert nem vetted fel a rohadt telefont hat napja, így nehéz lenne bármit is elmesélni – vágtam neki vissza kiabálva.
- Szerintem sejted miért, vagy felvilágosítsalak? – hajolt hozzám közelebb, mert a rémes zene elnyomta a hangját, így alig hallottam valamit. Mentségemre legyen szó, próbáltam nyugodt maradni, ami pontosan eddig a pillanatig sikerült is, de aztán tudatosult bennem valami, ami éppen az ellenkezőjét váltotta ki belőlem.  Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, és annyi mindent köszönhettem neki, most meg ő volt rám besértődve, amit viszont én nem értettem.
- Igen! – harsogtam túl a zenét. – Bocsi, de most sajnos nem vagyok egyedül, szóval később kell elmagyaráznod az álláspontodat, mert per pillanat nem vagyok rá kíváncsi. Ha, valamit akarsz, akkor holnap szépen meglátogatsz, és elmondod, addig viszont menj szépen a nődhöz, és hagyj békén! – miután kimondtam ezt a hosszú monológot, leesett, hogy nem kellet volna, de már képtelen voltam visszaszívni. Látván a kissé döbbent, csalódott, és még miegymásabb tekintetét, rádöbbentem, elvetettem a sulykot elégé rendesen. Talán igaz a mondás, a haraggal mondott szavak szoktak a legjobban fájni, amit ez éppenséggel be is bizonyított. Hiába kaptam a szám elé a kezemet, már túlságosan késő volt.
- Tessék? – ragadta meg a karomat Ádám elégé erősen, amitől felszisszentem.
- Ez fáj! – próbáltam kiszabadulni, de nem engedett el, csak még jobban szorított.  Aztán kaphatott valami Isteni sugallatot, mert elengedett, és otthagyott, még csak vissza se nézett rám, úgy hagyta el a bárját.
- Mi a baja Ádámnak? – lépett oda hozzám Kitti, miután az említett személy elhúzta a csíkot.
- Ki a picsát érdekli, hogy mi van vele! – hagytam ott őket, és visszamentem a helyünkre, ahol Laura már nagyban falta Kristóf száját, így fel sem tűnt nekik, mennyire idegbetegen szedem össze a cuccomat, és hagyom ott őket. Nem akartam Kittivel ilyen durva lenni, de annyira idegbajos lettem Ádám miatt, aminek köszönhetően oda is lett a jókedvem, meg a reményem, hogy egyszer majd Ákos meg én egypár leszünk, mert ezek után biztosan azt fogja gondolni, szerelmi civakodásnak volt a tanúja, vagy zűrös alakokkal haverkodok.
- Megjöttem! – kiáltottam be Eriknek, amikor beértem a bejárati ajtón, aztán be is vágtattam a szobámba, ami körülbelül úgy üzemelt számomra, mint egy menedék, ahová rajtam kívül más nem léphet be, maximum Erik, ha nagyon muszáj. Leültem az íróasztalomhoz, hogy bekapcsoljam a gépemet, és írjak egy hosszú üzenetet Ale számára, de még ahhoz sem volt erőm. Miközben ott matattam, észrevettem Erik könyvét, amit nem tudom mikor tett az asztalomra, mert reggel még nem volt ott. Megfogtam, belelapoztam, és rádöbbentem, hogy nem az Isteni színjáték a kedvenc olvasmányom, így szépen visszavittem neki.
- Erik, ha megint meglátom az asztalomon az Isteni színjátékot, kivágom, mint azt a … - kezdtem bele az őrjöngésbe, ami addig tartott, amíg észre nem vettem az engem bámuló Ádám fejét velem szemben, aki kényelmesen üldögélt az egyik széken, miközben gúnyosan nézett rám.
- Neki is megmondod, hogy hagyjon békén, vagy őt barátságosabban küldöd a pokolba? – morogta elégé sértően.
- Hol van Erik? – kerestem a mostohabátyámat, de sajnos sehol sem láttam, ami rám hozta a frászt, mert per pillanat minden vágyam volt, csak az Ádámmal kettesben eltöltött pillanatok nem tartoztak bele.
- Előbb ment el, amikor ideértem. Mondtam neki, hogy hamarosan úgy is hazaérsz, így nem zárta be az ajtót, hanem kedvesen behívott, vagy talán rosszul tette?
- Oké, most, viszont viszlát! – mutattam az ajtó felé célzásképpen, miszerint ideje lenne, ha elhúzná a csíkot.   
- Ne siess! – emelte fel a kezét. – Ha, már kettesben vagyunk, zavaró tényezők nélkül, elmondhatnád, mi a bajod, és akkor én is elmondom.
- Kezd te! – adtam meg neki a lehetőséget.
- Komolyan, te azt gondolod rólam, hogy akkora szörnyeteg vagyok, amilyennek múltkor beállítottál?
- Végig mentél az egész országon, ezt hogyan írjam le szebben? – csak a pia beszélt belőlem.
- Nem mentem végig az egész országon, ne essünk túlzásokba! – kérte ki magának, amit meg tudtam érteni. A helyében én is ezt tettem volna, az őrjöngés meg a patália után.
- Akkor, csak a fél országon? – pislogtam nagyokat. Ádám elégé gyorsan ugrott fel a székről, de én gyorsabb voltam, így szépen befutottam a vécébe, és bezárkóztam.
- Nyisd ki! – förmedt rám, hiába. – Iza, ha nem nyitod ki, betöröm, hallod?
- Nem vagyok süket, de eszedbe se jusson betörni, ha jót akarsz.
- Tudod, mit?
- Nem, mit? – kérdeztem vissza összeráncolt homlokkal, és rossz előérzettel, nagyon rossz előérzettel.
- Akkor így beszélünk, hiszen, úgysem tudsz kijutni anélkül, hogy észrevenném. – Igazat kellet neki adnom, mert tényleg nem tudtam kijutni, így a saját okos ötletem rabja lettem, aminek az lett a következménye, hogy bent ragadtam, és nem tudtam kijutni. Hiába fújtattam, ez lett a bűntetésem, amiért nem az utca felé menekültem, mert akkor eltudtam volna kerülni ezt az egészet.
- Tudni akarod, min húztam fel magam? – törtem meg a beállt csendet egy kis idő elteltével, amikor már mindketten lenyugodtunk egy kicsit. Az ajtónak dőlve ültem a földön. Azon imádkoztam, hogy Erik érjen már haza, bár tudtam, ha most nem tisztázom ezt az egészet Ádámmal, talán örökre oda lesz a barátságunk.
- Ha elmondod, akkor én is.
- Megkértelek valamire, méghozzá arra, hogy ne menj Kata közelébe, és nem tartottad be. Tudom, ebben is az önző érdekemet nézem, de nem akarom, hogy ő is megutáljon miattad, mert jársz vele, aztán dobod, mint egy rossz cipőt. Múltkor kicsit túloztam, de igen, te ilyen vagy. Blankával is ezt tetted, használtad, felvetted dolgozni, ahogyan a többi lányt a bárban, Kitti meg az új gyerek kivételével, aztán mindegyiket elhajítottad. – Buktak ki a számom a szavak, amiknek nem tudtam parancsolni, sőt itt volt az ideje kimondani őket.
- Én viszont azon sértődtem be, mert azt hittem, te másként nézel rám. Azt gondoltam, ismersz annyira, hogy ne gondolj szörnyetegnek, mert ahogyan az előbb leírtál, kb annak tűnők.
- Nem tekintek rád szörnyetegként - a tenyeremet az ajtónak nyomtam.
- Csak azt gondolod, nincsenek érzéseim, mert az véletlenül sem fordult meg a fejedben, hogy nem mindig én voltam az, aki kihasznált másokat, sokszor engem használtak ki. – A hangján érződött a szomorúság, amitől elszorult a torkom.
- Próbáltam megbeszélni veled a dolgot, de nem vetted fel, aztán láttam Katát beszállni a kocsidba, és úgy éreztem, magasról tettél arra, amit mondtam neked.
- Arra nem gondoltál, hogy mennyire magányos vagyok, és jógom van kapcsolatot kezdeni egy velem egykorú csinos nővel?
- Van még rajta kívül más is ezen a világon! - csattantam fel indulatosan.
- Persze, csak így jobban megismerve Katát azt kell mondanom, kezdek szerelmes lenni.
- Te soha sem lehetsz szerelmes, mivel számodra nincs fontosabb a kocsidnál. Téged a fekete BMW- vel fognak eltemetni – viccelődtem.
- Elmehetsz a fenébe! – ütötte meg az ajtót.  – Emlékszel, amikor öngyilkos akartál lenni, és rád találtam? - nem tudtam hogyan a fenébe jutott ez az eszébe pont abban a pillanatban.
- Kösz, hogy felemlegeted, igazán kedves vagy! – fújtattam, mert ez olyan emlék volt, amire nem voltam büszke, sőt legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből, hogy jó régen, majdnem őrültséget csináltam, vagyis tényleg megtettem, de Ádám időben érkezett.
- Nem azért hoztam fel, hanem, mert azután lettünk igazán jó barátok, emlékszel? – hogy tudtam volna elfelejteni, mennyire jól esett az, hogy mellettem volt. Be kell vallanom, ha ő nincs, én már nem élnék, ezért örökké hálás leszek neki.
- Igen, emlékszem – válaszoltam neki a szemeimet törölgetve.
- Emlékszel arra is, mennyit beszélgetünk, mennyi sorozatot, meg filmet végig néztünk ketten együtt? Ugye, emlékszel még?
- Persze! – felálltam, és kinyitottam a vécé ajtaját, hogy bocsánatot tudjak tőle kérni. – Bocsi, eltúloztam ezt az egészet, mint mindig.
- Bocs, hogy…ö..ö.., ekkora tuskó voltam, és a karod miatt is bocs.
- Lényegtelen! – legyintettem, majd hosszasan megöleltük egymást, talán egy kicsit túlságosan is hosszasan.
- Amúgy, ki volt az a nyikhaj veled? – és, ezzel tönkre is vágta a meghitt, kellemes pillanatunkat, aminek annyira örültem, hiszen mostanság alig volt, hála a sok idegbajnak, amikkel a saját életemet szoktam tönkre vágni.
- Laura ismerősének a haverja, - rövid választ kapott, mivel lélekerőm sem volt kikérni magamnak a ,,nyikhaj” jelzőt, amivel azt a cuki srácot illette.
- Komoly a dolog?
- Lehetséges – hümmögtem egy sort neki.
- Bemutatod anyádnak?
- Jó, tudom, nem Ákos lesz a gyerekeim apja, de attól még lehet, hogy kialakul valami köztünk, és én semmi jónak az elrontója nem vagyok. Mellékesen, még Eriknek sem fogom bemutatni, anyámnak meg csak akkor, ha komoly lesz, de ezt kétlem, pláne a mai után. – Valójában, már beleéltem magamat, mennyire jó lenne, ha Ákossal járnánk, pedig körülbelül pár percet beszéltünk, mert unalmunkban nem tudtunk mást csinálni. Nekem ennyi idő is elég volt arra, hogy elképzeljem, micsoda gyönyörű gyerekeink születnének. A mi miniatűr klónjaink. Viszont, ahogyan néztem a képzelt gyerekeimet, egyre jobban kezdett feltűnni, egyáltalán nem hasonlítanának Ákosra. A szőke kis hercegek képét a fejemben felváltotta, egy fekete rövid hajú gyönyörűség, és ettől kissé megrémültem, mert ez az ábrándkép viszont hasonlított valakire, akire viszont nem lett volna szabad, mégse tudtam kiverni a fejemből.
- Mi a baj? – kicsit megrázott, mert elégé elbambultam.
- Csak..- fogalmam sem volt róla mit mondjak úgy, hogy ne tűnjek bolondnak, bár Ádám ismer, talán néha túlságosan is jól, ezért nem tekintene annak.
- Mit csináljunk? – váltott témát gyorsan.
- Film and pizza? – dobtam fel az ötletet, amit természetesen el is fogadott. A továbbiakban nem igazán beszélgettünk, inkább megnéztünk valami,,csöpögős” romantikus filmet, mivel én horrort, ő meg sorozatot nem akart nézni, így maradt az, ami éppen a kezembe akadt. Na, így eset, hogy végig néztük a Titanic című filmet, amin mindketten bealudtunk.

,,Ale!

Azt, hiszem ma rájöttem valami nagyon fontosra. A szeretteink megbánthatnak, és haragudhatunk rájuk, de eljön majd az a pillanat, amikor szükségünk lesz rá. Ádám és én, ma kibékültünk, mert sikerült túljutnunk a kissé túlreagált dolgainkon, hiszen az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy haraggal töltsük ki, ha helyette sokkal több jó dolgot is csinálhatunk.
puszi: Iza”

Életek Izabella és az élet 3.Fejezet Egy kis zavar

Életek
Izabella és az élet
3.Fejezet
Egy kis zavar

,,Mindig azokat bántjuk meg a legjobban, akiket szeretünk.

 E. L. James"

,,Ale!

Be kell vallanom, tegnap megörültem annak, hogy a nagy professzor úr engem keresett, de mára már tudom, hogy ezt megszívtam, mint mindig.
Reggel hatra odaértem a titkárságra, ahol már Benedek várt és még két hallgató, akikkel akkor találkoztam életemben először. Ők, velem ellenben tudták mit kell csinálnunk.
Örültek is neki, mivel így be tudták nyalni magukat a profnál, míg engem szívatásból rendelt oda a drágaság.
Tudod, mit kellet csinálnunk?
Nem?
Na, akkor ezt olvasd idióta piros borítékokra kellet bélyegetek meg pecsétet nyomni. Mi ez, ha nem szívatás?
Persze, nyali1 meg nyali2 örömmel nyaldosták a borítékot, míg én azt képzeltem, hogy Benedek feje, és jól rávágtam a bélyegeket. Tudom, szegények semmit sem követtek el, de valamin le kellet vezetnem a felgyülemlett feszültségemet, ezek pont megfelelőnek bizonyultak.
Miközben éppen munkálkodtam, eszembe jutott, vagyis elgondolkodtam azon, hogy vajon ez nekem áldás, hiszen rajtam kívül csak két gyereket részesített ekkora megtiszteltetésbe, akik már jól benyalták magukat nála, vagy vegyem büntetésnek, amiért folyton felhúzom.
Mindegy! Úgy döntöttem, innentől kezdve többé nem idegeskedek Benedeken, mert nem ér annyit.
Puszi: Imádott fogadott testvéred, aki nyalhatja a leveleket, és kezelheti a pecsételőt.”


A levél megírása után végre találkoztam Kováccsal, akivel az első napon összefutottam, és akit diáknak néztem, miközben nem is volt az. Mentségemre legyen szó, hogy nála még nem láttam furcsább professzort, amióta az egyetemre járok. Mindegy, végre sikerült vele tisztáznom a kis félreértést, és egy jót beszélgettünk, aminek köszönhetően teljesen megnyugodtam. Jó, eddig sem csináltam belőle nagy ügyet, de azért még se hagyott nyugodni a dolog, és pont akkor ment el mellettem az automatánál, amikor én éppen próbáltam forró csokit szerezni magamnak. Utána szemináriumra mentem, majd jött két előadás. Jó sokat jegyzeteltem, és megismerkedtem két lánnyal, akik szintén pszichológusként tervezik leélni az elkövetkező éveiket, vagyis ez a per pillanatos tervük, amin még változtathat az élet, vagy a kedves Benedek professzor . Szünetben az ,,ablakban” ücsörögtem csokit eszegetve, miközben egy érdekes pszichoanalízisről szóló könyvet lapozgattam, amit Ádám vett nekem nem olyan régen születésnapomra. Elmondása szerint, bement a boltba, és megakadt rajta a szeme, de sokat vacillált rajta, hogy elhozza-e, vagy inkább mást vegyen. Szerintem jó döntés volt, mert imádom.
- Mit csinálsz itt? – lépett oda hozzám Erik, és megnézte mit olvasok, majd inkább visszaadta. Számára Dante az, akit mindennél jobban szeret, így kívülről fújja az életrajzát, és a műveit is, amikkel néha engem szokott fárasztani.
- Csak olvasgatok, meg elmélkedek a pszichoanalízisről – válaszoltam, és becsuktam a könyvet.
- Remek téma! – tapsolt meg.
- Anna Freud akarok lenni! – jelentettem be neki vigyorogva. Erik tudta, hogy kire gondoltam, csak azt nem értette, miért éppen ő, és nem valaki más. A falnak dőlve nézett le rám összefont karokkal.
- Anyukád hívott, miért nem vetted fel neki a telefont? – tudtam, hogy emiatt jött, belül éreztem. Anyám, ha nem tud elérni, egyből őt hívja, ahogy sokan mások is, mert azt gondolják, biztos együtt vagyunk, ami néha képtelenségnek számít, mivel nem vagyunk összenőve, és más-más elfoglaltságaink vannak.
- Nem értem rá.
- Mi volt fontosabb? – tudtam, kissé pipa rám, mint mindig, amikor ilyent csinálok, de megérthetné az okát.
- A tanulás! – vágtam rá gyorsan. – Jól van! – adtam meg magam, amikor végképpen nem bírtam tovább hazudni. – Nem akartam vele beszélni.
- De, miért?
- Mert nem akartam vele beszélni. Tudom, emiatt sokan elítélnek, de muszáj volt egy kis szünetet tartani két csevegés között, pláne úgy, hogy ez még használt is. Neki is rá kell jönnie, nem hívogathat minden órában úgy, mint tavaly, és már nem vagyok magatehetetlen kislány, amilyennek ő gondol engem. – A történet hátterében az állt, hogy anyukám egyedül nevelt fel, mivel apukám szépen lelépett, amikor megtudta anyámtól a nagy hírt, miszerint útban vagyok a világra. Így, ő ottmaradt egyedül, terhesen, rokonok és állás nélkül, tizennyolc évesen. Elmesélte, hogy megfordult a fejében egy nagyon csúnya gondolat, de hamar elvetette szerencsére. Egyedül nevelt fel engem, miközben keményen dolgozott és tanult, hogy egyszer jobb életünk legyen. A kapcsolatunk akkor változott meg, amikor tíz éves koromban először találkoztam az édesapámmal, akivel néha még most is beszélek, meg egy-két alkalommal elvisz sütizni, de aztán mindig visszatér a családjához, akiknek fogalmuk sincs rólam. Mindez mellet, akkor talált rá anyukámra a szerelem, amikor találkozott Erik apjával egy étteremben, ahol pincérnőként dolgozott. Szerelem volt első látásra, vagyis nekünk ezt adták be, amikor családegyesítésre került sor, meg a házassági terveiket közölték. Mindezeknek hála, anya a mai napig ragaszkodik hozzám, néha túlságosan is. Talán, emiatt is választottam a legtávolabbi egyetemet, mert így kicsit elszakadtunk egymástól. Egy részem örült a szabadságnak, míg a másik elszomorodott, bár nem tudom a pontos okát. Tíz évig elválaszthatatlanok voltunk, aztán minden megváltozott, és ez a változás a mai napig tart, és még tovább.
- Az édesanyád nagyon szeret téged – suttogta halkan, mert sokan elhaladtak mellettünk.
- Tudom, tisztában vagyok vele, és ha hazaértem felhívom.
- Nem értem, mi bajod van vele.
- Nincs semmilyen bajom, pláne nem vele, csak szükségem van arra, hogy egy kicsit elszakadjunk egymástól. A dilidoki is megmondta neki, nem tesz jót, ha minden átkozott órában felhív, meg lenyomoztat, és megfigyeltet, ahogyan eddig csinálta. Apád is megmondta, ez egy olyan időszak lesz, amikor meg kell értenie, felnőttem, nem ellenőrizhet folyton, hiszen a magam útját kell járnom. Sőt! Én is össze vagyok zavarodva, még nála is jobban.
- Megértelek, de .. – kezdett bele, de közbevágtam.
- Nem értesz, te semmit! – csattantam fel, és a cuccommal együtt otthagytam őt. Tudom, túlreagáltam, de ez számomra igen érzékeny téma, amiről nem szeretek túlságosan sokat beszélni, pláne nem az egyetem területén. Még akkor is ezen kattogtam, amikor délután belibbentem a Fagyöngybe.
- Hali, hát te? Nem az egyetemen kellene lenned? – nézet rám döbbenten a pult mögül Kitti, aki nagy szerencsémre éppen munkában volt, de nem egyedül, hanem az új pincérrel, akit Ádám pár napja vett fel.
- Ma csak kevés órám volt, ezért imádom ezt a napot – ültem le az egyik székre.
- Ádám nincs bent. Ha őt keresed, akkor maximum este éred csak el, mert ki van kapcsolva a telefonja. – Árulta el nekem kedvesen.
- Tudom, hogy nincs bent, nem is miatta jöttem – ráztam meg a fejemet.
- Kitti, ezt vidd ki a kettes asztalhoz! – jött oda az új pincérsrác hozzánk, és egy tálcát adott a barátnőm kezébe.
- Miért nem viszed ki te? – értetlenkedett a lány, mire válaszképpen kapott egy halk morgást, meg egy lesajnáló pillantást. Ha, én lettem volna Kitti helyében, tutira veszem, hogy a tálca tartalmát egyenesen ráborítottam volna, arra a beképzelt, parancsolgatós majomra. Jó, velem ellenben Kitti nem tehette volna meg, ahogyan én se, ha ő lett volna a főnököm. Neki per pillanat nagy szüksége volt pénzre, mint eddig bármikor. Amikor először találkoztunk, már akkor tudtam, hogy nincs könnyű élete. Az anyukája kiskorában hunyt el, körülbelül öt lehetett, amikor elvesztette, míg az apja mindig is magasról tett a gyerekére, hiszen egy kis pénzzel bármit ellehet intézni, még a gyereknevelést is. Emlékszem, az ajtóban állt a szakadó esőben, és az álláshirdetést olvasgatta, abban a reményben, hogy felvételt nyer a melóra. Belefáradt az előző életébe, ahol az apja tartotta el, miközben senkit sem érdekelt az élete. Akkor döntöttem úgy, segítek neki.
Belül azonban abban reménykedtem, ha sikerül rajta segítenem, talán magamon is, és végre békére lelek, vagy legalább egy kicsit megnyugszik a lelkem. Hát, nem így lett. Rajta segítettem, de jómagam továbbra is a poklok mélyén ragadtam.
- Nyugodtan vidd csak ki, én elleszek addig – mosolyogtam rá kedvesen, erőt sugározva felé, amire éppenséggel szüksége is volt. Kitti szomorúan nézett rám, de engedelmesen kivitte a rendelést, nem ellenkezett tovább.
- Köszönöm, hogy megengeded! – kaffantotta oda nekem a fickó.
- Bocsi, de mit mondtál? – azt hittem rosszul hallottam, de hamar rá döbbentem, hogy tényleg azt mondta, amit színtisztán hallottam.
- Hálás vagyok, amiért megengeded az alkalmazottnak, hogy ellássa a feladatát, - közölte velem, majd vigyorogva megtapsolt.
- Szívesen! – vágtam oda neki én is vigyorogva, így egymásra vigyorogtunk, mint két idióta. Komolyan, annak is éreztem magamat, és nem is kicsit. A srác még pusmogott valamit, de azt szerencsére már nem hallottam, aztán otthagyott, mert az egyik szőke pincérlány elrángatta a közelemből, és valamit súgott neki. Biztos valami érdekeset, mert a gúnyos vigyor egy pillanat alatt eltűnt a képéről, helyébe elégé erős megdöbbenés ült.
- Miről maradtam le? – ért vissza hozzám Kitti.
- Semmi különösről, csak megismerkedtem az új fiúval – árultam el neki a fejleményeket, majd mindketten ugyanabba az irányba fordultunk, ahonnét elégé hangos vita szűrődött felénk.
- És, te csak most szólsz? – torkolta le a lányt a pincérsrác elégé dühösen. Kittivel nem értettük min kaphattak össze, de sejtettem, vagyis volt egy kosza megérzésem, ami felerősödött, amikor visszajött hozzánk.
- Újabb szívesség kell? – néztem rá mosolyogva, miközben vártam arra a pillanatra, ami ilyenkor szokott lenni, amikor rádöbbenek ki is vagyok. Nem vagyok híres ember, félreértés ne essék, csak akikhez közöm van, azok miatt bánnak velem másképpen. Ebben az esetben Ádám miatt.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt, - kezdett bele, de leintettem. Mindig is utáltam azokat, akik csak azért voltak kedvesek velem, mert a mostohaapám tehetős, vagy, mert valamelyik Hoffmann-családtagnál akartak bevágódni.
- Most inkább megyek, majd még beugrok – szóltam oda Kittinek, és elhagytam a bárt. Szükségem volt egy kis levegőre, ami erőt ad nekem. Éppen készültem kilépni, amikor Ádám megérkezett.
- Helló, mi újság? – lépett oda hozzám, én meg zavartan pislogva hagytam, hogy megpuszilja a homlokomat.
- Semmi, csak..- nyöszörögtem, aztán inkább elhalkultam.
- Történt valami? Miért nem vagy előadáson, vagy valamin? – fürkészett aggódva.
- Semmi, csak mára véget ért a napom, és bejöttem Kittihez egy pár pillanatra, hogy beszéljünk, úgy is olyan régen csevegtünk. – Hiába próbáltam leplezni, kiszúrta, hogy valami nincs rendjén velem, bár nem kérdezett többet. Ádámmal bármit meg tudtam beszélni, ha bajom volt, mert ő az egyedüli, aki ki tudta szúrni rajtam, és elégé gyakran előfordult velem, hogy szükségem volt rá. Jó, Alex meg Erik is ebbe a kategóriába tartozott, de Ádám akkor is más volt.
- Oké! – bólintott, és elengedett, én meg egyenesen haza szaladtam. Erik nem volt otthon, de nem is bántam. Bezárkóztam a szobámba, és ledőltem az ágyamra, amikor csengettek.
- A fenébe! – sziszegtem magamnak. Nehézkesen ki mentem a szobámból, pedig nem akartam kinyitni, mert magányra volt szükségem. Amikor végre kinyitottam, egy kicsit megdöbbentem, mert Kovács professzor asszony állt velem szemben.
- Bocsánat, eltévesztettem a címet – szabadkozott, én meg döbbenetemben szóhoz sem tudtam jutni, csak simán rácsuktam az ajtót, de megint csengetett, így ismét kinyitottam.
- Kit keres? – sejtetem, hogy Eriket, mert más olyan nem lakik itt, akihez eljöhetne, mert különben már láttam volna itt.
- Hoffmann Úrral van megbeszélésem, de bárhogyan is nézem, ezt a címet kaptam meg.
- Mert itt lakik, de most nincs itthon – segítettem neki kedvesen, mert nem értette ezt az egészet.
- Ön mit keres itt? – nézet rám összeráncolt homlokkal.
- Itt lakom! – vágtam rá gyorsan. Mikor tudatosult bennem, hogy ettől sem lett világosabb számára a dolog, sőt még jobban összezavartam vele, elmagyaráztam neki a kapcsolatomat Erikkel, nehogy még tévesen vonjon le következtetéseket, majd beinvitáltam.
- A barátai tudják, hogy Hoffmann … - kezdett bele, de közbevágtam.
- Nem! – sikítottam, amivel sikerült ráhoznom a frászt. Ma is éppen úgy nézett ki, mint amikor először találkoztunk, csak más volt a ruhájának a színösszeállítása. Lila hosszú szoknya, fekete blúz, fehér kabát, és fekete hosszú szárú csizma, ami baromira tetszett nekem.
- Én büszke lennék rá, ha a rokonom lenne – mondta nekem két hümmögés között. Fogalmam sem volt mit mondjak erre, így megkönnyebbültem, amikor Erik végre megjött, és éppen annyira zavarban volt a kialakult helyzet miatt, mint jómagam. Amíg én azért nem reklámozom a köztünk lévő családi kapcsolatot, mert a legtöbb ismerősöm utálta őt, meg azt se szeretném, ha azt gondolnák miatta jutottam be az egyetemre. Neki maximum annyi indoka volt erre, hogy ... Jó, nem tudom mi volt az indoka, de kölcsönösen megegyeztünk abban, senkinek se mondjuk el, hogy ismerjük egymást, csak legjobb barátoknak maximum.
- A szobámban leszek, ha valaki keresne – motyogtam nekik, és amilyen gyorsan tudtam, befutottam az én kis aranyos szobácskámba, hogy még több fontos szakirodalmat szippantsak magamba. Vacsoráig ki se tettem a lábamat onnét, csak akkor, amikor Erik jelezte, hogy kész a vacsora. Hármasban fogyasztottuk el Erik által összehozott ételt, mert Kovács professzor is maradt. A mostohabátyám nem engedte elmenni, pedig simán megtehette volna. Mondanom sem kell, mennyire ciki volt, amit csak az tudott fokozni, amikor a lökött ikrek beestek az ajtón. Kornél és Zoli Erik unokatestvérei voltak, és velük jött Kornél felesége is Rita, meg Zoltán barátnője, vagyis már menyasszonya Vanda. Még azt se érdekelt, hogy szórakoztak velem (amit ők ügy könyveltek el, hogy segítettek megenni a vacsorámat),  legalább nem hármasban ücsörögtünk egymást bámulva, hanem baromira jól elvoltunk.
- Ments meg! – könyörögtem Ádámnak, amikor ő is megérkezett hozzánk.
- Sajnálom, de most nem segíthetek – mondta, majd megragadta a lábaimat, és a hátára kapott, úgy vitt be a konyhába.
- Jaj! – kiáltottam fel, amikor bevágtam az ajtóba a könyökömet, mert túl gyorsan fordult meg velem.
- Hoppá! – tett le végre Ádám, amikor észrevette a társaságban Katát, aki Erik mellet foglalt helyett, és Ritával meg Vandával csevegett valami bolti leárazásról. A professzor asszony egyből felállt, aztán jött a szokásos hosszú bemutatkozás, végül pedig a kínos pillanatok, pláne akkor, amikor Ádám nem akarta elengedni a kezét.
- Mindjárt jövök! – szóltam a többieknek, akik éppen azzal voltak elfoglalva, hogy jobban megismerjék a új professzort, aki szerintem innentől kezdve szerves tagja lesz a csapatunknak, ami számomra kissé fura lesz. A mobiltelefonom ismerős csörgése miatt hagytam ott őket, mert muszáj volt beszélnem anyával, aki elégé kitartóan csörgetett.
- Kincsem, szia! – szólt bele anya a telefonba.
- Szia, mi újság? – tettem fel neki a kérdést, és becsuktam magam mögött az ajtót, bár mindenki kint volt a konyhába, de mégis biztosabb volt, ha bezárom.
- Semmi különös, és veled? Hogy megy a suli? Milyen volt az első nap? Milyen Erikkel lakni? Ugye jól vagy? Nincs semmi baj? Eszel rendesen? Pihensz rendesen? – bombázott a kérdéseivel, én meg nem tudtam melyikre válaszoljak először, így elmeséltem neki mennyire unalmasan fárasztóak az egyetemi napjaim, és milyen Erikkel közös lakásban lakni. A továbbiakban jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, ami számomra apróságoknak tűntek, de számára fontosak voltak. Amióta próbáljuk normalizálni az anya-lánya kapcsolatunkat, azóta a telefonos beszélgetéseink körülbelül úgy hangzanak, mintha két idegen beszélgetne egymással. A mostohaapám szerint fontos, hogy ez a kapcsolat stabilizálódjon, mert a történtek miatt minden fenekestül felfordult, és ez sokat ártott nekünk.
- Anya, most mennem kell, mert vendégek vannak, de majd később beszélünk, oké? – szakítottam meg a beszélgetésünket ezzel, amitől kissé csalódott lett a hangja, amit nagyon sajnáltam.
- Rendben! – suttogta halkan, és csalódottan, majd letette. Ez után még sokáig bámultam magam elé a nagy semmibe, hogy erőt gyűjtsek a visszamenéshez.
- Figyelj, te vagy a kedvenc rokonom! – vágtatott be a szobámba Ádám, csak is azután, hogy kinyitottam az ajtót, bár szerintem amennyire izgatott volt simán betörte volna.
- Mióta? – meredtem rá kérdően, mert eddig úgy tudtam Erik a kedvence.
- Mostantól, de ez most nem lényeges. Derítsd ki nekem, hogy szingli, vagy kapcsolatban van!
- Kérdezd meg te! – csattantam fel ingerülten.
- Az olyan izé lenne! – nyavalygott egy sort előttem állva. – Amúgy honnét ismeritek?  - huppant le mellém az ágyra.
- Egyetemi professzor – válaszoltam. -  Első nap találkoztam vele, meg segítettem eljutni az előadóhoz, bár azt hittem ő is hallgató, hiszen nem úgy néz ki, mint egy professzor.
- Olyan, mint egy Földre tévedt angyal, sőt sokkal szebb.
- Na, ne! – ekkor tudatosult bennem, miért is akarja annyira tudni, hogy kapcsolatban van-e Kata, vagy szingli. – Verd ki a fejedből!
- De, miért? – nézet rám ártatlan képpel, amit annyira utáltam látni, mert mindig hatott ezzel rám.
- Szó se lehet arról, hogy ki kezdj vele! – háborogtam. Már csak ez hiányzott nekem. Komolyan, bele se mertem gondolni, mekkora bajok lennének abból adódóan, ha ezek ketten összejönnének. Amikor Ninával szakítottak, akkor is én szívtam rá, mert nekem kellet végig hallgatnom hogyan szidja Ádámot, amiért miatta halt meg az imádott kisállata, az elvesztését a mai napig nem tudja feldolgozni.
- Ha nincs senkije, akkor nem látom akadályát, hiszen mindketten felnőttek vagyunk. Jól érezzük magunkat, ha nem jön össze, akkor meg én erre, ő meg arra megy, és ennyi.
- Szóval neked ennyire könnyű lenne? Komolyan, bele se gondolsz mi lesz akkor, ha beléd szeret, és te meg rájössz, hogy nem kell neked, vagy ellenkező esetben? Megfordult az agyadban ilyesmi? Kovács Professzor Asszony nem egy plasztik plázacica, akit kedvedre használhatsz, aztán meg kidobhatsz, mint egy rossz cipőt, amire mér nincs szükséged. – Keltem a védelmére, ami még engem is meglepet, hiszen nem is ismertem.
- Ezt gondolod rólam? – úgy tűnt, Ádám sokkot kapott a hallottaktól, pedig minden egyes szavam igaz volt, de átértelmezve tényleg igazzá vált a mondás, miszerint az igazság néha fáj.
- Nem gondolom, hanem tudom. – A szavaim még jobban megsebezték őt, ami leolvasható volt az arcáról, miközben felállt, és ellépet az ágyamtól.
- Akkor rosszul tudod! – suttogta halkan, majd szépen távozott. Tudtam, hiába mennék utána, akkor se állna meg, így inkább hagytam elmenni.  Ez volt eddig a legdurvább veszekedésünk, már, ha ezt annak lehet nevezni. Tisztában voltam vele, hagynom kell őt lenyugodni, mert abból semmi jó nem származna, ha elkezdeném zaklatni, meg idegesíteni, pláne úgy, amikor én is elégé feldúlt vagyok. Ezen kattogva mentem vissza a többiekhez, akik furcsának találták Ádám hirtelen jött távozását, amit én azzal magyaráztam ki, hogy sürgősen el kellet mennie, mert közbejött neki valami. Bárcsak tényleg így lett volna! Lefekvés előtt visszahívtam anyát, és még beszélgettünk pár percet, majd nyugovóra tértem abban a reményben, hogy hamarosan sikerül tisztáznom mindent Ádámmal.