Életek Izabella és az élet 12. Fejezet Látogatók

Életek
Izabella és az élet
12. Fejezet
Látogatók

,,A vétkes cselekedetek nem azért károsak, mert tilosak, hanem azért tilosak, mert károsak."

Benjamin Franklin

Reggel álmosan keltem fel, mint mindig és furcsának tűnt, hogy nem kellet bemennem az egyetemre. Erik még egy ideig nem jön haza, ahogyan Laura se, aki Nina elmondása szerint ismerősökkel tölti a kinti idejét, ha éppen nem egy előadáson vesz részt. Egy részem irigyeli mindkettőjüket, hiszen szép városban vannak, ezzel ellenben ha tényleg igaz, amit Ninával együtt kiderítettünk, akkor nagyobb a baj mint gondoltunk. Apropó Nina. Hát, ő még mindig a lakásunkban van, és még mindig az én szobámban, mivel nem volt szívem elküldeni, hiszen így is megvan a maga baja, ahogyan nekem is. Miután felvettem a ruhámat, és előhalásztam a kabátomat úgy, hogy nem ébresztettem fel őt, elmentem a plázába bevásárolni, mert az volt hozzánk a legközelebb.
- Szia! - állt meg mellettem Richárd idősebbik lánya Anita, miközben mélyen elmerülve vizslattam a gabonapelyheket melyiket kellene megvennem otthonra. Anita most kapott egy menő állást egy tervezőcégnél. Természetesen az apja intézte el neki, mivel a lánya amolyan álmodozó-utazgató típus, és szerinte itt lenne az ideje, ha komolyan venné az életét, ami persze nem megy segítség nélkül. Ezeket mind anyámtól tudom, ő mesélte, mert összeakadt Viviennel pletykálni, ami teljesen megdöbbentett, mivel előbb tépnék cafatokra egymást, mintsem egy helyen beszélgessenek a családi ügyekről, így érthető volt, amikor sokkot kaptam az anya-lánya csevegés közben.
- Szia, mi újság? - fordultam felé, és próbáltam olyan képet vágni, hogy ne tűnjön fel neki, mennyire nem akarok éppen beszélgetni vele. Bírtam Anitát, sőt kedveltem, de legkevésbé vele akartam beszélgetni, ezért az arcomra ragasztottam a vigyorom, és felvettem a ,,kedves vagyok" álcámat.
- Karácsonyra vásárolgatok, és te? - belenézett a kosaramba, hogy szemügyre vegyem mit vettem eddig. Nem sok mindent talált benne, mert amíg ő tele pakolta finomabbnál is finomabb és drágábbnál is drágább csokikkal, én addig betétet meg kekszet tettem bele, meg végül egy nagy dobozos müzlit, aztán megindultam, hogy Ninának is vegyek valamit reggelire.
- Én csak úgy, otthonra.
- Most hol is laksz? - kérdezett rá nyájasan vigyorogva, miközben látszott mennyire ezen akar csámcsogni. Anita volt az egyetlen gyerek, aki maga volt az áspiskígyó, ha a dolgok azt kívánták meg, és bár Ádám hasonlított a legjobban külsőre az apjukra, addig belsőre a lánya örökölte az alapjáraton mocskos természetét.
- Eriknél - válaszoltam gyorsan.
- Igen, testvéri szeretet meg összetartás, milyen szép is az. Komolyan, szerintem nálam senki sem tudhatja jobban milyen is az, - gúnyosan vigyorgott. A ki szőkitetett hosszú kivasalt haját hátrasimította egy hajpánttal, és a legmárkásabb kabátot viselte, amit csak ismertem, amihez hozzájött a drága csizmája, no meg az elegáns nadrágja, ami nagyon újnak tűnt. Kívülről hasonlított Laura barátnőmre, eltekintve a zöldes kígyó szemeitől, és bár tudom, hogy normális a nyelve, de azért néha leellenőrizném nem-e váltott formát. Egyszóval ő pont az a lány, akivel nem éri meg rosszban lenni, amolyan barátnőnek kiváló, de ellenségnek borzalmas, mert oda szúr, ahol a legjobban tud fájni az ellenségének.
- Mikor beszéltél utoljára Bernadettel, vagy a bátyáiddal? - vártam a válaszát, bár sejtettem.
- Mostanság nem sok időm volt rájuk, mert lekötött a tervezői munkám, - szépítette a tök egyértelműt, miszerint még se olyan ,,hú, de tökéletes" a testvéreivel a kapcsolata. Valójában csak akkor tekinti őket a testvéreinek, ha szüksége van a segítségükre, mert ő kicsit másként értelmezi a testvér szó fogalmát, mert sajnálatos módon fordítva ez a felállás nem igazán működik. A sok rossz mellet, amit estig lehetne felróni rá, el kell ismernem a húgával nagyszerűen bánik, és régebben is sokat segített neki.
- Gratulálok hozzá! - dicsértem meg, nehogy bunkónak tűnjek, amiért nem dicsérem meg, pedig alapjáraton bunkó vagyok.
- Köszi, én is gratulálok.........mit is csinálsz? - nézet rám segítségkérően, mert hót fix fogalma sem volt arról, hogy én tanulok-e vagy én is hozzáhasonlóan dolgozok. Még várattam, és hagytam, hogy törje a fejét, de aztán megsajnáltam, meg amúgy is kezdett cikis lenni a helyzet, ezért kisegítettem.
- Tanulok, egyetemre járok, pszichológus akarok lenni, - vázoltam neki a tényállást, miszerint mik is a terveim a jövőre nézve, amiért vele szemben én mindent megfogok tenni, hogy elérjek. Anita régebben orvos akart lenni, de otthagyta, mert túlságosan lusta volt bejárni, és halasztott egy évet, majd kitalálta ,,ő, bizony mérnők lesz", hiába, mert abba is szépen beleunt. Szerintem miatta őszült be teljesen az apja haja, mivel több gondott okozott neki, mint az összes fia együtt véve se.
- Szép remények, bár azt mondják van az a pénz, amivel bármi teljesülhet, - ezt se kedvességből mondta, hanem arra célzott ezzel, hogy a mostohaapám pénze által lehet belőlem csak valaki.
-Bocsi, de most mennem kell, - inkább nem vágtam vissza neki, pedig legszívesebben beolvastam volna az önelégült képébe, amolyan baráti alapon, de túlságosan sokan voltak körülütünk, nem akartam cirkuszt csinálni.
- Remélem még összefutunk, - vigyorgott már megint olyan kétszínűen lenézve rám, mert hatszor magasabbnak tűnt nálam az extra sarkas cipőjében.
- Ö..én is, - mondtam neki, aztán az el nem hagyható hármas arcra puszival búcsúztunk egymástól, és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a plázát, nehogy még utánam jöjjön, bár már tudja hol lakok éppen, ami szívás, mert így bármikor beugorhat. Régebben sokkal jobb ,,barátnők" voltunk, mert mindig együtt játszottunk, amikor átjöttek hozzánk az apjával, viszont mára már kissé mindketten megváltoztunk, egyszóval felnőttünk, és szeretjük a másikat csipkedni. Hazáig szaladtam, bár fogalmam sincsen miért tettem, csak éreztem, ha nem futok egyet, akkor a bennem felgyülemlett feszültség teljesen megfojt. Mivel rádöbbentem, semmi érdemeset nem vettem, ezért szépen mehettem vissza egy rendes bevásárlásra annyi különbséggel, hogy nem sikerült Anitával összefutnom, aminek egyszerűen fenomenálisan tudtam örülni.
- Jó reggelt! - üdvözöltem Ninát, ahogyan beléptem az ajtón. Látszott rajta mennyire nyúzott, és mennyire elege van mindenből. A nappaliban ült a tévé előtt, és a csatornák között válogatót. - Nem hittem volna, hogy már ébren vagy.
- Túlságosan sok gondolat van a fejemben, ami nem hagy nyugodni, de meg lep, hogy felkelve te már nem voltál sehol, pedig ha jól tudom mindig délig alszol.
- Nem mindig alszok délig, - kértem ki magamnak a dolgot, mert ezzel általában anyám szokott az ideimre menni, ha otthon vagyok, mivel számára nem normális az ilyen hosszú alvás, attól eltekintve mikor fekszek le végre.
- Emlékszem, még Ádám viccelődött azzal, hogy valójában mormota vagy, - idézte fel az egyik régi közös mókás pillanatunkat, amikor ők még együtt voltak, és ha jól emlékszem ez a pillanat akkor volt, mikor bemutatta nekem mint barátnőjét. Jaj, de régen volt!
- Igen, emlékszem rá, - mondtam kissé szomorkásan, majd letettem a mini konyhánk asztalára az összevásárolt dolgokat, amiknek egy részét neki vásároltam reggelire, míg a többi cuccot szépen elszortíroztam miközben ő reggelizett.
- Te se tudtál aludni? - érdeklődött Nina, amikor dolgom végeztével visszamentem hozzá a konyhába. Az asztalnál ült, és lekváros kenyeret kent meg a müzliét fújta, hogy minél hamarabb kihűljön, mert nagyon magas fokra hajtotta a mikrót, így totálisan gőzölgött.
- Nem igazán, - vallottam be, és én is csináltam magamnak müzlit.
- Bemész Ádámhoz? - váltott témát hirtelen, nekem meg kiesett a kezemből a kiskanalam, amivel a tejet kavargattam. Nem direkt csináltam, hanem annyira sokkolt a kérdése, hogy ledermedtem, és kiesett a kezemből.
- Az orvosa szerint jobb, ha egy ideig nem találkozunk, - egy mély levegő után tudtam csak normálisan működésre bírni az agyammal együtt a testemet.
- Sajnálom, mert tudom, mennyire fontos neked - együtt érzett velem, és ez egy kicsit jól esett nekem. A továbbiakban róla beszélgettünk, meg a babáról, hogy mik a tervei a jövőre nézve, miszerint elmondja-e a pasasnak a hírt, amire elégé rövid választ adott. Természetesen azon az állásponton van, hogy el fogja mondani neki, csak még időre van szüksége, mert össze kell szednie magát. Beszélgetés közben megszólalt a csengő, ami jelezte vendégem érkezett.
- Mindjárt jövők, egy pillanat! - álltam fel az asztaltól, és a bejárat felé vettem az irányt, ahol a kis kukucskálón keresztül meglestem ki a vendégem, mert idegennek nem igazán nyitnák ajtót, pláne úgy, hogy csak mi vagyunk itthon. - Szia Szebasztián, mi újság? - kicsivel jobb kedvem lett, amikor idegen helyett egy ismerőssel találtam szembe magam, bár nem értettem mit keres ilyen korán nálam, hiszen még csak nyolc múlott, és általában délután szokott néha napján időt szakítani arra, hogy pár percre felugorjon velem és Erikkel csevegni. Zsúfoltak a napjai, így érthető, ha inkább pihenéssel tölti a szabad perceit, és nem velem.
- Szia, hívtalak, de ki vagy kapcsolva, és sürgősen beszélnünk kell, - közölte velem elhaladva mellettem belépve a lakásba. Nagyon izgatottnak, sőt kifejezetten feldúltnak tűnt, amit nem tudtam hová tenni, hiszen ő volt számomra a nyugalom élő szobra.
- Nem vagyok kikapcsolva, csak rosszalkodik a telefonom, - nevettem el magam kínomban, mert utáltam, ha a olyan miatt kell kínosan éreznem magam, amiről egyáltalán nem tehetek. A mobilom és én párkapcsolatban éltünk, mindenhová vittem magammal, ezzel szemben ő megválasztotta, hogy kinek engedi a hívását, és kinek nem, szóval kezdett elegem lenni belőle.
- Tudod Nina számát, vagy valamelyik hozzátartozójának? - két kezével megragadta a vállaimat, amikor éppen a bejárati ajtót csuktam be egy laza mozdultattam. Természetesen nem ijedtem meg, csak kicsit váratlanul ért a támadása, hiszen nem voltam rá felkészülve.
- Minek kell neked Nina száma? - kérdően néztem a kissé zavaros tekintetű arcába, amiről sok mindent le lehetett olvasni, és egyik sem adott okot örömre.
- Muszáj vele beszélnem, és ...- gondolkodóba esett, aztán végre eleresztett, aminek nagyon, de nagyon örültem.
- Történt valami? Lauráról van szó? - jött ki hozzánk  Nina a konyhából, mivel még mindig az Erik által előtérnek nevezett két ajtó közötti térben ácsorogtunk.
- Nem, - rázta meg a fejét az új vendégem kissé már nyugodtabban, hiszen már találkozott Ninával, így nem volt további oka az idegességre.
- Mit keresel itt? - durva, de ez a kérdés nem tőlem jött értelemszerűen, hanem Ninától, aki dermedten állt tőlünk nem messze.
- Beszélnünk kell! - határozottan közölte Szebasztián a tényeket, miszerint nekik akkor is beszélnünk kell, aztán mindketten rám néztek.
- Mi van? Felőlem azt csináltok, amit akartok, de miért néztek rám? - ezt nem igazán értettem, aztán leesett. - Szóval nem engedély kell, hanem.....oké! - adtam meg magam, amikor világossá vált a dolog.
- Négy..khm..szem....között, - utalt arra Szebasztián, hogy kicsit túlságosan sokan vagyunk, és ebben a történetben én vagyok a felesleges szemek tulajdonosa. Basszus!
- Bemehettek a nappaliba, - ajánlottam fel nekik a lakás egyik legtágasabb részét, hogy meg tudják beszélni a bajukat, de Szebasztián inkább az én szobámat választotta, pedig azt nem is ajánlottam fel, meg alapjáraton nincs ott rend, mert Nina használta, és a ruháimat sem tettem el. Komolyan, kívánom saját magamnak, hogy egész életemben az legyen a legnagyobb bajom, hogy lássák a szobámban az előhagyott felsőimet, és semmi komolyabb. Miután eltűntek a ,,lakóim" bementem a konyhába, hogy legalább ott csináljak egy kis rendet. Ezalatt természetesen az elől hagyott reggelis maradékokat értettem, amikor megint csengettek.
- Francba! - sikeresen levertem a kedvenc müzlis bögrémet a földre, ahol darabjaira esett szét az én nagy mázlimra, mert söpörhettem össze, nehogy valaki belelépjen, vagy én legyek az a szerencsés pláne úgy, amennyire mázlista vagyok az ilyesmikhez. Mivel a csengető nem akarta abbahagyni, és ezek nem nyitották ki, így nekem kellet odamenni, hiszen értelemszerűen én vagyok itthon eredetileg, őket leszámítva. - Na, ne! - azt hiszem sokkot kaptam, amikor kinyitva az ajtót egyenesen Márkkal találtam szembe magam, aki úgy nézett rám, mintha valami csinos kis préda lennék, amit be kell cserkésznie. Jaj, de utáltam ezt a fajta nézését!
- Szia, mi a helyzet? - kacsintott rám, én meg rácsaptam az ajtót az önelégült képére, amihez most pláne nem volt semmi kedvem, hiszen árt rám egy törőt bögre a konyhába, pár szétszórt újság a nappaliban, és egy veszekedő ,,pár" a szobámba.
- Te most komolyan rám csaptad? - hangzott fel Márk hangja a túloldalról.
- Úgy tűnik igen! - kiabáltam ki neki idegesen.
- Mondták már, hogy nem udvarias valakire csak új rávágni az ajtót? - kopogtatott be ismét.
- Szerintem kopj le! - förmedtem rá, mert nem akartam vele beszélni, sőt soha sem akartam vele beszélni, mivel újabban elégé nyomulósra vette a figurát, ami viszont nekem egyáltalán nem tetszik.
- Beszélgessünk, és utána esküszöm elmegyek, - esküdözött, de nem dőltem be neki, így kb 20 percig beszélgettünk így az ajtón keresztül, amikor kijött Nina a szobámból megérdeklődni miért beszélgetek az ajtóval, mert egy ideje figyelt már engem, és feltűnően nem volt normális, amit látott.
- Te meg mit csinálsz? - pislogott nagyokat rám nézve.
- Csak Márkkal beszélgetek, - adtam neki választ, és megpaskoltam az ajtót.
- Ezt most nem értem. Márknak nevezted el az ajtót, vagy kint áll a folyosón?
- Utóbbi, - feleltem, és megint megütögettem a bejárati ajtót.
- Mit keres itt az öcsém? - bukkant elő a szobámból Szebasztián, akin volt valami furcsa, de nem tudtam mi lehet az, mert csak valamit furcsának éreztem, viszont kinyitottam az ajtót Márknak, aki végre bejöhetett a lakásba, amikor leesett nekem mi is volt az a furcsa Szebasztián egész alakos megjelenésében.
- Miért van rosszul begombolva az inged, hiszen amikor jöttél tökéletes volt? - értetlenkedtem, ezzel ellenben Nina lehajtotta a fejét, Szebasztián meg kereste a szavakat, Márk meg hol rám, hol meg rájuk nézett kérdően, mert nem értette mi folyik itt éppen.
- Levettem, mert melegem lett, - kamuzott egy kicsit átlátszóan.
- Neeeeeeeeee! - kaptam a fejemhez, aztán a felkavarodott hasamra szorítottam, mert kezdett erős hányingerem lenni, amikor rádöbbentem mit is műveltek az én szobámban, az én ágyamban, mellékesen Erik lakásán. - Neee! - csak ezt tudtam hajtogatni elborzadt képpel. - Miért az én ágyamban? Nem lehetett volna Erik ágyikójában, aztán soha a büdös életben nem mondtuk volna el neki, így mégis hogy aludjak a saját ágyamban, miközben kísérteni fog a tudat? - teljesen kikeltem magamból, aztán leesett valami más is legbelül.
- Kapsz egy másik ágyat, - ajánlotta fel Szebasztián.
- Oké! - egyeztem bele, és megint megszólalt a csengő. - Ma nagyon fontos vagyok mindenki számára. - Háborogtam, de végül mégis ajtót nyitottam, amit talán nem kellet volna, mert a beáramló kissé büdi levegőnek hála a felkavarodott gyomrom tartalma megindult felfelé, ami szép nagy ívben landolt az  új vendég cipőin. Igen, nekem ekkora mázlim szokott lenni, amit csak fokozott, hogy felnézve szembe találtam magam Benedek professzorral a cipők tulajdonosával. Basszus!

Egy kis zene hozzá ;)

Életek Izabella és az élet 11. Fejezet Mindig kék az ég

Életek
Izabella és az élet
11. Fejezet
Mindig kék az ég

,,Az az igazság, hogy a hűtlenség kéz a kézben jár a lebukással. Az egyik nem létezik a másik nélkül."

Szex és New York c. film

A napok teltek, és úgy tűnt a dolgok kezdenek helyre állni.
Ádám specialista kezekben gyógyulgatott, miközben azt hajtogatta Richárdnak, hogy nem ő üzengetett nekem és Márknak, és nem ő hívogatott minket, de egyikünk sem hitt neki, vagyis jómagam azért elbizonytalanodtam, mert Kata is elégé gyanúsnak tűnt nekem. Apropó Kata. Igen, a drága professzor egy nagyon szemét hárpiává változott, és egy idő után már magam is megértettem miként értette azt, hogy ,,pokollá teszem az életed" kifejezését. A napok, a hetek teltek, mi viszont még mindig ott tartottunk, hogy ha megláttuk egymást inkább elfordultunk, vagy irányt váltottunk, ezzel jelezve a másiknak, mennyire utáljuk, viszont ez még így is jobb volt, mintha keményebb dolgokkal törtünk volna a másik orra alá borsot. Laura barátnőmmel se sok minden változott, bár sikerült megbeszélnünk a dolgokat, amiket eltitkoltam előtte, de mindketten éreztük, hogy kell még egy kicsi idő, amire helyre tud jönni az egész barátságunk. Ezzel ellenben Erik nem igazán díjazta, mert ő ki nem állhatta Laurát, és ennek többségében hangot is adott, ami megint csak rajtam csattant, ahogyan Laura részéről is, mivel ezek kölcsönösen rühellték egymást. Ha minden igaz, akkor erre mondják két tűz között.
- Szebasztián vette át a Fagyöngyöt? - álltam meg Kitti mellet a bár előtt. A könyvtárból tartottam haza, amikor észrevettem őt, amint éppen a kinti tábla árukínálatát cserélte le egy másikra a hidegben. A hetek múlásával egyre rosszabbra fordult az idő, és egyre hidegebb lett, ezért már elkellet egy jó, vastag, puha kabát.
- Igen, viszont sokkal jobb lett a helyzet. Tudtad, hogy kirúgta a szőke plázacicákat? - közölte velem ujjongva, mivel ez számára nagyon jó hírnek minősült, mert valójában ki sem állhatta őket. A semmitevők bandáját Szebasztián kirúgta, és amikor perrel fenyegettek, miszerint kiadják hogyan vette fel őket Ádám, közölte velük kedvesen, hogy a Hoffmannokkal nem érdemes ujjat húzni, és ez be is vállt, hiszen ki lenne olyan bátor, hogy provokálja őket.
- Akkor legalább most nyugi van, - nevettem fel.
- Nem igazán, mert most hárman visszük az egészet, de ha minden igaz, akkor hamarosan új munkatársakat kapunk, vagyis Szebasztián valami ilyenről beszélt az előbb. - Látszott Kittin mennyire fáradt, hiszen őt is elégé megviseli, hogy Ádám nincs jelen, és kapott egy új főnököt, no meg pár új embert, akiket majd neki kell betanítani, vagyis legalább elmagyarázni  mit hol találnak, viszont legalább megszabadult a szerencsétlenségektől, akik amúgy sem csináltak semmit csak a levegőt rontották.
- Bejössz egy üdítőre vagy alkoholra? - mutatott befelé a bárba.
- Á, nem igazán van hozzá kedvem, meg amúgy is tanulnom kellene, ha már egyszer egyetemista vagyok, vagy mi a szösz.
- Akkor jó tanulást! - búcsúztunk el egymástól, mert nem akartam tovább feltartani őt, hiszen így is elégé sok tennivalója akadt, meg bentről Blanka kikiabált neki, miszerint elkélne a segítség bent. Éppen haza felé tartottam, amikor megcsörrent a telefonom. Richárd hívott.
- Mi a helyzet Ádámmal? - érdeklődtem kíváncsian, mert ezen kívül semmi más nem érdekelt Richárddal kapcsolatban.
- Jobban van, ezzel ellenben még mindig azt bizonygatja nekem, hogy nem ő zaklatott benneteket, - közölte velem ridegen, ahogyan az üzletfeleivel szokott tárgyalni.
- Akkor vajon ki? - ezen elgondolkodtam, hiszen mégis kinek lenne az a legnagyobb hobbija, hogy engem zaklasson, és hülye üzenetekkel bombázón, amiknek alapjáraton semmi értelmük sincs csak az én idegesítésemre jók.
- Nem tudom, de már ráállítottam az embereimet. Sajnos lenyomozhatatlan a szám, viszont ezzel ellenben sok érdekes infót megtudtunk.
- Mégis mit? - Jézusom, ez mit tudhatott meg? Még belegondolni is rossz volt ebbe az egészbe, de azért kíváncsivá is tett, vajon mik derülhetek ki.
- Valaki feltörte Alex közösségi oldalát.
- Ennyi?
- Tárgyalásom van, pá! - és le is tette, szóval semmi többet nem tudtam meg, amit eddig nem tudtam. Ezzel szemben kezdtem úgy érezni, hogy bekattanok, mert a fejemben több millió gondolat kezdett összeállni, miszerint Alex oldalának feltörése és Kata furcsa viselkedésének köze lehet egymáshoz, ami persze csak konspiráció volt, de kezdett nagyon zavarni. Időközben beértem a lakásba, ami Erik nélkül elégé kihaltnak tűnt, mivel ő megint Olaszországban tartózkodott valami igen érdekes előadáson. Nem sokat beszélünk, mert folyton elérhetetlent jelez a telefonja meg a gép is, amikor videó hívást próbálok indítani egy kis csevegésre. Tehát, adva volt egy nyugis este, amit egyedül tölthetem temérdek kajával, mert Erik telepakolta a hűtőnket, nehogy éhen haljak, amíg nincs idehaza.
- Basszus! - kiabáltam, amikor leültem a tévé elé, és semmi normális műsort nem találtam benne, ami persze kiborított, mert engem minden kiborít. Miután megtanultam az anyagot, és elolvastam egy jó vaskos könyvet, vagyis csak a felét, mert meguntam, és a többi részéről neten amúgy is több leírást találtam, mint a könyvben, ezért a kései vacsimat a tévé előtt fogyasztottam el. Egy elégé hangos és ütemes kopogtatás zavarta meg a nyugis pihenésemet, amit amúgy is kezdtem megunni.
- Izabella! - ordibálta Nina megállás nélkül verve az ajtót, mint egy zakkant örült.
- Nina? - döbbentem meg teljesen, de azért végre kinyitottam neki az ajtót, mert biztos voltam benne, hogy a szomszédok kezdenek a telefonjuk után nyúlni, és a rendőrök számát tárcsázni. Kinyitva egy elégé zavaros fiatal hölggyel találtam magam szembe, aki úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. A ruhája kicsit szakadt volt, és vizes, ahogyan a haja is, pedig kint nem is esett az eső, ahogyan már hetek óta nem esett semmi az égből.
- Ráérsz? - törölgette meg a szemeit, amik a gyér kinti fényben is jól láthatóan véresre sírt. Nem szóltam semmit csak kitártam az ajtót előtte, és beengedtem, amit hálálkodva elfogadott. Mivel még az egyetemen sem tanítottak olyant, hogy mit kell ilyen helyzetben tenni, ezért improvizáltan, hiszen egyik barátnőm sem szorult még eddig az én nagy segítségemre, de végre kiélhetem rajta a pszichológusi énemet.
- Hozok egy bögre forró teát, meg egy törölközött - hagytam ott a nappaliban a kanapén ülve egy csomag zsepi társaságában. A konyhában pont elfogyott a tea, de a kicsi kamrában szerencsére találtam kamillásat, amiért hálát adtam Istennek, mert az alkohol is elfogyott, így meg nem tudtam volna semmivel sem megkínálni. Na, nem mintha szeszt akartam volna Ninának adni, de azért megfordult a fejemben, hiszen a tévében mindig egy üveg bor mellet dumálják ki a lányok a problémákat.
- Köszi! - köszönte meg a teát, amikor letettem elé a bögrét.
- Mindjárt hozok törölközött is, meg egy felsőt, meg nadrágot, ne kelljen továbbra is ezekben a vizes ruhákban ülnöd - gyorsan berohantam a szobámba. Szerencsére ő vékonyabb volt nálam, ezért nem okozott gondot a ruha, mert sok melegítőm akadt, viszont a törölközővel akadtak gondok, mert a tiszta nem használt törcsik Erik szobájában voltak egy szekrényben, és oda nem szívesen mentem be, de vészhelyzet akadt, így tettem a ,,ne menj be a szobámba,amikor nem vagyok itthon" szabályunkra. Nehézkesen kinyitottam a szobája ajtaját, és egyenesen a szekrényhez lopakodtam, de azért jól körbe néztem, mintha még soha sem jártam volna a szobájában. Megtaláltam a szekrényt, ahol a tiszta törölközőket tárolta, majd megindultam kifelé, amikor véletlenül levertem egy halom papírt az íróasztaláról. Természetesen véletlenül vertem le, nem pedig szándékosan, viszont, ha már úgyis leestek megnéztem az összeset.
- Számlák, csekkek, basszus! - kaptam a fejemhez, amikor a kezembe akadt egy címezetlen boríték, aminek pont olyan illata volt, mint amilyen parfümöt Laurától kaptam még tavaly karácsonyra, amikor öribari karit tartottunk. Már akkor hányingerkeltő volt az illata, és azóta is felfordul a gyomrom, ha megérzem. Ezzel ellenben tombolt bennem a vágy, hogy csak úgy letegyem, és kisétáljak, aztán így is tettem, és átadtam a törölközőt Ninának, aki kezdett megnyugodni egy kicsit. Gyorsan átvette a vízes ruháit szárazra, miközben én azon vacilláltam, hogy vissza menjek Erik szobájába elolvasni a levelet(láttam benne egy összehajtott levelet), vagy legyek jó kislány, így viszont soha sem tudom meg ki írta, és miért vagy olyan illata, mint a barátnőmnek.
- Bocs, hogy zargatlak, de nem tudtam kihez mehetnék. Ha otthon maradtam volna, akkor biztosra veszem bekattanok, amit szeretnék elkerülni, - kezdett bele Nina, amikor frissen visszaült a kanapéra. Pár perc alatt úgy rendbe hozta magát, hogy nyoma sem volt a csapzott hajléktalannak, aki bedörömbölt az ajtón, helyette egy csinos fiatal hölgy ült velem szemben, száraz göncben, és hajjal, teát szürcsölve. Jómagam a kedvenc fotelemben foglaltam helyet, amit úgy igazítottam, hogy pont vele legyek szemben, így megkönnyítve a kölcsönös pozitív kisugárzást, amivel azt sugallom neki, ,,minden rendben lesz, nekem elmondhatsz mindent".
- Mi történt? - kérdeztem végre rá, mert már nagyon kíváncsi voltam, de nem igazán akartam zargatni, inkább megakartam várni, amíg ő kezd bele, de elfogyott a türelmem és már 22 óra 30 percet jelzett az óra, ami jelezte ideje lefeküdni, pláne egy ilyen fárasztó nap után, mint amilyen az enyém volt.
- Terhes vagyok! - tört ki belőle ismét a sírás, én meg az arcomhoz kaptam, amolyan ,,inkább fogtam volna be a szám" stílusban.
- Micsoda? - először azt hittem rosszul hallok, aztán megint megismételte, és akkor már leesett, hogy semmi baja a hallásomnak. Igen ám, csak hót fix fogalmam sem volt mit kellene tennem vele.
- Az apuka tudja már? - félve kérdeztem rá, pedig fogalmam sem volt róla, hogy ki a gyerek apja.
- Szerinted képes voltam ilyen állapotban elmondani neki, amikor kb pár órája tudom, és azóta a hideg vízben ültem a fürdőben? - elégé szúrósan nézett rám, ebből kikövetkeztettem, jobban meg kell fontolnom mit kérdezek, ellenkező esetben megszívom.
- Miért ültél a hideg..? - értetlenkedtem, de tényleg érthetetlen volt az elhangzott dolog.
- Kellet valami, ami lehűtsön, és amúgy sem volt hideg, inkább langyosnak nevezném.
- Utána meg beállítottál ide vizesen, értem. Szóval, hogy történt a dolog?
- Komolyan, te akarsz pszichológus lenni, amikor ilyen hülyeségeket kérdezel? Szerinted mégis hogyan történt? - inkább befogtam a számat, és lehajtottam a fejemet, mert rágondoltam arra, hogy mit akartam erre kapásból válaszolni. Felkavarodott a gyomrom.
- Lapozzunk! - jeleztem neki a kezemmel, miszerint ,,köszi, de nem akarok belemenni részletesen a dologba". Nina név nélkül elmesélte, hogy egy "bizonyos" parti után egy "bizonyos" személy haza szállította, és történtek "bizonyos" események, amiknek nem kellet volna megtörténnie, de egyikük sem tudott nemet mondani a vágyra, ami akkor feltört bennük, pedig ellenkező esetben most nem lenne ekkora csávában Nina.
- Nem tudom mit csináljak. Erre még a legrosszabb rémálmaimban sem álltam készen, nem pont most, amikor új lakásba kell költöznöm, és az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett hála annak a szemétnek. Oh, Istenem! - Nina körülbelül végig járta az egész nappalit miközben azt a személyt szidta, aki miatt most elégé nagy csávában, vagyis teherben volt, viszont a nevét nem akarta elmondani nekem, amit nem értettem.
- Miért nem árulód el a nevét? - próbáltam kiszedni belőle, de eszébe se jutott kibökni a száján, azt a nyamvadt nevet. Jó, nem tudtam mit tettem volna akkor, ha megtudom, hiszen ez nem az én dolgom volt, hanem két felnőtt emberé, akiknek vállalniuk kell a felelősséget.
- Okos kislány vagy, találd ki! - bökött felém a mutatóujjával, ami a többivel eltérően nem piros színű volt, hanem totálisan sötét fekete, amit még méteres távolságból is jól kivehető volt. Miközben őt néztem, és hallgattam egyszer sem fordult meg a fejemben Ádám vagy Márk, ezért hálás voltam, hogy végre volt valaki, aki képes volt őket kiverni a fejemből, még ha csak pár perc erejéig is.
- Most elvárod, hogy tippeljek? - ezt nem tudtam sehogyan sem értelmezni, így inkább passzoltam a dolgot, hiszen annyi minden miatt emésztettem magam, hogy úgy döntöttem, ez nem az én dolgom. Nina kezdett megnyugodni, ahogyan én is, mert elmúlt a beállításakor elszenvedett rémület, amikor megláttam őt, és fogalmam sem volt róla mi lehet a baja, vagy hogyan tudnék rajta segíteni.  -  Megtartod ugye?
- Persze, hogy megtartom! - csattant fel, és végre visszaült a kanapéra. A szemei kezdték megszokni a mozgását, mire végre abbahagyta. Pár órával később még mindig azon törtük, vagyis törte a fejét, hogyan közölje az apukával ezt a remek hírt, miszerint a kis légyottból,( ahogyan ő nevezte) hamarosan kézen fogható bizonyíték lesz. Jó, be kell vallanom, sajnáltam Ninát, helyesbítve egy részem sajnálta, mert most tényleg nem a lehető legjobb időszakot élte meg, viszont ha jobban vigyázott volna, akkor nem lenne ekkora bajban, de tisztelendő cselekedett, hogy nem rohant megölni a picit, hogy aztán úgy csinálhasson, mintha semmi sem történt volna.
- Megágyazok az ágyamban, én meg alszok a kanapén, - álltam fel fáradtan, amikor már tényleg nem bírtam tovább nyitva tartani a szemeimet, és nagyon, de nagyon le akartam feküdni aludni.
- Nekem a kanapé is megfelel, nem akarlak kitúrni.
- Én meg nem hagyom, hogy terhesen a kanapén nyomorogj.
- Miért nem alszol Erik szobájában?
- Előbb vágnám le a karomat, mint sem abban az ágyban aludjak. Szeretem őt, viszont nem akarok még arra sem gondolni, hogy miféle nőcik meg khm... - inkább nem fejeztem be a mondatot csak undorodva megráztam a fejemet, és a szobámból kicipeltem a nappaliba az ágyneműm, majd felhúztam Nina számára egy még nem használtat, amit anyáéktól kaptam, vagyis Erik kapott, de nálam tároltuk, mert a lehető legcsúnyább zöldes színe volt.
- Köszönöm, hogy meghallgattál, és hogy befogadtál, - ölelt át lefekvés előtt Nina könnyes szemekkel hatalmas ásítás keretében. Látszott rajta valamiféle változás, amire nem találtam tökéletes megnevezést, viszont éreztem. Komolyan, azt hittem soha sem sikerül otthagynom őt a szobámban, hogy végre lefeküdjek aludni, pedig már tíz után aludni akartam, csak szükségét éreztem a Ninával való beszélgetésnek. Lehet, nem én vagyok a legtökéletesebb ember, barátnő és még sorolhatnám micsoda ezen a világon, de ha baj van, akkor örülök neki, hogy hozzám fordul bizalommal. Ahogy a kényelmetlen kanapén feküdtem, vagyis próbáltam feküdni, mert nem tudtam kihúzni, (hála egy pár hónapos balesetnek) elkezdett csalogatni az Erik szobájában megbújó levél. Olyan volt, mintha a nevemet ismételte volna, és bűnre akart volna csábítani engem, miszerint semmi baj nem lesz abból, ha fogom magam, és picit beleolvasok.
- Nem! - tiltakoztam a megmaradt önuralmammal, de semmire sem mentem vele. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy csendben egyenesen a boríték felé kezdtem haladni, és óvatosan elosontam a saját szobám előtt, nehogy Nina észrevegyen, aztán bementem. Nem kapcsoltam villanyt, inkább a telefonom fényének köszönhetően próbáltam beazonosítani mit hol találok, bár inkább a lábammal kellet volna, mert kétszer belerúgtam az ágylábába, majd neki mentem az íróasztalnak, de végül megtaláltam a keresett kincset.
 Isten lássa bűnöm, ezért még a POKOLBAN fogok elégni, de  szükségem volt arra, hogy beleolvassak. Természetesen nem állt benne semmi személyes, és nem ,,Kedves Erik!" vagy ,,Drágám!" volt a megszólítás, hanem a hivatalos professzori teljes név, majd egy hosszú kifejtése annak, miszerint mennyire megdöbbentette kedves barátnőmet a tudat, hogy Erik a rokonom, stb.. Az egész levél másból sem állt, mint a nagy semmiből, így egy idő után inkább összehajtottam, és visszatettem a borítékba. Itt vált számomra világossá, már megint megtréfált az agyam, mert millió összeesküvés elméletet hoztam össze órák alatt, most meg csalódtam. Magam sem tudom mi a fészkes fenére számítottam legbelül. Talán arra, hogy egy szerelmi viszonyt leplezek le, vagy mit? Olyan hülye vagyok!
- Te meg mit csinálsz? - rémisztett meg Nina, amikor kinyitotta Erik szobájának ajtaját. Majdnem felsikítottam, sőt fel is sikítottam.
- Neked elment az eszed? Van róla fogalmas, hogy rám hoztad a frászt? - kapkodtam levegő után, mert hála neki úgy éreztem, kezdek megfulladni. Nina felkapcsolta a villanyt, és beljebb jött elégé kíváncsian.
- Mit művelsz itt? Nem azt mondtad, hogy soha sem jönnél be ide aludni? - emlékeztetett a pár perce elhangzott szavaimra, amivel elmagyaráztam neki, hogy nincs az a pénz, amiért képes lennék itt aludni ebben a szobában. Jó, Erik ágyában biztosan nem fordult meg annyi nő, mint Ádáméba, de rossz volt belegondolni a részletekbe, így inkább a kanapét választottam bármennyire is rémes, sőt pocsék döntés volt.
- De, csak...- most életemben először fordult elő velem, hogy hót fix fogalmam sem volt mit kamuzzak neki. Gondolkodtam, agyaltam, semmi.
- Mit olvastál? Oh, csak nem kiélvezted, hogy nincs itthon? - természetesen leesett neki a dolog, én pedig részletesen elmeséltem neki mindent, vagyis nem mindent csak azokat, amik velem történtek, így már nem csak az ő sztorija volt terítéken, hanem az enyém is, ami kezdett az agyamra menni. Megbeszéltünk minden, miszerint Kata tényleg egy szemét rib@nc, amiért az én magánügyemet élőadásban közölte másoknak, akik azóta is ezen csámcsognak, Benedek meg egy PöCS, és így tovább. Tényleg jó érzés volt valakivel beszélgetni ezekről, mert az agyam kezdte felmondani a szolgálatot, és innentől már nem csak Viktor, Szebasztián, Erik, Márk, meg Ádám, no meg Petra tudott a dolgaimról, hanem ő is. Ez először félelemmel töltött el, aztán rádöbbentem, hogy tök jó érzés.
- Ha nekem is ilyeneken járna az agyam, szerintem már régóta a diliházban fetrengenék egy gumiszobában.
- Jaj! - mélyen megütött az együttérzése.
- Csak ennyi állt a levélben? - váltott témát, és a fejével a visszatett boríték felé bökött célzásul.
- Aha! - bólintottam rá.
- Megnézhetem?
- Persze, de ne mond el senkinek, hogy turkáltunk Erik cuccai között, mert tuti megölne, ugye megígéred?
- Ígérem! - esküdözött. Megint előhalásztam a borítékot, és átadtam neki, hogy elolvassa. Több percig bámulta szótlanul, majd elkezdett az ujjával körözni a lapon, amit nem tudtam miért tesz, de ráhagytam, majd végül felém fordult vigyorogva.
- Mi az? - néztem rá kíváncsian.
- Semmi, ez tényleg egy átlagos levél. - Gúnyosan vigyorgott, ami jelezte, ,,ez nem egy átlagos levél". - Ha nem vesszük figyelembe a tök egyértelműt, miszerint ez nem egy egyszerű üzenet,mint ahogyan azt hitted kedvesem. Ez kérlek, egy kódolt jelzés. Csak tudnod kell olvasni a sorok között, és rádöbbensz mit rejt valójában.
- Mit rejt? - belül nem akartam tudni, egy részem elfordult, míg a másik kíváncsian hegyezte a füleit várva a nagy leleplezésre.
- Olvass a sorok között, és ahol nem kellene pontnak lennie azokat olvasd össze.
- Oké! - neki kezdtem az olvasásnak. - ,,találkozunk. ma. a. helyünkön. várni.foglak.ne.késs.mert. ideges. vagyok. " - ezeknél találtam egyértelműnek, hogy oda nem kellet volna pontot tenni, Laura mégis tett. Ezek pont olyanok voltak, amik eltörpültek a hosszú értelmetlenül unalmas üzenetben, és szerintem senkinek sem tűntek volna fel, ha mégis szerintem elkönyvelték volna rossz helyesírásnak. Ha Nina nem jött volna be, simán elsiklok ezek felet, bár még így se lettem okosabb, de tisztában voltam vele, hogy nem véletlenül írta így Laura, csak azt nem tudtam mi lehet ezek között.
- Laura írása, bárhol felismerem - szólalt meg egy hosszú szünet után Nina mellettem ülve az ágyon. Már három óra is elmúlt, viszont egyikünk sem állt már úgy, hogy képes lenne nyugodtan visszafeküdni.
- Én a lap illatából következtettem Laurára, no meg az aláírásból, de azt hittem csak egy amolyan szokásos megsértődtem levél lehet, amivel az emberek többségét szokta bombázni. Fogalmam sem volt arról, hogy ezt írta. Vajon Erik megfejtette? Ha igen, akkor mégis miről beszélhettek, és mikor?
- Nem tudhatjuk. Majd rákérdezek Lauránál burkoltan, amikor visszajön.
- Miért, hol van?
- Te nem tudtad? Kint van Olaszországban, ha minden igaz, akkor valami irodalommal kapcsolatos vackon.
- Mostanság nem igazán vagyunk olyan viszonyban, hogy normálisan tudjunk beszélgetni egymással, így fogalmam sem volt róla. Mikor jön haza?
- Nem tudom, - rázta meg a fejét Nina, aztán neki is leesett, hogy Erik is Olaszországban tartózkodik, Nina szavaival élve ,,valami irodalommal kapcsolatos vackon". Lehet véletlen a dolog, de nagyobb rá az esély, hogy az eseményeknek közük van egymáshoz. Ha ez igaz, akkor abból nagyon nagy problémák fognak következni. Azt hiszem még sem igaz, hogy a felhők felett mindig kék az ég.

Életek Izabella és az élet 10. Fejezet Hazugságok és egy kis probléma megoldás

Életek
Izabella és az élet
10. Fejezet
Hazugságok és egy kis probléma megoldás

,,Ami az egyik embernek őrület, az a másiknak valóság."

Tim Burton

Néha könnyebb hazudni, mint megmondani másnak az igazságot, pláne akkor, ha az igazsággal mindent tönkre teszünk, és fájdalmat okozunk vele. Talán ez motíválta anyát, amikor eltitkolta előlem az igazságot az apámról. Kiskoromban mindig szomorú lettem, ha láttam  egy boldog családott, mert tudtam, nekem soha sem lesz olyan. Aztán lett egy apukám. Évente egyszer-kétszer beültünk sütizni meg beszélgetni egy cukrászdába, de csak oda, mert nem akarta, hogy a családja tudjon rólam.
Akkor választanom kellet, vagy így megy minden tovább, és lesz apukám, vagy soha többé nem találkozunk. Az első lehetőséget választottam, idővel sikerült belenyugodnom a dologba, de nagyon fájt, hogy csak is egyszer láthattam őt, és soha sem hívhattam fel telefonon, nehogy a felesége rájöjjön a dologra.
- Mi van? - kapkodtam levegő után a döbbenettől, amikor Kornél közölte velem, hogy Katáról nem talált semmi lényegeset, viszont az apámról annál többet. Pár nappal mindenszentek után kértem meg őt, hogy ne csak Katát, de apámat is nyomoztassa le, mert belefáradtam ebbe az egészbe, és meg akarom neki mondani a magamét.
- Iza, én annyira sajnálom, de képtelenség, hogy Hendre Gábor Márton legyen az édesapád, - közölte velem a rossz hírt, miszerint akit eddig apámnak hittem, ő nem lehet az, de nem értettem miért.
- Miből gondolod?
- A feleségével balesetet szenvedett pontosan akkor, amikor anyáddal kellet volna találkoznia, hogy összehozzanak téged. Bárhogy számoltam, sehogy sem jött ki a kilenc teljes hónap, amire anyád olyan büszke, és amit nem egyszer Vivien képébe vágott, hogy te milyen jó gyerek voltál, hogy pontosan kilenc hónapra születtél. Ez a fickó pontosan akkor, amikor neked keletkezned kellet éppen  kómában feküdt egy kórházban, és körülbelül két teljes évig szobanövény állapotban tengette a mindennapjait. Komolyan, Viktor szerint csoda volt a feltámadása, mert már mindenki lemondott róla.
- Mi van, ha ő nem is az, akire gondolsz? Mi van, ha egy másik Hendre Gábor Mártonról van szó? - utolsó mentsváram volt, amibe kapaszkodtam, mert nem akartam elhinni ezt az egészet, hiszen anyámnak semmi oka sem lett volna hazudni nekem. Egészen eddig azt hittem, mi voltunk régebben a tökéletes anya-lánya páros, akik mindent megtudtak beszélni, és nem voltak titkaink egymás előtt, de mára már tudom, tévedtem.
- Ő az? - egy képet mutatott nekem, amin apám, vagyis az állítólagos apám nézett vissza rám, mert bárhol felismertem volna ezt a képet, mivel otthon keretezve  lógott a falamon az ágyam felett.
- Igen, ő az.
- Nagyon sajnálom! - ölelt át Kornél, én viszont még mindig döbbenten meredtem magam elé, hiszen alig tudtam felfogni a hallottakat, miszerint az egész életem egy hazugság volt. Kornél azt is kiderítette, hogy a most már nyugdíjas színészt (eddig is tudtam, hogy mi a foglalkozása, mert szoktam tévében láttni), anya bérelte fel, és tényleg van családja, viszont ő nem az édesapám.
Itt kicsit átgondoltam a dolgokat.
- Majd szólj, ha Katáról megtudsz valamit, és nem bánnám, ha a valódi apámról is megtudnék egy-két infót.
- Rendben, de eltart egy darabig, mert most sok dolgom van.
- Oké, majd hívj! - elköszöntem tőle, és megindultam Erik lakása felé. Az úton azonban milliónyi gondolat cikázott a fejemben, hogy anya miért nem mondta meg az igazságot, hiszen ő hajtogatta nekem folyton, ,,hazudni nem szép dolog", most meg kiderült az igazság, és ez fáj.
- Hé, süket Izabella! - kiáltott valaki utánam, én meg megtorpantam, és a hang irányába fordultam, lecsekkolni kicsoda kiabált nekem. Nem kellet sokat agyalnom, Blanka rohant felém az eszméletlenül magassarkú csizmájában, amiben még menni sem tudott.
- Nem vagyok süket! - tiltakoztam bevárva őt, nehogy még az is probléma legyen, hogy nem várom meg.
- Körülbelül húsz perce kiabálok utánad, és nem hallatod meg.
- Bocs, csak nagyon zűrös napjaim vannak, - mentegetőztem. Tényleg zűrösek a napjaim, a heteim és a hónapjaim is, hála Ádámnak, Márknak, Katának meg az édesanyámnak, de ezt nem mondtam el Blankának, mert semmi köze sincs hozzá. Mellékesen Laurával sem sikerült rendeznem a barátságomat, így amit is fáj kicsit a fejem, mert annyi mindent csinálnék, de semmire sincs életerőm.
- Ja, mert másnak nincs! - vicsorgott rám. Megigazította a szoknyáját, majd a haját igazgatta, és ezzel telt el több, mint egy teljes óra mire rendbe szedte magát, mivel neki fontos a tökéletes megjelenés, hátha észreveszi őt egy herceg. Komolyan, egyszer egy piálós esten elmesélte, hogy olvasta neten mennyi szingli herceg futkározik szabadon, és mivel nem csúnya így simán lehetne belőle hercegné, vagy jobb esetben királynő.
- Bökd ki! - kiáltottam rá. Az összes türelmem elfogyott, amit rá szántam, ezért képtelen voltam nyugisan beszélgetni vele, meg amúgy is sejtettem, hogy csak a véremet fogja szívni.
- Nem lehet csak úgy utánad futni? - úgy nézett rám, mintha egy szánalomra méltó valakit nézne éppen, vagy egy kiskutyát, akinek hiányzik az egyik végtagja. Mivel egyik sem volt rám igaz, ezért nem vettem magamra a kissé érdekes nézését.
- Valamiért nem arról vagy híres, hogy csak úgy futsz utánam, szóval?
- Ádámról lenne szó.
- Mi van vele? - a neve említésére kicsit megugrottam.
- Furcsán viselkedik.
- Pontosabban? - mivel neki minden ,,furcsa", ezért kicsit bővebb kifejtésre vártam, amit meg is kaptam tőle. Blanka szerint Ádám mostanság szétszórt, feledékeny, és egy csomó olyan dolgot csinál, amiket eddig nem, és ettől enyhén furcsa. Elmondása szerint a Fagyöngy ügyeit is inkább Kitti intézi, a kocsiját meg Karola használja, sőt még pénzt is ad neki, ahogyan a többi szőke IQ harcos pincércsajnak, akik ott dolgoznak. Az elhangzottak közül ezek ragadtak meg legjobban bennem, mert bár Ádám régebben egy don juan volt, de mostanra több esze lett, és állítólag Katával alkot egypárt nem pedig azokkal a plasztikokkal.
- Kittivel már nem igazán bírjuk ezt az egészet, mivel szó szerint mi visszük az egészet, mert Robi a lányokat rendezi, és kb minden egyes nap veszekedéseket szül Ádám viselkedése. Karola meg a bandája azt hiszik mindent szabad nekik, ezért csesznek melózni.
- Nem hittem volna, hogy ilyen rossz a helyzet.
- Izabella, azt kell mondanom, hogy lesz ennél még rosszabb is. Ha nem csinálsz semmit, akkor a Fagyöngynek annyi lesz hamarosan.
- Beszélek vele, - ígértem meg neki kedvesen, aztán elköszöntem tőle, és egyenesen hazáig meg sem álltam, ahol újabb bonyodalom fogadott engem, ahogyan beléptem az ajtón. Konkrétan egy váza repült felém.
- Itt meg mi folyik? - kiabáltam kiadva magamból a felgyülemlett feszültséget. Pár perccel később tisztult csak ki a kép előttem, mert addig levegőért kapkodtam olyan gyorsan jött felém a váza, hiszen nem mindig jellemző rám, hogy belépve nekem csapódik egy repülő váza.
Ádám és Erik veszekedett a bejárati ajtótól nem messze, vagyis akkor mire kitisztult a kép nálam, már csak álltak egymással szemben csendben egymást szúrósan méregetve.
- Ádám beugrott látogatóba, de már megy is - szólalt meg elsőnek Erik, és megragadta Ádám karját, aki egy rántással kiszabadította magát a szorításból. Valamiért volt egy olyan érzésem, ennek a veszekedésnek még nincs vége.
- Ne olyan gyorsan! - fújtatott a vendégünk, akin látszott, hogy egy kicsit már nem józan, mert elégé megingott, és a beszédén is, no meg a szagán is érezhető volt, hogy ivott.
- Mit keresel itt? - léptem hozzá közel, de ellökött magától. Szerencsémre Erik elkapott, így nem csapódtam neki a falnak, bár nem sok mentett meg attól, hogy erősen nekivágódjak.
- Csak látogatóba jöttem, - kiabálta rám nézve.
- Ádám azt akarta tudni, hogy nekem is megvoltál, vagy csak Márk volt olyan szerencsés, - suttogta a fülembe Erik, én meg azt hittem felrobbanok.
- Neked mi közöd ahhoz, hogy én kivel mit csináltam? - csattantam fel indulatosan, hiszen ez már tényleg sok volt nekem, mivel úgy tudtam ezt már lejátszottuk egyszer vagy kétszer. Ádám mostanság olyan, mintha nem is ő lenne, hanem egy teljesen más ember, akit kicseréltek, vagy elraboltak az ufók. Ha választanom kellene, akkor biztosra veszem, hogy elrabolták az ufók, és az agyát teljesen átprogramozták, aztán visszaküldték őt engem boldogítani.
- Azért, mert egy ócska lotyó vagy! - kiabálta bele a képembe. Mondanom sem kell, ebből oltárira nagy verekedés tört ki, mert Erik nem igazán díjazta a szavait, ahogyan én sem, de én megtudtam állni, hogy ne verjem be a képét, viszont a mostohatesóm képtelen volt rá. A verekedés elégé hamar elfajult, és a szomszédok is ki jöttek a folyosóra, mert ott folytatódott a további ütlegelés, miközben jómagam próbáltam őket visszafogni, és lenyugtatni nem sok sikerrel. Az egyik kedves szomszéd kihívta a rendőröket, akik bevitték Ádámot, mivel Erik önvédelemből védte magát Ádámmal szemben, aki betört a lakásunkba.
- Tényleg nincs vele minden rendben, - adott nekem igazat Erik, mert ezek után számára is világossá vált, hogy Ádám elégé megváltozott. Pár nappal ezelőtt leültünk együtt beszélgetni a Richárd-gyerekekkel meg az ikrekkel megbeszélni, és akkor még mindegyik lehurrogott, hogy csak képzelődök, és nem kell Ádámnak segítség, mert jól van. Aha, hát ma Erik is megbizonyosodhatott afelől, miszerint semmi sincs jól.
- Megvizsgáltam, és semmi komolyat nem találtam, viszont az elmondásod alapján arra következtetek, hogy nem fizikai problémáról van szó. -Közölte velem kicsit később Viktor, amikor a rendőrök bevitték a kórházba, mert elájult a sok piától, amit magába öntött.
- Elégé látványos a hangulatingadozása, hiszen egyszer normális volt velem, aztán meg elégé bunkó, meg mostanság furán viselkedik Blanka ma elmesélt egy-két sztorit. Lehet, hogy bipoláris zavarról van szó?
- Á, nem hiszem, mert nem mondható rá, hogy depressziós, inkább csak a hangulata változó, meg a viselkedése, - legyintett Ádám testvére.
- Szerinted mit kellene csinálnunk vele? - kíváncsiskodtam. Nagyon aggódtam a testvére miatt, és szomorú voltam, mert nem tudtam rajta segíteni, pedig nagyon akartam.
- Az lenne a legjobb, ha egy profi szakember véleményt alkot róla, és csak aztán kezdenénk agyalni Ádám sorsáról, hiszen nem biztos, hogy tényleg nagy a baj. - Ingatta a fejét Viktor, én meg elmeséltem neki a történteket, no meg a Blanka által említetteket sem hagytam ki, ahogyan a temetős esetet is közöltem vele. Az elmesélteknek és még jó sok dolognak köszönhetően kezdett összeállni a kép bennem, miszerint miattam vált ilyenné Ádám, mert mielőtt megtudta a Márk-sztorit semmi baja sem volt, most viszont kész őrülté változott, aki azt se tudja mit művel. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, és mindent megváltoztatnék, de sajnos képtelen vagyok erre, így marad a sajnálkozás és az önvád, önmarcangolás, miszerint ez az egész az én hibám.
Ahogy a kórház folyosóján ültem a székben várva anyámra meg a nevelőapámra, akik ahogyan megtudták a dolgot azonnal elindultak. Velük ellenben Richárd külföldön van, őt nem tudták elérni Erikék, viszont Vivien közölte Viktorral, hogy Ádámnak nincs semmi baja, ő nem fogja otthagyni a szállodai szobáját csak is azért, hogy ide fusson, aztán meg vissza. Igen, azt hiszem mindenki ilyen anyukát szeretne. Viszont a másik apukája anyáékkal együtt érkezett meg egy hosszú pár órás út után be a kórházba, hogy megtudja mi a baja a fiának. Anya vállán sírtam ki magam, de nem mondtam el neki amire rádöbbentem, hiszen most más volt a fontosabb, és arra amúgy is ráértünk még beszélgetni.
- Nagyon összeverekedtek?- érdeklődött anya szórósan ölelve engem. A mostohaapám meg Ádám apja az egyik orvossal beszélgetett, akit Viktor kért az öccse mellé, hogy megállapítsák mi is a pontos diagnózis rá, mivel nagyobb a gond, mint hitték. Estére megállapította a szakértő bácsika, hogy Ádám mégis csak depressziós, sőt a legsúlyosabb fajtából, így a Viktorral folytatott eszmecserénk nem is állt olyan távol a valóságtól, mint hittük. Viszont, az is világossá vált számunkra, hogy Ádám nem maradhat továbbra is egyedül, és mivel szüksége van orvosi felügyeletre, így egy ideig bent tartják megfigyelésre, majd pár nap múlva szépen eldől, hogy mi lesz a legjobb számára.
- Ha lehetne, akkor inkább kerüld el egy kis időre, - közölte velem Viktor, miszerint jobb lenne, ha egy bizonyos ideig nem mennék Ádám közelébe, mert az nem tenne jót neki.
- Rendben! - mivel már csak egy újabb jelenet hiányzott volna, inkább beletörődtem, és nem kezdtem hisztizni, miszerint én akkor is bemegyek hozzá, ha törik, ha szakad, pedig azt akartam volna tenni, de semmit sem értem volna el. Az egy borzalmas este volt, mert aznap mindannyian fáradtak voltunk, de egyikünk sem tudott nyugodtan ledőlni pihenni, mert mindenki túlságosan aggódott. Két nappal később Ádám elhagyta a kórházat saját felelősségre, és az apja haza vitte magával vidékre, hátha a levegőváltozás jót tesz neki, de semmi haszna nem volt. Ahogyan haza ért ugyanott folytatódott minden ahol abbamaradt, csak rosszabb lett minden. Egyre többször hívott az éjszaka közepén, hogy elmondjon minden féle ócskaságnak, vagy előadás közben küldözgetett nekem üzeneteket, miszerint figyel engem, és reméli, hogy nem Márkkal fogok találkozni, akit szintén elkezdett zaklatni.
- Én ezt már nem bírom! - csapott rá Márk az asztalra egy újabb sértő üzenet elolvasása után. Egy kis cukrászdába ültünk be beszélgetni, mivel mindenki elkönyvelte Ádám megjavulását csodának, miközben rosszabb lett a helyzet, csak senkinek sem tűnt fel, mert mindenki azt gondolta jót tett neki a falusi levegő. Hát, tévedtek.
- Nekem mondod? - ráncoltam össze a homlokom, és kicsit összerezzentem, amikor megcsörrent a mobilom, mert azt hittem megint Ádám írogat rejtett számról, vagy hívogat mániákus módjára. Szerencsére csak Nina üzent, hogy elmarad az utolsó előadás, így nem kell visszamennem az egyetemre.
- Rajtad is látszik, hogy mennyire megvisel - mért végig, aztán inkább elfordította rólam a tekintetét. Tegnap mondták ki a válását, és Kinga már más nyakán élősködik, de a kislány legalább nyugisabb körülmények között nőhet tovább, bár nem lesz neki könnyű több szempontból nézve is.
- Inkább az visel meg, hogy nem tudok rajta segíteni, - vallottam be neki az igazságot. Teát szürcsöltem, és a süteményemet böködtem, de egyikhez sem volt erőm megenni, vagy meginni, így csak úgy csináltam, mintha olyan lelkesen eszegetnék, és élvezem Márk társaságát. Kint esett a hó meg szakadt az eső egyszerre, ami még jobban rányomta a hangulatomra a bélyegét.
- Viszont van egy jó hírem.
- Mi lenne az? - reméltem nem velem, vagy Ádámmal kapcsolatos a dolog, de tévedtem.
- Richárd elintézte neki, hogy befeküdjön egy klinikára...
- ahol majd teletömik gyógyszerekkel, és szobanövényt csinálnak belőle. - Fejeztem be helyette a mondatot.
- Jó lesz ott neki, - próbált nyugtatni Márk, de nem sikerült neki, viszont Richárdnak hála Ádám pár nap múlva befeküdt egy klinikára, ahol kivizsgálták, és bent fogták egy időre, viszont nekünk addig is nyugtunk lett, mert megszűntek a zaklató hívások meg az üzenetek.

---;---

Augusztus 20

,, Magyarországon minden év augusztus 20-án (székesfehérvári temetésének dátuma) állami ünnepként, mint István király szentté avatásának napját ünnepelik meg.  Mumifikálódott jobb keze a Szent Jobb magyar nemzeti és katolikus ereklye.

 forrás: Google''

Életek Izabella és az élet 9. Fejezet Mindig van egy pont

Életek
Izabella és az élet
9. Fejezet
Mindig van egy pont

,,Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz.

Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet.

Egy pont, ahol kiborulsz.

Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen.

Egy pont, ahol már nem agyalsz.

Egy pont, ahol erősnek kell lenned,

és egy másik, ahol elgyengülhetsz.

Egy pont, ahol az extázis kezdődik.

Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van,

és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz.

Mindig van egy pont..."

Vörös pöttyös könyvek

Tisztában voltam vele, hogy Katának köszönhetően szép nagy zűrbe keveredtem. Hogy vajon mit tettem ezek után? Hát, két lehetőségem volt, ha úgy vesszük a dolgot.
A/1 Önsajnálatba kezdek, haza megyek anyuékhoz, otthagyom az egyetemet félredobva az álmaimat, és a sebeimet nyalogatom, miközben arra várok, hogy rendeződjön a kapcsolatom Ádámmal, akivel körülbelül most éljük életünk eddigi legnagyobb hullámvölgyét, amiből úgy tűnik egy ideig nem fogunk kikecmeregni.
A/2 Egyetemista maradok, minden egyes nap szembenézek Katával, no meg Laurával, aki immáron tudatában volt a hazugságomnak, hála annak a boszorkánynak, bár nem hiszem, hogy továbbra is titokban tudtam volna előtte tartani az idők végezetéig. Helyrehozom a kapcsolatomat Ádámmal, meg az édesanyámmal, és végre ismételten nyugis lesz a lelki világom, ami kezd az agyamra menni, hiszen eddig se voltam a boldogság megtestesítője, ezek után meg pláne nem leszek az.
Nehéz kérdés volt, de végezetül Eriknek köszönhetően A/2-re esett a választásom, mert nem hagyott békében haldokolni a szobámba. Tehát korán reggel bementem az előadásra, miközben álltam egyesek kíváncsi tekintetét, összesúgásaikat, meg über idióta kérdéseiket, amiknek nagy része arról szólt, hogy Erik hogyan néz ki meztelenül, meg vámpír-e. Igen, enyhén fellendült az egyetemi életem, amit csak is Kovács drágaságnak köszönhettem, de legbelül amúgy sem bántam, ezért az ő ártó szándékát szépen a magam hasznára használtam fel, és be is jött. Jó, leszámítva Laurát, mert amíg egyesek menőnek találták a dolgot, addig ő megsértődött, amit nem is csodáltam, hiszen hazudtam neki. Helyesbítve, nem igaz, hogy nem mondtam meg neki, mert tudta Erik létezik, csak azt hallgattam el kicsoda is ő.
- Tehát, szerinted nem hazudtál? - Laura valamiért nem így értelmezte, amikor levezettem neki a gondolatmenetemet a ,,hazugság" szó enyhe sajátos értelmezése után. Amíg a fejemben olyan jól hangzott, addig kimondva, már nem igazán.
- Nem, mert tudtál Erik létezéséről, és sok mindent meséltem róla. Viszont magadtól is rájöhettél volna, hogy Hoffmann keresztneve Erik, és elégé sokat vagyunk együtt. Mások ebből szűrték le tévesen, hogy szerelmesek vagyunk, meg titkos viszonyunk van.  - Magyarázkodtam neki, aztán rádöbbentem, hiába erőlködők, ha úgy se akar megbocsátani, ezért visszavonulva vártam a lehető legjobb lehetőséget, hogy utána normálisan megbeszéljünk mindent. Aha! Szeptembertől egészen novemberig vártam a lehető legjobb alkalomra, de csak nem jött el, ezért körülbelül a napjaim mind pontosan ugyanolyanok voltak, unalmasak. Időközben Ádámmal még jobban megromlott a kapcsolatom, amit tetézett a mindenszentek. A család minden évben összegyűlt november elsején ,,megünnepelni" az elvesztett családtagokat, akik már nem lehettek köztünk. Na, hát ez nálunk mindig is bonyodalom mentesen le tudott zajlani, csak mostanság semmi sem nevezhető bonyodalmaktól mentesnek, így ezen a szent ünnepen is kijutott nekünk a jóból, pláne úgy, hogy Ádám nem csak velem, de Márkkal is rossz viszonyban van. Apropó Márk. Vele most úgy állok, hogy sehogy sem állok, mert bár még áll a ,,fészek", attól még nagy szerencsémre elkerül, vagy csak ő is várja a tökéletes pillanatot, ahogyan én teszem azt Laura esetében. Elvált Kingától, a kislány meg egy időre a nagyszüleihez került, mert Márknak kellet egy kis idő, mire rádöbbent, hogy attól, hogy nem az övé, még ő nevelte fel, és nem hagyhatja cserben. Ezzel szemben Kinga zokszó nélkül lemondott róla, sőt még meg is könnyebbült, aztán szépen lelépett a szeretőjével fogalmam sincs hová, csak összeszedte a holmiját a lakásból és írt Márknak egy levelet, amiben közölte vele a nagy hírt. Na, de térjünk rá arra a bizonyos november elsejére.
Reggel álmosan keltem fel, mert anyám felrázott pont a legszebb álmaim megálmodása közben, hogy ideje készülődni, hiszen nem fogadhatom a vendégeket pizsiben, vagyis fogadhatnám, de annak anyám nem örült volna, meg amúgy is rendet kell csinálni. Erikkel együtt két nappal ezelőtt jöttünk haza, mivel anyáéknak elkelt a segítség, meg amúgy is ideje volt egy kis anya-lánya csevegésnek, hogy minden helyrejöjjön köztünk, bár mindketten tudtuk, semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, amikor összeházasodott Hoffmann Dániellel.
- Megterítettél? - kiabált ki anyám a konyhából be nekem a nappaliba, ahol éppen kényelmesen elterültem a kanapén kiélvezve, hogy csak az enyém.
- Igen! - kiabáltam neki vissza, és ez így ment egy teljes órán keresztül, míg Dániel a férje ránk nem szólt, hogy kicsit halkabban kommunikáljunk egymással, mert szétmegy tőlünk a feje. Eriken is látszott mennyire túl akar jutni ezen az egészen, mivel elégé sokáig fent maradt a rengeteg munkája miatt, amit még ide is magával hozott. Régebben nem ebben a két emeletes házban éltünk, ezt csak az eset után vették anyuék, míg a másik házat kiadták bérlőknek, azzal a kikötéssel, hogy Alex szobájába soha sem mennek be, és nem nyitják ki az ajtaját. Emlékszem, a kórházból egyenesen ide hoztak engem is, a cuccaimat anyu szedte össze dobozokba, amiket Viktor meg a többiek szállítottak át az új szobámba, amit már úgy alakíthattam, ahogyan csak akartam, nem szólt bele senki. Utáltam ezt a napot, mert arra emlékeztetett, hogy azon a rohadt napon mit vesztettem, és miért kell hálásnak lennem Ádámnak, már ha egyáltalán tényleg hálásnak kellene lennem mindazok után, amiket a képembe vágott szemrebbenés nélkül.
- Mindenki elkészült? - kiabált megint anyu a konyhaajtóban állva. Ilyenkor mindig misére megyünk, és a többiekkel általában ott találkozunk, kivétel az ikrekkel, mert ők mindig lekésik az egészet.
- Persze! - válaszolta Dániel, majd Erik is csatlakozott hozzá, így amíg ők teljes öltözetben álltak az ajtó előtt indulásra készen anyámmal, aki elrendezte az ebédet, és gyorsan összekapta magát, én addig ott feküdtem még mindig pizsiben. Minden évben ugyanazt játszottuk, én beadtam, nem megyek, hagyjanak békén, anyám meg addig zaklatott, amíg megtettem, amit mondott, és felvettem a szokásos fekete mindenszenteki ruhám, egyszóval feketébe öltöztem.
- Öltözz fel! - parancsolt rám anya megállva a kanapé mellet le nézve rám kicsit mérges tekintettel.
- Majd felöltözök mire vége lesz a misének, és haza értek, - közöltem vele unottan.
- Ti menjetek, mi is hamarosan utánatok megyünk, - szólt oda a férjének, aztán visszafordult felém.  - Miért van az, hogy mindig azon megy a hiszti, hogy nem akarsz jönni a misére? Megértem, nekem sincs hozzá kedvem, hogy Vivient nézegessem, meg hallgassam a beszólásait, de ez akkor is sokat jelent Dánielnek, és érte képes vagyok megtenni. - A szokásos mesével jött nekem, mint mindig, amikor bevágom emiatt a durcást. Ő bármit megtett volna a férje kedvéért, mert szerette, és a férje is hasonlóképpen érzett anyám iránt, így képes volt neki segíteni abba, hogy egy teljes éven keresztül lehallgattassa a mobilom, meg ellenőrizte az üzeneteimet, a figyeltetésről nem is beszélve. Anya aggódott értem, csak enyhén túlzásba vitte, míg nem besokalltam, és akkor döbbent rá mennyire messzire jutott az őrület skáláján. Ezekre azért volt szűkség, mert félt attól, hogy megint megkísérelnék egy újabb öngyilkossági kísérletet, ámbár nem tudta a valódi okát sem, mi vitt rá, hogy Ale meg én azt tettük, amit tettünk.
- Rendben.
- Akkor csipked magad! - tapsikolt anya, hogy megsürgessen, én meg átöltöztem, és anyuval ketten indultunk meg egy hosszas átellenőrzés után csak, hogy biztosan nem maradt semmi olyan bekapcsolva, aminek nem kellene bekapcsolva maradni, és a szükséges dolgokat elraktuk. Ahhoz képes, hogy ősz volt sütött a nap, és kellemes idő volt. Szerencsénkre a templom nem volt nagyon messze tőlünk, viszont bent mindig hideg szokott lenni, így a vastagabbik kabátomat vettem fel, amiben az utcán egy kicsit melegem volt. Azután a nap után döbbentem rá, hogy Isten néha csodákra képes, mivel Ádámot akkor a segítségemre küldte, így egy időben minden vasárnap eljártam a misére, és elégé összehaverkodtam a pappal. Akkor még úgy hittem, csak is Isten lehet gyógyír a panaszaimra, és amúgy is itt jött az első elhatározásom, hogy segíteni akarok mások baján, már ha az enyémen nem lehet.
- Ott van Ádám, integess neki! - szólt rám anyám már majd nem odaérve a templom bejáratához, ahol Ádám egyedül ácsorgott tőle távol egy-két hívővel.
- Basszus! - fújtattam, bár tudtam ő is eljön, hiszen semmi sem tarthatja vissza egy ilyen nagyszabású családi összejöveteltől, de reméltem elkerül engem, vagy legalább levegőnek néz, ahogyan hónapokig tette, azt leszámítva, amikor éjszaka közepén felhívott részegen, és elmondott mindenféle ...khm... lánynak.
- Tamara születésnapján elégé csúnyán egymásnak estetek, ugye azóta kibékültetek? - érdeklődött anyám.
- Nem, nem békültünk ki, - adtam meg neki a választ, bár ő inkább mást akart volna hallani. Elfogott a pánik, amikor egyre közelebb kerültünk Ádámhoz, majd vészesen elhatalmasodott rajtam el érve. Gyanús volt nekem, hogy a többiekkel ellenben nem tartózkodott odabent, hanem megvárt minket kint.
- Gréta, nagyon csinos vagy, csak nem fodrásznál voltál ? - adta a szokásos aranyos kisfiút anyámmal szembe, miközben engem meg szebbnél is szebb szavakkal illetett. Fogalmam sincs mi kattant el benne, de nagyon megváltozott.
- Oh, de aranyos vagy! - anyu örült a bóknak, aztán szépen bement a többiekhez, amikor tudatosult benne egyfajta megérzés, miszerint nekünk megbeszélni valónk támadt.
- A magadfajták még bemehetnek a templomba? - szólt hozzám azonnal, ahogyan anyám eltűnt a szemünk elől és helyett foglalt a többiek mellet, akiknek Erikék mondták, hogy nyugodtan menjenek be, mert mindig ez szokott lenni. - Egyáltalán meg vagy keresztelve úgy, hogy anyád lányfejjel szült téged egy nős pasasnak?
- Igen, meg vagyok keresztelve, és a te anyád sem jobb ilyen téren az enyémnél, hisz őt a férje testvére csinálta fel, - vágtam neki vissza, emlékeztetve arra, hogy miért is voltunk régebben olyan jóba, hiszen kb megegyezett a helyzetünk. Nem igazán tetszett neki, amit mondtam, ez látszott az arca rándulásából, meg a tekintetéből is jól kivehető volt a lereagálása. Az arcizmaim rezzenéstelenek maradtak, viszont belül azért csipetnyi örömet éreztem.
- Tudtam, sőt éreztem, hogy ezzel vágsz vissza.
- Még jó.
- Remélem tőlem a lehető legmesszebb ülsz le, és ma elkerülsz.
- Én meg remélem, hogy nem gyulladsz ki a templomban, - pufogtam otthagyva őt kint a bejárat előtt, és anya mögé ültem Erik mellé leghátra. Miközben azon imádkoztam, hogy Ádám még véletlenül se vegye észre, hogy mellettem van egy pár centis üres terület, és inkább az anyjához üljön, aki annyira hiányolta, hogy képes voltam elterpeszkedni a padban.
- Azt hitted ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? - lökött arrébb helyet foglalva magának, én meg mint egy ovis visszalöktem neki.
- Viselkedjetek! - förmedt ránk Erik Szebasztiánnal egyszerre, mi meg csöndben folytattuk egymás böködését, meg lökődését, így volt egy érdekes misénk, ami itt-ott elégé kínossá vált, mert a rokonok folyton felénk fordultak csendre intve minket, így úgy éreztem magam, mint egy dedós. Bevallom, tényleg úgy viselkedtünk, mint akik nem komplettek, ezzel szemben viszont nagyon élveztem, mivel úgy éreztem akkor magam, mint régen, amikor nem nyomasztott semmi egyikünket se, és még tudtunk gyerekként örülni az apró dolgoknak.
- Nem szégyellitek magatok?! - anyám mindkettőnket letámadott a szertartás után, miután már a tömeg elvonult, és a legtöbb rokon megindult a ház felé.
- Bocsánat, mi...- kezdtünk bele bűnbánóan a régi szövegbe, amit minden lecseszésnél elmondtunk, és még mindketten emlékeztünk a szövegére, ami enyhén meglepett engem, mert jó régóta nem kellet használnunk.
- Ezt már elégszer hallottam, szóval indíts haza felé! - lökődött meg a vállamat anyu, én meg nem bírtam visszatartani a röhögést, ahogyan Ádám is feladta az erőlködést.
- Nincs kedved kijönni velem a temetőbe most?- súgta bele a fülembe, miután sikerült kicsit leszakadnunk anyutól, aki elégé sebesen vágtatott haza dühöngve, és szégyenkezve a viselkedésünk miatt. Tudtam, tényleg szégyentelenül leégettem őt, amit szégyelltem, mert mégis csak húsz múltam, és már nem számítottam kislánynak,viszont Ádámmal mostanság egyszer sem éreztem ilyen jól magam, mint abban a pár percben, amit egymás mellett töltöttünk. Néha úgy érzem, több van köztünk, mint szimpla barátság, vagy testvéri érzés, de képtelen vagyok elfelejteni a szavait, akiket a fejemhez vágott mostanság, és amivel sikerült nálam elérnie, hogy talán véglegesen megszüntessem vele a kapcsolatot.
- Oké! - egyeztem bele, és csendben elosontunk, miközben anya magyarázott nekünk elégé belemerülve, tehát fel sem tűnt neki az eltűnésünk. Ádámmal kettesben mentünk ki, bár ebéd után amúgy is kijöttünk volna a családdal, de így kettesben sokkal jobb érzés volt.
Nagy volt a tömeg, mert mindenkinek aznap volt szabadideje kivinni a temetőbe a koszorúkat, meg a gyertyákat meggyújtani, ezért érthető volt miért is van tele kocsikkal a parkoló.
- Tavaly óta nem voltam itt, - árulta el nekem Ádám, kikerülve egy csomó temetői kapun beáramló embertömeget, akik mindenáron be akartak jutni, míg mások pont ott álltak le beszélgetni.
- Én pár hónapja a költözés előtt jöttem ki, - hümmögtem. Először a Hoffmann dédszülők sírjához mentünk, ami a legközelebb esett a bejárathoz, odamentünk. Már volt rajta két koszorú, és két óriás méretű gyertya, amiken angyalos matricák díszelegtek elégé nyomin tartva valamit, ami annyira elkenődött, hogy egyszerűen kivehetetlennek tűnt mi lehet az. Utána Ádám elhunyt testvére sírjához mentünk, aki állítólag, vagyis Vivien elmondása szerint szintén Richárd gyereke volt, és a megszületése után két héttel vesztette életét, mert fertőzést kapott, amit a gyenge szervezete nem bírt legyűrni. Annyira szomorú történet. Tizennyolc éves lenne most. Végezetül Alex sírját néztük meg, ahol több mécses égett már, és sokkal több koszorú díszítette, mint a Hoffmann dédszülőkét, mivel bár visszahúzódó és magának való volt néha, attól még nagyon sokan szerették, és nagyon sok emberben mély nyomott hagyott, amikor távozott ebből a világból.
- Ezt a sírt nézve elgondolkodok, hogy mi lett volna, ha. Tudod, mostanság többször gondolok erre, és mindig arra jutok, ha jobban odafigyeltem volna rád, akkor Márk soha sem tudta volna összetörni a szíved, Alex még mindig élne, és talán mostanra feleségem lenne egy gyerekkel, aki természetesen tőlem van. - Ült le a sírral szemben lévő másik sír szélére. Elé álltam, mert nem bírtam volna leülni mellé, csak álltam ott és néztem őt.
- Ne emészd magad, mert nem a te hibád. Márk meg köztem tényleg volt valami, amit talán szerelemnek lehetne nevezni, de annak már vége, és amúgy sem volt kötelességed, hogy éjjel-nappal velem legyél engem őrizve. Alex azért hallt meg, mert akarta, arról sem te tehetsz, hiába próbáltad volna megállítani, ő akkor is megtette volna. - Szomorúan ismertem el neki az igazságot. Erik testvére azért volt a legjobb barátom, mert én képes voltam megérteni őt, ahogy ez fordítva is igaz volt, hiszen amolyan lélektársak voltunk egymásnak. Ádám önsajnálatát viszont nem tudtam hová besorolni, hiszen én úgy éreztem, amiket elmondott nekem az előbb, azokhoz semmi köze sem volt, csak pont a részeseivé vált.
- Az utolsóra nem mondasz semmit? - térített észhez, mert teljesen elkalandoztam.
- Mi is volt az? - annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem mivel zárta le a mondandóját.
- Hogy mostanra már lehetne feleségem meg gyerekem, - ismételte meg felnézve rám. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, aztán inkább az eget kezdtem el kémlelni, hogy mindenhová kelljen néznem csak rá nem.
- Lehet, hiszen ha Ninával működött volna a dolog, most akár gyereketek is lehetne.
- Még nem kértem bocsánatot azokért, amiket mostanság műveltem, ugye megtudsz nekem bocsátani? - megfogta a kezem.
- Persze, hogy megbocsátok, - hunytam le a szemem és megkönnyebbülten sóhajtottam, mert annak éreztem magam végre. Mindig is arra vágytam, hogy végre kimondjam az Alex-Ádám-én próbléma valódi okát, most megtettem, felszabadulva ezzel minden nyomás alól, és talán egy pillanatig tényleg elhittem,  minden megváltozhat.
- Mi a helyzet Katával? - alapjáraton nem érdekelt a boszorkány, csak az, mi lesz akkor, ha komolyra fordul ezek között a kapcsolat, és a professzor része lesz a családunknak, ami felért egy katasztrófával.
- Mi lenne? Párszor kavartunk, de már nem lényeg.
- Kavartunk? - ismételtem meg döbbentem, amit mondott, mert soha sem hallottam, hogy így fogalmazza meg a véleményét egy kapcsolatról. Már ekkor érezhető volt rajta a változás, csak túlságosan ostoba voltam észrevenni, vagy csak túlságosan elfogult voltam vele kapcsolatban.
- Új szó, - felelte vigyorogva, aztán átölelte a derekam, és közelebb húzott magához. Nem lepett meg a dolog, sokszor csinált hasonlóakat, ez amolyan megszokás volt nálunk, azt leszámítva, hogy felállva megcsókolt. Szerencsémre nem olyan erősen, ahogyan Viktor házában csókolt meg, hanem lágyan, ezért most nem haraptam meg az ajkát, ahogyan akkor tettem.
- Gratulálok! - Márk hangjára lettem figyelmes, és hátra fordulva vele találtam szembe magam tisztes távolságból. Ez pontosan olyan jelenet volt, amilyen a fürdőben lezajlott, csak a partner volt más. - Előbb én, aztán a bátyám? - undor ült ki a képére, amikor végig mért engem, aztán düh, amikor Ádám felé fordult.
- Mióta állsz ott? - kapkodtam levegő után zavaromban.
- Elég régóta, hogy lássam, amit látnom kellet - közölte velem, aztán hátat fordítva megindult ki a temetőből. Ádámra néztem, és lesújtva tapasztaltam, hogy mosolyog, de ez nem hétköznapi ,,viccet meséltem, és azon mosolygok" vigyor volt, hanem gúnyos, és érzéketlen.
- Tudtad, hogy ott áll? - magam is tudtam a válaszát, de akkor lett rosszabb az egész számomra, amikor rábólintott.
- Én azt hittem...- kezdtem bele, de nem bírtam folyatni, egyszerűen nem jöttek ki szavak a számon a csalódottságtól. Szerintem, abban a pillanatban halt meg teljesen a szívem, vele együtt pusztulva a lelkem is.
- Mégis mit hittél? Az öcsém után én is meg leszek neked? - maróan rémes volt a felismerés, ami a szavai mögött bújt meg, és amivel még jobban összetört. Nem sírtam, mert megfogadtam nem sírok többet egyikük miatt se, de nagyon nehéz volt megállni, így összeszorítottam a szemeimet, és szép lassan elhátrálva tőle elindultam haza. Közben próbáltam helyre tenni magamban a dolgokat, mert nem akartam, hogy mások meglássák rajtam mennyire magam alatt vagyok éppen, és mennyire fáj legbelül, amit Ádám tett velem. Csak Márk miatt volt az egész, szó sem volt kibékülésről, vagy bűnbánatról, egyedül a gyerekes szánalmas elhalványulásának lehettem tanúi. Mégis mit vártam pont attól, aki a félországon keresztül ment, és ott alázta meg a lányokat, ahol csak akarta, mivel modell volt, ezért döglöttek utána a lányok, akik olyan ostobák voltak, mint én az előbb. Belépve az ajtón elégé hangos szócsatának lehettem tanúja, aminek az egyik résztvevője anyám volt, míg a másik Ádám csalfa édesanyja Vivien, akit amúgy soha senki sem hívja meg erre a családi eseményre, ő mégis mindig eljön, aminek a vége természetesen őrült hajtépés meg veszekedés.
- Az én lányom nem kurv@! - ordibálta anyám, és ezt szerintem még a szomszédaink is meghallották. Azt nem hallottam mit mondott erre Vivien, csak a rikácsolásából tudtam kivenni, no meg anyám újabb kitöréséből, hogy valami elégé csúnyát mondhatott rám ismételten, aminek következménye egy hatalmas csattanás volt, és mások kiáltása. Ha nem lettem volna része egy anya kontra Vivien vitának, akkor most azt hinném, hogy az ebédlőben horrort forgatnak éppen, és már mindenki hallott. Nehézkesen, de odamentem hozzájuk vigyort erőltetve az arcomra, elkerülve Márk kissé dühös tekintetét, meg a többiek kíváncsi pillantásait. Ádám aznap nem jött be a házba, inkább elment valahová, de abban a pillanatban minden jobban érdekelt nála. Akkor még nem tudtam mivel kell majd kettőnknek szembe néznünk, de már akkor is éreztem az előszelét a pusztító viharnak.

Életek
Izabella és az élet
8. Fejezet
Gyerekcsősz

,,Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg.
Nincs visszaút, érzi az ember.
És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna.
Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg.
Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett."

A felhők fölött 3 méterrel

- Késtél! - bökött felém Laura az ujjával kissé mérges arckifejezéssel.
Végre sikerült pontosan beértem az előadóba, és leültem a helyemre mellé, amikor tudatosult bennem, hogy Benedek helyett egy másik professzor ült az asztalánál. Kicsit megdöbbentőnek találtam a helyzetet, de nem tettem szóvá a dolgot, inkább előszedtem a laptopom, és felmentem közösségire, hogy ellenőrizzem a leveleimet meg hasonló fontos dolgokat.
- Nem is vagy rá kíváncsi, hogy ki az ott lent? - böködött meg a barátnőm pár percnyi szünet után. Laura a szokásosnál is idegesebbnek tűnt, ami egy idő után elkezdett nyugtalanítani engem is, és gyanítottam, hogy köze lehet az asztalnál ülő vadidegen pasashoz, aki úgy ült Benedek székébe, mintha a sajátja lenne.
- Á, nem! - vágtam rá, mert sejtettem úgyis elfogja mondani, csak abban nem voltam biztos, hogy mikor, így nyugodtan belemerültem a dolgaimba. Miközben fent szörföltem a közösségi oldalamon rádöbbentem, hogy Ádám törölt az ismerősei közül, tehát ő így vágott vissza mindenre, ami köztünk lezajlott Tamara születésnapi buliján, amiből maximum arra emlékeztem, hogy vele veszekedtem, meg egy-két dologra. Na, nem azért, mert bepiáltam, hanem mert elégé erős dolgokat vágtunk a másik fejéhez, és bennem maradandó sokkot sikerült előidéznie a szavaival, amiket bár nem gondolt komolyan, attól még baromira rosszul esett.
- Új előadó lesz ma, mert Benedek elment meghallgatni Hoffmann Karola előadását, - közölte velem a tényeket kissé csalódottan.
- Basszus! - csúszott ki a számon hirtelen, és elképzeltem mennyire lehet izgalmas az a bizonyos előadás, amit Richárd felesége tart a hallgatóknak.
- Mellékesen megjegyezném, én is elakartam menni, de inkább ide jöttem, hogy veled legyek, mert mostanság elégé kerülsz.
- Nem is, csak sok a különtöltött időnk, meg több energiát fektettek a tanulásba, - kapásból ezek a dolgok jutottak eszembe, hogy kimagyarázzam magam, hiszen még se mondhattam neki, hogy azért kerülőm, mert Benedektől megakarom tudni kicsoda is valójában Kata, miközben az egyik alap feltétele pont az ő elkerülése, máskülönben soha sem árulja el amire szükségem van.
- Ja, persze! - legyintett egyet jelezvén, nem veszi be nekem, mivel ismer annyira, hogy letudja szűrni, mikor kamuzok, és mikor mondok igazat. Azt hiszem, nálunk ez az úgynevezett barátság. Az előadás megkezdődött, de még tovább böngésztem figyelve egyszerre a professzor beszédére,- amiből egy szót sem értettem, de szerintem más sem, - és mások kiírásaira, amik körülbelül arról szóltak kinek a kezét kérték meg, ki került kapcsolatba, ami persze szerintük három együtt eltöltött óra után örökké fog tartani, ami jó is lenne, meg hihető, ha a lány nem minden héten másnak írná ugyanezt a falára. Szánalmas! Előadás után felmentem Ninához egy kicsit csevegni, de nem volt bent az irodában, így inkább kerestem egy automatát, hogy csokit vegyek. Kezdett hiányozni az édesség tekintettel arra, mennyire édesszájú is vagyok, ezért sürgősen pótolnom kellet a hiányát, és meg is tettem.
- Csak nem egészségtelen édességet eszünk? - állt meg a hátam mögött Benedek, mert az automata műanyag felületén keresztül betudtam azonosítani, meg már bárhol feltudnám ismerni a hangját. Egyszer a legrosszabb rémálmomban is valami hasonló helyzetben voltunk, de akkor számomra elégé rossz vége lett, itt viszont reméltem nem nyír ki fényes nappal a folyosó közepén pár hallgató szeme láttára.
- Professzor Úr, önnek nem egy érdekes előadáson kellene lenni-e éppen? - fordultam felé kibontva a Mars csokimat. Ámen!
- De, viszont kijöttem egy kicsit levegőzni. Azonban szerencsémre pont megláttam, amint szegény gépet püföli, és amúgy is beszélni akartam valami fontosról.
- Köze van Laurához, vagy Katához? - érdeklődtem beleharapva az édességbe, és követve őt, bár fogalmam sem volt róla, merre is tartunk éppen.
- Előbbihez, és sürgősen közbe kell avatkozni, vagy máskülönben hamarosan annyi lesz neki. Azt hittem ön van rá ilyen rossz hatással, de most már tudom, hogy nem, ez valami személyes lehet. - Elégé titokzatosan beszélt nekem Laura romló teljesítményéről, amivel én is tisztában voltam, csak az okáról fogalmam sem volt, és Laura sem beszélt róla, ha érdeklődtem.
- Szerintem itt már Ninára van szükségünk, - közöltem a professzorral aggodalmasan, aztán előhalásztam a táskám mélyéről a telefonom, mert jelzett, hogy valaki nagyon, de nagyon elakar érni engem.
- Elnézést, - suttogtam Benedeknek, majd kissé eltávolodtam tőle fogadva a hívást. - Halló? - mivel tudtam, hogy az alkalmazás, amin keresztül hívást kaptam nem sokan használják, ezért nem használtam a szokásos hivatalos bemutatkozást, amit ilyenkor szoktam.
- Találd ki, hogy ki vagyok! - kiabált bele valaki a túloldalról. Kicsit eltartottam magamtól a készüléket, mert egy enyhe halláskárosulást kaptam tőle.
- Bernadett, mi újság veled? - alapjáraton is rájöttem volna előbb, vagy utóbb ki van a másik oldalon, de inkább az egyszerű megoldást választottam, tehát megnéztem a kijelzőn ki hívott. Bernadettről azt kell tudni, hogy tizenöt éves, Richárd legfiatalabb gyereke, ugyanabba a gimibe jár, ahová régen én jártam, és körülbelül mindenben próbál olyanná válni, mint én.
- Nagy gázban vagyok! - na, azt hiszem pont az ilyeneket nem szeretem hallani egy kislány szájából kiszűrődve.
- Mi történt? - azonnal ezer rosszabbnál is rosszabb lehetőség lepergett előttem, mire is érthette ezt az előbbit Bernadett, viszont amikor elmondta, hogy csak annyiról van szó, hogy pénz hiányában ki könyörögte Petránál, hogy had vigyázzon a lányokra, míg ő meg Viktor elmegy este otthonról, viszont álmai lovagja moziba hívta, ezért most nagy gázban van, hiszen a lányokat még se viheti magával, de a pénzre meg szűksége lenne, mert összekapott a szüleivel. - Szóval, ezek szerint azért hívtál, hogy amíg te moziban leszel, addig vigyázzak rájuk?
- Pontosan! - helyeselt, aztán elmesélte jó hosszas leírásokban mennyire helyes is az a srác, aki elhívta, és mennyire menő lesz ettől, ha pont a suli legmenőbb srácával fog lógni. Természetesen, ő nem éppen ezekkel a szavakkal magyarázta el, hanem enyhe szlenggel, de ezt szűrtem ki a szavaiból. Végezetül megígértem neki, hogy este átveszem tőle titokban a dolgot, nehogy Petra megtudja, mert akkor Bernadett soha többet nem fog vigyázni a gyerekekre.
- Nagyon fontos csevegés lehet, mert idáig is elhallatszott minden egyes szó, - gúnyolódott Benedek grimaszolva, jól kiélvezve a kissé cikis helyzetemet.
- Nem is tudja mennyire fontos volt, - vontam meg a vállam lazán, aztán témát váltottam, mert kezdett az agyamra menni ez az újonnan jött baráti jópofizás. - Most viszont, kérem árulja el hogyan ismerte meg Katát, mert nagyon fontos lenne, hogy megtudjam.
- Miért akarja ennyire tudni? - ráncolta össze a homlokát, és gyanakodva nézett rám, mert nem igazán bízott bennem. Jó mélyen beszívtam a levegőt, majd belekezdtem a mondandómba.
- Mert pár héttel ezelőtt véletlenül neki ütköztem, és láttam egy papírt nála, amit Ön írt róla, amolyan vélemény szerű elemzést, miszerint hogyan viselkedek az előadásokon meg satöbbi. Ebből, no meg a kiismerésből azt szűrtem le, hogy nagyon jól kell ismernie őt, hogy egy ilyent írjon neki rólam, és annak a lehetőségét is kizártam, miszerint írt egy papírra pár dolgot, ami pont hozzá került. Ugye ismeri? - ültem le mellé a padra, ahová helyet foglalt, miközben én éppen Bernadett fontosnak nem nevezhető élménybeszámolóját hallgattam a ruháival kapcsolatban.
- Igen, ismerem és mivel megtett valamit, amit kértem, ezért elárulóm. Pár évvel ezelőtt egy egyetemi professzornak köszönhetően ismerkedtünk meg, azóta viszont csak nagy ritkán volt szerencsém beszélni vele, míg pár hónappal ezelőtt fel nem bukkant, és a segítségemet kérte. Megkért, alkossak véleményt Bauer Izabelláról, de nem árulta el az okát, csak azzal nyugtatott, hogy semmi rosszat nem akar, mégis szüksége van erre, én meg tartoztam neki egy szívességgel, ezért teljesítettem a kérését. - Tátott szájjal hallgattam a mondandóját, közben működésbe hoztam az agyam, hogy megtudtam érteni a hallottakat, amik még inkább rám hozták a frászt. Benedek szerint Kata nem akar nekem ártani, nem amiatt kérte tőle, amit kért, viszont ettől én még nem nyugodtam meg teljesen, sőt még jobban elfogott a pánik, amikor Kovács professzor megindult felénk arcán a szokásosan idegesítő vigyorával.
- Ne mondja meg neki, hogy beszéltünk erről az egészről, - gyorsan szóltam Benedeknek, aztán üdvözöltem Katát, és már tovább is álltam kezemben az olvadt csokimmal, ami időközben teljesen maszatos lett. Visszamentem az idegen professzor előadására, ahol immáron Laura nélkül kellet részt vennem, mert neki máshol szemináriumi előadása kezdődött. Mázlistának tartottam, mert amíg ő kreatívan beleszólhatott, addig én csak figyelhetek, és jegyzetelhetek csendben halálra unva magam. Jó, volt már rá példa, hogy előadás közben kezdtünk Benedekkel veszekedni, de legtöbbször csendben végigülőm egy szó nélkül.
- Ha valamit tudni akar rólam, akkor tőlem kérdezze meg, ne másokat zaklasson! - vágódott le a mellettem lévő üres székre Ádám újdonsült barátnője, helyesbítve Kovács Katalin professzor elégé feldúltan. Nem kiabált, mert nem akarta megzavarni az előadást, ezért csak felsőbbrendű hangsúllyal alázott porig, vagyis én így éreztem magam.
- Ez fordítva is igaz, Ön miért nem ezt tette? - vágtam neki vissza, és hálát adtam, hogy szerencsére nincs semmi közöm hozzá, ezért nem is tud megszívatni, ha Benedek nem teljesít neki több kívánságot, mint egy jó dzsinn.
- Ide hallgass! - csapott erősen az asztalra, minek köszönhetően sokat felénk fordultak, hiszen éppen magánelőadást tartottunk, ami százszor érdekesebbnek látszott külsősszemmel, mint amit az idegen fickó próbált leadni nekünk. - Attól, hogy Hoffmann mostohatestvére, még nincs joga ekkora nagyképű viselkedésre, - viszont ezeket már nem halkan mondta, ezért többen is fütty szóval díjazták a hallottakat. Ami eddig titok volt, többé már nem számított annak.
- Oh, a francba! - nyugtáztam a dolgot körbenézve az előadóban, mert mindenki összesúgott, vagy a telefonján pötyögött felém nézve. Szerintem még soha sem égtem ennyire, vagyis már égtem, de ezt is elkönyveltem annak, miszerint nem ez lett a kedvenc napom, és ez még csak a kezdete volt, mert még várt rám egy gyerekvigyázós este.
- Innentől kezdve, ha megtudom, hogy tiszteletlen volt Benedek Professzorral, Istenre esküszöm, pokollá fogom tenni az életét! - felállva őrjöngött, és fenyegetőzött, de nekem a szemem se rebbent.
- Szerintem ez már sikerült. - Komolyan, még a pasas is abbahagyta a beszédét, és kérdően meredt felénk. Kata elnézést kért tőle, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hagyta el a termet, én viszont mindent félredobva követtem őt a cuccommal, hiszen már amúgy is mindegy volt számomra. - Benedek Professzor elmondta miről beszéltünk a felbukkanása előtt? - vágtattam utána beérve őt a folyosó közepén.
- Nem, természetesen egy átkozott szót se árult el, mert ő nem olyan ember, aki megszegi az ígéretét. Vele ellenben nekem már nagyon elegem van az elkényeztetett alpári modorából, amivel megteszteli, és betelt a pohár.
- Magának köszönhetően most már mindenki tisztában van vele, hogy Erik a rokonom, ami nem véletlenül maradt eddig titokba. Ami köztem és a Professzor között van, ahhoz magának semmi köze, mégis képes volt mások előtt megszégyeníteni, és porig alázni, pedig egyetlen egy alkalommal sem voltam tisztelettel Önnel szemben, máskülönben megérteném miért tette, amit tett. A fenyegetését, meg dugja föl magának jó mélyre! - vágtam bele a képébe, aztán otthagytam, hogy tovább fortyogjon a saját dühében. Már akkor sejtettem, hogy féltékenységből tette, amit tett. Ádámnak fontos voltam, vagyis a veszekedés előtt sokkal fontosabb voltam nála, ezzel ellenben viszont Benedekkel elégé belsőségesen elcsevegtem, így úgy gondoltam félreértette az esetet, hiszen elmondása szerint, a prof nem árulta el neki miről csevegtünk. Természetesen nem mentem vissza az előadásra, inkább haza mentem, és mindent elmondtam Eriknek, aki éppen szabadnapos volt, ezért tőlem értesült a nagy vitáról, ami köztem meg Kata között zajlott le. Nem repesett a fellegekbe a hallottak után, de egy sima vállrándítással letudta a dolgot, és arra kért, nyugodjak meg, mert semmi jó nem fog abból származni, ha feleslegesen tovább idegeskedek ezen, hiszen már megtörtént, nem tehetem meg nem történté.
- Most mi lesz? - faggattam a mostohabátyám, aki csendben nézte tovább a természeti erőforrásokról szóló orbitálisan izgalmas műsort. Elismerem, tényleg érdekes volt a sok elhangzott információ, viszont ez akkor is sokkal fontosabb volt számomra, mert ez befolyással lesz a hátralévő egyetemi életemre.
- Kiderült volna, csak idő kérdése volt, hogy valaki hangosan kimondja az igazságot, hát Kata most kimondta.
- Neked csak ennyi hozzáfűzni valód van?! - fújtattam, mint egy felbőszült bika, mert nem éppen ezt a reakciót vártam volna tőle. Tisztára olyan volt, mintha védte volna őt, vagy legalább hálás lett volna neki, amiért végre mások is megtudták a kis titkunkat.
- Igen.
- Kösz, szépen! - hagytam ott, és bevágtam magam mögött az ajtót távozási ajándékul, hogy feltűnjön neki. Estig a szobámban dekkoltam. Tanultam, mert kezdtem úgy érezni, nem csak Laura vesztett a kezdeti érdeklődéséből, hanem én is, meg interneten böngésztem érdekes információk után, amiket fontosnak ítéltem meg. Bernadett hívása döbbentett rá, hogy róla teljesen elfelejtkeztem, hála Miss Boszorkának, aki teljesen feldúlta az alapjáraton nyugis lelkivilágomat. Megígértem neki valamit, amit köteles voltam teljesíteni, hiszen segítségre volt szüksége. Vele ellenben én már felnőttnek számítottam, és jó példát kellet mutatnom. Jaj, de elegem van mindenből! Gyorsan összekészültem, aztán elmondtam Eriknek, hogy elmegyek egy kis időre, de nem mondtam meg neki az okát, csak simán kirohantam a lakásból, hogy meg se tudja kérdezni tőlem, mert tudtam, ha megkérdezi, akkor mindent elmondok, és Bernadett lebukik.
- Mindjárt ott leszek! - kiabáltam bele idegesen a telefonba a hatodik sürgető hívás miatt, ami jól felcsesztett az idegemet pont a buszon ülve körülöttem egy halom emberrel, aki ezek után kissé vegyes érzelmekkel nézett rám. Fáradtan, és idegesen vágtattam Viktorék háza felé eszelős tempóval. Mikor odaértem a kapujukhoz, Bernadett mondott még valamit nekem, de egy kukkot sem értettem belőle, mert hipersebességgel vágódott be egy rá várakozó autóba.
- Basszus! - morogtam a távolodó autó felé bámulva. Ott bent Tamara és Kornélia már várt rám, mert az imádott nénikéjük tájékoztatta őket, hogy én vigyázok rájuk, és erről természetesen hallgatniuk kell a szüleik előtt. Megjegyzés: Ha egyszer gyerekem lesz, soha a büdös életben nem bízom meg Bernadettet, hogy vigyázón rá, akárhogyan is könyörög.
- Olvass nekünk mesét! - követelte tőlem Kornélia elégé harciasan egy erős hisztiroham után, amitől egy ideig sokkosan néztem a miniméretű diktátora, aki alig látszott ki a földből, mégis úgy parancsolgatott, mint egy hadvezér.
- Mesét, - ismételte meg a nyugisabb kistestvére, aki áldás lehet a szüleinek a másik lányuk mellet, de csak is akkor, amikor Tamara nem Kornéliát utánozva hisztizett. A vicces az benne, hogy amíg a szüleiknek engedelmeskednek, addig a gyerekcsőszök jól megszívták, ezt tapasztalatból tudom, mert nem most vigyáztam rájuk először. Kicsi barna hajú tündérkék, amíg a szüleik a közelben vannak, aztán átváltoznak mini szörnyikékké.
- Jó, mi legyen az? - odasétáltam a könyvespolchoz, hogy keressek valami olyan könyvet, ami nem túlságosan szirupos történetet mesél el, hanem valami normális és értelmes történetet.
- Piroska, - ujjongott Tamara a nadrágomat rángatva.  Neki ez örömet szerzett, nekem kevésbé tetszett, de hagytam neki, mert tisztában voltam vele, úgyse tudja lerántani rólam. Ebből az lett, hogy elolvastam nekik a Piroska és a farkas című mesét, aztán kaptak vacsorát és utána voltam olyan kedves, sőt aranyos, hogy hagytam nekik nézni a tévét.
- Ez meg micsoda? - huppantam le Kornélia mellé a kanapéra, míg Tamara színezett, addig a nővére inkább a tévét akarta nézni, bár a húga is néha-néha kíváncsian felnézett.
- Violetta, - kaptam meg Kornéliától a várt választ.
- Miről szól? - érdeklődtem. Félreértés ne essék, nem lettem nagy fanatikus csak egy kicsit érdekelt.
- Violetta egy énekes, és suliba jár, meg csinál dolgokat. - Ezek után elkezdett a kezével kapálózni, hogy jelezze nekem, ,,fogd már be, mert semmit sem hallok, és én nézni akarom".
- Oké! - bólogattam. A csengő jelzett, így kicsit otthagytam a lányokat megnézni ki jött ilyen későn, mert már kilenc is elmúlt, és Petráék Bernadett szerint csak tíz után érnek haza. Kicsit félve lestem ki, és legnagyobb megdöbbenésemre pont Ádám állt a kapuban, de szerencsémre nem tudott bejönni, viszont a hülye csengőt megállás nélkül nyomkodta.
- Ráragadt a kezed? - kiáltottam oda neki gúnyosan, amikor már végképp nem bírtam tovább a hosszú csilingelést, ezért kimentem megtudni mit akar.
- Te meg mit keresel itt? - förmedt rám, ahogyan egyre közelebb kerültem hozzá, és a bejárati ajtó fölé beszerelt automatikus lámpa működésbe lépve elegendő fényt biztosított, hogy tudja, én jöttem őt beengedni.
- Csak erre jártam, - nem hazudtam, mert tényleg erre jártam, azt leszámítva, hogy a húga helyett beugrottam bébicsősznek. Ahogy kinyílt a kapu egyből elhaladt mellettem, és bement a házba, én meg követtem, mint egy engedelmes házőrző.
- Hol van Bernadett? - szólt ismét hozzám már beérve a nappaliba. Még csak rám se nézett, kifejezetten kerülte a tekintetem, és elégé ridegen beszélt hozzám. Igen, azt hiszem sikerült megszakítanunk a több éves barátságunkat. Fekete farmert viselt, és bőrdzsekit, ami pont olyan volt, mint amilyen nekem is van az albérleti szobám szekrényében. Mivel nem tudtam mit kamuzhatnék, ezért szépen kitálaltam mindent, hiszen tök egyértelmű volt, hogy Bernadett nincs a házban, amire amúgy magától is rájött volna, hiszen nem hülye.
- Ha jól sejtem, már tárcsázod is Petráékat, és mindent elmondasz nekik, vagy nem? - körmöt rágva vártam a válaszát, amit persze direkt elhúzott, hogy még ezzel is jól kicsesszen velem.
- Nem hívom őket, viszont itt maradok, nehogy még valami bajuk essen.
- Te is tisztában vagy vele, hogy már többször is vigyáztam rájuk, és nem esett semmi bajuk. Miért nem mész el innét boldogítani a kedves barátnődet? - a kezeim ökölbe szorultak, de legszívesebben kislány módjára toporzékoltam volna, könyörögve neki a mihamarabbi távozásért. Tudtam, nem menne el, sőt ezzel szemben szépen levette a kabátját, és elterült Kornélia mellett a kanapén. A lányok velem ellenben örültek Ádámnak, mivel kiskorúk óta rajongtak érte, valamiért megtudtam őket érteni, hiszen én is rajongtam érte, amíg a képembe nem vágta a zsúron a gondolatait rólam, mert onnantól már minden összetört bennem, amit addig iránta éreztem. Egy ideig még nézték a tévét, aztán Ádám és én segítettünk lezuhanyozni a lányoknak, majd nagy nehézségek árán ágyba tuszkoltuk a kis csibészeket, akik mindenáron megakarták úszni a lefekvést.
- A lányok alszanak, mehetsz! - böktem az ajtó felé, megmutatva neki a helyes utat kifelé.
- Nem, ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem Iza, hiszen hamarosan megjönnek Petráék, Bernadett meg még nincs itt, pedig neki kellet volna vigyázni rájuk.
- Szóval, Petra kért meg arra, hogy néz a gyerekekre, és nem magadtól jutott eszedbe a két aranyos angyalka, akik annyira istenítenek téged. - Sejthettem volna, ha nem ő, akkor Szebasztián vagy Erik állított volna be, mert ők laknak a legközelebb hozzájuk. Már akkor éreztem, minden erőm elment a Katával folytatott veszekedésre, így számára már semmi sem maradt. Úgy álltam vele szemben, mint egy védtelen kiskutya, vagyis én annak éreztem magam.
- Amúgy is benéztem volna, de kellemest a hasznossal, - nevetett fel, és rádőlt a kanapéra, majd megpaskolta maga mellett a húzatott, hogy üljek le én is. Szívesebben álltam volna, de a lábaim maguktól indultak meg, és tették, amit kért tőlem. Ott ültünk egy ideig csendben, aztán már nem bírtam tovább a csendet, és megszólaltam, hiszen amúgy is elakartam neki újságolni a kialakult fejleményeket, tehát amíg ő hallgatott, én addig elmondtam mit művelt a jelenlegi barátnője. Sajnos, amióta Ninával szakítottak, azóta egy normális kapcsolata sem volt egy normális lánnyal sem, csak üresfejű plasztikcicákat volt képes összeszedni, akiket jól kihasznált, majd elhajított, mint egy üres dobozt.
- Szóval, kimutatta a kedvesebbik énjét, - suttogtam szomorúan.
- Hát, ha tényleg igaz, amiket mondtál, akkor nem is csodálom, hogy így reagált. Tudod, néha tényleg megérdemelnéd az ilyen Kata-féle beolvasásokat, - közölte velem szárazon, majd vigyorogva megveregette a hátam.
- Neked elmentek otthonról? - még a szám is tátva maradt. - Tamara buliján megkérdezted, hogy hova lett a régi Izabella, hát én most tőled kérdezem, hogy hova lett a régi Ádám, aki nem ilyenek mond, hanem mellém áll egy olyan rib@nccal szemben, mint Kata?
- Kata nem rib@nc! - kelt a barátnője védelmére rögtön miután a szavak elhagyták a számat.
- Nekem az, - ingattam a fejemet szomorúan.
- Inkább te vagy a ribanc, - mondta halkan.
- Te szemét! - kiáltottam el magam, és a kezemet meglendítettem felé azzal a szándékkal, hogy pofon vágom, csak sajnos elkapta a kezem.
- Mi van fáj az igazság? - röhögött ki.
- Előbb azt vágod a képembe, hogy bárcsak hagytál volna meghalni, amiért bocsánatot sem kértél, most meg ez, hát elmehetsz a fenébe. - Amikor azt hittem délelőtt értem el a katasztrofális idegállapotot, akkor ami este ért utol, arra szerintem nincs megfelelő szó.
- Szeretném megkérdezni, hogy Erikkel is ágyba bújtál?
Vagy Márk volt az egyedüli szerencsés? Szebasztián? Netalántán Viktor lesz a befutó? - a kérdései hallatán köpni, de még nyelni sem tudtam.
- Komolyan, neked elmentek otthonról.
- Nem Iza, most tisztul ki a kép arról, milyen is vagy valójában, - nesze nekem, ezt szépen megkaptam, és pont tőle, akitől soha sem hittem volna, hogy ilyeneket mond majd nekem egyszer. Megfogadtam Richárd előtt, hogy többé nem fogok sem Márk, sem Ádám miatt sírni, de kezdett elhagyni az elszántságom, és még a mély levegők se tudtak segíteni rajtam, amikkel a könnyeimet próbáltam elfojtani.
- Utállak! - jelentettem ki neki pontosan olyan harciasan, ahogyan Kornélia hisztizett még pár órája követelve valami mesét.
- Hogy mit mondtál? - kérdezett vissza ő is pontosan olyan döbbenettel, ahogyan én fogadtam a reagálását az esettel kapcsolatban.
- Utállak! - ismételtem meg kissé lassabban. Nem tudom mi játszódott le benne,mert az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy elengedi a csuklom, és a szájával lecsap az ajkaimra. A döbbenettől teljesen ledermedtem, pontosan úgy, ahogyan akkor dermedtem le, amikor rajtakapott engem Márkkal csókolózás közben. A sokkból kikászálódva jó erősen ráharaptam az ajkára, és egyből elengedett pont akkor, amikor Petra és Viktor bejött az ajtón. Szerintem nem látták a csókot, vagy amit annak nevezhetnénk, de elégé furcsállták, hogy amíg Bernadettet hagyták itt, addig hazatérve minket találtak együtt.
- Itt meg mi történt, és hol van a húgom? - először Viktor szólalt meg, mert a felesége még mindig döbbenten nézet rám, meg a vérzőszáját simogató sógorát. Elégé erősen haraptam rá, ezért érthető volt a kifolyó vér, így legalább megtanulta a leckét egy életre, miszerint tudja kinek mondjon ilyen csúnya dolgokat, meg kit támadjon le.
- Én megtudom magyarázni. A dolog...- kezdtem bele a magyarázkodásba, amikor Bernadett végre beesett az ajtón.
- Ugye nem késtem el, és még nincs...? - szaladt be a nappaliba, de rögtön befogta, amikor tudatosult benne, elkésett és lebukott. A történetnek az lett a vége, hogy Viktor és a felesége megsértődött Bernadett mutatványán, és nem adtak neki pénzt, ami viszont engem illet, hát rám se voltak büszkék. Legjobban az fájt, amikor Ádám a képembe vágta magyarázkodás közben, hogy azért hagytam Bernadettet elmenni a fiújával mozizni, mert tinirib@ncot akarok csinálni belőle, hiszen én is az voltam. Na, ezek után már sikerült pofon vágnom, amit meg is érdemelt. Viktor haza szállított, bár tudtam, nem érdemeltem volna meg, mert falaztam az ügyeletes gyerekvigyázónak, és megpróbáltam átverni őket. Bár bocsánatot kértem, mégis sejtettem, egykönnyen nem fognak megbocsátani se nekem, se Bernadettnek, akinek még az anyjával is szembe kellet nézni, mert Petra elmondott neki rögtön mindent. Juj!
Ezzel ellenben lefekvés előtt elővettem egy füzetet, mert tudtam, ha neten írok Ale számára üzenetet, azt valaki elolvassa, így inkább egy üres fűzetett választottam, amolyan pótlék képen.

,,Kedves Ale!

Egyszer azt mondtad nekem, én leszek majd az, aki szíveket fog összetörni. Hát, ez ma tényleg igazzá vált, csak sajnos éppen az enyémet törte össze Ádám. Innentől már tisztában kell lennem vele, már semmi sem lesz olyan, mint régen, minden megváltozott, és a lehető legrosszabb irányba. 

Kata nem tudom mit tervez, de nem fogom hagyni neki, hogy tönkre tegye az életemet, sőt senkinek sem engedem meg, mert csak én tehetem tönkre a saját életemet, senki más.

Puszi: Iza "