Johanna nővére 26. Fejezet Bűnösök

Johanna nővére
26. Fejezet

Bűnösök

,, Vannak igazi gonosztevők. De nem mindig kapják meg a büntetésüket (...). A sors néha lemaradásban van. El kell fogadni az életben, hogy a sors néha nem azt vágja képen, akit kéne. "

Így jártam anyátokkal

Soha sem hittem volna, hogy a bíróságon fogok kikötni, de ma mégis oda jutottam. Ma tárgyalták Bencéék autóbalesetét, és úgy gondoltuk Kristóffal, mi is elmegyünk, hogy legalább a jelenlétünkkel tartsuk a lelket szegény Bencében. Amióta meg volt az a veszekedés köztem és Krisztián között, azóta másképpen állok mindenhez. Bellával szintén csúnyán összekaptam, amiért véletlenül kicsúszott a számon az igazság, de Bencével ,,sikerült" mindent tisztázni. Tényleg egy idióta voltam, amiért kerültem azért, amit a múltban csinált, miközben a jelenben a lehető legnagyobb szüksége lett volna a barátai támogatására.
- Miért kell nekem oviba menni? - hisztizett a gyerekülésben Véda, amikor éppen útban voltunk az ovi felé.
- Mert még kicsi vagy, és kötelező odajárnod, - ennél jobb magyarázattal nem tudtam neki szolgálni.
- De otthon sokkal jobb! - tiltakozott.
- Szeptembertől úgyis mész suliba, és már nincs sok vissza, - vigasztaltam, miközben éppen az utat figyeltem.
- De én akkor is otthon akarok lenni! - hisztizett tovább.
- Figyelj, ha ezt a hetet túléled, akkor esküszöm hétvégén elviszlek moziba, és te választhatsz mesét, oké? - ajánlottam fel neki.
- Nem! - elutasította.
- Kicsim, akkor is bemész az oviba, ha akarod, ha nem. Én se szívesen jártam oda, de kötelező volt.
- Nem! - sikoltozott. Kezdett gyanús lenni a viselkedése, mert egészen eddig semmi baja nem volt, ha reggel én vittem oda, sőt még kérni sem kellet, most meg hisztizik, és nyavalyog, amitől nagyon rossz előérzetem van.
- Történt valami? Valaki bántott? - próbáltam faggatni, de nem árult el semmit.
- Semmi, - ennyi volt a válasza minden kérdésemre.
- Véda, ha valami történt nekem elárulhatod, segítek megoldani.
- Anyunak elmondod?
- Csak akkor, ha nem tudjuk megoldani, rendben?
- Rendben, - na, ettől belelkesedett, nekem meg kissé fájt a fejem attól, hogy enyhén kijátszom ezen a téren Anitát, hiszen mégis csak tudnia kellene róla mi is bántja a kislányát. Ezzel szemben tisztában voltam vele, ha az ellenkezőjét mondom, akkor Véda soha sem mondja el, vagy ha mégis, akkor már csak akkor tudjuk meg, amikor látható nyomai is lesznek a bajnak, és semmiesetre sem szerettem volna addig várni.
- Tehát, mi történt?
- Csúfolnak az oviban, mert én nem vagyok olyan, mint ők. Múltkor az egyik anyu azt mondta nekem, hogy anyu olyan nő, aki pénzért csúnya dolgokat csinál.
- Tessék? - azt hittem menten lefékezek. Hát, nem csodálom, hogy nem akar bemenni oda, ahol ilyenekkel bántják, de hogy felnőttek mondjanak ilyent, egy kisgyereknek, szánalmas.
- Ugye, anyuci nem olyan? - nem kellet hátrafordulnom, hogy tisztában legyek vele, mennyire sír a kislány.
- Nem, persze, hogy nem olyan. Tudod, nem kell mindent elhinni, amit ezek a bonbonzabáló, üresfejű házi lufik mondanak, akik máshoz nem értenek, mint a pletykához meg az elhízáshoz. Engem is csúfoltak, amikor ekkora voltam, mint te.
- Tényleg? - szipogott Véda.
- Aha, szóval tudom milyen ez. Nem voltak szüleim, és az újságok hülyeségeket írtak rólam, amit nagyon sokan bekajáltak, szóval a lényeg az, ne aggódj, de nyugodtan szólj nekik vissza.
- De akkor rám szállnak.
- Így is, úgy is rád szállnak.
- Anya azt mondta, hogy ne foglalkozzak az olyanokkal, akik butábbak nálam.
- Jó, Anitának igaza van, tényleg buták, és nem érné meg rájuk pazarolni az értékes időt, de nem hagyhatod magad. Mindig tartsd magad előtt, hogy nekik csak a szájuk nagy, meg butaságokat beszélnek, nem olyan bátrak, mint amilyennek mutatják magukat.
- Hát, tényleg nem valami bátrak, - értett velem egyet. Az ovi épületéig erről meg a hétvégi mozizásról beszélgettünk, hogy mekkora élmény lesz, mert Véda még soha sem volt moziban, így itt volt az ideje pótolni a dolgokat. Viszont, amikor megérkeztünk elkezdődtek a bajok. Egészen eddig észre sem vettem, mennyire nyilvánvalóan beszélnek össze mellettünk elhaladva a szülők, vagy hogyan néznek ránk, mert egészen eddig mindig azt vettem figyelembe, mi jó Védának, meg nem hagytunk-e otthon valami fontos dolgot.
- Mondom nektek, ezek vagy hülyék, vagy vakok, hogy nem veszik észre mit művel az a nő, - tőlünk nem messze hallottam meg egy női kórust, akik csapatokba verődve tekintgettek felénk. Véda kinti cipőjét vettem le a lábáról, és húztam rá a másikat, amikor feltűnt, mennyire gyakran néznek ránk. Ma nem mentem be a suliba, nem is lett volna rá életerőm tekintettel a délutáni tárgyalásra, amire mindenképpen elmentem volna, még akkor is, ha nem engedtek volna be. Tekintettel a sok időmre úgy gondoltam maradok még Védával, viszont kezdett idegesíteni a sok rágalom, ami őt és az édesanyját érte.
- Nem tűnik hülyének, - így szólt egy másik anyuka.
- Szerinted, ha épeszű lenne, hagyná, hogy az a nő behálózza, azt a szegény fiatalembert? Mondom nektek, az a nő egy boszorkány, - pufogta az előbbi hölgyemény, aki már csak pletykálni maradt ott az épületben.
- Megint anyuról beszélnek, ugye? - nézett rám könnyes szemekkel Véda, nekem meg összeszorult a szívem, mert így kellet látnom, és tudtam, ha nem hazudok neki, akkor még szomorúbb lesz, még sem tehettem meg.
- Igen, de nyugi megoldom, - vigasztaltam. - Van olyan ebben a csoportban, akivel jól kijössz?
- Ühüm, - bólintott.
- Legyél velük, és ne ne kezdeményez veszekedést, rendben? - megint bólintott. - Most pedig menj játszani, és délután én vagy anyu érted jövünk.
- Oké, - mondta szomorúan, és felállva megölelt, majd bement a többi gyerekkel együtt játszani.
- Én a maga helyében nem nyúlkálnék ahhoz a gyerekhez, ki tudja mit szedett össze, - szólított meg a kórus főszószólója.
- Elnézést, de hogyan mondta? - fordultam oda feléjük. Viktor mindig azt tanította kerüljem el az ilyeneket, és én el is kerültem, most is mások kezdeményeztek.
- Szánalmas, hogy ide süllyedt ez a kiváló intézmény, hogy ilyen söpredék kölköket is beengednek ide, - azt hittem szívrohamot kapok, amikor befejezte a mondandóját. Soha sem hittem volna, hogy valaha is találkozok ilyen felnőtt khm boszorkánnyal, aki ilyen mocskos szájjal áldott meg a természet. A legszánalmasabb ebben az egészben az volt, hogy a körülötte ácsorgó nők mind egyetértettek a mondandójával.
- Söpredék? Mondja, hogy jön ahhoz, hogy egy hatéves kislányt söpredéknek nevezzen? Egyáltalán ki a franc maga ahhoz, hogy csak úgy megítéljen másokat? - csípőre tett kézzel néztem velük farkasszemet.
- Miért nem az? - a festett műszempillás, drága cuccokban parádézó szöszi tyúk, aki egészen eddig szószóló volt, kezdte kiverni nálam a biztosítékot.
- Nem, nem az! - morogtam. - Mint édesanyja, mit szólna, ha valaki lesöpredékezné a gyerekét?
- Az enyém egy tisztességes gyerek, soha senki sem mondana rá ilyent, - vágott vissza.
- Egyáltalán honnét.... ne árulja el, kitalálom, hogy mindezt a sok sületlenséget, amit a barátnőinek elpletykál itt, az újságokból szedte.
- Az újságok igazat írnak, - kelt a szennylap védelmére.
- Aha, múltkor megírták, hogy minden műszempillás, műhajas Barbie baba üres fejjel készül, és tényleg igazuk lett, itt áll velem szemben a bizonyíték, - vicsorogtam.
- Te kis ...! - a nőci olyan káromkodási maratont indított el, hogy eltartott vagy húsz percig, amíg befejezte. Akkor is csak azért, mert az egyik üresfejű klónja rászólt.
- Ezt tanítják a gyerekeiknek, hogy más gyerekeket nézzenek le, meg bántsanak? Milyen anyák maguk, amiért képesek egy ártatlan kislányt bántani olyanért, amit nem követett el? - támadtam nekik.
- Az anyja egy prostituált, - sziszegte az üresfejű baba a kör közepén állva.
- Micsoda? Az édesanyja egy igenkiváló építész titkárnője, aki nem más, mint Hoffmayer Nándor, remélem hallottak már róla. Herczeg Johanna vagyok, és eszemben sincs tovább elviselni, hogy felnőtt fiatal anyukák Védán köszörüljék a nyelvüket, mert nem tehet semmiről. Söpredék meg maga, meg a bandája, akiknek nincs jobb programja, mint uszítani a gyereküket. Gondolom azért hordják fent ennyire az orrukat, mert pénzesek a férjeik, akik eltartják magukat, de egy fűszálat sem  mozdítottak meg soha életükben. Figyelmeztetem magát ott Barbie baba, ha nem száll le Védáról meg az édesanyjáról, és továbbra is ilyen mocskos dolgokat mond róluk, olyan rágalmazási pert zúdítok a nyakába, hogy azt nem fogja megköszönni.
- Szólás szabadság van, azt mondok, amit akarok, - röhögött fel Mrs Üres.
- Ez nem szólás szabadság barátom, ez rágalom. Mielőtt kimond egy ekkora erősségű szót, előbb nézzen utána mit is jelent pontosan, mert szerintem nincs tisztában a szó valós jelentésével. Talán műszempilla helyett jobban járt volna, ha értelmező kéziszótárt  kért volna, lehet, hogy azzal többre menne, - nem hagytam magam, és jól megmondtam neki.
- Te kis...! - pufogta Mrs Üres, mert ez kívül-belül üres volt, érzelmek nélkül.
- Gyere Szilvi, menjünk!  - rángatta el onnét az egyik barátnője, a csorda meg követte őket.Komolyan, úgy festettek, mint az egymást követő tehenek, akiket behajtanak a legelőről. Elől ment a főtehén kolomppal a nyakába, utána meg a többi tehén, akik követték a kolomp hangját, csak ezeknek nem volt olyanjuk, mégis mint az állatok követték.
- Remélem tudja, hogy ezzel csak jobban felhúzta őket, - lépett mellém egy anyuka, aki a gyermekét hozta szintén az oviba. Nagy keretes szemüveget viselt, amilyent a tévében a nagymamák szoktak, és kockás rövid szoknyát fekete szandállal, de még így is ezerszer szebbnek látszott ki, mint az a Barbie, akin minden műanyag volt.
- Nem bírtam tovább visszafogni magam, - árultam el neki, amint távoztak a dilisek.
- Megértem, már éppen itt volt az ideje, hogy valaki beolvasson Nemesko Szilviának. A férje ügyvéd, ezért van annyira elszállva magától, és azt hiszi ő itt a leggazdagabb, pedig mindenki tudja róluk, hogy hamarosan utcára fognak kerülni.
- Miért? - kíváncsivá tett a dolog.
- A férje egy lecsúszott alkoholista, az apját meg börtönbe csukták, mert kiderült, évek óta átverte meg meglopta az ügyfeleit.
- Csak szegény gyereküket sajnálom, - ingattam a fejem.
- Már azt is sikerült elrontania, mert olyan, mint az anyja, csak még rosszabb kiadásban.
- Juj! - bele se mertem gondolni milyen is lehet az a gyerek. Szegény Véda, úgy tűnik nem sokáig kell még elviselnie ezt a Szilvia nevű boszorkányt. Még a hideg is kirázott attól a nőtől, meg a többi anyukától, akik vele voltak. Elköszönve a normális anyukától, egyenesen haza autóztam, és a neten rákerestem erre a nőre. Sok mindent nem találtam, csak a férjéről meg az apjáról pár dolgot, amit az a nő már elújságolt nekem. Anitának nem szóltam az esetről, pedig joga lett volna tudni róla, mégis jobbnak tűnt inkább hallgatni róla. Velem ellenben az óvónők nem voltak ilyen állásponton, és mindent elmondtak neki a reggel történtekről, amikor bement Védáért.
- Mikor akartál szólni arról, hogy mi folyik az oviban? - vágtatott be a szobámba Anita.
- Nem tudom miről beszélsz, - adtam a hülyét.
- Az óvónők elmondták, hogy reggel veszekedést provokáltál az egyik anyukánál, aki bepanaszolt minket.
- Veszekedést provokáltam? Micsoda? Az a nő kötött belém, én csak helyre tettem.
- Több gyerek is szemtanúja volt, amikor csúnya szavakkal illetted.
- Meg is érdemelte, viszont nem volt ott egy gyerek sem, mert bent játszottak.
- Akkor mégis csak veszekedtél, ne tagad!
- Véda kérte, hogy ne mondjam el, de nem tudom magamban tartani. A lányodat napok óta zaklatják azok az anyukák, de leginkább az a Szilvi, aki szerint te egy prostituált vagy, míg a lányod egy söpredék, ahogyan ő nevezte. Bocsánat, hogy nem tudtam nyugodtan tűrni, ahogyan az a boszorka ilyeneket mond rátok.
- Miért nem hagytad ott?
- Mint már mondtam az előbb, nem tudtam nyugodtan hallgatni, amiket mond rólatok.
- Akkor sem ez a megoldás. Szóltál volna nekem, és én..
- Mit csináltál volna? Mert azt kétlem, hogy azt, amit én.
- Megbeszéltem volna velük normálisan.
- Aha, persze, és szerinted ők meg is hallgattak volna téged azok után, amiket rólad olvastak. Ezek elkényeztetett, pénzzel kitömött anyukák, akik mérget köpni tudnak, esélyed sem lett volna velük szemben, mert ezek már így születtek. Tanuld meg, az ilyen nőket csak fenyegetéssel és pénzzel lehet legyőzni.
- Akkor sem volt jogod bele folyni!
- Sajnálom, de akkor sem hagyhattam.
- Legközelebb velem beszélj, mielőtt ilyeneket teszel. Szerencsére nem rúgják ki Védát, de nagyon rezgett a léc alatta, - erre inkább nem szóltam semmit. Anita elhagyta a szobám, én pedig neki álltam készülődni, mert Kristóf már várt rám, hogy együtt menjünk a bíróságra.Kristóf apja is eljött velünk, Dénes szakmai szemmel akarta figyelni az eseményeket, és ő is szorított velünk, hogy elítéljék a vétkes sofőrt, aki miatt Bálint az életét vesztette.
- Mennyit kaphat a fickó? - érdeklődtem Dénestől, amikor már bent ültünk a terembe. Velünk átellenben Krisztián és Bella foglalt helyet, akik még mindig haragudtak rám más-más okból kifolyólag, de mégis eljöttek ők is, de eszükbe sem jutott oda jönni hozzánk.
- Úgy körülbelül öttől egészen tízig terjedő szabadság vesztést, jobb esettben, de volt már olyan, aki megúszta, - válaszolta meg a kérdésemet.
- Mi van, összekaptál velük? - érdeklődött a bal oldalon ülő Kristóf, aki velem ellenben többször is feléjük nézett. Ő csak Krisztiánnal állt hadilábon, én viszont mindkettővel, még sem értettem, hogyan tudott Krisztián ilyen könnyen megbocsátani Bellának, amikor egy gyereket titkolt el előle, aki lehet nem is az övé, mégis ott ültek egymás mellett, és összesúgtak.
- Elmondtam Krisztiánnak, hogy Bellának van egy gyereke, aki lehet az övé, de akár Bence gyereke is lehet, hát a nővéremnek ez nem tetszett, szóval összekaptunk.
- Micsoda? - Dénes is meghallotta a beszélgetésünket.
- Te nem is tudtad, pedig azt hittem, ha már van egy ember ezen a világon, aki tisztában van ezzel, az te vagy.
- Pedig, esküszöm fogalmam sem volt róla, - mentegetőzött Dénes. Beérkezett a terembe a vádlót az ügyvédjével együtt, és megérkezett az ügyész is, akiket a bíró követett. Megkezdődött a tárgyalás, és mi tűkön ülve vártuk mi fog történni. A pasas ügyvédje olyan dolgokat hozott fel az ügyfele védelmére, amivel Bencééket állította be, mint valódi bűnösöket. Dénes kommentálta az egész tárgyalást nekünk, akik szinte semmit sem értettek ebből az egészből. Ahogy figyeltem a szemünk előtt lejátszódó jelenetet, a tekintetem Bencét kereste, és meg is találta. Összeszorult az egész belsőm, mert láttam rajta, mennyire megviseli ez az egész. Szerintem nem kellet volna eljönnie erre a tárgyalásra, de egy bot segítségével, meg párszem fájdalomcsillapítóval csodákra képes az ember, meg amúgy sem akarta kihagyni, viszont túlságosan felkavaró volt minden ahhoz, hogy nyugodtan tudja hallgatni miről is folyik a beszélgetés. Ekkor értettem meg, mennyire szemét is voltam, amikor csak is a saját magam önös érdekeit néztem, nem pedig az övét, mert igen is szüksége lett volna valakire, bár nem konkrétan rám, de akkor is kellet volna neki valaki, akire támaszkodhat. Azt hiszem tényleg kezdek felnőni, mert most már képes vagyok elengedni a kisgyermeki énemet, meg mindent, ami hozzákötne. Lehet, nem leszek tökéletes felnőtt, de jó úton haladok afelé, hogy elkerüljem a gyötrelmes kínokat.
- Valami nem stimmel! - sziszegte mellettem Dénes, és ide meg oda forgatta a fejét, mert keresett valakit, vagy valamit.
- Micsoda? - értetlenkedtem, mert annyira lekötött az, hogy Bencét figyeltem.
- Túl hamar átsiklanak a bizonyítékok felett, ilyen csak a filmekben van, ahogyan az is, hogy ennyire nyugodtan tisztázzák a dolgokat. Nem tudom, de itt nekem valami nagyon bűzlik, és kezd rossz előérzetem lenni a végkimenetellel.
- Apa, szerinted megbundázták a tárgyalást? - suttogta halkan Kristóf.
- Meg van rá az esély, de nem akarok semmit sem elkiabálni, - suttogta vissza Dénes, és hamarosan mindannyian megbizonyosodhattunk arról, mekkora viccet csináltak az ügyből. A pasi két hónapot kapott összesen, és még a jogsiját sem vették el, ahogy a közügyektől sem tiltották el, ami csak még jobban rávilágított, mekkora kamu az egész. Bence csak simán felállt, és elhagyta a termet, miközben még mindig zajlott a bíróság paródiája, mert erre nem volt jobb szó, mint a paródia. Én is felálltam, bár Kristóf nem igazán örült annak, miszerint én is elhagyjam a termet, de muszáj volt Bence után futnom.
- Bence, várj! - kiabáltam utána, amikor megláttam őt a lépcsőn lefelé haladni. Nem állt meg, még csak le sem lassított, és a balesetben megsérült végtagjai sem lassították le. Szerintem csoda fájdalomcsillapítót vett be. - Kérlek, állj meg!
- Mégis miért kellene megállnom? Talán azt akarod, hogy visszamenjek, és nyugodtan tűrjem tovább, ahogyan megszégyenítenek, miközben azt a szemétládát fényezik, mintha nem ő tehetne arról, ami az öcsémmel történt.
- Nem, ilyen eszembe sem jutna, - végre megállt.
- Akkor meg mit akarsz?
- Bocsánatot kérni, amiért nem voltam ott melletted, amikor szükséged lett volna rám. Nagyon sajnálok mindent, és jóvá szeretném tenni.
- Miből gondolod, hogy szükségem lett volna rád?
- Mert ismerlek. Jó, tisztában vagyok vele, te sokkal erősebb vagy nálam, de cserben hagytalak, mert csak az önös önzésemet tudtam a szemem előtt tartani, és ezt bánom. Sajnálom, ami Bálinttal történt. Hidd el, ha vissza tudnám őt hozni, visszahoznám, de nem tudom. Sajnálom, amiért elhanyagoltalak, és nem látogattalak meg, de haragudtam rád, amiért hazudtál nekem Bellával kapcsolatban.
- Te tényleg önző vagy! - értett velem egyet ezen téren.
- Hogyan tudnám elfelejtetni veled ezeket? - kérdeztem bűnbánóan.
- Kezdésnek állj el az utamból, - közölte velem.
- Nem hagyom, hogy tönkre tedd magad, mert Bálint sem ezt akarná.
- Honnét tudod mit akart a testvérem, amikor a sajátoddal sem tudsz egy normális kapcsolatot kialakítani?
- Mert egy idióta, és én is egy nagy idióta vagyok, de akármit mondasz, legbelül te is tudod, amilyen úton most jársz, az nem vezet jóra.
- A baromságaidat tartogasd Kristófnak, meg a többieknek, rólam meg szállj le! - morogta, és elhaladva mellettem simán elhúzta volna a csíkot, de visszatartottam.
- Nem fogok leszállni, mert te se szálltál le rólam, amikor Bella lelépett.
- Itt nem egy egyszerű lelépésről van szó, szóval ne merészeld összehasonlítani a kettőt, mert nem ugyanazok.
- Akármit mondasz, vagy teszel, én ott leszek. Emlékszel, te is pontosan ezt mondtad nekem, és most én mondom neked.
- Csak szállj le rólam! - lerázta magáról a kezemet.
- Tudod, hogy nem fogom feladni ilyen könnyen! - kiabáltam a távolodó felé, aki szerintem már nem is hallotta, amit kiabáltam neki. Ha varázserőm lenne, akkor képes lennék csodákat tenni, és megbüntetni mindazokat, akik elkövettek valamit, rászolgálva. Nem, nem vagyok varázsló, sem semmiféle szuper erő birtokosa, ezért nem fogja soha sem megkapni a valódi büntetését az a fickó, aki fájdalmat okozott Bencének. Néha az élet igazságtalan, mégis minden ott folytatódik, ahol abbamaradt.
 Senki sem pótolhatatlan. Az élet mindig megy tovább, bár mi is történjen.
Na, ez az egyik legnagyobb igazságok, amivel eddigi életem során találkoztam.

Johanna nővére 25. Fejezet Pillanat, amikor nagyon nem akarok gonosz boszorkány lenni

Johanna nővére
25. Fejezet
Pillanat, amikor nagyon nem akarok gonosz boszorkány lenni

,, A Boszorkány nem vérzett ott, ahol Totó megharapta, mert olyan gonosz volt, hogy már a vére is beszáradt."

 Lyman Frank Baum: Óz, a nagy varázsló

Egyre jobban közeledett az érettségim időpontja, amit annyira nem igazán vártam. Mindeközben megismerkedtem Bella kisfiával, aki egy eszméletlenül tündéri kis srác. Szőkésbarna rövid haja, zöldeskék szemei, és kőszíveket meglágyító mosolya volt, amitől menten lementem hídba, amikor először megláttam. Azóta többször is találkoztunk, bár először nagyon félt tőlem, de hamar sikerült megbarátkoznia velem. Viszont ránézésre sem tudtam megállapítani kire is hajaz jobban. Egy részről tagadhatatlanul a nővérem fia volt, míg másik részben a nézésében Bencét véltem megfigyelni, míg a mosolya sokkal jobban hasonlított Krisztiánéra, ami olyan jellemző volt rá régebben.
Reggel vidáman ébredtem fel. Még az sem zavart, hogy szombaton is suliba kellet mennem, bár nem igazán dobott fel. Valamelyik hülye napot kellet ledolgoznunk, amikor nem volt tanítás, így megkaptuk tegnap a jó hírt, miszerint szombaton is lesz suli, és pénteki órarendben lesznek a tanítások, viszont rövidebb órák. Nem akartam ellógni, mivel tudtam, maximum törin fogunk valamit csinálni, a többi órán meg tuti filmezünk.
- Ki volt az a hülye, aki kitalálta, hogy szombaton is legyen suli? - kérdezte a suli előtt Ricsi, amikor odaértem hozzájuk. Ő meg a barátnője a többi osztálytársunkkal éppen a reggeli cigizését folytatta le. Köszöntem nekik, ők meg visszaköszöntek. Amúgy a reggeli cigizős szertartás arra is jó volt, hogy a fiúk barátnőik megpletykálják a suliban terjengő pletykákat. Tudom, nem szép dolog ez, meg mellékesen megvetem a pletykákat, hiszen nagy részben mindegyik rólam szól. Helyesbítve egy olyan lányról, aki nem létezik, csak úgy hívják, mint engem, meg ebbe a suliba jár, viszont ezzel ki is fújt a hasonlóság köztem, meg a képzelt Johanna között. Régebben Bálint miatt mentem oda hozzájuk reggelente, most már csak Eliza kedvéért.
- Bent találkozunk, - szóltam Elizának, amikor már tényleg meguntam hallgatni mások ócsárolását. Otthagytam őket, és inkább bementem a könyvtárba Anna nénihez, aki még mindig a könyvekkel bajlódott. Már magam sem tudom mióta szenvedtünk velük, de abban biztos voltam soha sem fogjuk elfelejteni, mennyire kemény volt a több száz könyvet egyesével bevételezni, majd új számot ráírni, és végül a gépbe beírni az összes adatot róla. Ha ez nem lenne elég, a régiekkel is elkellet játszani ugyanezeket, amiknek többsége már a szétesés szélén állt, talán csak a lelke tartotta össze a lapokat.
- Újabb  Thomas Mann könyv, - emeltem fel a dobozból, amiben idehozták a sulinkba a szállítok egy másik suliból.
- Mi a címe? - kérdezte Anna néni miközben éppen egy másik könyvet gépelt be az adatbázisba.
- A Buddenbrook ház, - válaszoltam leolvasva a címet.
- Olvastad? - érdeklődött Anna néni.
- Igen, és meglepően bejött.
- Apropó, ha már a könyveknél tartunk, hogy haladsz A Mester és Margaritával?
- Igazság szerint elolvastam belőle negyven hosszú oldalt, de megakadtam. Tetszett meg minden, de úgy érzem, nem tudok azonosulni Margaritával, pedig annyira szeretném megérteni mit miért is tesz, még sem megy, viszont ő az egyedüli a műben, aki igazán megfogott. Szerintem az előadásomban kitérek rá, meg mesélek az íróról, de leginkább a könyv lesz az, ami köré építem az egész előadást. Tudja Anna néni, mostanság megint egyre többször veszek könyvet a kezembe, és próbálok továbbjutni a tragédián, de nem megy.
- Nincs kedved ma nekem segédkezni? Ha van kedved, beszélhetnék az igazgatónővel, és lehet, hogy megengedi, itt maradj velem segíteni nekem, persze ha te is szeretnéd?
- Az nagyszerű lenne, de nem hiszem, hogy az osztályfőnököm megengedi, - ismertem annyira az ofőmet, hogy tisztában legyek vele mit mondana erre, de azért egy próbát megért. Nagy megdöbbenésemre az osztályfőnököm, sőt az igazgató is belement ebbe. Előbbi azért, mert látta rajtam, mennyire megviselt Bálint halála, míg utóbbi megsajnálta szegény Anna nénit, meg már érkezőbe volt az újabb könyvadag, amit az ő irodájában tároltak, és nem igazán fért el tőle. Vagyis, én így láttam az okokat, amiért belementek, bár törire muszáj volt beülnöm, mert az volt az egyedüli óra, amire az osztályfőnököm kötelezően rávágta, hogy jelenjek meg, mert érettségi tantárgy, mintha én nem tudnám. Így esett, hogy bent maradtam a könyvtárban könyveket címkézni, és bevételezni a rendszerbe.
- Visszatérve az előbbi beszélgetésre, azt kell mondanom, láttam rajtad, mennyire nem voltál önmagad, - árulta el a könyvtáros, mikor visszatért hozzám a könyvtárba.
- Bianka térített észhez, meg az, hogy Bálinttal ellenben nekem van lehetőségem élni, és meg is fogom élni az életemet, viszont, ha így folytatom, hamarosan ott találom magam. Önzővé váltam, gyerekessé, meg rossz döntéseket hoztam.
- Miféle rossz döntéseket? - Anna nénin látszott, mennyire megrémült, amikor magyarázat nélkül hagytam a mondandóm, ezért pontosítottam.
- Nem olyan ,,rossz döntéseket", csak arra céloztam, hogy talán még sem volt olyan jó ötlet összejönni Kristóffal. Szerettem úgy, de nem igazán viselt meg a szakítás, inkább megkönnyebbültem, bár sírtam meg szenvedtem. Anna néni, még nem is meséltem, hogy Bella haza jött, - újságoltam a jó, sőt szuper hírt.
- Micsoda? - megdöbbent.
- A szalagavatóm napján jött haza, pont akkor, amikor az a szörnyűség történt. Először nem akartam vele még beszélni sem, mert haragudtam rá, aztán végig gondoltam az egész életemet, miszerint örökké bánnám, ha meghalna, és én önző makacssággal  soha sem ültem volna le vele beszélgetni. Érezte már úgy, hogy eltöprengett azon, vajon mi lett volna, ha valamit másképpen csinál?
- Igen, de ezen szerintem sokan mások is elgondolkodnak az életük folyamán.
- Mindenkinek azt mutatom, hogy minden oké, de semmi sem oké. Állandóan azon rágom magam, mi lett volna ha..., és ez kiborít. Talán a sok változás miatt vagyok ennyire nyomorult, mert képtelen vagyok normálisan felnőni, pedig itt lenne az ideje, nem igaz?
- Az, hogy betöltötted a tizennyolcat, még nem tesz felnőtté, mivel ez mindenkinél máskor, másokból következik be.
- Anna néni, ha innét kikerülök, Ön lesz az egyedüli, aki hiányozni fog innét, - jól esett kimondani az igazságot, még ha el is szomorított a gondolta,miszerint hamarosan vége szakad ennek is, és újabb változása fog beállni az életembe.
- Nekem is nagyon fogsz hiányozni, - ölelt meg vigasztalva engem. Miközben csináltuk a dolgunkat, elmeséltem neki, milyen is volt megtudni Bálint már soha sem lesz többé az életem, és a mindennapjaim része, sőt arról is meséltem neki, mennyire sokat változtam azóta, amióta Bianka rádöbbentett, hogy rossz irányba haladok. Kristófról meg a nővéremről nem beszéltem többet, mint amennyit említettem róluk, mert úgy éreztem kár lenne tovább rágódnom rajtuk. Törin tovább mentünk az anyaggal, mert tanár cseppet sem zavarta, hogy szombat van, inkább úgy volt vele, hogy még ezt a napot is élvezzük ki, mert a történelem fontos, és nem hagyhatunk ki semmit. Szívesen kihagytam volna, de csak ma, mert a szombat nálam tanulási mentes szabad pihenős nap, amikor egyáltalán nem megyek magamtól könyvek közelébe, csak vasárnap. A tételek nagy részével már sikerült megismerkednem, és a felüket már ki is dolgoztam, miután Bianka elköltözött, temérdek időm maradt magamra. Bepótoltam a sok elvesztegetett időt, amit lazulással töltöttem. Töri után rohantam vissza a könyvtárba, ahol ismételten folytatódott a beszélgetés meg a meló. Délben mindenkit haza engedtek, én viszont tovább maradtam, mert még mindig nem végeztünk, mert hátra volt két doboz, és ezzel el is tűntek az igazgatói irodából a doboz kupacok, amik foglalták a helyet.
- Innen már egyedül is boldogulok, menj csak haza,..- kezdett bele Anna néni, de leintettem.
- Addig nem mozdulok, amíg nincs minden kész, - mondtam neki, és újabb könyveket szedtem elő. A munkánk addig tartott, amíg a portás fickó fel nem jött, és közölte velünk, hogy hamarosan zárni fognak, szóval ideje lenne, elhagyni a gimit. Délután ötre estem haza, bár fáradt voltam, még sem éreztem magam annyira agyhalottnak, mint amikor még Kristóf barátnője voltam. Na, nem mintha ő szívta volna le állandóan az agyam, hanem inkább az állandó felesleges kattogás merített ki teljesen, amikor totál felesleges dolgokon rágtam magam, de azóta minden más lett.
- Már hívni akartalak. Hol voltál? - szó szerint beleütköztem Viktorba, aki pincerészből jött fel felé.
- Suliba, csak segítettem Anna néninek, és elszaladt az idő, - magyarázkodtam.
- Krisztián keresett, azt üzeni hívd fel,- adta át az üzenetet, majd eltűnt a konyha felé, én meg a szobámba vonultam be, és felhívtam Krisztiánt, aki pár kicsengés után fel is vette. Amúgy azért keresett, mert szerzett két jegyet Az Operaház Fantomja című előadásra, és arra lett volna kíváncsi, elkísérem-e, én pedig belementem. Talán nem kellet volna. A katasztrófák ott kezdődtek, amikor tudatosult bennem, hogy semmi olyan ruhám nincs, amit feltudnék venni egy ilyen nagyszabású előadásra. Viktor azzal poénkodott, miszerint én csak nézni megyek, nem pedig szerepelek a műben, szóval nem kell annyira tündökölnöm, elég ha simán fenomenálisan csinos leszek. Ja, mintha az olyan könnyű lenne. Mégis találtam magamra egy normális szoknyát, ami ízléses is volt, viszont nem olyan öregasszonyos, mint amelyikre egyszer Kristóf azt mondta úgy nézek ki benne, mint egy idős nénike. Nem bóknak szánta, hanem cikizésnek.
- Megcsinálom a hajad, - Anitát nem kellet kérnem rá, bár nem is kértem volna, viszont akkor nem is néztem volna ki olyan jól, mint amikor megláttam, mennyire szuperül megcsinálta. Parketta fonás, és azt kell mondanom, nagyon bejött.
- Hú, de jól néz ki! - ahogyan a tükörben nézegettem, mintha nem is én lettem volna ott, hanem valaki más tekintett volna rám vissza, és ez tetszett. Tudom, nem a ruha, a smink, vagy a haj teszi az embert, és soha sem voltam hiú meg még sorolhatnám mi, de akkor tényleg csinosnak éreztem magam.
- Anyukámtól tanultam, kiskoromban mindig így csinálta meg a hajam, és majd megtanítom a lányomnak is, - mesélte Anita mosolyogva.
- Szép, hogy anyáról a lányára száll ez a tudás.
- Á, ez nem tudás, hiszen tele van vele a net.
- Jó, de legalább te valamit tovább tudsz adni a gyerekednek, amit anyukádtól tanultál, viszont én már kezdem elfelejteni, hogy egyáltalán milyen is volt az anyukám.
- Nem az anyukád tehet erről.
- Tudom, de akkor is elszomorít, hogy soha sem volt anya-lánya pillanatunk.
- Én nem vagyok az anyukád, de ha szeretnéd, akkor neked is megtaníthatom.
- Köszönöm, - nem ellenkezdtem, inkább örültem annak, hogy legalább törődik velem.
- Azt hiszem megjött a barátod, - közölte velem visszatérve a szobámba.
- Mindjárt megyek, csak átnézem a táskám, hogy minden meglegyen, - kiáltottam oda neki, és szélvész üzemmódban  próbáltam felgyorsulni, nehogy Krisztiánnak rám kelljen várnia, emiatt meg lekéssük az előadást. Lesétáltam a lépcsőn, amolyan filmbeillően, majd magamban ujjongtam, amikor megláttam Krisztián döbbent képét, amikor a csodálattól szóhoz sem tudott jutni. Igen, bár nem volt több köztünk, mint barátság, azért örültem az ilyen elismerésnek.
- Azta, de jól nézel ki! - pont úgy dicsért meg, ahogyan én, amikor megláttam az elkészült fonást, amit Anita csinált.
- Köszi, te is jól nézel ki! - nem tudtam, hogyan másképpen viszonozzam a kedvességét, csak ezzel tudtam. Krisztián mindig is tudott öltözködni, így nem kellet attól tartanom, hogy szakadt farmerben  meg mocskos felsőben jön oda, bár rajta még azok is jól álltam volna, de inkább helyette kiöltözött. Megjegyezném, ez nem egy randi volt, hanem egy baráti program, mert régebben sok ilyenen voltunk, mivel Bellát egyáltalán nem érdekelte a színház, ő inkább mozis volt, meg minden csak nem egy tipikus üljünk be egy színházi előadásra. Ez volt az egyik leginkább szembetűnő különbség a nővérem meg köztem, mert ég és föld volt az ízlésvilágunk. A hozzánk közeleső színházba mentünk, ahová kiskoromban jártam bábelőadásokra, és utoljára másodikos voltam, amikor végig néztem egyet, mert utána már a sokkal távolabbi színházba hurcoltak minket a sulitól.
- Kíváncsi vagyok milyen lesz Christine, - szólaltam meg pár perces néma csend után, amikor már kezdett cikis lenni a csend. Ő vezetett egészen idáig, és az autóban zenét hallgattunk, viszont kiszállva kezdett kínos lenni a hallgatás.
- Engem a fantom jobban érdekel, - rázta meg a fejét, és kinyitotta előttem az ajtót maga elé engedve ezzel. A ruhatárban letettük a kabátokat, majd miután beengedték a nézősereget, elfoglalhattuk a helyünket, ahová a jegyeink szóltak.
- Még meg sem kérdeztem, honnét szerezted ezeket? - tényleg nem kérdeztem meg, pedig már motoszkált a fejemben, csak túl bunkónak tűnt feltenni a kérdést hangosan.
- Egy haverom vette a barátnőjének ajándékba, de szakítottak, és odaadta.
- Köszönöm, - köszöntem meg, még mielőtt valami mást is mondtam volna.
- Tudtam, hogy nem tudsz kihagyni egy ekkora lehetőséget.
- Kitudtam volna, de alig voltunk együtt, szóval összekötöttem a kellemest a hasznossal.
- Sejtettem, - felelte röviden. Gyanítottam, hogy a nővérem még nem állt oda elé, és nem beszélt neki arról, hogy meg van rá a lehetőség, miszerint Bella kisfia az ő gyermeke, tehát lehetséges apajelölt. Rágott a fene, mert nem akartam beleavatkozni az ügybe, mégis zavart a tudat, hogy én tudom, ő meg Bence meg nem, és talán soha sem tudják meg.
- Találkoztál a nővéremmel? - érdeklődtem kedvesen, még mindig az előadásra várva.
- Nem. Kellet volna? - összeráncolta a homlokát.
- Csak gondoltam azóta, amióta utoljára beszéltetek külföldön, talán itt Magyarországon is találkoztál vele, - próbáltam szépíteni a dolgot, kevés sikerrel.
- Furcsán viselkedsz, történt valami? - kiszúrta rajtam.
- Miből gondolod, hogy furcsa vagyok?
- Alig beszéltél, pedig neked állandóan járni szokott a szád, meg jössz ezzel, hogy találkoztam-e Bellával.
- Csak fáradt vagyok, és mellékesen megjegyezném, hogy most is beszélek annyit, mint általában.
- Kétlem, a kocsiban is hallgattál, mint a sír, meg a kérdeztem valamit röviden válaszoltál. Az előadás után megbeszéljük, - dobta oda nekem, mert megkezdődött Az Operaház Fantomja, meg sokkal lepisszegtek minket. Egyébként Az Operaház Fantomját még apukámmal láttam a tévében, és azóta majdnem minden évben vagy élőben, vagy felvételről megnéztem. Hazudnék, ha azt mondanám nem ez a kedvenc musicalem.
Kiskoromban soha sem értettem, miért futkározik a bácsi maszkkal a fején, de aztán pár év múlva már képes voltam értelmezni a lényeget. Itt, elnézve a színészeket, azt kellet mondanom cseppet sem tudta visszahozni bennem azt az érzést, amit azóta nem éreztem, amióta először láttam élőben Budapesten.
Igazság szerint a jelmezek voltak azok, amik egyáltalán nem jöttek be, meg a szereplők hangja sem. Konkrétan a hideg víz kivert, amikor a FANTOM énekelt, és nem attól, mert olyan jó volt, hanem egyszerűen borzasztó, ahogyan  Christine is, de a mellékszereplőket eltalálták. Az előadás végén kissé szomorkásan hagytam el az épületet Krisztiánnal.
- Neked se tetszett? - fordult felém a kísérőm.
- A duettek borzalmasak voltak, és legszívesebben elsírtam volna magam. A Fantomnál egyszerűen hozzájuk dobtam volna a cipőm, vagy felálltam volna elénekelni helyettük.
- Nekem csak a jelmezek nem tetszettek.
- Jó, nekem azon meg a zenén meg a szereplőkön kívül más tetszett, de többször nem jövünk ide megnézni ezt, és legközelebb a Vámpírok báljára megyünk el, mert abba még soha sem sikerült csalódnom.
- Én benne vagyok, és lesz Teljes a sötét ?
- Még szép! - tapsikoltam félre téve minden pocsék kedvemet.
- Te mit csináltál volna, ha a főszereplőcsaj helyében lettél volna?
- Ilyen fantom engem el nem tudott volna rabolni.
- Összeverted volna.
- Dehogy vertem volna össze, inkább kiröhögtem volna szegény, annyira kis szerencsétlen volt a lelkem.
- Majd belejön, - legyintett Krisztián a kocsi felé haladva. Mások véleményét hallva volt olyan, akinek nagyon bejött, de a sajnos sokan hozzám hasonlóan kiábrándultak egy picit, és egyáltalán nem voltak valami nagyon oda az előadást látva. Amíg az előbb látott műről beszélgettünk, addig nem jutott Krisztiánnak eszébe az előtte lefolytatott beszélgetésünk, így amíg a kocsiig nem értünk, teljesen biztonságban voltam, de ahogyan elfoglaltuk a helyünket bent, eszébe jutott.
- Hazudtam, amikor azt mondtam nem találkoztam a nővéreddel mostanság, - szólalt meg Krisztián még mielőtt elindíthatta volna az autót.
- Már semmin sem lepődök meg, - vontam meg a vállam.
- Ezért kerülőd Bencét?
- Nem, nem kerülöm, csak nincs időm átmenni, - persze, hogy emiatt kerültem.
- Egyikünk sem akarta, hogy tudomást szerezz róla, mert mindannyian tudtuk, ez lesz belőle. Figyelj, ami történt, megtörtén, senki sem tud rajta változtatni. Igen, Bella és Bence is hibázott, de én tovább tudtam lépni, te miért nem tudsz?
- Miből veszed azt, hogy nem tudok?
- Két hete egyszer sem beszéltél Bencével, azóta, amióta Bella elmesélte a történetünket.
- Oké, egy kicsit haragszom rá, mert hazudott nekem.
- Meghalt a testvére. Ne csak a saját vonatkozásodat nézed ezzel kapcsolatban, hanem azt is, hogy Bence a csillagokat is lehozta volna az égről, ha arra kérted volna, amikor egyedül érezted magad.
- Próbálok megváltozni, sőt Isten rá a tanúm, tényleg igyekszem, de nem megy ilyen könnyen.
- Mi gátol?
- Most komolyan ezen lovagolsz? Hogy mi gátol? Az egész életem, és a jó sok hazugság, ami körülvesz engem, na az gátol.
- Állandóan felhozod a múltat, mintha csak neked lettek volna szar éveid, másnak nem.
- Oh, bocs, de azt egyáltalán nem nevezném szarnak, hogy külföldön tanulhattál.
- A szüleim kitagadtak, és nem beszélnek velem.
- Az enyémek meghaltak, szóval inkább maradj csendben!
- Amíg a te segged ki van nyalva, mert alád van téve a sok-sok millió, amit felelőtlenül költesz, addig nekem ott kint megkellet küzdenem azért, hogy életben tudjak maradni.
- Ki van nyalva? Hogy beszélsz? Meg felelőtlenül költőm? Mond csak, mire költöttem felelőtlenül? Hm? Mire?
- Arra, hogy te pénzeled azt a nőt meg a lányát.
- Ebbe mi zavar téged?
- Hogy kihasználnak.
- Nem használnak ki, mert közlöm, hogy Anita minden egyes  fillérért megdolgozott, és már munkát is talált magának, - keltem a védelmére, mert egyáltalán nem díjaztam, hogy Krisztián ilyen.
- Ja, mégis hol? Viktor ágyában?
- Olvastad az újságokat igazam van? - még soha sem emeltem fel ennyire vele szemben a hangomat, de kezdett elmérgesedni vele a beszélgetés.
- Nem kellet pletykalapokat olvasnom, hogy tisztában legyek azzal, mit gondoljak arról a nőről.
- Úgy ítélkezel, hogy nem is ismered. Anita egy rossz szót sem szólt rólad, bár megtehette volna. Én se hoztam fel neked, hogy a saját dolgoddal kellet volna foglalkozz, ahelyett hogy máséba ütöd az orrod. Igen, itt pontosan arra célzok, miszerint jobban kellet volna figyelned a kedves barátnődre, aki még sem szeretett annyira, hogy ez meggátolja a Bencével való viszonyában. Ne Anitát nevezd ingyenélőnek meg miegymásnak, inkább menj, és beszélj a volt barátnőddel, mert gondolom Bella nem tett arról az apróságról említést, miszerint van egy  kisfia, akinek lehet, hogy te vagy az apja. - Igen, kicsúszott, pedig nem kellet volna.
- Tessék? - Bella tényleg nem mondta el neki az igazságot.
- Bellának van egy kisfia, viszont nem tudja ki az apja.
- Én erről miért nem tudok?
- Ne tőlem kérdezd, - tártam szét a karjaimat.
- Mióta tudod?
- Azóta, amióta tudom, hogy nem Kristóf volt együtt Úgy Bellával, hanem Bence.
- Mást is mondott?
- Meg elmondta miért vagytok ennyire haragban Kristóffal.
- Arról mit mondott?
- Csak annyit hogy Kristóf téged okol, amiért nem jött össze a nővérem meg a legjobb barátja.
- Csak ennyit?
- Miért, volt más is, amiről tudnom kellene?
- Nem, - láttam rajta, hogy igen, lett volna még valami, mert túlságosan megkönnyebbült, ami elárulta őt. Nem gondolkodtam tovább, fogtam magam, és kiszálltam a kocsiból, majd futásnak eredtem. Hidegen hagyott, hogy a nevemet kiabálva próbált maradásra bírni, csak futottam. A szokásos bulizós helyre mentem, viszont sem Dominik, sem  Kristóf nem volt ott, de Nico igen. Az estem egy részében elbőgtem neki mi is, illetve ki is bántott meg ennyire, aztán meg Bellával veszekedtem, mert cseppet sem díjazta, hogy a volt barátja felbukkant nála az éjszaka közepén, és számon kérte  rajta a hazugságait. Nem akartam én lenni a gonosz boszorkány, de akaratlanul is azzá váltam. Azt hiszem kezd világossá válni számomra, hogy a teljes visszaváltozásom normális lánnyá, még sem lesz olyan kicseszettül könnyű dolog, mint hittem volna.  És, még a java hátra volt.

Johanna nővére 24. Fejezet Lelki béke

Johanna nővére
24. Fejezet
Lelki béke

,,Nem azzal lelsz lelki békére, ha átrendezed életkörülményeidet, hanem ha fölismered, hogy ki is vagy valójában, a legmélyebb szinten."

Eckhart Tolle

Tényleg igaz, hogy az életemet én irányítom. Összetörtem, de sikerült újra visszatérni a régi önmagamhoz, már amennyire képes voltam visszatalálni. Bálint halála, és a Kristóffal történt szakításom ráébresztett arra, ha így folytatom, ahogyan eddig, kezdhetem megásni a síromat Bálint nyughelye mellett, mert ott fogok kikötni. A változásban segítségemre volt a nővérem, Bella. Úgy gondolta azzal segít a legtöbbet, ha leül velem beszélgetni, és tényleg igaza lett. Megkönnyebbült a lelkem. Képes voltam elviselni azokat a suliban töltött napokat, amikor másra sem vágytam, mint arra, mikor érkezik be a terembe Bálint, és mikor foglalja el a helyét mellettem, vagy ahogyan a folyosón összesúgtak mögöttem, amikor elhaladtam mellettük. Még az sem fájt, hogy szakítottunk Kristóffal, pedig azt hittem sokkal rosszabbul fogom fogadni, mégis úgy érzem, képes voltam a felszínen maradni. A régi énemet, akit a szakadékszélére küldtem, tutira veszem beleroppant volna, viszont az erősebbik új énem mindennel képes szembenézni. A napjaim teltek, és kezdtem rendesen visszarázkódni a téli szünetutáni iskoláséletembe. Reggel felkeltem, elkészültem, elmentem suliba, ahol a napjaim nagy részét hol Elizával meg a barátjával, hol Biankával töltöttem, miközben próbáltam nem zombiüzemmódban kószálni a folyosókon. Otthon egyre többet segítettem Anitának, aki időközben talált munkát, viszont nagy szerencsémre még mindig velünk éltek Védával, akiért majdnem mindennap én mentem az oviba. Este mindig olvastam egy izgalmas könyvet lefekvés előtt, vagy Bellával beszélgettem, vagy Viktorral, vagy néhanapján Dénessel, aki hozzám hasonlóan kezdett visszatalálni magához, meg az életéhez. Számára sem volt könnyű kikecmeregni az önsajnálatból, de sikerült, és egyre többet foglalkozik Kristóffal, aki nem mindig örül a hirtelen felbukkanásának.  Apropó Kristóf. Amióta szakítottunk, azóta eltelt egy teljes hónap. Ő visszatalált a régi csajozós életéhez, amihez egy rossz szavam sem lehetett, bár aggódtam érte, mégis úgy éreztem, jobb ez így, hiszen ő ilyen, nem lehet megváltoztatni. Dominik meg a többi haverja mellette van, nem kellet őt attól félni összetörik a szakítás miatt, hiszen közös megállapodás volt kettőnk között a dolog, amit egyikünk sem bánt meg. Az elején furcsa volt, amikor közösségin mással pózolva láttam, mert elkapott a féltékenység, de aztán beletörődtem, hogy csak az életét éli, aminek pár hónapig én is a részese lettem, most már csak baráti szinten beszélgetünk. Az eltelt egy hónap nem csak az én életemet változtatta meg, hanem Bencéét is, akit hazaengedtek a kórházból, bár még mindig tolószékben közlekedik, és nem igazán ismeri meg a többi barátját, attól eltekintve kezdi jobban helyrezökkenni. Krisztián vele van, így szinte mindig kapok róla új infókat, amiknek nagy részben én is szemtanúja lehetek, amikor beugrom hozzájuk látogatóba. Ez is pont egy olyan látogatós nap volt. Suli és német felkészítő után hazának beugrottam Bencéhez, megnézni hogy van. Krisztián engedett be, aki Kristóf nagy bánatára még mindig Magyarországon tartózkodik, méghozzá Bencéék lakásában.
- Szia! - köszöntöttem Bencét, amikor helyet foglaltam a szobájában található egyetlen székben, mert semmiképpen nem akartam az ágya szélére, vagy Bálint ágyára ülni. Bence a saját ágyában feküdt, ahonnét csak nagy ritkán kelhetett fel, mert az orvosok szerint rengeteg pihenésre van szüksége, meg a lábait is jobb, ha nem terheli feleslegesen, bár jár gyógytornászhoz, még sem halad valami jól a gyógyulása.
- Szia! - köszönt nekem elégé fáradtan. Vele ellenben én fitt és üde voltam, mert mostanság sokkal jobban alszok, mint előtte bármikor, ami róla nem mondható el.
- Hogy vagy? - kérdeztem rá, kényelmesen elhelyezkedve a széken.
- Pocsékul, - válaszolta röviden. - Mesélj valami jót, mert kezdek becsavarodni a négy fal között.
- Miről meséljek? Hmm - hümmögtem, miközben azon agyaltam, miről meséljek neki. Olyan sok minden lett volna, amiről szeretem volna neki mesélni, de jobbnak tűnt még egy darabig nem felhozni az öccsét témának.
- Bármiről, csak mesélj valamit, - kérte tőlem.
- Világbéke hangulatom van, de komolyan. Olyan nyugalom áradt szét a lelkemben, amilyent szerintem eddig még soha sem éreztem. Szakítottunk Kristóffal, és ahelyett, hogy otthon bőgnék utána, inkább élek tovább, pedig nagy lángon égett a szerelmünk, meg tök cukik voltunk együtt. Tudod mi ebben a legrosszabb? Az, hogy hiányzik, de már nem úgy, mint egy barát, hanem mint egy haver.
- Annyi lett a nagy szerelemnek? - kérdezte flegmán.
- Akármit is gondolsz a kapcsolatomról, attól még igen, szerelem volt köztünk, - védtem be.
- Hol? Álomvilágban? - kiröhögött. Ez nem igazán volt jellemző Bencére, és ez aggasztott. A baleset óta kezdett olyan érzésem lenni, mintha megváltozott volna, mert előtte nem így reagált volna egy ilyen dologra. Mindegy.
- Örülök neki, hogy ez téged ennyire szórakoztat.
- Most mit vagy úgy oda?Felszedet, kihasznált, dobott.
- Ez nem igaz! - azonnal tiltakozni kezdtem, mert ez nem igaz. Vagyis reméltem, hogy ebben nagyon nincs igaza.
- Miért? Nem ezt csinálta? Amint mondtad, pár hónapig jó voltál neki, aztán rád unt, és kiadta az utad.
- Nem unt rám, és kölcsönös megegyezéssel szakítottunk.
- Aha! - bólogatott.
- Fogalmam sincs mi ütött beléd, de kezd nyugtalanítani. Kristóf és te régen barátok voltatok, most meg már nem is emlékszel rá.
- Emlékszem rá.
- Nekem azt mondtad, nem emlékszel rá, ahogyan Bellára sem, - emlékeztettem.
- Azóta változott a felállás. Mit szeretnél tudni?
- Inkább nem kérdezek semmit.
- Nyugodtan feltehetsz bármit, mindenre válaszolok.
- Jó, akkor áruld el nekem, miért utálja Kristóf Krisztiánt?
- A válasz nagyon egyszerű, miattam.
- Bővebben? - megígértem Kristófnak, hogy tőle nem kérdezek többet, de ez nem jelenti azt, hogy Bencétől nem fogok, vagy Krisztiántól, más esetben Bellától.
- Hoztam egy kis innivalót, - pont jókor esett be az ajtón Krisztián kezében egy pohár teával, mivel ezzel sikerült megzavarnia Bencét a beszédbe.
- Nem kértem semmit, de köszi, - elvettem tőle az italt, és bele ittam.
- Mi érdekesről beszéltetek? - kíváncsiskodott elégé gyanúsan.
- Johanna kérdezett valamit, én pedig válaszoltam neki, vagyis akartam, de megzavartál minket, - közölte vele ridegen Bence.
- Talán nem véletlenül, - mondta mellettem elhaladva Krisztián, miközben elégé csúnyán nézett Bencére. - Johanna, szerintem ideje lenne indulnod.
- Nem dobhatód ki a lakásomból! - ellenkezett vele Bence, de a barátja hajthatatlan volt.
- Sok pihenésre van szükséged a felépüléshez. Ne haragudj Johanna, - fordult felém Krisztián, és nekem kezdett elegem lenni ebből a sunnyogásból, mert más szóval nem tudtam volna jobban leírni, amit ezek művelnek. Mindegy, nem ellenkeztem inkább elköszöntem tőlük, majd elhagytam a lakást, viszont még ott voltam, amikor meghallottam a veszekedésüket. Már nem tudom mit vágtak egymás fejéhez, de nagyon csúnyán összekaptak. Vacsorára haza is értem, mert időközben beugrottam a könyves boltba valami érdekes könyvért, mert már kezdtem unni a sok hibás pdf formátumot, meg megálltam újságért. Kíváncsi voltam írnak-e valamit rólam, mert mostanság Viktor és Anita folyton eltüntetik az újságokat a házból, így feltankoltam belőlük. Bárcsak ne tettem volna. Még a kocsimban ültem, amikor belekezdtem az olvasásukba.
,, Árva hercegnő zűrös családja" - ilyen szalagcímmel árulják a bulvárújságot. Az újságban nyomatékosan kitérnek Lili egynapos börtönben tett látogatására, amikor lecsukták, mert megrongálta egy hapsi autóját, no meg arról is szó esik, hogy Bella lelépett három évre. Ha ez nem lenne elég, behozták a szüleimmel történt tragikus esetet, majd hozzátették még ,,zűr" címszó alatt, hogy Anitáék velünk laknak, és rabszolgaként tartjuk Anitát meg a kislányát, mert olyan gonoszok vagyunk.
,, Árva hercegnő tragédiája" - elégé csalóka cím, de ezzel is felkerültem a címlapra, hurrá! Itt arról írtak, micsoda összefüggő, hogy a szüleim pontosan úgy vesztették életüket, ahogyan Bálint, akit itt úgy írnak le, mintha több lett volna köztem meg közte, mint sima barátság.
,, Kis hercegnő" - Árva  mellett mindig megkaptam a ,,kis" szót is, ami egy részben utalt arra, hogy kiskoromban ragadt rám eme nem valami kedves becenév, meg arra is, mennyivel kisebb vagyok, mint az átlagos velem egykorúak. Emlékszem, egy újság azt terjesztette rólam hetekig, hogy valami rendellenesség miatt vagyok százötven centi, mintha nem lennének nálam kisebbek.
,,Kis hercegnő szívügyei" - igen, itt szóba jött, hogy jártam Kristóffal, aki mekkora egy .... inkább nem nevezném meg, ahogyan körülírták a volt barátom múltját. Felhozták azt is, hogy azért szakítottam vele, mert megcsalt. Alatta meg fel volt sorolva egy csomó vadidegen srác neve, akivel állítólag én csaltam meg.
Hogy ezek mit ki nem találnak azért, hogy eltudják adni a szennylapjukat. Komolyan, olyan dolgokról írtak, amik a valóságban nem léteztek, viszont mások simán elhitték, mint a pletykákat, amiket rólam terjesztettek a suliban. Szép! Otthon elmeséltem Viktornak és Anitának is miket olvastam. Előbbi nem volt nagyon elragadtatva ettől, mert ő próbált megóvni engem, míg utóbbi jót nevetett azon, hogy egyesek azt hiszik ő a mi rabszolgánk. Annak már kevésbé örült Anita, amikor az egyik friss pletykalap kitárgyalta a magánéletét, miszerint Véda apja azért hagyta el őt, mert összeszűrte a levet Viktorral, aki sokkalta tehetősebb, mint az exe.
- ,,Az egyedülálló státuszú anyuka jobb módot talált arra, hogyan emelkedjen felül a szegénységen. A fiatal szépség, Nimród Anita megalapozta saját maga, és  lánya csillogó életét azzal, hogy alkalmazásba állt a jóképű ámde igen tehetős Herczeg Viktornál, aki minden előzmény nélkül alkalmazta őt. " - abba hagytam az újság olvasását, mert kezdett kiborítani, amit utána írtak Anitáról, akit úgy állítottak ott be, mint egy haszonleső kis olcsó lotyót, akinek más vágya sincs, mint mindenkinek szétenni a lábát, aki tehetős. Juj! Valamiért nem csodálom, hogy eltüntették az újságokat előlem.
- Dobd ki a kukába, és olvass mást! - szólt rám Viktor, akin látszott, mennyire felidegesítette magát a hallottakon, bár próbálta türtőztetni magát.
- Förtelmes, hogy mit le nem írnak egyesek, - borzongott meg mellettem ülve Anita. A vacsora ezek után nem esett valami jól, viszont képtelen voltam csak úgy letenni a többi magazint, és még az interneten is olvasgattam, ahol szintén azt tárgyalták, mekkora egy mocskos család vagyunk mi, akik mások nyomorán szedték meg magukat.
- Ha, nem fejezed be, esküszöm elveszem a telefonodat is! - szólt ismét rám Viktor, amikor meglátta mit olvasok.
- Te hogyan vagy képes elviselni, ezt az egészet? - fordultam a mögöttem elhaladó Viktor felé, aki beletette a tányérját a mosogatógépbe.
- Ne foglalkozz vele, és ne olvass ilyen hülyeségeket! - tanácsolta elhagyva az ebédlőt. Véda éppen a pónijával játszott, így szerencsére nem igazán figyelt oda a felnőttek beszélgetésére, viszont vele ellenben az anyukája igen.
- Tényleg jobb lenne, ha ezek helyet mást olvasnál. Ezek hazugságok, amikkel csak azt érik el, hogy felidegesítsd magad. Nem lesz jó vége,ha meggondolatlanul cselekszel, pláne nem most, amikor amúgy is ideges vagy.
- Be kéne mindet perelni! - bennem volt a harciasság, hogy jól megmutassam ezeknek a firkászoknak, hogy kiről mit írjanak.
- Akkor bizony sok minden rámenne, ha mindenkit, aki rosszat állít rólad, rólunk beperelnél.
- Igen, de akkor sem hagyhatjuk ezt tovább.
- Akik ismernek, azok nem veszik be, mások véleménye meg hidegen hagy.
- Persze, engem sem érdekel, de akkor se jó ez.
- Majd találnak mást, akiről írjanak, és békén hagynak.
- Remélem, - mondtam unottan. Befejezve a vacsorát felmentem a szobámba, ami olyan volt számomra, mint egy kísértetekkel teli végtelen univerzum. Ha nem voltam egyedül, akkor minden rendben volt velem, sőt kifejezetten szárnyaltam, de amikor magamra maradtam, minden pokolian elcsesződött. Fájt a lelkem azokért, akik már nem lehettek az élők soraiban, de leginkább Bálintért fájt, mert még éveket élhetett volna. Lehet, sőt biztos, hogy jó szakmát választott volna, lett volna pénze, megismerkedett volna egy gyönyörű szép lánnyal, elvette volna, és boldog életet éltek volna a gyerekeik körében, de ezt mind elvették tőle. Volna, volna... ez az a szó, ami most már jellemzi a további életét, amit meg kellet volna élnie. Már nem élheti meg, mert elvették tőle. Ahogyan az ágyamon feküdtem, ismételten felrémlett bennem minden. Régen egyikünk sem sejtette, hogy ide jutunk. Azt meg pláne nem, hogy Bella lelép, Bálint meghal, Bence lehet,  lebénul,  Kristóffal járni, majd szakítani fogunk, de azt leginkább nem, miszerint Bianka ilyen fiatalon lesz édesanya, vagy hogy egyáltalán valaha is ennyire érdekelni fog a sorsa engem, vagy másé. Próbáltam megjátszani másoknak, mennyire jól vagyok, de valójában egyáltalán nem voltam jól.
- Johanna, bemehetek? - Bella hangja szakított ki a töprengésből, meg a világfájdalmas hangulatból, amiben sínylődtem éppen. Ahogyan megkapva az engedélyemet belépett úgy tűnt el minden kísértett a szobámból, akik addig körülvettek engem. Ő volt számomra az a személy, aki segített nekem túljutni mindenen, bár egy bizonyos részben neki is szerepe volt abban, hogy ide jutottam. Kis részben hasonlítottunk egymásra, pláne úgy, hogy megint szőke volt a hajszínem, mert nem festettem át barnára, bár volt róla szó a fodrásszal való beszélgetésemkor. Most mégis úgy éreztem magam, mintha én lennék az idősebb a nővéremnél fényévekkel.
- Mi a baj? Történt valami? - ültem fel az ágyamon kissé lassan. Ő leült mellém, és átölelt.
- Nem, csak hiányoztál, - suttogta bele a fülembe. - Emlékszel, amikor kiskorunkban minden lefekvés előtt megöleltelek , ha nem együtt aludtunk el, mert mindig félt attól, másnap egyikünk nem ébred fel?
- Igen, emlékszem.
- Mindig attól féltem, elveszítelek.
- Soha sem vesztettél el igazán, - emlékeztettem eme egyszerű tényre, hiszen bármit csináltunk, attól még testvérek voltunk.
- Mindig azt hittem, hogy te vagy az, aki nem tud nélkülem élni, erre mire visszajöttem világossá vált számomra, egész végig én voltam az, aki valójában képtelen erre. Itt az ideje, hogy pár dologról lerántsam a leplet, amit muszáj tudnod.  - Elhúzódott tőlem, és megtörölte a szemét.
- Kezded rám hozni a frászt, - vallottam be neki.
- Van egy kétéves kisfiam, a neve Ábel.
- Mi van? - azt hittem rosszul hallok, vagy csak tréfál velem.
- Bence mesélte, hogy Lili azt mondta neked, te egy pótlék vagy Kristóf számára, mert mindig is utánam vágyakozott, vagy mi a fenét dumált. Talán a  sok hegyi levegő az agyára ment, amit beszívott. Viszont azt tudnod kell, soha sem volt köztem és közte semmi olyan, mint köztetek, mivel mi éppen olyan barátok voltunk, mint amilyen te vagy Bencével, vagy Krisztián. Most azt kérdezed tőlem, vajon miért mondom el ezeket neked? A válaszom annyi, hogy jobb, ha tőlem tudod meg, mint az újságokból, amik elferdítik a valóságot.
- Ezek szerint nem Kristóf az apja a fiadnak, - állapítottam meg.
- Nem, de mindjárt eljutok oda is, viszont előbb mindent tisztázok veled. Elárulom, miért utálja annyira Kristóf Krisztiánt, mert tudom, mennyire kíváncsi vagy rá.
- Végre! - kiáltottam fel.
- Ahhoz viszont vissza kell ugorni az akkori időkre, amikor még nem jártam Krisztiánnal. Nem ő volt az első szerelmem, hanem Bence, mégis valamiért képtelen voltam vele lenni, ezért kötöttem ki Krisztián mellett, mert hozzá menekültem. Az a kapcsolat nem volt más számomra, mint egy mentsvár a valódi érzéseim elkerülése miatt, mert túlságosan őrült, és idióta voltam ahhoz, hogy képes legyek szeretni bárkit is. Kristóf ebből azt következtette le, Krisztián volt az, aki közém és Bence közé állt, pedig én magam voltam az a személy.
- Csak ennyi ? Ha jól értem, akkor Bence volt az, aki szerelmes volt beléd, és Kristóf meg van róla győződve, Krisztián miatt nem jöttetek össze, de ez még nem ad okot arra, hogy ennyire gyűlöljék egymást.
- Idővel a harag elmérgesedett köztük, és erre csak parázs volt a tűzre, amikor elkövettem életem legnagyobb hülyeségét. Előtte mindhárom fiú olyan volt számodra, mint a testvéreid, nem akartam, hogy tovább fajuljanak a dolgok közöttünk, még sem voltam olyan erős, mint amilyennek kellet volna lennem.
- Mi volt az a hülyeség?
- Lefeküdtem Bencével.
- Nekem azt mondta ti soha, tehát hazudott.
- Én kértem meg rá, hogy ne mondja el, mert én szerettem volna. Krisztián megtudta az egyik veszekedéskor, hogy Bence meg én összejöttünk, amikor ő éppen nem volt a városban, és akkor szakítottunk, és akkor tudtam meg hogy terhes vagyok. Ha a nyaraláson nem jött volna elő az a furcsa érzés, ami előtte hónapokig gyötört, talán maradtam volna, de jobb, hogy így döntöttem.
- Tudod ki az apja a fiadnak?
- Nem tudom. Most gondolom elítélsz, de tudnod kell, hogy én nem vagyok olyan erős, mint te.
- Azt mondtad tartottad a kapcsolatot Bencével, ő tudott a gyerekről?
- Nem, eszembe sem jutott elmondani neki, mert lehetséges, hogy ő az apja.
- Még kik vannak a lehetséges apák között?
- Bence és Krisztián, - válaszolta kisebb habozás nélkül.
-  Kristóf semmiképpen? - a biztonság kedvéért rákérdeztem.
- Semmiképpen, - nyugtatott meg.
- Akkor csináltass egy tesztet, és megtudod, - ez volt a legésszerűbb dolog, amit tehetett egy ilyen ügyben.
- Képtelen vagyok ezzel odaállni egyikük elé sem.
- Pedig másképpen soha sem fogod megtudni, ahogyan a gyereked sem. Mi lesz, majd ha felnő, és megkérdezi eléd állva, hogy ki az apja? Mit mondasz neki?
- Nem tudom.
- Mikor találkozhatok vele? - komolyan, felcsillantak a szemeim.Mindig is álmodtam arról, milyen lesz majd, amikor egyikünknek gyereke lesz, de soha sem hittem volna, hogy így alakulnak a dolgok közöttünk.
- Bármikor, amikor szeretnél, -  egyezett bele.
- Most már későre jár, holnap ráérsz délután?
- Igen, majd hívj fel.
- Amúgy baromira rosszul esik így megtudni, hogy van egy kisfiad.
- Sajnálom, ahogy sok mást is sajnálok. Ő a legcsodálatosabb kisfiú, akivel találkoztam. Nagyon hasonlít rád, mert amikor nyűgös pontosan olyan, mint te kiskorodban. El se tudnád képzelni, mennyire olyan.
- Biztos nagyon szép, már alig várom, hogy láthassam. Viszont jobb lenne, ha közölnéd Bencével és Krisztiánnal a tényeket, mert ennyi jár nekik. 
- Én erre képtelen vagyok.
- Addig nem lelsz békére, amíg nem tiszta a lelkiismereted.
- Neked az?
- Nem, - gondolkodás nélkül vágtam rá.
- Segítesz nekem ebben?
- Mire való egy kishúg?
Ezek után még hosszasan elbeszélgettünk. Mesélt arról merre járt, amikor tőlem eltávolodott, de leginkább a kisfiáról áradozott. Ennek a beszélgetésnek az volt a lényege, hogy megtudtam miért utálják egymást a fiúk, vagyis inkább Kristóf az, aki utálkozik, viszont egyáltalán nem tudtam megérteni, miért váltott ki ez a semmiség ekkora utálatot belőle, hiszen elégé gyenge az indok. Úgy éreztem, itt több van, mint amennyit valójában Bella elárult, és kezdtem félni attól mi lesz, ha kiderül ki Ábel valódi édesapja, bár szerintem jár nekik annyi, hogy megtudják, mégis félek az igazságtól. Néha jobb, ha a titkok megmaradnak titoknak.

Johanna nővére 23. Fejezet Új remény

Johanna nővére
23. Fejezet
Új remény

,, Az ember néha azt veszi észre, hogy a vonat, amire felszállt, végállomásra ért. Ilyenkor az a kérdés, merre indulj tovább."

 Így jártam anyátokkal

A szilveszterem borzalmas volt. Hogy miért? Elmesélem. Reggel korán keltem teli reményekkel, hogy szilveszter van, és bíztam abban, hogy végre egy normális napot töltök együtt a barátommal kettesben, hiszen ez az év utolsó napja. De nem, mert Kristófnak valami fontos közbe jött, így Védával és Anitával köszöntöttem az új évet. Viktor sem volt velem, Japánba utazott tárgyalni pár befektetővel. Ha ez nem lenne elég csapás, este felnézve a közösségire egy halom bulis képpel találtam szembe magam, amin mind meg volt jelölve a barátom, akinek ez volt az a bizonyos fontos dolog ami miatt nem tudott velem szilveszterezni. Na, ekkor már tényleg haragudtam rá, de lenyeltem a békát, viszont teljesen kiborított, amikor megláttam, hogy aznap a nővérem pontosan azon a szórakozóhelyen tartózkodott, mint a barátom. Először azt gondoltam biztosan csak véletlen egybeesés, míg nem a kattintgatásoknak hála el nem jutottam ahhoz a képhez, amin ketten vannak. A nővérem mosolygott, csak úgy, mint Kristóf, akit mostanság egyáltalán nem láttam ilyen nyugodtan, amikor nagy ritkán velem volt. Ha valaki nem tudta volna, hogy velem jár, simán hihette volna, hogy Bella barátja, mert pontosan úgy festettek, mint a szerelmesek.
- Ez még nem jelenti azt, hogy együtt szilvesztereztek, - vigasztalt Bianka, amikor felugrottam hozzá január másodikán meglátogatni őt, mert még nem is jártam a lakásán. Két kicsi szoba volt, egy konyha meg egy fürdő, a mini nappaliról nem is beszélve, mégis sokkal otthonosabbnak tűnt, mint a régi házunk, mielőtt Anitáék odaköltöztek.
- Ja, csak véletlenül voltak egyszerre ugyanott, - hinni akartam Bianka szavainak, de miközben a szennyest hajtogattuk, egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy bevegyem neki. Próbáltam bízni Kristófban, még sem ment olyan könnyedén, mint szerettem volna.
- Kristóf nem ,,olyan", hogy a hátad mögött megcsaljon, pláne nem a nővéreddel.
- Ha a régi dolgok alapján mérlegelném őt, akkor erre nem vennék mérget, viszont Bella egy nem mondom ki micsoda, belőle kinézném simán, - ezzel túlzásba estem, vállalom.
- Régen normális volt.
- Azóta, amióta elment, és amióta visszajött három teljes év telt el, ezalatt olyanná vált, mintha nem is ő lenne.
- Párhónap alatt is megtudnak az emberek gyökeresen változni.
- Igen, - pont ő jutott először eszembe. Régebben elképzelhetetlen lett volna, hogy segítek rajta egy ilyen esetben, amilyenben most vagyunk, vagy egyáltalán az is kétséges volt, miszerint valaha is szóba fogok vele állni. Bianka teljesen megváltozott, bár nem hiszem, hogy egyedül a terhessége tette ezt vele, inkább csak leomlottak a maga köré épített falai, vagy nem is tudom.
- Dominik szerint csak túlreagálód, - dobta fel hirtelen a szavakat.
- Mi van? - felkaptam a fejemet, mert egészen addig a pólóját vizslattam, amit éppen hajtogattam.
- Dominik szerint pont azért fogod elveszteni Kristófot, mert nem bízol meg benne.
- De okos ez a fiú. Majd ha párkapcsolati tanácsra van szükségem, tuti hozzá fordulok.
- Fejezd be! - szólt rám.
- Mégis mit kellene befejeznem? - nem értettem mire is céloz ezzel.
- Senki sem szeretné, ha szakítanátok egymással, de ha így folytatód, meg az a hülye így folytatja, biztosra veszem ez lesz belőle. Ülj le vele beszélni, és normálisan tárgyaljátok meg ezeket a dolgokat. Biztosra veszem, Kristóf okkal ilyen.
- Én is szeretném tudni az okát, miért is viselkedik így.
- Az meg másképpen nem megy, mint beszélgetéssel. Komolyan, mikor beszéltetek utoljára?
- Szilveszterkor, amikor megkérdeztem nincs-e kedve elmenni valahová, vagy velem lenni. Azt válaszolta, hogy nem ér rá, mert valami közbejött neki, erre elhúzott bulizni, na puff!
- Jó, beszéljünk másról.
- Hogy vagy? - érdeklődtem, pedig már háromszor megkérdeztem tőle, amióta bejöttem az ajtón. Bianka elégé nehezen viseli a terhességét, mivel fél attól, hogy valami nem lesz rendben a babákkal, meg mi lesz akkor, ha elfogy a pénze, és nem talál munkát, amiből eltudja tartani magát meg a gyermekeit. Hiába nyugtattam, attól még ugyanolyan ideges volt ezek miatt, amire csak ráadás volt, hogy állandóan Dominikkal veszekedett, aki a részese akart lennie ennek az egész terhességnek, viszont ez kezdte ingerelni a barátnőmet. Elmondása szerint néha már nagyon elviselhetetlen Dominik, pedig nagyon visszafogja magát, nehogy megbántsa a volt barátját, de előbb vagy utóbb mégis csak megfogja bántani, amikor elszakad nála a cérna.
- Fáradt vagyok, és állandóan pisilnem kell, a bokám kezd szétdurranni, soroljam? - mint egy eszelős, úgy nézet rám, bár látszott rajta, mennyire megviseli az egész állapot őt. A szemei alatt karikák, elégé hülyén járkál, és két kis csomagot cipel a hasában, akik már nem is olyan kicsik, de még nem olyan nagyok, hogy megszülessenek. Ha minden jól megy, akkor még van egy-két hónap vissza. 
- Nem kell köszi, hiszek neked, - bővebben nem akartam belefolyni az állapotába, ez is bőven sok információ volt számomra.
- Amúgy Dominik mesélte, hogy Krisztián meghosszabbította a tartózkodási idejét, és most Bencéék lakásában lakik, mivel a szülők kiadták neki bérbe.
- Tudom, - emiatt is összekaptunk Kristóffal. Krisztiánnak el kellet volna utaznia elsején, viszont Viktornak hála, meg pár ismerősnek, így itthon maradhatott, és úgy tervezi még pár hétig egyáltalán nem hagyja el az országot, ami újabb feszültséget fog eredményezni köztem meg a barátom között. Kristófnak egyáltalán nem tetszett, hogy Bence szülei visszautaztak Németországba, és megengedték Krisztiánnak, hogy beköltözzön, bár az árát megkérték.
- Ugye nem ugrasz be hozzá is?
- Nem, - hazudtam, mert úgy tereztem innen egyenesen oda megyek, mivel megígértem Krisztiánnak, hogy benézek oda is.
- Komolyan, teljesen kifordultál önmagadból.
- Mire célzol ezzel?
- Ne gondold azt, hogy nem ismerlek annyira, hogy ne tudjam mikor hazudsz, és mikor mondasz igazat. Kérlek, én egy élő hazugságvizsgáló vagyok.
- Oké, bevallom, tényleg hazudtam.
- De miért? Nekem bármit elmondhatsz? Mi a baj?
- Ez az egész. Már nem vagyok önmagam. Mások életébe avatkozom bele, állandóan hisztizek, és hülyeségeken veszekszek Kristóffal. Régebben mosolyogtam állandóan, most meg már meg se tudnám mondani mikor mosolyogtam. Szerinted mi történt velem, hogy ilyen lettem? - jó volt megnyílni neki, már muszáj volt kimondanom a szavakat.
- Fogalmam sincs, talán elraboltak az ufók.
- Ja, bárcsak!
- Ajánlóm, hogy beszélj Kristóffal, és ne menj fel Krisztiánhoz. Ha történik köztetek valami, ő akkor is visszautazik oda, ahol eddig élt. Szerintem egyikőtöknek sem kellenek a balhék, meg a hiábavaló szenvedés. Ha Kristófot szereted, akkor maradj mellette, ne lökd el magadtól, mert meg van rá az esély, hogy soha többé nem tér vissza hozzád, ha így viselkedsz vele.
- Rendben! - bólintottam rá. Biankától elköszönve írtam egy üzenetet Krisztiánnak, és felhívtam Kristófot, hogy felugranék hozzá beszélgetni. Szerencsémre ráért, így nem kaptam tőle visszautasítást, mint úgy általában, amikor felhívom. Nem telt bele sok időbe, és már a szobájában ültünk az ágyán, ahol végre nyíltan tudtunk beszélgetni. Biankának igaza volt, csak beszélgetéssel tudjuk tisztázni a problémáinkat, amiket magunknak kell megoldani.
- Biankától jövök, - kezdtem bele a mondandómba. Láttam Kristófon, hogy nem tudja hová tenni a dolgot, szóval fogalma sem volt róla mibe is kezdtem ezzel kapcsolatban, így folytattam. - Úgy érzem, mintha mostanság nem lennék önmagam. Szeptember óta nagyon sokat változtam, és sajnos rossz értelemben. Hisztis vagyok, parancsolgató, és totálisan nem önmagam.
- Igen, ez nekem is feltűnt, de nem akartam szóvá tenni.
- Úgy érzem, normálisan le kell ülnünk, és meg kell beszélnünk a problémáinkat, mert ha így folytatjuk, ahogyan eddig, biztosra veszem bekattanok.
- Kezdem én. Számtalanszor megmondtam, semmi közöm sincs a nővéredhez azon kívül, hogy beszélek vele.
- Szilveszterkor miért mentél el a barátaiddal pont arra a szórakozóhelyre, ahol a nővérem volt?
- Aznap sokáig dolgoztam, és Robiék kitalálták, hogy menjünk el szórakozni, de arról fogalmam sem volt, hogy ő is ott lesz. Sajnálom, hogy nem veled voltam.
- Én pedig azt, hogy nem bíztam benned jobban, mert bevallom, tényleg meginogtam. Bevallom, féltékeny vagyok a nővéremre, mert ő sokkal szebb nálam, és sokkal tapasztaltabb ilyen téren. Nem én akarok lenni a flúgos barátnőd, aki folyton azon aggodalmaskodik merre jársz, meg kivel, hanem én akarok lenni a szuper barátnő. Mégis úgy érzem, kész katasztrófa a kapcsolatunk.
- Neked is feltűnt?
- Fel, sajnos.
- Dominik és a többiek megjegyezték, hogy amióta járunk, olyan vagyok, mint egy nő, szóval hétvégén elmegyünk visszanöveszteni a férfiasságom, - avatott be, bár nem igazán voltam rá kíváncsi.
- Te is megváltoztál, - látványosan megváltozott, pontosan úgy, ahogyan én.
- Te is.
- Szerinted a kapcsolatunk teszi ezt velünk? - félve kérdeztem rá, mert kezdtem érezni hová is terelődik a beszélgetésünk, vagyis helyesbítve merre haladunk éppenséggel.
- Szerintem igen.
- Akkor mi legyen?
- Szerintem jobb lenne, ha szakítanánk, - ő mondta ki.
- Szerintem ne adjuk fel ilyen hamar, küzdjünk, és lehet, hogy minden más lesz, - én még reménykedtem, hátha megtudjuk menteni a menthetőt, de tényleg világossá vált, ezen már nincs mit megmenteni.
- Johanna, ennél már csak rosszabb lehet minden.
- Jó vigasz.
- Nem vigasznak, hanem igazságnak szántam. Ha tovább folytatjuk, mindketten belepusztulunk az örökös veszekedésbe. Te alig alszol, látszik rajtad.
- Rendesen alszok.
- Folyton ásítasz, és minden gondolatod az ágyad  körül forognak, sőt amióta Bálint meghalt, szerintem nem aludtál többet  egy-két óránál. A szemeid pirosak az alváshiánytól, a többiről nem is beszélve. Én meg olyan vagyok, mint a terhes Bianka, vagy még ezerszer rosszabb. Ha nem tudnám mi van a lábaim között, kezdenék félni attól, hogy méhem nőtt, ami tök ciki, mert folyton eszem, és teljesen meghíztam.
- Oké, tényleg nem alszom valami jól, és tényleg teljesen ki vagyok borulva, amióta Bálint meghalt.
- Még velem sem akarsz róla beszélni.
- Nincs miről beszélni.
- De van, mert tudom, mennyire fontos volt neked. Teljesen magadba zuhantál. Akkora falat húztál magad köré, hogy a kínai nagy fal elbújhatna mögötte. Kizársz mindannyiunkat az életedből, és ez már nem okés. Megpróbáltuk a járást, nem vált be, jobb most kilépni, mint teljesen összetörni, vagy belepusztulni az erőlködésbe. Küzdenék, hidd el, nem adnám fel ilyen könnyen, ha lenne más választásunk. Mindig fontos leszel számomra, de képtelen vagyok végig nézni ezt a szenvedést, mivel én okozok neked fájdalmat. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, soha sem kezdtem volna bele ebbe a kapcsolatba.
- Kérlek, ne mond ezt!
- Sajnálom, de ez az igazság.
- Elfogadom, hogy vége.
- Inkább barátként váljunk el, mint ellenségekként.
- Sokkal jobb barát voltál, mint azt valaha is gondoltam.
- Te voltál a legelső barátnőm, akivel tényleg jártam, már ha ezt annak lehetne nevezni, és nem katasztrófának. Mindig melletted leszek, amikor szükséged lesz rám, most mégis elengedlek.
- Köszönöm, hogy te mondtad ki, és nem nekem kellet, - ez tényleg jól esett számomra.
- Ha egy nap beszélni szeretnél Bálintról, én itt leszek.
- Tudom.
- Tisztában vagyok vele, semmi sem lesz köztünk olyan, mint régen, de remélem barátok maradunk, mert szükségem van rád.
- Nekem is rád, és Bencének is, mert hamarosan kiengedik a kórházból.
- A családja külföldön van, a testvére a föld alatt, nem valami szép összkép.
- Éppen ezért van szűksége a kis családjára, vagyis ránk.
- Igen, - értett velem egyet Kristóf.
- Elárulód, miért utálod annyira Krisztiánt? - muszáj volt megkérdeznem tőle, mert tisztában voltam vele, ilyen tökéletes pillanatom nem lesz még egy.
- Nem akarok én lenni az, aki elmondja az egész történetet, ezért csak nagy ívben vázolóm, viszont ígérd meg, hogy utána nem zargatsz vele.
- Megígérem.
- Régebben volt ,,valaki", aki beleszeretett ,,valakibe", viszont nem mondta el neki, és ,,valaki" megelőzte, pedig az a bizonyos ,,valaki" tudta mit érez valójában ,,valaki", mert haverok voltak.
- Miért érzem azt, hogy egyik ,,valaki" alatt sem te bújsz meg?
- Én csak végig néztem az egészet, és megsínylettem velük együtt. Emiatt az egész miatt elvesztettem mindegyik barátomat, és már semmi sem volt olyan, mint előtte. Ha tehetném visszamennék az időben, mindent megváltoztatnék, mindenkit pofán vágnék, még magamat is. Elmondanám annak a Kristófnak, hogy egyszer majd megfog téged bántani, mégis úgy érzem az akkori önmagam egyáltalán nem törődne ezzel.
- Megígértem, hogy többet nem kérdezek efelől, és be is tartom.
- Még annyit elárulok, hogy amikor Lili arra célzott, hogy Bella lefeküdt velem, akkor nagyon nagyot tévedett. Bella számomra olyan, mint egy barát, aki szinte már a testvérem, ahogy neked Krisztián. Vicces, hogy pont miattunk veszekedtünk a legtöbbször.
- Most megyek.
- Lekísérlek a kocsidig, - állt fel az ágyáról, és normálisan felöltözött. Egészen az autómig kísért, ahol szembefordulva egymással megálltunk. Egy utolsó búcsúcsókkal zártuk le a kapcsolatunkat. Kristófnak tényleg igaza volt. Megpróbáltuk, nem működött, viszont ha tovább erőltettük volna, abba mindketten belepusztultunk volna. Ő is, csak úgy, mint én túlságosan dominánsak vagyunk, meg csökönyösek, így biztosra veszem, tényleg elpusztítottuk volna egymást, ha tovább folytatjuk ezt, mert már most érezhető volt mindkettőnkön, mennyire kivetkőztünk magunkból. Én nagyon a barátnője akartam lenni, ő pedig könnyen beadta a derekát azért, mert nem akart elveszteni, és pont így vesztettük el egymást. Még a kocsiból kiszállva is azon kattogott az agyam, vajon mikor lettem ilyen szörnyű ember, mint amilyenné most váltam. Ha a szüleim látnának, azt mondanák rám, hogy egy önző, hisztis, parancsolgató kislány lett belőlem, akire egyáltalán nem lehet úgy tekinteni, mint egy érett, fiatal nőre, aki most bontogatja szárnyait, és ez fájt. Pont azt akartam elkerülni, hogy ilyenné váljak, mégis sikerült elérnem. A kocsimnak döntöttem a homlokom, miközben mély levegővételekkel próbáltam elkerülni a sírást.
- Mielőtt nekem támadsz, közlöm, hogy csak azért jöttem ide, mert szeretném tudni jobban vagy-e már? - Bella hangja kizökkentett a hómájból, amiben azóta voltam, amióta elhajtottam Kristóftól.
- Három éven keresztül vártam, hogy itt légy velem, de nem jöttél, és elfogadtam, hogy nem vagy rám kíváncsi. Komolyan, áruld el nekem, mégis miért nem kerestél? Miért nem voltam annyira fontos számodra, hogy egyáltalán ne érdeklődj felőlem? - nem tudtam tovább visszafogni a könnyeimet, ahogyan az ég sem, mert elkezdett szemerkélni az eső, még sem moccant meg egyikünk sem.
- Ez nem igaz. Minden egyes nap megnéztem a közösségi oldalad, és Bálint meg Bence mesélt rólad, amikor beszéltünk.
- Micsoda?
- Nem igaz, hogy senkivel sem tartottam a kapcsolatot. Bencével szinten naponta beszéltem telefonon, viszont veled és Kristóffal jobbnak láttam, ha személyesen elmagyarázok mindent, hiszen ennyivel tartoztam. Tudod, először Krisztiánt kerestem fel, hiszen mégis csak ő volt az, akit végig átvertem. Megkönnyebbült a lelkem, amikor elmondtam neki, soha sem szerettem úgy, ahogyan szeretnem kellet volna. Tudom, hogy te is így vagy Kristóffal, mert pontosan úgy viselkedsz vele, helyesbítve hasonlóképpen, mint én anno Krisztiánnal.
- Ne hasonlítsd össze a kettőt!
- Pedig ez az igazság. Azért menekültél Kristófhoz, mert szeretetre vágytál pontosan úgy, ahogyan én. Ezek után meglátogattam Kristófot, és végül hozzád jöttem, mivel tudtam, te nem éred be pár szép szóval, sőt többet érdemelnél annál.
- Pár nappal ezelőtt én is éreztem azt a bizonyos érzést.
- Akkor már sejted milyen volt, amikor először találkoztam vele. Johanna, mi meg vagyunk átkozva, és ez elől egyikünk sem menekülhet el, bármennyire is szeretnénk.
- Már pedig én nem megyek el innét, -elhatároztam, én nem adom be a derekamat ennek a marhaságnak, ami sújtott minket.
- Most még ezt gondolod, de hamarosan változni fog a véleményed.
- Ennyi év után minek jöttél vissza?
- Nagyon hiányzott a kishúgom. Most itt a lehetősége annak, hogy mindent újra kezdjünk, persze, ha te is szeretnéd?
- Szakítottunk Kristóffal, - tudtam, hogy amúgy is hamarosan tudomást szerez róla, jobbnak tűnt, ha én mondom el neki.
- Legbelül éreztem, hogy ez lesz.
- Ha reggel jöttél volna ide ezzel a szöveggel, elküldtelek volna melegebb éghajlatra, de szükségem van a segítségedre. Már nem vagyok önmagam, és fogalmam sincs, hogyan tudnék újra olyan lenni, mint amilyen régen voltam.
- Segítek benne, ha megtudsz nekem bocsátani.
- Ha megbocsátok, akkor magadnak is megbocsátasz?
- Nem hiszem.
- Bálint esete rádöbbentett, mennyire kiszámíthatatlan az élet. Egyik nap itt vagy, másiknak már nem, viszont vele ellenben te visszatudtál jönni, és esélyt kaptál arra, hogy mindent rendbe tudj hozni. Úgy érzem, ketten együtt képesek vagyunk helyrehozni mindazt, ami elromlott közöttünk. Csak ennyit szeretnék, mert te a testvérem vagy.
- Másra sem vágyok, mint hogy újra úgy néz rám, mint régebben.
- Akkor kérlek, többé ne menj el köszönés nélkül.
- Nem fogok, - ígérte meg. Aznap valami új volt születőbe. Egy reményfoszlány arra, hogy valami csodálatosat tudjunk együtt alkotni, bár tudtam nem lesz egyszerű, mégis úgy éreztem elégé erősek vagyunk ahhoz, hogy kitartsunk egymás mellett, de összekötött minket a vérünk. A Kristóffal való szakítás megrázott. Egész éjszaka sírtam, viszont Bella egész éjszaka velem volt, és nem mozdult el mellőlem, így végül is Kristóf volt az, aki újra összehozott minket. Reggel egyedül, de hónap óta végre boldogan ébredtem fel a saját ágyamban.

Johanna nővére 22. Fejezet Minden egyszóval

Johanna nővére
22. Fejezet
Minden egyszóval

,,Minden lépés a halálhoz visz közelebb, minden mozdulat, minden lehelet annak az utálatos munkáját sietteti. Lélegzés, alvás, evés, munka, álom, minden, amit csinálunk - halál. Egyszóval, élni annyi, mint meghalni! "

Guy de Maupassant

 - Szia húgi, haza jöttem! - üdvözölt a három éve eltűnt nővérem Bella.
Szavakkal leírhatatlan volt az a bizonyos érzés, amit akkor éreztem, amikor szembetaláltam magam a nővéremmel, aki úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Mire már véglegesen sikerült beletörődnöm abba, hogy nincs velem, erre felbukkan, és ezzel mindent tönkre vág egy szempillantásnyi idő alatt. Amikor elment úgy éreztem felettem áll, de pár évvel később már egyenlőnek éreztem magam vele, mivel eddig az árnyékában éltem, most már kinőttem.  Nem volt valami barátságos a viszontlátásunk. Szerintem nem kell részleteznem, mennyire látványosan fejezhettem ki a felbukkanásával bennem kiváltódó cseppet sem kedves életérzést, aminek köszönhetően neki felrepedt a szemöldöke, nekem meg lett egy csúnya monoklim. Még aznap azt is megtudtam, hogy Bálint meg a testvére azért nem jelentek meg a szalagavatón, mert autóbalesetet szenvedtek. A baleset pontos történéseivel nem voltam tökéletesen tisztában, csak annyit tudtam, hogy akkor történt, amikor elindultak a csarnokhoz, és egy részeg sofőr egyenesen beléjük hajtott fékezés nélkül. Bálint a helyszínen életét vesztette, Bence viszont túlélte, de kómába esett. Az orvosok szerint nem biztos, hogy valaha is felfog ébredni, vagy ha fel is ébred, már soha sem lesz olyan állapotban, mint amilyen előtte volt. Bellával erre a kis időre félre tettük az ellenséges érzéseinket, és együtt virrasztottunk a kórházba, amíg haza nem cipeltek minket a fiúk, mondván ezzel nem segítünk Bencén.
- Ennek nem így kellet volna történnie, - közölte velünk, mármint  Krisztiánnal, velem és Kristóffal ezt az okosságot Bella, a kocsiban ülve. Krisztián vezetett, én ültem mellette, míg a nővérem meg a barátom a hátsóülésen foglalt helyet.
- Hanem hogyan? - fordultam hátra a testvéremhez. Még mindig nem tudtam megemészteni a tényt, hogy csak úgy felbukkant a semmiből.
- Nem azzal, hogy Bálint az életét veszti ilyen fiatalon, - válaszolta komoran Bella.
- Mi a fészkes fenének kellet visszajönnöd? - támadtam neki ingerülten.
- Neked meg minek kellet befogadnod hajléktalanokat? - támadt vissza rögtön.
- Anitáék, sem Bianka nem hajléktalan, hanem a barátaim, - javítottam ki a mondandóját.
- Akik a házamban élősködnek, - mondta a fejét ingatva imádott nővérem.
- A te házad? Angyalom, az soha sem volt a te házad, és soha sem lesz, ha rajtam múlik.
- Ne felejtsd el, hogy én vagyok az idősebb, - emlékeztetett rá.
- A végrendelet kiköti, hogy egyenlő részesedésünk van mindenből, szóval feldughatod magadnak a korod, - vágtam vissza gúnyosan vigyorogva.
- A házamban nem fognak idegenek ...- kezdett bele a mondandójába Bella, de közbevágtam azonnal.
- Ők nem idegenek. Anita,Véda és Bianka a családunk része, ami rólad már nem mondható el. Remélem baromira megérte neked lelépni, mert most viselheted a következményeket.
- Johanna! - szólt rám Kristóf, ami nagyon meglepett.
- Mi van? - néztem rá a barátomra elégé döbbenten.
- Örülj inkább annak, hogy újra itt van a nővéred, - szólalt meg Kristóf.
- Tessék? Mégis minek örüljek? Annak, hogy kiakarja vágni a barátaimat a házból, vagy minek? - nem értettem egyáltalán mégis minek kellene örülnöm annak, hogy Bellácska megtisztelt felbukkanásával, és megtalálta a haza vezető utat.
- Nem mondtam ilyent! - kiáltott fel Bella.
- De igen, az előbb mondtad, - állt mellém Krisztián.
- Te inkább fogd be! - förmedt rá a barátom, aki viszont a nővéremet védte.
- Kitegyelek? - állt le az autóval Krisztián az útszélére.
- Tudod mit? Kiszállok! - Kristóf nem hagyta magát, és tényleg kiakart szállni, de megállítottam.
- Bence élete legrosszabb pillanatait éli meg, mi meg úgy viselkedünk, mint az óvodások. Bella, a fenét sem érdekli mit mondasz, szóval jobb is, ha nem mondasz semmit. Kristóf ki ne merj szállni, mert esküszöm visszarugdoslak  a kocsiba. Nem viccelek! - a fejem szétrobbanni készült, a gyomrom kavargott, és egyáltalán nem volt kedvem egy levegőt szívni a nővéremmel, no meg az önelégült képével.
- De kis parancsolgatós lett valaki, - nevette el magát mellettem Krisztián.
- Fogalmad sincs mennyit változtam, - fújtattam idegesen.
- Sajnos tudom, - suttogta halkan, és végre egészen a házunkig szállított minket. Ahogy a napok teltek, úgy vált egyre kétségbeejtővé Bence állapota, ahogyan a mi kapcsolatunk Kristóffal. Amióta Bella haza tolta a képét, minden olyan más lett. A nővérem nem költözött vissza a régi szobájába, csak szinte minden egyes nap betolta hozzánk a képét pár percre, mivel azt remélte hirtelen megváltozik a véleményem róla, és egyből beleugrok a nyakába, de arra várhat. És, hogy miért veszekedtünk emiatt Kristóffal? A válasz pofon egyszerű. Bárhol, bármikor összekaptam a nővéremmel, ő egyből az ő pártját fogta az enyémmel ellenben, ami nekem nem tetszett, míg Kristófnak szúrta a szemét, mennyire jóban is vagyok Krisztiánnal.
- Nagyon gyerekes vagy! - vágta a barátom a képembe, az egyik veszekedésünk alkalmával.
- Én vagyok gyerekes? Ahogy meghallod Krisztián nevét már robbansz, mint egy bomba, - tényleg olyan volt, mint egy bomba. A szobámban vitatkoztunk, mivel Bianka az ünnepek alkalmával átköltözött az új lakásába, így újra csak az enyém volt a szobám, ami elégé furcsa volt számomra, mert már teljesen hozzá szoktam Bianka jelenlétéhez.
- Mert nem tudja mit is jelent az a szó, hogy kapcsolatban.
- Miért, Bella tudja?
- Bella soha sem kezdene ki velem, mivel tiszteletben tartja a kapcsolatunkat.
- Krisztián soha sem közeledett úgy felém, ahogyan te képzeled. Engem viszont nagyon bánt, amikor nem mellettem állsz, hanem a nővérem mellett, pedig én vagyok a barátnőd, emlékszel?
- Folyton támadod.
- Én támadom?
- Igen, mert nem tudod megállni, hogy ne vágj oda neki valami bunkó megjegyzést.
- Te megtudod állni Krisztiánnál?
- Ő nem a testvérem, viszont neked Bella igen.
- Ez még nem jelenti azt, hogy tárt karokkal ujjongva fogadjam őt, amiért úgy eltűnt, hogy még egy cseszett levelet sem írt nekem, a saját húgának. Felőlem oda megy, ahova akar, de végeztem vele, többé már nem az életem része. Van róla fogalmad, mennyire nehéz volt továbblépnem? Erre felbukkan, és elvárja, játsszam azt, minden rendben van, pedig semmi sincs rendben. 
- Azért jött vissza, hogy mindent rendbe hozzon.
- Ja, te bedőlsz neki, mert bármit mond, te hiszel neki. Komolyan, már inkább tűnsz az ő barátjának, mint az enyémnek.
- Ez nem igaz!
- Alig beszélünk egymással, de le merném fogadni, hogy vele szinte minden egyes nap beszélsz. Utoljára mikor mentünk el együtt valahova kettesben? 
- Nem beszélek vele naponta, csak kétnaponta, vagyis...- látszott rajta, mennyire hazudik.
- Évek óta ismerlek, már tudom mikor hazudsz.
- Tudni akarod az igazat? Igen, minden egyes kib@szott nap beszélek vele, sőt van, amikor többször is. Mikor még nem jöttünk össze, meglátogatott, és azóta beszélőviszonyban vagyunk, és ennek b@szottul örülök, mert ő sokkal normálisabb, mint te.
- Hogy te mekkora egy paraszt vagy! - csattantam fel.
- Én vagyok a paraszt? Te három éven keresztül csevegtél Krisztiánkával, amihez egy büdös rossz szavam sem volt, sőt ahhoz sem, hogy amióta itthon van, többször találkoztál vele, pedig tudod, mennyire nem bírom.
- Te tudtad, hogy jóban vagyok vele, de arról nem beszéltél, hogy találkoztál a nővéremmel. Mégis miben hazudtál még nekem? Kezdem azt hinni, Lilinek igaza van, és tényleg megfektetted a nővéremet, mikor még Krisztián barátnője volt.
- Ez nem igaz, és ezt te is tudod! - kiabálta magából teljesen kikelve, mint egy őrült, de hozzá hasonlóan én is pontosan ilyen voltam.
- Már fogalmam sincs arról, mit is kellene tudnom.
- Itt állok előtted, és a szemedbe mondom, soha sem volt több köztem, meg a nővéred között, mint szimpla barátság.
- Köztem, és Krisztián között sem volt több.
- Ha így alakulnak a dolgaink, biztosra veszem, hogy az ágyában fogsz kikötni, - közölte velem ridegen Kristóf, én meg köpni, de még nyelni sem tudtam ezek után.
- Én tiszteletben tudom tartani azt, hogy a barátnőd. Soha sem csábítanám az ágyamba úgy, hogy ő ne akarná, és eszembe sem jutna kihasználni őt, - Krisztián hangjára mindketten összerezzentünk, mivel annyira belemerültünk a veszekedésbe, fel sem tűnt a jelenléte számunkra, ezért kissé cikis volt, amikor megpillantottuk az ajtónál.
- Te mit keresel itt? - támadt neki Kristóf.
- Johannához jöttem látogatóba, hogy közöljem vele a jó hírt. Bence magához tért, - válaszolta higgadtan Krisztián.
- Hála Istennek! - még soha sem éreztem, ekkora megkönnyebbülést. Annyira letört voltam Bálint miatt, hogy alig aludtam, és folyton azért imádkoztam, Bence épüljön fel, és imáim meghallgatásra leltek.
- Jó, elmondtad, most tűnj el! - Kristóf nem valami kedvesen közölte az én vendégemmel, az én szobámban, hogy kopjon le.
- Kristóf, erre nincs semmi szükség, ne csináld a fesztivált! - ordibáltam rá hisztérikusan.
- Tényleg jobb, ha elmegyek, nem szeretnék zavarni, - adta fel Krisztián, és elhagyta a szobát. Legszívesebben utána mentem volna, de Kristóf elkapta a karomat.
- Hogy lehettél, ennyire szemét? Csak azért jött ide, hogy elújságolja az örömhírt, erre így kellet elküldened? Mond csak, normális vagy? Attól, hogy nem vagy vele jóban, még nem kell így viselkedni vele az én házamban, az én szobámban.
- Ha én Bella pártját fogom, akkor te Krisztiánét.
- Az tényleg szembetűnő, hogy te tutira nem az enyémen állsz.
- Ez az egész kapcsolat dolog új nekem, ennél nem tudok többet adni magamból.
- Soha sem kértem többet, csak annyit, hogy ne folyton a nővéremet dicsérd, meg fényezd, hanem törődj velem is egy kicsit. Nem várom el a bonbonokat meg virágokat, de azt igen, hogy több időt tölts velem, és kommunikáljunk normálisan egymással.
- Rendben! - bólintott rá, majd hosszasan megcsókolt. Sajnos, nem ez volt az első, de sajnálatosan utolsó veszekedésünk sem. Mindketten csúnya dolgokat vágtunk a másik fejéhez, viszont megkönnyebbültünk, amikor kimondtuk a szavakat, bár nem voltak kedvesek, de legalább nem kellet továbbra is bent tartanunk magunkban. Ketten együtt mentünk be a kórházba megérdeklődni Bence pontos állapotát. Amikor először jöttünk be, akkor Bellával azt hazudtunk, hogy az unokahúgai vagyunk, amit szerencsénkre Bence szülei is megerősítettek, akik csak a baleset másnapján tudtak haza érkezni. Azóta több nap eltelt. A szünet előtti hetet borzalmasan éltem át, de nem akartam továbbra is hiányozni, bár úgy közlekedtem a folyosón, mint egy zombi, aki agyakat eszik. Képtelen voltam megemészteni a mellettem lévő üres szék látványát, miközben arra vártam, mikor is fut be Bálint az ajtón. Nem érkezett meg, bár mérget vettem volna rá számtalan alkalommal,  hallottam a hangját, de Elizáék szerint, - akik hozzám hasonlóan megtörtek - csak képzeltem, mivel arra vágynék a leginkább, hogy visszatérjen. A szülei karácsony előtti temetést szerveztek, amin mindannyian ott voltunk, még Bella is, viszont Bence akkor még kómában pihent magatehetetlenül. Nem tudnám találószavakkal leírni milyen is volt Bálint temetése, de abban biztos vagyok, hogy azért esett az eső, mert még az ég is megsiratta őt. Utána Krisztián, Bella, Kristóf, Dominik, Bianka, Eliza, Ricsi és én összegyűltünk Bencéék lakásán, és arról beszélgettünk, mennyire hiányzik mindannyiunknak Bálint, meg felidéztünk egy halom emléket. Most viszont Bence felébredt, bár kétlem, hogy tudomást szerzett volna arról mi is történt az öccsével, mert kétlem, hogy akkor felébredt volna valaha is. Az orvos szerint sok terápiával, meg gyógyszeres kezeléssel felépülhet, bár nem lesz olyan, mint régen, de az orvosok reménykednek abban, hogy az elszenvedett fejre mért ütés, ami érte őt nem okoz végleges emlékezetkiesést számára, bár erre nem mertek volna mérget venni. Bár, ők arról is meg voltak győződve, soha sem ébred fel.
- Bemehetek hozzá? - érdeklődtem az orvostól.
- Persze, de ne maradjon sokáig, és ne beszéljen neki a testvéréről, mert azzal csak kárt okozna, a szülei szeretnék neki elmondani.
- Azt mondta amnéziás, lehet, hogy nem is fog megismerni engem.
- Nem lehetünk benne biztos. Bár a szüleit nem ismerte fel elsőre, de az nem jelenti azt, más sem képes, - mondta a doki, majd elsietett, én meg végre bemehettem Bencéhez. Kristóf ellépet telefonálni. Nem tudom kit hívott, de eszembe sem jutott megkérdezni tőle, mivel túlságosan sejtettem a válaszát, amit egyáltalán nem akartam hallani. Belépve a helyiségbe, ahol Bence pihent elkapott egyfajta borzongás, ami visszaidézte bennem a rémesen rossz emlékeimet. A nővérem is figyelmeztettek, miszerint kíméljem meg a rossz hírtől, bár nekik is azt mondtam, mint előtte a dokinak, miszerint nem biztos, hogy egyáltalán megismer engem.
 - Szia! - álltam meg az ágya mellett. Bencéből csövek lógtak ki, és nem nézett ki valami szépen, így inkább nem részletezném, hogyan is festett a látványa, de annyit elárulók, cseppet sem volt valami fényes állapotban.
 - Szia! - suttogta halkan.
- Emlékszel rám? - kérdeztem meg tőle.
- Nem, ki vagy te? - az arcára erőltetett vigyorból sejtettem, kamuzik.
- Felvilágosítsalak?
- Nagyon hálás lennék érte.
- Hercegnő vagyok, a távoli királyságból, és azért jöttem, hogy kiszívjam a véredet, mert azzal örökön, sőt még tovább uralkodhatok.
- Sanyargatod az embereket?
- Még szép, - mások hülyének néztek volna minket, hogy ilyenekről csevegünk, de ennél nem kellet volna jobb téma.
- Nem adom a véremet.
- Én sem adnám, - értettem vele egyet.
- Pontosan tudom ki vagy, szóval nem veszem be ezt a mesét, - a kezével megérintette az enyémet, amitől könny csordult a szemembe.
- Nem is vártam el, viszont a doki azt mondta, amnéziád van, így sok személyre nem fogsz emlékezni. 
- Johanna, te kivétel vagy.
- Nem Johanna vagyok, hanem öööö, nem jut eszembe jobb név, szóval addig még maradok Johanna.
- Hányadika van?
- December huszonkilencedike, - válaszoltam neki.
- Boldog karácsonyt!
- Neked is! - már elmúlt karácsony, de nem igazán izgatott. Idén bármennyire is volt jó érzés, hogy ott van velem Viktor mellett Anita és Véda, attól még totál kiakasztott Bella, meg a néha-néha felbukkanó Lili, aki pontosan szentestére időzítette a felbukkanását. Aznap Lili nem csak velem, de Bellával is összekapott, így annyi is volt az örömünnepnek.
- Nem tudod mikor mehetek el innét? - nézet rám könnyes szemekkel, ami teljesen megfosztott a maradék vidámságomtól is, amit az okozott, hogy végre magához tért.
- Fogalmam sincs. Hogy érzed magad? - váltottam témát, nehogy Bálintról kérdezzen.
- Mindenem fáj, és olyan, mintha másnapos lennék. Mesélj valami jót, kérlek!
- Bella, a nővérem visszatért az életembe. Kristóffal állandóan veszekszünk. Hol Krisztián, hol Bella miatt, és kezdem úgy érezni, hiba volt összejönnünk, de nem adom fel, kitartok, küzdök.
- Bocsi, de elmondanád kik ezek, mert nem igazán ugrik be egyik sem, - ezzel sikerült beigazolnia, hogy nem mindenkire emlékszik, akire kellene.
- Bella a nővérem, Kristóf és Krisztián a barátaink.
- Nem rémlik.
- Mire emlékszel?
- Hogy mi járunk, vagy nem?
- Hóóó, mit mondtál? - azt hittem rosszul hallottam, amit mondott.
- Te a barátnőm vagy, nem?
- Basszus! - kiáltottam fel.
- Nyugi, csak vicceltem, bevetted. Tisztában vagyok vele ki vagy, de látnod kellet volna az arcodat, komolyan vicces volt, - a nevetése mosolyt csalt az arcomra, meg egy kis megkönnyebbülést, mert tényleg megijedtem. Bele se merek gondolni mi lett volna velünk, ha tényleg azt gondolja, mi egypár vagyunk, mert akkor biztosra veszem el kellet volna játszanom a barátnője szerepét, amihez per pillanat semmi türelmem nem lett volna hozzá.
- Hahaha! - forgattam a szemeimet. - Most mennem kell, még bejövök, kell valami?
- Nem, mindenen megvan, - rázta meg nehézkesen a fejét, a hülye kütyük miatt, amik akadályozták ebben.
- Azért hozok gyümölcsöt.
- Tudod, hogy nem szeretem a gyümölcsöt.
- Tudom, de kíváncsi voltam, hogy emlékszel-e erre.
- Sok mindenre emlékszem, amire nem szeretnék, - válaszolta alig hallhatóan.
- Pihenj, és gyógyulj meg minél hamarabb, nagy szükségem van rád.
- Nem, nincs rám szükséged. Eddig sem volt, ezután sem lesz. Rám senkinek nincs szüksége.
- Fogalmad sincs miket beszélsz, - mintha teljesen kicserélték volna őt. Előtte viccelődött, meg mosolygott, de ennek egy szemvillantásnyi idő sem kellett ahhoz, hogy olyan legyen, mintha nem az a Bence feküdne ott az ágyon, akit én ismertek, hanem egy rá hasonlótó érzelemmentes robot.
- Dehogy nincs, és veled ellenben én nem tartom magamban a gondolataimat.
- Majd találkozunk, - megindultam az ajtó felé, nehogy olyant mondjon nekem, amivel megtud bántani, és még szerencsére időben kiértem. megmondtam a nővéreknek, hogy nagyon is jól emlékezett rám, viszont több Bencére egyáltalán nem jellemző dolgot véltem felfedezni, amit talán, sőt biztosan a baleset váltott ki belőle.
- Emlékezett rád? - kérdezte Kristóf már az autóban ülve. Nem én vezettem, hanem ő.
- Igen, de rád, Bellára és Krisztiánra nem.
- Én az ő helyében örülnék annak, ha nem emlékeznék Krisztiánra.
- Ne kezd el ismét! - szóltam rá a barátomra.
- Ez az igazság.
- Könyörgőm fejezd be! - a homlokomat dörzsöltem, mert nagyon hasogatott a fejem.
- Beszéljünk inkább másról, - dobta fel az ötletet Kristóf.
- Inkább fogd be! - förmedtem rá. Egészen a házunkig nem beszéltünk egymással, ahol elváltak útjaink. Kellet egy kis magány, túlságosan zsúfoltak voltak a napjaim. Ha nem Bellával, akkor Kristóffal veszekedtem, így kellet egy kicsi csend, hogy sikerüljön észhez térnem a sokkból, amit Bálint halála váltott ki. Bella szerint azért nem török meg zúzok össze semmit, mert az agyam képtelen felfogni a történteket, és inkább elfojtom magamban a bánatomat, ami majd egy szép napot felszínre tör, mint a láva. Én is kezdtem azt érezni, hogy valami kezd felszínre törni, de annak semmi köze nem volt a fájdalomhoz, inkább úgy éreztem, hamarosan ismét visszatér az a furcsa érzés, amit akkor éreztem, amikor kinyitottam az ajtót Bellának a szalagavatóm estéjén. Valami megmagyarázhatatlan érzés kezdte éreztetni velem, nekem már nincs itt tovább maradásom. Azt hiszem, hamarosan eltűnők, viszont az a kérdés, hogy én vajon Bellához hasonlóan valaha vissza fogok térni, ha egyszer elmegyek? Nem tudom.

Johanna nővére 21. Fejezet Szalagavató

Johanna nővére
21. Fejezet
Szalagavató

,,Minél szürkébb és monotonabb a mindennapi taposómalomban végzett munka, kárpótlásként annál nagyobb szükségük van az embereknek a látványos ünnepi alkalmakra. A világ legnagyobb karneváljai és fesztiváljai egytől egyig olyan városokban zajlanak, ahol a pazar ünnepségek drámai ellentétben állnak az év többi napjával. "

Desmond Morris

Végre ez a nap is elérkezett, amit vártam is, meg nem. Először is úgy voltam vele, bármennyire is erőlködök tutira veszem, hogy el fogok taknyolni, bár bíztam Bálintban, miszerint elkap, ha esnék. Mégis kissé paráztam a beégéstől. Péntek reggel miközben a többiek az iskolapadban ücsörögtek, mi már korán reggeltől kezdve a csarnokban próbáltunk megállás nélkül, nehogy valami gond adódjon műsor közben, így minden apró momentumot átvettünk, hogy pontosabb legyen ki mikor érkezik, illetve távozik.
- Leszakad a lábam! - hisztizett egy évfolyamtársnőm, akin eszméletlenül nagy magassarkú cipő volt, pedig mindenki mondta neki, hogy próbán elég, ha papucs vagy sportcipő van rajta, mivel este csak egyszer fogjuk eltáncolni. Ő azt mondta, ,,a szépségért meg kell szenvedni", hát tényleg szenvedett.
- Most tartunk öt perc pihenőt, de utána mindent az elejéről! - kiáltotta el magát az igazgató, mire mindannyian megrohamoztuk a lelátót, hogy legalább egy kicsit ülni tudjunk. Szerencsére nem volt kötelező elhoznunk az esti táncosruhánkat, bár az utolsó próbán úgy is eltáncoltuk a táncunkat, hogy rajtunk volt a fehér menyasszonyi ruhánk, hogy betudjuk mérni kinek mekkora hely kell a mozgáshoz meg hasonlók. Bálintnak dőlve szuszogtam, mivel kissé lefárasztott a sok próba. Eliza a mosdóba ment, Ricsi meg telefonálni, mivel az apja hívta, és vele muszáj volt beszélnie.
- Gratulálok, egyre kevesebbszer lépsz a lábamra, ez már fejlődés.
- Köszönöm Bálint, ez nagyon jól esett a pici szívemnek.
- Meg is lepődtem, - ismerte el a mellettem ülő, miközben a hülye mobilját nyomkodta. Még ahhoz sem volt lelkierőm az őrült próba miatt, hogy haza telefonáljak, vagy írjak Viktornak egy üzenetet, amiben jó utat kívánok neki, mert ő ma utazik dél környékén Törökországban, és csak hétfőn jön haza egy fontos üzleti ügy miatt. Kicsit szomorú voltam miatta, mert mindent úgy terveztem itt lesz velem, de aztán közbejött ez az egész, aminek köszönhetően több  mint száz kilométer választ el minket egymástól.
- Ja, én is.
- Szalagavató után mit tervezel? - érdeklődött, miközben a többieket vártuk, meg azt mikor is húzhatunk innét jó messzire.
- Kristóf bulizni szeretne, szóval lehet beugrunk valahová. És te?
- Én megbeszéltem Ricsivel, hogy benézünk a Csillagba.
- Azt nem zárták be?
- De, csak egy utolsó bulit még tartanak, és ingyenes lesz a belépés.
- Az király! - soha sem szerettem odamenni, sőt kifejezetten olyan hely számomra a ,,Csillag", ahová csak is kényszerítés árán voltam képes betenni a lábam, máskülönben esélytelen volt minden próbálkozás. Amikor ott buliztunk a perceket számoltam mikor lépünk le onnét, mert baromira irritált a mocskos fal, amiről potyogott a festék, meg minden csupa hányadék volt. Komolyan, a hideg futkosott a hátamon miatta.
- Gondolom nem jöttök oda.
- Ki van csukva, hogy még utoljára is betegyem oda a lábam védőoltás nélkül, - fejeztem ki magam elégé kedvesen, mert legszívesebben közöltem volna, mennyire szar egy hely, és baromira örülök, amiért valakinek volt annyi esze, és bezáratta.
- Tudod te milyen jókat hánytunk ott Ricsivel? - fordult felém dühösen Bálint. Éppen ekkor ért vissza hozzánk az említett illető.
- Hol hánytunk jókat? - érdeklődött leülve mellém.
- Csillagról mesélek Johannának, - avatta be azonnal Bálint. Bele  kezdtek a sztorikba, amik nagy részében ott szerepelt a hányás, és az elázás szó mindaddig, amíg az igazgató ránk nem szólt, hogy újra próbáljunk. Reggel nyolctól egészen délután kettőig tartott a megbeszélés köztünk diákok, meg tanárok között, akik nem jutottak velünk sehogy sem dűlőre azzal kapcsolatban, hogyan is helyezzék a székeket, amiken majd mi foglalunk helyet, mert nagyobb teret akartak adni a táncunknak. A végére már annyira beleuntunk az egészbe, hogy simán leléptünk, bár ez nem igazán tetszett a tanároknak, de készülnünk kellet nekünk lányoknak az esti szalagavatóra. Sokan el se akartak emiatt jönni próbára, viszont mivel nem kellet bemennünk suliba, ezért ennek ellenében több órán keresztül szívták a vérünket. Fáradtan, izzadtan, éhesen, és hisztisen estem haza, miközben a POKOLBA kívántam az egész napot, meg mindent, ami még rám várt.
- Idáig tartott a próbátok? - lépett oda hozzám Anita, miközben fáradtan támasztottam a falat az előtérben, miközben azon erőlködtem hogyan akasszam fel a kabátomat a fogasra. Nem volt egy könnyű menet, mert leszakadtak a karjaim, ahogyan a lábaim is kezdtek csődöt mondani.
- Igen, és nem akartak elengedni minket, - mondtam szomorúan.
- Mindjárt jön a fodrász, siess! - tapsikolt párat, én meg elégé morcosan néztem rá. Végül sikerült annyi erőt összeszednem, hogy sikerüljön felakasztanom a kabátomat.
- Nem megy olyan könnyen, - morogtam elhaladva mellette.
- Siess! - parancsolt rám Anita.
- Oké! - nyögtem fel. A szobámba siettem, és ledobtam a táskámat a szőnyegre. Bianka nem tartózkodott bent, amit kicsit furcsának találtam, mert ő előbb eljött a próbánkról, mint én. December hat óta nem beszéltünk olyan sokat egymással. Ebben szerepet játszott a költözési tervei, meg a vele kapcsolatos aggodalmaim is, mivel úgy gondoltam nem ez a megfelelő pillanat rá, de az ő élete meg az ő döntései, amibe nekem nincs beleszólásom. Még Dominikról sem volt hajlandó velem beszélni. Ő nem hozta fel a témát, én pedig nem erőltettem azzal, hogy elmondjam neki mindent láttunk Kristóffal. Olyan zavaros volt ez az egész sztori, de leginkább az bántott engem, miszerint valójában semmi közöm sem volt Biankához meg az életéhez, csak annyit tehettem, végig nézem az eseményeket.
- Itt a fodrász! - kiabálta be nekem elhaladva a szobám előtt Anita.
- Mindjárt megyek, csak letusolok! - kiabáltam neki vissza, és összeszedtem a holmim, amit utána felveszek. Kockás inget kerestem, meg itthoni melegítőt, amiben kényelmesen végig tudom ülni, miközben a hajamat csinálja a fodrász. Gyorsan letusoltam, majd felöltözve rohantam is le a nappaliba, ahol már bekészülve várt rám Linda, aki már évek óta a családom barátja. Anyuval régebben egy általánosba járt, azóta nem találkoztunk vele, amíg be nem következett az a súlyos baleset, amiben anyukám életét vesztette édesapámmal együtt.
- Szia, bocsi a késésért, csak az előbb értem haza, - rohantam oda hozzá, és elfoglaltam a helyemet a széken.
- Szia! - nézett rám Linda vigyorogva. - Akarod hogy várjunk egy kicsit?
- Nem, úgy is egy csomó időt elvesz, míg megszárad a hajam, meg mire minden tincs a helyére kerül, - még csak az kellene, hogy emiatt elkéssek a saját szalagavatómról, hiszen így is necces volt a sok hülye miatt, akik mára tették az utolsó főpróbát. Ezek után a fürdőbe megmosta a hosszúra nőtt hajamat, amiből szinte már csak pár száll volt barna, annyira kikopott belőle a festék. Igaz már jó régóta nem tettem rá újat, de rémisztő milyen hamar eltűnt belőle, pedig sokkal tartósabbnak kellet volna lennie.
- Befessük gyorsan, vagy inkább maradjon így? - érdeklődött Linda, amikor a nagy tükörben nézegette a vizes, kócos, borzalmasan égnek álló hajamat.
- Maradjon így, - inkább azt választottam, mert túlságosan féltem attól, mennyire nehéz lenne levakarni a fülemről meg a nyakamról, ha véletlenül összeken.
- Szőke. Nem tudom, de nagyon furcsa így látni téged.
- A barna után, nekem is furi.
- Mindegy, becsavarom, aztán beülsz a bura alá, és megszáradsz, - közölte a további terveket velem. Linda nem szerette a hajszárítót, mivel úgy gondolta az csak  szétcseszi a hajam, így a kissé régi buráját cipelte magával mindig, bár legszívesebben a fodrászszalonban szeretett vendégeket fogadni, de velem kivételt tett, ha felhívtuk.  Ez most sem volt másképpen. Négyre sikerült nagy nehezen összehozni a hajamat, amit a fejem tetején összefogott, és onnét omlott le a hátamra teljesen begöndörítve. Reménykedtem benne, hogy a hülye gumi képes legyen megtartani, mert nagyon jól mutatott így, amihez a sminkem is passzolt. Öt előtt sikerült felvennem a ruhámat, amiben majd ballagni fogok a ballagáson, és amit pár hete sikerült csak véglegesen eldöntenie az osztálynak, miszerint ne matrózblúz legyen a lányokon, hanem kék színű blúz, meg rövid fekete szoknya.
- Meg vannak a meghívok? - kérdeztem izgatottan Anitát, amikor már teljesen összekészültünk. Ő fekete estélyit vett fel, amihez gyöngynyakláncot és karkötőt viselt kiegészítőnek, míg Védán piros szoknya volt, ami még az enyém volt, csak már kicsi rám.
- Persze, eltettem, - mondta megmutatva a táskájában lapuló meghívókat, amiket tegnap előtt kaptunk kézhez.
- Mobilom nálad van?  - folytattam tovább, nehogy itt hagyjunk valamit.
- Igen. A szoknyád hol van?
- Betettem védőcsomagolásban a csomagtartóba, és kétszer is leellenőriztem, hogy benne van-e.
- Más nincs, amit vigyünk?
- Nem, minden meg van, indulhatunk, - mondtam neki kissé idegesen. A pánik egyre jobban eluralkodott rajtam, ahogyan egyre közeledett az öt órás kezdett, de szerencsére sikerült épségben elfuvaroznom őket a csarnokhoz, ahol különváltunk egymástól. Én megkerestem az öltözőt, és letettem a ruhámat, meg Elizával egymást nyugtattuk, mert hozzám hasonlóan benne is ott volt a para, nem is kicsit. Ezt csak tetézte, amikor eljött az öt óra, és Bálint nem érkezett meg. Hívtam, de nem vette fel, ahogyan Bence sem. Szóltam a tanárnak, aki elment telefonálni, hiába, ő sem járt sikerrel. Bálint nem jött el. Miközben a szalagot tűzték fel ránk, még reménykedtem, hogy hirtelen befut, aztán beáll a helyére mellém, mert úgy álltunk fel, hogy egy fiú, és egy lány, de nem jött.
- Hol van Bálint? - kérdezte tőlem az egyik fiú osztálytársam, mivel én voltam hozzá a legközelebb, mert éppen akkor tűzték fel Ricsire a szalagot, így tőle nem tudták megkérdezni a többiek, tehát maradtam én.
- Nem tudom, - válaszoltam a fejemet rázva.
- Akkor most nem is fogsz táncolni? Csak mert ti is bent vagytok - érdeklődött egy tőlem nem messze álló lány.
- Majd megoldjuk, ne ez legyen a legnagyobb gondod, - förmedtem rá ingerülten, mert tudtam, Bálint okkal késik, és baromira nagynak kell lennie a dolognak, ami képes távol tartani őt ettől. Egész héten azon pörgött, mennyire szuper lesz a mai napunk, most meg pont ő hiányzott. Nem, itt valami nem volt rendben.
- Inkább fogd be a pofád, túlságosan kinyílt! - vicsorgott rám az előbbi lány.
- Ne akard, hogy itt mindenki előtt verjelek laposra, nem vagyok túlságosan jó kedvembe, - vicsorogtam neki vissza.
- Hülye csicska! - fújtatott az nyomorult, mert nem tudtam rá mást mondani.
- Én vagyok a csicska? Te lotyó! - vágtam bele a képébe.
- Fejezzétek be! - szólt ránk az egyik tanár, aki ott állt mögöttünk, és hallotta a beszélgetésünket. Elhalkultunk, amíg tartott a szalagtűzős ceremónia. Az első rész vége után kifáradtunk a helyiségből, mivel addig amíg öltöztünk egy zongorista meg egy énekesnő szórakoztatta a közönséget. A telefonomat elkértem Anitától, és ismételten a fiúkat hívogattam felváltva, amikor Kristóf bukkant fel mellettem.
- Hú, de jó, hogy itt vagy. Azt hiszem történt valami Bálinttal és Bencével, mert egyikük sem veszi fel a mobilt, hiába hívom őket, - ecseteltem neki zavartan a tényállást, miközben a többiek már régen elkészültek. Éppen ekkor adta meg magát a hajamban a hajgumi, aminek köszönhetően a hajam elterült, minden száll más irányba.
- Nyugi, ne aggódj, tudom a táncot, szóval beállok a helyére, - nyugtatott két csók között Kristóf.
- Elfogom rontani, - már szinte totál könnyes volt a szemem a pániktól, ami eluralkodott rajtam, meg az aggodalomtól, mert fogalmam sem volt arról hol lehetnek a fiúk, hiszen itt kellene lenniük.
- Nem, minden rendben lesz, de öltözz! - szólt rám ezzel észhez térítve engem. Bent az öltözőben Eliza segítségével magamra húztam a ruhám, és a hajamat is megigazítottam egy póthajgumi segítségével.
-Mond, hogy nem csak túlreagálom azt, hogy nincs itt Bálint! - fordultam Eliza felé, aki már a sminkem rendbetételénél járt éppenséggel.
- Majd ha ennek vége, Bálint személyesen elmondja miért nem jött el,- válaszolta Eliza.
- Te tudsz valamit, amit én nem! - csattantam fel, és elhúztam a fejemet a keze elől, amivel megpróbált nyugton tartani, míg a szemeimet festette.
- Nyugodj meg! - kiáltott rám dühösen. - Ha tudnék valamit, már elmondtam volna. Feleslegesen aggodalmaskodsz nem érsz el vele semmit, maximum annyit, hogy nem tudsz koncentrálni, és elrontod a táncot. Kristóf beugrik Bálint helyére, ezt már ledumáltam a többiekkel is, szóval nem lesz semmi gond, csak figyelj oda.
- Oké! - bólintottam rá, és a továbbiakban megpróbáltam nyugton maradni. Nem volt könnyű, mert belül is éreztem, valami nincs rendben. Ezen az sem segített, hogy sokan összesúgtak mellettem, amikor Kristóf kezét szorongatva elhaladtam mellettük. Azt gondoltam azért teszik, mert még nem tudatosult bennük, hogy én és Kristóf egypár vagyunk, de aztán rádöbbentem, ők nem ezen csámcsognak, hanem valami egészen máson. Az ajtóban sorakoztunk fel várva a zene kezdetére, miközben mindenki a helyét kereste, és fel s alá futkosott.
- Ügyes legyél! - suttogta a fülembe Kristóf.
- Ugye tudod, hogy már nem él a fogadásunk? - néztem fel rá mosolyogva.
- Tudtam, hogy nem bírnád ki egy teljes hónapig.
- Öcsém, én több éven keresztül kibírtam.
- De most van egy dögös pasid, aki nem hagyja neked a koplalást.
- Kristóf! - kiáltottam rá.
- Most megcsókolnálak, de annyi festék van rajtad, hogy jobban járnék, ha a falat nyalogatnám.
- Viccesnek hiszed magad?
- Nem hiszem, hanem tudom.
- Mi jövünk!- szalad el mellettünk az izgatott osztályfőnök. Minden elcsendesedett, és felhangzott az a bizonyos zene, ami jelezte nekünk, hogy irány, menjünk elfoglalni a helyünket. A próbán megbeszéltük, hogy lesz egy bevonulós zene, aztán több zene összevágásából fog kijönni az egész táncunk zenéje. Na, ezt szépen körülírtam. Minden idegességem ellenére sokkal jobban sikerült a közös táncunk, mint a délelőtti próbán. Itt is volt egy-két rontás (egyikhez sem volt közöm), de sikerült mindent úgy visszaadnunk, ahogyan azt hónapokig gyakoroltuk. A végén meghajoltunk, és mindenki levegő után kapkodott.
- Köszönöm, hogy beugrottál! - hajoltam közelebb Kristófhoz, aki hozzám hasonlóan magát legyezte a meleg miatt.
- Nincs mit! - most már megcsókolt, nem törődött tovább azzal, mennyi smink is van rajtam. Na, ennek már örültem. Míg mi ott álltunk, kissé kellemetlen volt nézni, ahogyan a lányok az édesapjukkal táncolnak. Nekem mindig hiányzott az édesapám, de az még jobban, hogy nem tudott velem lenni az életem fontosabb pillanatainál, amikor éppen szükségem lett volna rá, ahogyan anyukámra. Nem tudom mit mondanának, ha most itt lennének velem. Talán büszkék lennének arra, hogy felnőttem, és boldog vagyok, vagy talán szomorúak lennének, vagy nem is tudom. Mindig úgy képzeltem el őket, hogy büszkék rám, amikor engem néznek.
- Mi a baj? - érdeklődött Kristóf magához ölelve engem. Nagyon figyeltem, hogy az a szép hófehér inge ne legyen alapozós, de nem volt egy könnyű dolog.
- Hiányoznak a szüleim, - vallottam be szomorúan.
- Én lehet, hogy nem vagyok az édesapád, de szeretnélek felkérni egy táncra, - amint gyorsan a hang irányába fordultam, szó szerint leesett az állam. Dénessel találtam magam szembe, akin már semmi nyoma nem volt annak a mérhetetlenül nagy szenvedésnek, amit akkor láttam, amikor beugrottam hozzá meglátogatni őt.
- Basszus, most ugye csak álmodom? - nyögtem ki a szavakat döbbenten. Megborotválkozott, és kiöltözött. Nyoma sem volt annak a hajléktalanforma embernek, aki akkor volt, amikor Liliána elhagyta őt, ismételten lelépve Isten tudja hová.
- Kellet neki egy kis noszogatás, de összekapta magát, - suttogta Kristóf halkan a fülembe.
- Nagy a hangzavar, de attól még hallottam, amit mondtál - nézett a fiára kissé dühös tekintettel.
- Örömmel táncolok veled, - fogtam meg Dénes felém nyújtott kezét, és elmentünk táncolni. Tényleg emlékezetes lett ez a pillanat számomra. Táncoltam a lehető leggyönyörűbb ruhában, és olyan emberek voltak részesei eme nagyszerű pillanatnak, akiket szeretek. Krisztián is felért egy táncra, amit Kristóf nem nézett valami barátságos szemmel,de az apja rászólt, így nem csinált jelenetet ebből a kis dologból, mert felfogta mennyit is jelent számomra ez az egész. Anita minden pillanatot megörökített a fényképezőgéppel, meg a telefonjával, így egy halom fotóm lett magamról, meg Védáról, aki kicsit unta az ünnepséget, viszont nagyon tetszett neki a táncunk, amiről élménybeszámolót tartott haza felé menet. Kristóf vezette a kocsim, mivel nem volt kedvem levenni magamról a fehér ruhámat, ezért átpasszoltam neki a kulcsaimat. Legnagyobb megdöbbenésemre Bianka meghívta Dominikot a szalagavatóra, aki után szintén velünk tartott a házunkba egy koccintásra, meg megvárni, amíg átöltözök, hogy aztán lelépjünk bulizni. Bence és Bálint sem vette fel a telefonját, ezért egy idő után már nem hívogattam őket őrült módjára, így is vagy ezerszer tárcsáztam mindkettőt, sőt ne felejtkezzünk meg a rengeteg üzenetről, amiket nekik írtam.
- Nyitom! - közöltem a többiekkel, amikor meghallottam a csengő hangját, mivel már mindenki leült kezében a pezsgőjével, míg én az őrült hangulatomnak köszönhetően gyorsabban tudtam közlekedni. Helyesbítve, azért nyitottam én ajtót, mert én voltam hozzá a legközelebb. Időközben levettem a lábaimról a cipőm, viszont a fehér ruhámat még mindig magamon tartottam, annyira beleszerettem. A többiek azzal viccelődtek, hogy azért ne ebben aludjak, ha lehet. Nehézkesen sikerült elvergődnöm a bejártati ajtónkhoz, és végre kinyitottam. Amint kinyílt az ajtó, megcsapott engem valami megmagyarázhatatlan érzés, amit előtte még soha sem éreztem. Olyan volt, mintha valaki kiakarta volna rángatni a szívemet a mellkasomból, és borzalmasan fájt ott bent lenni a házban. Ha Kristóf nem fog meg, simán elterültem volna a földön, mint egy zsák.
- Szia húgi, haza jöttem! - üdvözölt a három éve eltűnt nővérem Bella.