Johanna nővére 12. Fejezet Döntések

Johanna nővére
12. Fejezet
Döntések

,,Már meghoztad a döntésedet. Most már nincs mit tenni. Te választottad ezt, neked is kell együtt élned vele."

Jennifer E. Smith

 

Életemben először nem tudtam mit kellene tennem. Minden reggel felkeltem, elmentem suliba, délután haza estem, és úgy éltem, meg mozogtam, mint egy zombi. Így telt el három teljes napom. Kristóf totálisan elcseszte a kedvem. Gyűlöltem magam, amiért kezdtem többet érezni iránta, miközben totálisan tisztában voltam vele, mekkora egy szemétláda, bár ez elégé enyhe kifejezés volt rá, meg arra, amit művelt. Utáltam magam, amiért azt hittem, talán valaha is több lehet köztünk, mint barátság. Másodszor Liliána készített ki, mert tisztában voltam vele, titkol valamit előlem, de sehogy sem tudtam kiszedni belőle.
- Úgy viselkedsz, mint egy zombi, - közölte velem ridegen Bianka, miközben a vécében mostuk a kezünket. Újabb fárasztó napon voltam túl, és semmi más vágyam nem volt, mint haza húzni aludni.
- Aha! - nyöszörögtem.
- Sápad vagy, úgy járkálsz nap, mint nap, mint egy élőhalott, sőt alig beszélsz.
- Aha!
- Seggfej Kristóf műve miatt vagy ennyire ki, vagy azért, ami velem történt? - nem akartam vele beszélni, sőt senkivel sem arról, miért is vagyok ennyire magam alatt a szokásosnál is jobban.
- Én...- hiába erőlködtem azon, hogy megbeszéljem vele a problémáimat, képtelen voltam kimondani a gondolataimat, amik kezdték szétfeszíteni a fejemet.
- Ma megyek, - váltott témát Bianka, és rohadtul hálás voltam, amiért csak ennyit mondott, mégis tisztában voltam vele hová is megy. A szülei kiakadtak, amikor megtudták az igazságot, aminek az lett a következménye, hogy elintézték a lányunknak a mielőbbi beavatkozást. Tegnap sokáig beszélgettünk róla telefonon, de erre egyáltalán nem tudtam mit mondjak neki, vagy hogyan vigasztaljam, bár Bianka kemény, erős lány, mégis megviseli a dolog, ami egész életére kihatással lesz.
- Elmenjek veled? - kérdeztem meg tőle. A kézmosóba kapaszkodtam, annyira szédültem, és rosszul voltam.
- Nem, nem kell, egyedül is el tudom intézni, - utasított vissza, és bár egy részem ott akart volna lenni vele, mint lelki támaszték, addig a másik részem hálás volt neki, amiért ezt nem várta el tőlem.  Borzalmasan elszomorított az, amit tervezett tenni. Tisztában voltam vele, Bianka túlságosan fiatal ahhoz, hogy anyuka legyen, hiszen még csak most múlt el tizennyolc, érettségi előtt áll, a barátjával szakítottak, nincs jövedelemforrása, mégis fáj, hogy ezt teszi. Én képtelen lennék rá. Ez is olyan, aminek van pro illetve kontra érv ellene meg mellette is. Ő ezt gondolta a lehető legjobb megoldásnak, és ebbe senkinek nincs beleszólása, sőt semmi köze ahhoz, hogyan dönt, mert ez csak is az ő élete, nem pedig másé.
- Sok sikert hozzá, - suttogtam minden erőmet összeszedve. Elhátráltam a csaptól, összeszedtem a cuccaimat, meg sem álltam a kocsimig. Hatalmas piros pont nekem, amiért egyszer sem bőgtem el magam, pedig nagyon fojtogatott a sírás. Beérve a házba oltári nagy lármára lettem figyelmes, ami a nappali felől jött. Közelebb érve világossá vált számomra kiktől eredt a hangzavar. Liliána és Dénes egymás fejéhez vagdostak dolgokat, sajnálatos módon ezt nem csak képletesen értetem.
- Folyton menekülsz, mert képtelen vagy szembenézni a múltaddal, - vádolta be Dénes. Lili éppen az egyik borosüveget szorongatta a kezei között, amit készült eldobni.
- Én menekülök? Én nem menekülök! - kiabálta Liliána, majd elhajtotta Dénes felé az üveget, ami szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségére nem találta el, helyette a fehér falon sikerült nyomott hagynia a vörösbornak. Ennek Viktor tuti nem fog örülni.
- Oh, dehogy nem! - förmedt rá Dénes felkelve a földről, ahová akkor került, amikor a felé repülő üveg elől tért ki. - Itt lenne az ideje, hogy leszámolj a múltaddal, és mindent bevallj.
- Nincs semmi, amit be kellene vallanom, - sziszegte Lili, majd egy újabb alkoholos üveget vett a kezébe.
- Tedd azt le! - avatkoztam közbe, amikor már tényleg nagyon elfajultak az események. Ha tovább hallgattam volna, akkor lehetséges, sőt biztos, a következő üveg már telibe találja Dénest, akit a mentő fog elvinni.
- Te ebből maradj ki! - parancsolt rám Dénes.
- Az én házamban vagy, szóval van beleszólásom a dolgokba, - emlékeztettem erre az apróságra.
- Ez Viktor háza! - ordibálta vissza nekem Kristóf apja, akin látszott mennyire felhúzta őt anyám húga.
- Rosszul tudod, mivel a ház az enyém, és Belláé, mivel már elmúltunk tizennyolc évesek .  Benne volt a végakaratba, - emlékeztettem.
- Tűnj a szobádba! - Csatlakozott be Lili is a beszélgetésünkbe.
- Nekem te ne mond meg, hogy mit csináljak. Ha valami nem tetszik, akkor fogjátok magatokat, és ott az ajtó, lehet menni. Ezt a kupit ti okoztátok, csináljatok szépen rendet, - közöltem velük, mint egy felnőtt a gyerekeivel, bár abban a pillanatban úgy éreztem én vagyok az egyetlen felnőtt a nappaliban.
- Kinek képzeled magad, hogy így beszélj velem? - támadt nekem Lili.
- És te kinek képzeled magad, hogy más házában, más tulajdonát csak úgy a falhoz vágd? Figyelj, nem tudom mi bajotok van egymással, de nem ez a megoldás rá.
- Akkor légy olyan aranyos, és küld el őt innét! - bökött Dénes felé az ujjával.
- Addig nem megyek el, amíg nem tisztázzuk, amit kell, - Dénes hajthatatlannak tűnt.
- Mégis mit kéne tisztáznunk? Csak ,,dugaszoltunk" egymással, - sajnos Liliána nem pont a ,,dugaszoltunk" szót használta.
- Neked csak ennyi volt? Sima ,,dugaszolás"? - Dénes sem a ,,dugaszolás" szót használta.
- Titeket nem zavar, hogy itt vagyok? Ki kéne mosni a szátokat szappannal! - fröcsögtem a szavakat undorodva. Már elmúltam tizennyolc, még sem szerettem a szeretkezés szinonimáit, tudom ez egyesek szerint prűdség, vagy micsoda, de akkor sem szeretem, amikor csak így dobálóznak a szavakkal.
- Voltak jó pillanataink, de semmi több, - Liliána totális nyugalommal közölte ezt Dénessel, én meg csak lestem.
- Tehát azért tudtad, hogy kórházban vagyok, mert megtudtad Dénestől, igaz? - fordultam Lili felé, aki végre letette a másik borosüveget a kezéből, egyenesen vissza a helyére, ahová tartozott. Ekkor vált egyértelművé mit is titkolt előlem egész végig. Ők együtt voltak Olyan értelemben. - De miért kamuztatok nekem mindketten? Te azt mondtad Viktor értesített, amikor Lilit lecsukták, de miért?
- Vannak dolgok, amik csak ránk tartozik, - pufogta Lili.
- Gratulálok! - bólogattam, meg megtapsoltam őket.
- Lekopnál?! - nézett rám elégé csúnyán Lili.
- Három teljes napig zombi üzemmódban éltem, és egyszer sem kérdeztétek meg, hogy vagyok. Tudod mit? Itt hagylak benneteket, nyugodtan összetörhettek akármit, nem izgat, - vontam meg a vállaimat.
- Miért van az, hogy mindennek rólad kell szólnia? - fújtatott Lili.
- Mert már rólad eleget szólt minden, kell a kis frissítés, - mosolyogtam rájuk nézve, aztán sarkon fordultam, és otthagytam őket. Természetesen a vita ott kezdődött, ahol én miattam abbamaradt, sőt újabb üvegcsörömpölés  hallatszott ki a nappali felől. Viktor akkor ért haza pont, amikor még jobban felerősödtek a hangok a mi kis cuki nappalinkban.
- Mi folyik itt? - érdeklődött tőlem, amikor belépett az ajtón. Nyomában Anita is megérkezett, ami sokkal jobban megdöbbentett, mint a két idióta  veszekedő.
- Lili és Dénes veszekednek a nappaliban, és próbáltam leállítani őket, de nem hallgattak rám, - magyaráztam döbbent képet vágva, mert tényleg megdöbbentett az, hogy pontosan egyszerre értek be szó szerint az ajtón.
- Mindjárt lenyugtatom őket, ezt vidd be a konyhába, és eszedbe se jusson odajönni, bármi is történik, - adta át a kezében szorongatott szatyrokat, majd megígértette velem, amit meg kellet, aztán el is tűnt. Anita már a konyhában forgolódott, amikor becsatlakoztam hozzá, és segítőkészen elpakolásztam a vásárolt dolgokat.
- Már kérdezni akartam, de inkább nem piszkáltak, hogy történt veled valami? Nagyon szomorú képet vágtál, és alig beszéltél velünk - Anita szólalt meg elsőnek. Ő volt az egyedüli, aki képes volt megkérdezni tőlem, mi bajom, mivel őt érdekelte is.
- Emlékszel, amikor a vécében beszélgettünk, és azt mondtam kezdek szerelmes lenni egy fiúba?
- Igen, - bólintott.
- Az a fiú egy szemétláda volt velem, és azt mondta a barátainak, hogy még neki sem tettem szét a lábaimat, miközben én azt hittem legalább barátok vagyunk, de kiderült tévedtem. Az egyik barátnőm terhes, és ma veteti el a babát, miközben a lelkem azért síkit, akadályozzam meg, de képtelen vagyok rá. - Egyre nehezebben ment elárulni a problémáimat, mégis úgy éreztem, megfulladok, ha nem mondom el valakinek, akinek a vállát nem nyomják ilyen dolgok. Anita átölelt, belőlem meg kitört a bőgés. Régebben soha sem sírtam, mostanában meg folyton elbőgőm magam, mintha én is terhes lennék, pedig az lehetetlenség, vagy én vagyok a következő Szűz Mária.
- Mekkora egy paraszt! - véleményezte le Kristóf viselkedését, miközben a hátamat simogatta, és azt hallgatta hogyan sírok. Olyan jó volt, hogy átölelt, mert rajta kívül nem sokan szoktak magukhoz szorítani, meg amúgy is hiányzott az anyukám.
- Még csak bocsánatot sem kért, - szipogtam. Nem fojtottam el a könnyeimet, mert tudtam, egy kiadós sírás hatásosabb lesz, mint bármilyen gyógyszer. Ezek után megkértem, senkinek se mondja el továbbra se azokat a dolgokat, amiket elmondtam neki, bár bíztam benne, de jobban szerettem, ha valaki megígéri. Addig maradtunk így, amíg a nappaliból már semmiféle csörömpölés meg veszekedés nem hallatszott ki.
- Amúgy, jól láttam, hogy te meg Viktor együtt érkeztetek? Hol van Véda? - tettem fel neki a kérdéseimet, miután sikerült megnyugodnom.
- Véda ma az egyik barátnőjénél alszik, és visszatérve Viktorra, hát ő csak haza hozott.
- Azta! - vigyorogva tapsikoltam, mint egy elmebajos.
- Csak elhozott, mert meglátott a boltból kijönni a sok cuccal, és elhozott.
- Te elpirultál, - mutattam rá a valós tényre. Viktor meg Anita között elkezdtek alakulni a dolgok, amiknek  nagyon, de nagyon örültem, viszont a Dénes- Liliána ügynek már kevésbé.
- Nem is, - tiltakozott mosolyogva. - Csak annyit tennék hozzá, hogy így sokkal emberibb.
- Yes! - tapsikoltam tovább, sőt még örömtáncot is lejtettem.
- Neked elmentek otthonról? - Lilivel találtam szembe magam, aki tényleg úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról.
- Most velem is össze akarsz veszni? Nem volt elég vitában részed? - tettem csípőre a kezeimet.
- Kimondta, hogy ugass bele? - vágott vissza nekem.
- A mérhetetlen nagy szeretettem, - sziszegtem.
- Amúgy van már ruhád a szalagavatódra? - váltott témát Lili elhaladva mellettem.
- Nincs, - válaszoltam röviden. - Dénes elment, vagy még itt van?
- Nappaliban beszélget Viktorral, - felelte Lili a hűtött dézsmálva.  - Mi lesz a kaja? - kérdezte Anitától.
- Bolognai spagetti vagy palacsinta? - várta tőlünk a választ Anita.
- Palacsinta, - vágtam rá gyorsan, még mielőtt Liliána megelőzött volna.
- Oké! - egyezett bele Anita, én meg megindultam volna a szobámba, ha Lili nem kapja el a kezem, és ránt vissza a konyhába.
- Készülődj össze, evés után elmegyünk ruhát nézni, - közölte velem, aztán elengedett.
- Miből gondolod, hogy veled szeretnék ruhákat próbálgatni? - ráncoltam össze a homlokom.
- Ne légy gyerekes! - förmedt rám Lili. - Nem vagyok olyan kedvembe, hogy elviseljem a te hülyeségeidet is, szóval ajánlom ne feszegesd a határaimat.
- Inkább nem veszekszek veled, de nem azért, mert annyira berezeltem, hanem mert túlságosan fáradt vagyok hozzá, - fújtattam.
- Kezdesz olyan lenni, mint Bella.
- Fogd be! - kiáltottam rá, mert ez volt a legaljasabb dolog, amit a képembe vághatott.
- Menj, mi addig meg csináljuk a kaját, utána pedig indulunk, - mondta nekem Lili, aztán oda sétált Anitához, aki már neki is állt elkészíteni a palacsintákat. Legszívesebben én is vitába kezdtem volna Liliánával, de tudtam, semmire sem jutottam volna vele, csak magamat idegesíteném, meg a jelenlévőket, akiknek végig kellene hallgatni. Pufogva, de felmentem a szobámba, és ledőltem egy kicsit aludni. Anita hangja zavart fel álmomból, aki szólt, hogy elkészültek a palacsinták, mehetek enni. Olyan volt, mintha csak két percre feküdtem volna le, pedig két teljes órát átaludtam, mégis úgy éreztem magam, mint a mosott rongy. Nehézkesen, de sikerült levergődnöm enni, aztán megint visszavánszorogtam a szobámba, hogy összeszedjem magam, majd Lilivel és Anitával kiegészülve beszálltunk a kocsimba.
- Vezessek? - érdeklődött Lili, miután látta mennyire álmos fejem van.
- Nem kell, - ráztam meg a fejem, és elindítottam az autót.  Lili egyik ismerősének van egy esküvői ruhaszalonja, ahová most érkeztek új ruhák, amik Liliána szerint pont olyanok, amilyenek nekem tetszenek, pedig fogalma sincs arról, milyen is az én ízlésem. Soha sem beszélgettünk ilyesmiről, ahogyan Bellával sem sokat társalgott, mert a nővérem a barátnőivel ment el ruhákat nézegetni.
- Hűha! - Anita volt az első, aki belépett az üzletbe rögtön Lili után, én viszont kicsit haboztam, majd mivel nem volt más választásom, és nem akartam, hogy a drágaság jelenetet rendezzen, bementem becsukva mögöttem az ajtót. Anitának igaza volt, bár a ,,hűha" szó édeskevés volt arra, ami elénk tárult. Az üzlet baromi nagy volt, és tele szebbnél is szebb menyasszonyi ruhákkal, meg akadt koszorúslány ruha is, amik eltörpültek a fehér földig leérő ruháktól, amiért valójában ide jöttünk. Hallottam, ahogyan a többiek az egyik eladóval csevegnek, viszont én önállóbbnak bizonyultam, és neki álltam keresgélni, de nem találtam olyant, ami túl ment volna az egyszerűen ,,szép" kategóriámon. Ezer felpróbált ruhával később sem lett meg a tökéletes, ami tovább fokozta a pocsék hangulatomat.
- Nem hiszem el, hogy nem találsz egyet sem, amikor több millió ruha van itt, - mutatott rá a tényre Lili, Anita meg helyeslően bólintott.
- Bocsi, de ezek nem olyanok, amilyen nekem kell. Szépek meg minden, mégis az én szalagavatóm lesz, és ilyen nem sokszor fordul elő velem, - emlékeztettem erre az oltárira nagy dologra, ami nem minden héten történik meg velem.Tovább folytattam a keresést, még sem sikerült rábukkannom arra az egyre, ami mindegyiknél jobban lázba tudott engem hozni, így kezdtem feladni a fárasztó keresgélést. Az utolsó pár ruhát, amit felpróbáltam lefényképeztem a mobilommal, és elküldtem Elizának meg Bencének, hogy mi a véleményük róluk. Hát, egyetértettek velem, nekik se jött be egyik sem, mivel mindegyik olyan volt, ami totálisan eltért a szokványos stílusomtól. Nekem a pánt nélküli mély dekoltázs nem igazán felel meg, bár Isten kegyes volt velem, mégis folyton úgy érezném lecsúszna rólam, ami elégé zavaró lenne tánc közben, így kizártam a sellő fazonút is, így maradt a pántos, egyenes vonalú meg az abroncsos fajtájúak.
Végül addig keresgéltem, amíg meg nem leltem a lehető legtökéletesebbet.
Az egész ruha meseszép. Nem olyan nagy az abroncsa, csipkés, és van pántja. Egy igazi csoda, ahogyan a sok száz másik szépség közül végül mégis csak sikerült rálelnem. Komolyan, nem hittem a szememnek, amikor ott álltam a ruha előtt, és képtelen voltam szavakba önteni, mennyire sokkoló módon szép. Ha valaha álmodtam arról, hogy férjhez megyek, akkor tuti egy ilyen ruhát képzeltem el magamon, amint szépen libegek előre a vőlegényem felé a padsorok között, és mindenki engem néz csodálva. Istenem!
- Ez lesz az! - kiáltottam fel örömömben.
- Nekem nem tetszik, - húzta a száját Lili mögöttem állva. Neki inkább a sellőfazon jött be, ami elégé hülyén állt volna rajtam, meg alig tudtam volna benne táncolni, viszont amit én kinéztem az sokkal ízlésesebbnek tűnt.
- Gyönyörű, - mondta Anita, aki egyetértett velem. Miután felpróbáltam, már tényleg biztos voltam benne, hogy ez a tökéletes választás számomra, mivel a tökéletes képet láttam, amint belenéztem a tükörbe. Erről a ruháról is csináltam képet, viszont nem csak Bencének meg Elizának küldtem el, hanem Viktornak, Bálintnak, hogy tudja miben táncolok, meg még pár embernek, kivétel Kristófnak, akinek már semmi köze sincs az életemnek, és Biankának, akit inkább nem zargattam most. Otthon megint felpróbáltam a ruhát, és a nappaliban forgolódtam, amikor csengettek. Mivel mindenki éppen elfoglalt volt, vagy Lilihez hasonlóan lustának bizonyult arra, hogy ajtót nyisson, így én mentem ki, ami kicsit érdekesen festett tekintettel arra, milyen ruha is volt rajtam éppenséggel. Az ajtónál legnagyobb megdöbbenésemre Kristóffal találtam szembe magam, aki a mankóin támaszkodva nézett le rám. Mondanom sem kell, neki is csak olyan döbbent képe volt, amikor meglátott, mint nekem.
- Te mit keresel itt? - támadtam neki, miután sikerült feltámadnom a sokkhatásból, ami akkor ért, amikor ajtót nyitottam neki.
- Bemehetek, vagy tovább kínzol itt kint? - nézett rám könyörgős tekintettel, de nem hatott meg. Megérdemelte, hogy egy kicsit szenvedjen.
- Mond mit akarsz, aztán sántikálj el.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni a múltkori viselkedésem miatt. Tudom, nem volt szép tőlem, amit mondtam, de legalább igaz volt.
- Szerinted képes vagyok ezek után még megbocsátani neked? El se hiszem, hogy van képed ide jönni bocsánatot kérni, azok után, amit mondtál mások előtt. Minden mocskos húzásodat képes voltam lenyelni, mivel tudom, tőled nem kell másra számítani, de ezzel tényleg túl messzire mentél. Én azt hittem barátok vagyunk, és a barátok nem csinálnak ilyent, - közöltem vele, és ettől nagyon megkönnyebbültem.
- Az jobb lett volna, ha telefonon hívlak? Nem, szóval összeszedtem minden erőmet, és elbotorkáltam idáig.
- Ott áll Dominik kocsija, maximum ezt a kis részt kellet megtenned, amíg a kaputól elérsz az ajtóig. Ne játszd a mártírt.
- Én vettem a bátorságot, és eléd mertem állni. Ne csináld már Johanna.
- Mit ne csináljak?
- Hogy játszod a sértetted, amúgy szép ez a ruha, viszont képen szebbnek tűnt.
- Tessék? - a plafonig szaladt a szemöldököm.
- Mondom, képen szebbnek látszott, - ismételte meg.
- Neked nem is küldtem képet, - ráztam meg a fejemet.
- Nekem nem, viszont Bálintnak igen, és amíg kiszaladt vécére, addig én megnéztem az üzenetedet, amit küldtél neki. Szóval most már így állunk? Én mondok valamit, te meg berágsz, és vége a barátságunknak?
- Nem állunk mi sehogy. Tudod, cseppet sem zavart, hogy nem állítottad le a hülye haverodat, de hogy azt vágod a képembe, hogy még neked sem teszem szét a lábaimat, az kicseszettül szarul esett, mivel tudod, én nem olyan lány vagyok. Te is azok közé tartozol, akik ismernek engem, még sem ismersz elégé.
- Az csak poén volt! - tiltakozott elégé hevesen.
- Nekem nem úgy tűnt. Visszatérve a ruhámra, ez a világ legszebb ruhája, és boldog vagyok, amiért viselhetem.
- Akkor csak hordjad. Tudod mit? Ha nem érted a poénjaimat, akkor nem is kéne velem barátkoznod.
- Rendben, - amint kimondtam, már meg is bántam a szavaimat, mégis úgy éreztem, ki kellet mondanom.
- Rendben? Én...ö - motyogta.
- Viszlát! - mondtam neki, és becsuktam az ajtót. Piros pont megint, amiért akkor kezdtem el bőgni, amikor becsuktam magam mögött a bejárati ajtónkat. Az ajtónak dőlve csúsztam le a földre. Mindig is tudtam hogy így, vagy úgy, de vége lesz a barátságunknak egyszer, mégsem hittem volna, hogy így fog véget érni a dolog. Elegem volt belőle, leginkább magamból, mert ennyire szerencsétlen módon képes voltam beleszeretni egy olyan fiúba, aki meg sem érdemli, bár mentségére legyen szó, hót fix fogalma sincs arról mit is érzek iránta valójában, meg alapjáraton tipikusan fiú. Ahogy ott bőgtem, Anita megsajnált, és odajött hozzám kezében egy zsepivel.
- Nem akartam hallgatózni, de akaratlanul is meghallottam, amit beszéltetek. Ő volt az a fiú, akiről meséltél nekem, ugye? - csak bólogattam, még mindig totálisan szétcsúszottan. - A sérüléseiből ítélve, meg Dénes szavaiból, amit a fiáról mondott, gondolom ő volt Kristóf. - Megint csak bólogattam.
- Más is hallotta?
- Nem, a többiek hátul beszélgetnek, nem voltak az ajtó közelében csak én. Gyere állj fel, vagy még piszkosabb lesz a szép fehér ruhád.
- Oké! - egyeztem bele, és felállva bementem a nappaliba, ahol elmeséltem Anitának az egész Kristóf sztorit kicsit pontosabban megfogalmazva, hogy jobban megtudja érteni az álláspontomat, miért is döntöttem úgy, ahogyan. Kicsit később megint csengettek, de most Anita ment ajtót nyitni, és legnagyobb megdöbbenésemre, nem Kristóf jött vissza, hanem Bianka ugrott be egy hatalmas bőrönd társaságában.
Ő is pontosan olyan ramatyul festett, mint én. bár ő még akkor is szép, amikor totálisan össze van törve, velem ellenben, aki még fénykorában is rusnya. Odajött hozzám, és sírva átölelt.
- Mi ez a ruha rajtad? - kicsit eltolt magától,és végig mért.
- Ebben fogok táncolni szalagavatón, mellékesen éppen előbb vesztem össze Kristóffal.
- Sajnálom, - felelte szipogva.
- Mindegy, nem lényeges, inkább te mesélj.
- Elmentem, de képtelen voltam végig csinálni, és anyuék kitettek. Anya azt mondta, ha ilyen könnyű volt megcsinálni, akkor felnevelni is könnyű lesz, de ne számítsak rájuk ebben, mert nem nevelgetik más fattyát. Hát, kedves szüleim vannak, nem? Be tudnál fogadni pár napra, amíg nem találok valami lakást?
- Természetesen, - nem volt kérdéses, hogy maradhat, hiszen képtelen lettem volna elküldeni őt, amikor szüksége volt rám. - Akkor anyuka leszel?
- Nagyon úgy tűnik, - helyeselt.
- Ő lesz a legszerencsésebb gyerek, hogy ilyen anyukája van, - törölgettem a szemeimet.
- Meg ilyen keresztanyja, - bukott ki belőle. Ezek után sírva nevettünk, és a jövőt tervezgettük, aminek lehetséges, hogy részesei lesznek a fiúk, pláne Bianka életében, viszont nem hiszem, hogy Kristóf sokat fog szerepelni ezek után az enyémben. Mindegy. Lesz, ahogy lesz.

Johanna nővére 11. Fejezet - BABA

Johanna nővére
11. Fejezet
BABA

,,Minden olyan véletlenszerűnek tűnik, minden megváltozhat egy másodperc alatt. Jó helyen lenni jó időben vagy rossz helyen rossz időben."

 Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek

A napok teltek, és egyre közelebb kerültem a szalagavatóhoz, míg Kristóftól egyre eltávolodtam. Nem hívott engem, ahogyan én sem hívtam őt. Sajnálatos módon ismertem őt annyira, hogy tudjam, ha egyszer berág, az bizony nem egy vagy két napig tart. Liliána beköltözött hozzánk, aminek egy részem nagyon nem örült, mert sejtettem mi lesz ebből, meg paráztam attól is, ha beköltözik, és nem lesz jóban Anitával, akkor mi lesz. Szerencsémre megtalálták a közös hangot egymással, sőt kifejezetten jó baráti viszonyba kerültek, aminek nagyon örültem, ahogyan annak is, Lili mennyire törődik a kis Védával. Viktor is sokkal normálisabban állt hozzájuk, ami még engem is meglepett, bár nem tudtam mekkora része volt ebben Liliánának.
- Mi ez a nagy felhajtás? - kérdeztem Elizától, amikor a gimi aulájában elszaladt mellettem két hercegnőnek, meg egy boszorkánynak öltözött kilencedikes, és egyáltalán nem értettem mi a fenének van ezeken jelmez, hiszen még távol voltunk a farsangtól.
- Gólyaavató,- válaszolta meg barátnője helyett Ricsi, aki akkor csapódott oda hozzánk.
- Erről én miért maradtam le? - grimaszoltam.
- Nem maradtál le, ma van, jó reggelt! - veregette meg a hátamat Ricsi.
- Azt találták ki, hogy mese témájúra csinálják az egészet.
- Eliza, ezt szépen megaztmondtad, - veregette meg a barátnője hátát is Ricsi, majd otthagyott minket.
- Nézd, ott van  Süsü, a sárkány! - kiáltottam fel röhögve, amikor szembe jött velem egy kilencedikes, akinek igazán pofás kis jelmeze volt.
- Nekünk miért nem tudtak ilyen jót kitalálni? - szomorkodott mellettem Eliza, és ebben igaza volt, mert ami avatónk igazán borzasztó volt, mivel a lányoknak kalóznak kellet öltözniük, a fiúknak meg apácának, és senki sem értette a kettő hogyan vág össze egymással, de sebaj, igazán érdekes ismereterjesztő műsort adtunk délután.
- Mikor kezdődik a vetélkedő? - ez jobban érdekelt.
- Három után, - válaszolta még mindig szomorúan.
- Ne légy szomorú, hiszen ez egy vidám nap, - vigasztaltam meg, de sehogy sem tudtam elérni, hogy mosolyogjon. Vele ellenben én ezek után jobb kedvvel indultam neki a napnak, mert tisztában voltam vele, mennyire élvezni fogom ezt a cuki kis napot. Az osztályteremben is mindenki arról beszélt, hogy ki jön vissza megnézni a kilencedikes osztályok összecsapását, mert a tizedikesek szerint irtó jó vetélkedő lesz, és sokkal jobb lesz, mint a tavalyi, ami nem volt valami nagy szám. Még Anna néni, a könyvtárosunk is sokkal vidámabbnak tűnt, amikor bementem hozzá, és megláttam a képeit, amiket a kilencedikesekről készített, akik megkérték őt, csináljon róluk képet az osztályvideóba, amit majd tizenkettedikben kell megcsinálni. A miénk is készül, és szalagavatón fogják megmutatni minden osztályét a közönségnek.
- Az ott Piroska akar lenni? - mutattam rá egy srácra, aki piros nadrágot meg inget viselt, és a kezében egy kosarat tartott, a fején meg kockás kendő díszelgett, sőt még a szája is ki volt kenve rúzzsal.
- Igen, és az a kislány a farkas, - mutatott a fiú mellett pózoló lányra, aki egy elégé ledér farkasnak tűnt, vagy csak modernebb átdolgozásból szedte az ötletét a jelmezhez, bár nem hiszem hogy lenne akármilyen filmben ilyen farkas.
- Anna néni, kéne egy biológia könyv, meg egy töri, mert véletlenül otthon hagytam őket, - magyaráztam neki a látogatásom okát.
- Leghátul megtalálod őket, - mutatta meg nekem az irányt, és vissza is tért a képek felé, amik közül sok elmosódott lett, mert már ősöreg az a gép, de nincs pénz újra, ahogyan új gépekre sem telik az olvasóban.
 A könyveket kerestem, amiket meg is találtam szerencsémre, viszont az olvasó felől egy elégé érdekes párbeszéd ütötte meg a fülem, ami igen csak megdöbbentett.
- Mondom, tuti felcsinálták, - közölte egy lány, akit nem tudtam beazonosítani hang alapján.
- Jaj, tudod, hogy csak pletyka, és nem igaz, - ellenkezett vele a másik, akiről pontosan tudtam ki. Kristóf húga.
- Minden pletykának van alapja, - vágta oda neki a másik. - Őt meg látták hányni.
- Jaj, attól, hogy valaki hány, még nem terhes. Komolyan Brigitta, te mit szólnál, ha valaki ilyeneket terjesztene rólad? - nem tudtam kiről beszélgetnek, mert a sok német miatt alig volt időm odafigyelni a suliban terjengő pletykákra, amikből persze bőven akadt nem is kevés.
- Nem örülnék neki, de Bianka egy aljas dög. Szerintem azért dobta a pasija, mert valaki felcsinálta. Mondjuk a dögös bátyád?!
- Elment az eszed! - kiáltott fel Niki, én pedig eddig tudtam csak türelmesen végig hallgatni a beszédüket, mert a következő pillanatban kinyitottam az ajtót, és bementem az olvasóba. Mindkét lány azonnal elhallgatott, ahogyan az öltözést is abbahagyták pár percre, amikor megpillantottak.
- Mivel Anna néni nem szereti, ha az olvasóteremben hangoskodnak a diákok, ezért halkabbra veszem a mondandóm. - Becsuktam magam mögött az ajtót, mert nem szerettem volna, ha a könyvtáros megzavar minket. - Brigitta, ugye? - mutattam rá a számomra idegen lányra, aki pont olyan magas volt, mint Kristóf húga, csak vele ellenben neki hosszú vörös haja volt, meg barna szemei.
- Igen, - válaszolta.
- Neked még senki sem mondta, hogy nem illik mások magánügyeiről pletykálkodni? - tettem fel neki a világ legegyszerűbb kérdését. Nem tűnt úgy a lány, amit akit menten elkap a szívroham, ebből arra a következtetésre jutottam, cseppet sem sikerült ráhoznom a frászt, de sebaj.
- Neked még senki sem mondta, hogy nem illik hallgatózni? - vágott vissza kapásból megismételve a szavaimat. Na, ez már kezdett kihozni a nyugalmi állapotomból, pedig tök nyugodt szoktam lenni, amíg a Brigi félék fel nem csesznek.
- Egyszer mondom el, szóval figyelj. Ne merészelj ilyen dolgokat terjeszteni Biankáról, főleg ne arról, hogy megcsalta a barátját, sem arról, hogy Kristóffal. Mond, te mit tennél, ha valaki ilyeneket mondogatna a barátnődről? - összefontam magam előtt a karjaimat.
- Kiállnék érte, - nyögte ki Brigi.
- Látod, én most éppen ezt teszem, kiállok a barátnőmért. Mellékesen ki mondta neked, hogy Bianka terhes? - kérdeztem rá azonnal.
- Pár lány beszélte a tizedikből, -válaszolta barátnője helyett Niki, majd összenéztek egymással.
- Nem cseszegetni jöttem titeket, és alapjáraton nem vagyok szemétláda, de meg kérlek benneteket, ezt a témát azonnal felejtsétek el, - néztem rájuk elégé harciasan.
- Rendben! - mindketten kitudták bökni, bár Brigin látszott, hogy ő inkább mást tett volna hozzá, mégis visszafogta magát.
- Amúgy sok sikerült a mai napotokhoz! - közöltem velük mosolyogva, majd otthagytam őket, és Anna néni asztalára tettem a könyveket, hogy betudja írni a számukat a kis könyvébe. Szerencsémre nem hallotta meg mit beszéltem az olvasóba a két kilencedikessel, mert ez amúgy sem tartozott volna rá, meg magát húzta volna fel azon, hogy miket dumál Brigitta. Anna néni nagyon kedvelt engem, meg Biankát is, mivel kilencedikben meg tizedikben sok versenyen vettünk részt általa. Az órák többségén azon agyaltam, vajon tényleg lehetséges, hogy van igazság abban a pletykában, amit Brigitta állított Biankáról. Amióta pizzáztunk a fiúkkal, azóta több nap is eltelt, és nem beszélt velem, még a suliban sem sikerült vele összefutnom, mivel elmaradtak a közös tesik, ahol tudtam volna vele pár szót váltani.
- Mi a baj? - suttogta halkan Bálint, amikor társadalomismereten filmet néztünk, még hozzá A Da Vinci-kód második részét, amit egyszerűen imádtam. A tanárnak nem volt kedve beszélgetni, mivel túlságosan izgatott volt, mert ő a kilencedik A osztályfőnöke, és totálisan be volt zsongva a délután miatt, ahogyan sokan mások, így ajándékképpen azt nézhettünk, amit csak akartunk, vagyis, ami rajta volt a gépen. Ennek köszönhetően három órán keresztül nézhettünk filmet, meg elfoglalhattuk magunkat, amivel csak akartuk. Sokan mobiloztak, volt olyan is, aki olvasott, bár kissé sötét volt hozzá.
- Miből gondolod, hogy bajom van? - a fejemet a vállának döntöttem, mivel úgy kényelmesen tudtam nézni a filmet. Őt nem zavarta, nekem meg kényelmes volt.
- Olyan csendes vagy, - feltűnt neki, hogy a szokásos viselkedésemmel ellenben alig szólaltam meg, pedig többségében be se szokott állni a szám, annyit mesélek.
- Kicsit fáradt vagyok, - hazudtam.
- Vissza fogsz jönni háromra a gimibe? - váltott témát halkan Bálint.
- Nem tudom, attól függ milyen kedvem lesz, - tényleg nem sok kedvem maradt még arra is, hogy végig nézzem melyik osztály nyeri meg az idei gólyaavatót.
- Bence is jön, - tette hozzá.
- Nem dolgozik? - elhajoltam tőle, de még mindig őt figyeltem.
- Befejezte a munkáját, és szeretne kicsit visszajönni a suliba, pedig mondtam neki, ez a szar hely semmit sem változott azóta, amióta idejárt anno ezerkilencszázötvenben, - poénkodott Bálint, én meg rácsaptam a karjára.
- Jó, talán visszajövők, - legyintettem.
- Ha nem, akkor elmegyünk, és elrángatunk, szóval a választás a tiéd.
- Bálint, köszönöm, hogy hagysz dönteni, - még szélesebb lesz az arcomon a vigyor.
 - Miért? Mit csinálnál otthon?
- Például tanulnék, - bukott ki belőlem az első gondoltat, ami eszembe jutott.
- Azt hittem azt mondod, rohansz haza kötni.
- Mit kötök?
-  Kesztyűt, sálat, sapkát, - sorolta fel a javaslatait, miszerint ezeket köthetném otthon magányomban.
- Bálint, sajnos ki kell ábrándítsalak, de nem szoktam kötögetni, sőt nem is tudok.
- Most összetörted bennem a rólad alkotott álomképemet, - pocsék színészi tehetséggel adja a sértettet, én meg nem tudom abbahagyni a nevetést, még akkor sem, amikor a tanár ránk szól, és azzal fenyeget, elültet Bálint mellől, ha nem hagyom abba. Persze még kellet egy kis idő, mire tényleg be tudtam fejezni a rám tört röhögőgörcs miatti röhögésem, de konkrétan kimondhatom, nem mostanság nevettem ilyen felszabadultan. Órák után még bent maradtam, mert volt külön németem, amire fakt mellett járok, hogy biztosan megtudjam csinálni, mivel ez az egyetlen érettségi tantárgyam, ami nagyobb parát vált ki belőlem, mint mondjuk a matek, pedig az se semmi egy tantárgy. Különóra elkellet szaladnom vécére, mert biztosra vettem, bepisilek mielőtt haza tudnék száguldozni, így jobb volt elkerülni a kellemetlenségeket, viszont arra nem számítottam, hogy belépve a radiátornál szembe találom magam egy elégé összetört lánnyal.
- Bianka, mi történt? - léptem közelebb hozzá. Nagyon szomorúnak tűnt, és csak bámult maga elé elégé üvegestekintettel, meg totálisan látszott rajta az elcseszett világfájdalom, amitől a frászt hozta rám. Fogalmam sem volt arról mit csináljak. Öleljem meg, vagy inkább maradjak ott, ahol vagyok? Inkább utóbbi mellett döntöttem, és ezt gondoltam a lehető legjobb ötletnek.
- Szerintem jobb, ha leülsz, - az ujjával a mosdóban található egyetlen székre mutat. Senki sem tudja, hogy miért van egy szék a lányvécébe, vagy honnét került oda, nem ez a lényeg. Leültem, és vártam, bár éreztem, amit mondani akar, arra nem vagyok még felkészülve.
- Kicsit megrémítesz, - vallottam be az igazat, amikor elfoglaltam a helyem, és a táskámat az ablakpárkányára tettem, ahol ülni szoktunk néhanapján, amikor itt jön ránk a beszélgetés. Persze még mindig nagyon kellet pisilnem, így kértem tőle egy kis időt, majd miután elvégeztem a dolgom, visszaültem a helyemre, és figyeltem. Bianka vett egy nagyon mély lélegzetet, majd elkezdett a táskájában kutakodni. Amikor felém nyújtotta a dobozt, még nem tudtam mi az, aztán ahogyan a kezembe jobban megnéztem, rájöttem.
- Terhességi teszt? - kérdeztem tőle, és felnéztem rá. Nem válaszolt, csak megtörölte a kissé könnyes szemét. - Reggel két lányt meghallottam, hogy arról beszélnek, felcsináltak, de nem hittem nekik. Azt mondták többen láttak hányni. Uram Isten! - nem árultam el, kik is voltak azok, akik reggel erről csevegtek, mivel nem akartam bemártani Kristóf kishúgát. Nagyot nyeltem, majd folytattam, vagyis csak akartam, de nem jött ki szó a számon.
- Még nem csináltam meg a tetszett, de már sejtem mi a diagnózis a bajomra.
- Hányás, szédülés, reggeli rosszullétek? - érdeklődtem, ő meg némán bólintott egyet. Igen, ezek voltak a tipikusabb tünetei a terhességnek, még sem bizonyították, hogy tényleg amiatt lehetnek, amire mi gondoltunk, ezért visszaadtam neki a dobozt, amiből kivette a tesztet, és bement a vécébe. Miután elvégezte a szűkséges dolgokat, kint vártunk, amíg lejárt a kiszabott várakozási idő.
- Nézd meg, mert én nem merem, - kérte tőlem remegve. Nagyon féltem attól, mi lesz, akkor, ha összeesik nekem, mert fogalmam sem volt mi a fészkes fenét kell csinálni egy eszméletlen fiatal lánnyal az iskola vécéjében.
- Rendben. - Motyogtam neki, majd felálltam a székből, és a letett teszt fölé hajoltam, miközben a dobozon meg a dobozban található kis használati utasítást bújtam. - Hoppá! - bukott ki belőlem a szó, amikor sikerült értelmeznem a teszten látható egyértelmű jelzést.
- Pozitív? - kérdezte félre, és lerogyott a székre, ahol még pár perce én ücsörögtem.  Többször is próbáltam neki futni, hogy kitudjam mondani, de egyszerűen nem ment, így bólintással jeleztem neki, tényleg pozitív.
- Az nem lehet! - csattant fel Bianka, és kikapta a kezemből a papírt, majd jobban szemügyre vette a tesztet, de hiába forgatta, mindenhonnét teljesen egyértelmű volt a válasz. Még kettőt megcsinált, én pedig nem kérdeztem tőle, mégis miért tart magánál három terhességi tesztet, de legalább azok is megerősítették az elsőt, bár előtte már Bianka is tisztában volt az eredménnyel, mégis váratlanul érte a dolog. Leroskadt a földre, én pedig mellé ültem, és hagytam, hogy engem ölelve sírja ki minden bánatát. Ha évekkel később visszaemlékszünk erre a napra, remélem akkor már csak nevetni fogunk, és nem sírni, mint abban a pillanatban. Fogalmam sincs meddig ültünk ott lent a vécébe, de gyanítom jó sokáig, mert egy csomó kilencedik c-s lány jött be, akik készülődni kezdtek az avatós versenyükre. Szerencsére, a tesztek visszakerültek a dobozba, onnét meg a táska mélyére, így egyikük sem látott semmit, bár már így is futótűzként terjedt a hír, miszerint Bianka terhes, és ez mennyire igaz volt. A francba!Magam sem tudom hogyan sikerült felrángatnom őt a földről, de végül is valahogyan sikerült kivergődnünk a kocsimhoz, ami a parkolóban várakozott rám, ahol reggel hagytam.
- Jobban vagy? - érdeklődtem tőle, bár tudtam, egy ilyen után ez tök hülye kérdés volt.
- Mégis hogy lehetnék jól? - nézett rám gyilkos tekintettel.
- Most azonnal elmegyünk a nőgyógyászodhoz, aki szépen megvizsgál.
- Időpontot kell kérnünk, nem csak úgy megy, hogy odaállítunk, - ellenkezik velem Bianka.
- Ez vészhelyzet, szerintem ilyen esetben tesznek kivételt, vagy ha nem, akkor hívom a családi
szülész-nőgyógyászt, aki egy igen kiváló szakember, és bármikor ráér. Hozzá járt Lili, meg Bella is, engem meg a világra segített, szóval nincs semmi panaszunk rá, sőt tőle kaptam életem első normális szexuális felvilágosítását.
- Menjünk! - egyezett bele, és miután megadta a címet, útra keltünk. Sajnos, mégis csak az én nődokimhoz mentünk, mert Biankáé éppen  szabadságon tartózkodott, ami a jelenlegi helyzetünkben nagyon nagy kicseszés volt Bianka számára. Míg B doki(én mindig így hívom, természetesen nem ez az eredeti neve, hanem dr. Balogh Bertalan) ott bent vizsgálta Biankát, én addig a folyosón várakoztam izgatottan, és csak forró csokiért hagytam el a helyemet, meg vettem a büfében vizet. Amikor még több perc eltelt, és semmi jelét nem hallottam annak, hogy Bianka előbb vagy utóbb elhagyja a rendelőt, kezdtem pánikba esni. A mobilom csörgése sem tudott kiszakítani a pánikroham közeli állapotomból, így hagytam csörögni a készüléket, mert tisztában voltam vele, hogy az, aki hív, tuti nem fontos dolog miatt hív. A The Killers - Somebody Told Me című száma szólt. Kristófnak végre eszébe jutottam. Miután harmadjára elhallgatott a szám, és nem szólalt meg újra, Bianka kisétált a nyitott ajtón keresztül, és leült mellém a műanyagszékre.
- Elakarod mondani Dominiknak? - csak ennyit tudtam kérdezni tőle.
- Dominik meg én szakítottunk, nem hiszem, hogy pont most kellene vele közölnöm egy ekkora hírt. Még is mit mondjak neki? ,,Igen, hurrá fiatalon szülők leszünk, király!", vagy mit?
- De ti mindig védekeztettek, akkor hogyan csúszhatott be egy baba? - sehogy sem tudtam felfogni.
- Emlékszel, amikor megbetegedtem, és nagyon erős gyógyszereket szedtem?
- Igen, rémlik.
- Annyi gyógyszert szedtem, hogy véletlenül elfelejtettem bevenni a fogamzásgátlót, mert teljesen kiment a fejemből a betegség miatt, viszont utána csináltuk, és nem védekeztünk, - árulta el nekem a dolgokat.
- Ez egy nagyon buta dolog volt, - nyögtem ki. - Most mi lesz?
- Elvetetem, - válaszolta.
- Ha jól tudom 12 hetes korig lehet elvetetni, viszont biztos hogy ezt szeretnéd? Tudod, nagyon sok embernek nem lehet gyereke, - próbálkoztam.
- Az árvaházak tele vannak gyerekekkel, nem lennék képes megszülni egy gyereket, és bedugni egybe.
- Lehet, hogy találnának neki szerető szülőket.
- Nem érted, meg hogy képtelen lennék megszülni, és odaadni másnak.
- Szóval ...-haboztam pár percet - értem.
- Nem, nem értesz te semmit! - csattant fel. - Tegyük fel, megszülöm úgy, hogy éppen az érettségi kellős közepén vagyok, sőt még Dominik is vállalja velem a kicsit, de mégis milyen élete lenne? Dominik tanul meg dolgozik, hogy megtudjon élni, ami nem könnyű tekintve arra, hogy ő pénzeli még a szüleit is, akiknek nincs munkája. Szakítottunk, mégis hogyan lennék képes ezzel odaállni elé, és megmondani neki, amikor tudom, mi már soha a büdös életben nem leszünk újra együtt.
- Honnét vagy ebben olyan biztos?
- Érzem.
- Akkor abortusz?
- Nagyon úgy tűnik. Volt gond, nincs gond. - Próbál keménynek, és erősnek tűnni, pedig mindketten tudjuk, belül totálisan romokban hevert a lelke. A gyomrom felkavarodott. Odaadtam Biankának az automatából megvett forró csokit, míg a vizes palackot a számhoz teszem, és úgy iszok belőle, mint ahogyan az alkeszek vedelik be a piájukat, de szükségem van a folyadékra.
- Egyszer majd elmondod neki? - pár percnyi néma hallgatás után töröm meg a csendet.
- Nem hiszem, - rázta meg a fejét. A kezében egy képet szorongatott amit a piciről készített neki az orvos, ami még kb akkora, mint egy babszem, vagy annál is kisebbnek tűnik számomra, amikor vetek rá egy pillantást. Először nem tudom, hogy mit is kell rajta nézni, aztán Bianka elmagyarázza hová tekintsek a képen, és akkor meglátom azt a pinduri kis pöttyöcskét, és teljesen elveszek. Ha velem történne ez, amin most ő megy keresztül, én képtelen lennék elvetetni, mivel túlságosan gyáva lennék elvenni egy pinduri életkezdemény életét, aki az én vérem, ami bennem növekszik. Soha sem terveztem el, hogy gyereket szülök, sőt kifejezetten parázok a kisbabák láttán, mert még brutálisan messze állok attól a pontól, amitől azt mondhatom, ,,igen én megértem arra, hogy anya legyen belőlem".
- Most mondanom kellene valami okosat, meg vigasztalót, de semmi sem jut az eszembe.
- Johanna, inkább most maradjunk csendben, és élvezzük a csendet.
- Rendben, - egyeztem bele. Ott ücsörögtünk a folyosón, a műanyagszékeken, Bianka feje a vállamon pihent, és úgy éreztem, végre tényleg hasznát veszem a csendnek. Ha több eszem lenne, akkor abban a helyzetben frappáns szöveggel tudtam volna elődrukkolni, mégis úgy érzem, erre az egészre nincsenek jó szavak, amivel pontosan letudnám írni mit is éreztünk mindketten. Halkan szipogott, én pedig egyre gyorsabban vettem a levegőt, majd szépen lassan, hogy képes legyek megnyugodni.
- Holnap után kell visszajönnöm, - szólal meg halkan, szinte alig hallhatóan.
- Itt leszek veled, ha szeretnéd.
- Jó, egyedül képtelen lennék végig csinálni ezt. Kérlek, soha senkinek ne mesélj erről az egész bonyodalomról, mert nem szeretném, ha mások tudomást szereznének róla, hogy mennyire igazak is a pletykák, amik rólam terjednek.
- Esküszöm, soha sem mondom el senkinek, - könnyes szemekkel ígérem meg neki, és ekkor döbbenek rá az igazságra. Nem kellenek ide frappáns szavak, mert az is elég, ha itt vagyunk egymásnak, a többi csak üres szöveg lenne. Még pár percig tovább ültünk ott, aztán felállva elhagytuk az épületet. Haza fuvaroztam, jómagam meg visszatért a gimibe, mivel muszáj volt legalább egy kicsit személyesen beszélgetnem Bencével, aki Bálint szerint szintén visszajön a sulinkba, mint volt diák. A nagy tornaterem felé veszem az irányt, ahonnét a kiszűrődő zajokat hallom. Minden eseményt ott bonyolítanak le, és általában csak akkor használják testnevelés céljából, amikor a kinti pályán a hideg miatt nem tudják futtatni a fiúkat, vagy focimeccset bonyolít le a suli egy tesósulival. Ahogy beértem a terembe, megdöbbentett milyen sokan voltak kíváncsiak a gólyákra. A lelátórész tele volt gimisekkel, illetve már elballagott visszatérő fiatalokkal, akik kb minden ünnepségre visszatérnek, pláne akkor, ha lehetőségük van egy jó kis röhögésre. A tömegben képtelen voltam kiszúrni Bencét, viszont mást igen, akinek nem itt, hanem inkább otthon kellene lennie, és az eltört lábát pihentetni, ami még nem gyógyult meg teljesen. Egyenesen oda sétálok mellé. Nem köszönök neki, mivel ezzel is jelezni akarom, mennyire haragszok rá, viszont, amikor leülök a mellette lévő pár centiméternyi üres helyre, megfogja a kezem. Lent még javában tart a verseny, de nem érdekelt, mégis úgy tűnt jónak, ha inkább a kilencedikesek szerencsétlenségeit nézem, ahelyett, hogy mással foglalkozzak.
- Hívtalak, miért nem vetted fel? - súgja bele a fülembe, mert másképpen alig hallanám a nagy hangzavarban.
- Fontos dolgot kellet elintéznem, - súgtam én is bele a fülébe. Semmi lelkierőm nem volt ahhoz, hogy vitát kezdjek vele, mert amúgy sem lett volna semmi értelme, ha itt esek neki. - Mit keresel itt?
- Jöttem megnézni a húgom beégést. Nincs az a pénz, amiért kihagytam volna egy ilyen alkalmat, amikor égni látom őt, - nevet mellettem, és nagyon látszik rajta, mennyire kiakarja élvezni, hogy végre Niki is szenved egy kicsit. Míg Eliza volt az aranyos kishúg, addig Niki volt az, aki egy kicsit jobban megkeserítette Kristóf életét, bár néha-néha még én is besegítettem neki ebben.
- Még haragszom rád, - valamiért kibukott a számon, pedig nem akartam kimondani, mégis kicsúszott. Kristóf egy percre rám nézett, majd a tekintete az összekulcsolt kezünkön állapodott meg.
- Ha a pizzás dolog miatt, akkor üzenem, lépj tovább, lezárt ügy.
- Nem kerestél, és bocsánatot sem kértél.
- Semmi olyant nem tettem, amiért bocsánatot kellet volna kérnem.
- Persze, hiszen te soha sem csinálsz semmi olyant, nem igaz?
- Csak nem cinikus próbálsz lenni?
- Ja, pejoratív értelemben, mi? - szépen elkommunikáltunk egymással. - Inkább szarkasztikusnak próbáltam tűnni, de úgy tűnik, nem jött össze.
- Nagyon nem, - grimaszolt.
- Te viszont nagyon, de nagyon felhúztál akkor. Éppen egy nagy káosz közepén voltam.
- Ja, Dominik mesélte, - Kristóf képes volt rám nézve kacsintani egyet, meg jött azzal az eszméletlenül idegesítő nézésével. Egy kis idő elteltével egyre jobban kezdtem megérteni azokat a lányokat, akik könyörgés nélkül képesek voltak széttenni neki a lábukat. Jó, egytől-egyig ribizli volt mindegyik, de volt Kristófban valami megmagyarázhatatlan erő, aminek igen kevesen tudtak ellenállni, én viszont elégé jól tartottam magam. Dominik nevének említésére a gyomrom teljesen összezsugorodott, és a szívem pár pillanatra megállt dobogni, amit csak tetézett, amikor az említett személy rácsapott a hátamra. Mondanom sem kell, elégé sebesen ugrottam fel a helyemről, és szembe találtam magam vele, meg pár haverjával, akiket nem igazán ismertem, vagy nem emlékeztem rájuk.
- Ti mióta ültök ott? - nyögtem ki a kérdésemet még mindig őrülten zakatoló szívvel.
- Amióta elkezdődött a műsor, - válaszolta egyik ismeretlen srác a háromból, akik éppen azon versenyeztek ki tud több rágcsálnivalót a szájába tömni. Visszaültem Kristóf mellé, de úgy, hogy a fenti fiúkat is lássam, mivel nem bíztam bennük annyira.
- Visszatérve rám! - emelte fel a kezét jelzésképpen Kristóf.
- Kiveséztük a témát, lépj tovább, lapozzunk! - legyintettem, mintha egy legyet akartam volna elhessegetni tőlünk.
- Kezdesz megrémiszteni, - nézett rám rémülten. A szemeimet forgattam, és nem szóltam erre inkább semmit.
- Hmm! - vontam meg a vállam, majd széttártam a karjaim, amolyan ,,ez van!" stílusban.
- Mond csak furcsán dögös kis..khm..csaj! - húzódott közelebb hozzám az egyik felettem helyet foglaló srác, akinek hót fix fogalma sem volt arról, mi is a nevem, így kreált nekem egyet.
- Volt már maci a málnásodban? - a kérdése annyira lesokkolt, hogy köpni, de még nyelni sem voltam képes.
- Mi van? - pislogtam nagyokat, és kicsit elhúzódtam tőle, mert vészesen betört a magánszférámba, ami cseppet sem tetszett.
- Csináltad már egy fullos kocsi hátsóülésén? - kicsit pontosított a kérdésén, ami tovább gyilkolta a maradék agysejteket a fejemben. Felálltam, és összefontam magam előtt a karjaimat.
- Robbanni fog, - közölte a haverjaival cseppet sem kedvesen Kristóf.
- Na ide figyelj! - kezdtem bele a mondandómba. - Megpróbálok úgy fogalmazni, hogy feltud fogni, bár ez nem lesz könnyű. Neked még nem mondták a szüleid, hogy ilyen mocskos kérdéseket nem teszünk fel lányoknak? Jó, tudom, a magamfajta okos lányok nem állnak szóba a hozzád hasonló keménynek képzelem magam sráccal, mivel nekünk több eszünk van. Hozzátok az IQ harcos, plázacicák valók, aki elvannak eresztve bőségesen, viszont annyi eszük sincs, mint egy zokninak, mivel náluk okosabbnak képzelhetitek magatokat, és mint tudjuk, elégé cseszi az agyatokat, ha egy lány sokkal okosabb nálatok.
- Mintha csak Biankát hallanám! sóhajtott fel Dominik. - Nem gondolod, hogy kicsit túlságosan sokat vagy vele?
- Te meg Kristóffal, szóval kvittek vagyunk! - vágtam rá, aztán vissza is tértem a sráchoz, akin levezettem a feszültséget. - Mellékesen más lányokkal ellenben én nem bukok az olyan fiúkra, mint te, és baromira nem csípem azt sem, ha valaki ilyen alpári módon közeledik. Mi van, kiveszett a mai fiúkból a tisztelet egy lány irányt?
- Én megtisztelnélek az ágyamban, minden pozícióban, - röhögött össze a haverjaival, sőt még le is pacsizott Kristóffal, aki ahelyett, hogy mondott volna valamit a védelmemre, inkább tovább heccelte a hülye haverját.
- Jó, fussunk neki még egyszer, mert úgy tűnik túlságosan erősen fogalmaztam. - Már a fejemet fogtam, és nagyon sokan inkább az én magánműsoromat részesítették figyelemben. - Volt már rendes barátnőd, vagy mindig is magadnak verted? - jó ez természetesen csúnya kérdés volt tőlem, de mentségemre legyen szó, felhúztak.
- Angyalom, neked megengedem, hogy kivert, - vigyorgott rám, sőt elégé hányingerkeltően nyálazta a száját. A fiúk erre elkezdtek huhogni, mint a baglyok.
- A fogaidat szívesen kiverem, de más egyéb testrészedhez nem nyúlok, mert már attól többféle nemi bajt kap el az ember, ha rád néz. Komolyan, miért hiszik azt a fiúk, hogy baromira menő abból versenyt csinálni, hogy hány lányt fektetnek meg? - kérdeztem undorodva.
- Johanna, inkább állítsd le magad! - förmedt rám Kristóf.
- Anyuci bepipult, - szólalt meg az egyik néma levente.
- Mivel téged senki sem fog megb@szni, ezért ajánlom vonulj be apácának - közölte velem szívélyesen az a paraszt, akit előbb aláztam, vagyis csak próbáltam megalázni, mert még ahhoz is sík hülye, hogy felfogja a szavaim. Kristóf csak röhögött, és ez bántott a legjobban.
- De, valaki megfog, és az nem te leszel, - vágtam neki vissza nyugodtságot színlelve.
- Tudjátok fiúk, még nekem sem teszi szét a lábait, - szólalt meg tőlem nem messze Kristóf. Na, ettől tátva maradt a szám.
- Bocs, de mit mondtál? - annyira megcsapott a mondata, hogy totálisan lefagytam.
- Csak azt, hogy még nekem se teszed szét a lábaidat, - ismételte meg fapofával Kristóf. A következő percben a kezem már lendült, és egy jó nagy csattanással érintette végig az arcát. Nem bántam meg, hogy emiatt a mocskos szöveg miatt pofon vágtam.
- Büszke lehetsz magadra. Gratulálok, megint sikerült megmutatnod mekkora paraszt tudsz lenni, bár nem hittem volna, hogy pont én leszek a következő áldozatod, - lesajnálóan megráztam a fejem, és otthagytam őket. Tudtam, Kristóf a gipszes lába miatt nem fog utánam szaladni, aminek most az egyszer nagyon örültem, mert tovább fajult volna a veszekedésünk, és az tutira a barátságunk rovására ment volna, már ha ezt még annak lehet nevezni ezek után. Otthonról hívtam fel Bencét, aki közölte velem, hogy nem tudott elmenni a gólyaavatóra, mivel közbejött egy meló, de látta közösségin, vagyis Niki oldalán megosztott videót az egész műsorról. Elmeséltem neki mit művelt Kristóf, mire csak annyit válaszolt, hogy mivel jól ismerem, így ne legyek fennakadva a viselkedésén.  Bencének igaza volt, mert ismertem Kristófot már jó régóta, és igen, tisztában voltam milyen akkor, amikor a haverjaival van, mivel olyankor pontosan a normális emberi formájának a totális ellentéte. Egyszóval, ha társaságban van, akkor kiszokott bújni belőle a kisördög. Utána Krisztiánnak is megírtam mennyire dühös vagyok Kristófra, viszont a kialakulóban lévő érzéseimről nem beszéltem egyik fiúnak sem, mivel arról jobb, ha csak Bianka meg Bálint tud csak, ahogyan Bianka terhességéről is jobb, ha inkább hallgatok.

Johanna nővére 10. Fejezet - Két ismerős

Johanna nővére
10. Fejezet
Két ismerős

,, A biztonság keresése nagyon hamar átalakul őszinte szerelemmé, minden könnyebb lesz és édesebb, az érzéseinket pedig belegyömöszölhetjük egy dobozba, és eldughatjuk egy szekrény mélyére valahol a fejünkben, ahol örökre rejtve maradhatnak."

Paulo Coelho

Mindig próbáltam úgy élni, hogy mindenki elvárásainak megtudjak felelni, de idővel világossá vált számomra, ez merő képtelenség. Reggel elvittem Anitát és Védát az oviba, mivel útba esik nekem a gimi felé menet, meg amúgy is rengeteg időm volt, mert elmaradt az első órám. Kicsit furcsa volt számomra, hogy már nem olyan üres a házunk, mint előtte, hanem van benne egy kis élet, amit az új lakoknak köszönhettem. Éppen erről magyaráztam a büfében Elizának, amikor Bianka felbukkant, és egyenesen a mi asztalunkhoz ült. Nem szólt semmit, csak nézett engem.
- Bármi is legyen az, a válaszom nem, - közöltem vele. Bianka elégé gyanúsan elvigyorodott.
- Még nem mondtam semmit, - jelezte nekem. Eliza kapkodta a fejét köztem, és közte, mert semmit sem értett a ,,beszélgetésünkből".
- Ha így nézel rám, abból számomra egyértelmű, tervezel valamit, ami csak is rossz lehet.
- Johanna, mikor volt ilyen esetre példa? - kíváncsian várt, én pedig pörgettem az agyam, és válaszoltam neki.
- Felsoroljam? - néztem vele farkasszemet, de végül feladtam. - Mi lenne az?
- Anyám vakrandit szervez nekem, meg neked, - bökte végre ki miért is jött oda hozzánk.
- Tessék? Vakrandi? - egyre jobban kezdek félni Bianka hülyeségeitől, és most sem kellet benne csalódnom, bár ezt nem is igazán ő találta ki, hanem az édesanyja.
- Most szakítottál a barátoddal, nem gyors ez egy kicsit? - érdeklődött mellettem Eliza.
- Neked nem osztottam lapot, szóval kuss! - szólt rá a másik barátnőmre, én meg rácsaptam az asztalra.
- Ne beszélj így vele, mert semmi rosszat nem mondott. Szerintem is túl gyors ez, hiszen csak pár napja szakítottatok, máris belevetnéd magad egy randiba?
- Más már másnap összejön mással, akkor én mért nem tehetem meg? - kérdezte nyersen, és árad a hangjából a harag felénk.
- Mert te nem vagy ,,más", - mutatok rá az egyértelmű különbségre, ami különlegessé teszi őt.
- Mindegy. Akarsz jönni, vagy egyedül kell mennem? - fordult teljesen felém Bianka.
- Rendben.
- Délután háromkor találkozunk a mozi előtt, - közli velem, aztán feláll, majd szépen elsuhan. Még pár percig figyelem az ajtót, amerre eltűnt, majd visszafordulok Elizához, akinek alapjáraton is meg van a véleménye Bianka viselkedéséről, de nem is csodálom, mivel ők ketten elégé rosszba vannak egymással, amin szerintem soha semmi sem fog változtatni. Kettejük közt lavírozok, amit egyikük se szeret, de nem szólhatnak bele kivel barátkozok, hiszen ez akkor is csak is az én döntésem, így kénytelenek beletörődni.
- Miért mentél bele? - szólalt meg pár perccel Bianka távozása után.
- Jobb, ha vele megyek, - szürcsöltem bele a tejeskávémba, amit reggeli ébresztőnek szántam magamnak.
- Szerintem bolond, és téged is megpróbál magával rántani. Gondolj bele, ha tényleg szerette Kristóf haverját, akkor szerintem nem menne neki ilyen könnyen ez az egész, még sem látszik rajta semmiféle érzelem. Vele ellenben, én napokig nyomnám az ágyat bőgve, miközben szerelmes számokat hallgatnék.
- Ne felejtsd el, nem minden ember egyforma, - közöltem vele felállva az asztaltól. Képtelen lettem volna továbbra is Bianka dolgain agyalni, pláne képtelen lettem volna a romantikáról, meg a szerelemről csevegni Elizával, akiről messziről sütött, mennyire boldog kapcsolatban van a barátjával.
- Akkor is, egy szakításon nem lehet ilyen könnyedén továbblépni, - ellenkezik Eliza, miközben éppen a lépcsőn tartunk felfelé második órára. Már csak öt percünk van, mielőtt megszólal a csengő, még se érdekel egyikünket se.
- Fogalmam sincs róla, még soha sem volt komoly párkapcsolatom, - rázom meg a fejem.
- Annak a boszorkánynak nincsenek érzései, - állapítja meg Eliza mellettem haladva.
- Vannak érzései, - teszem hozzá, viszont egyáltalán nem szólok semmit arra, aminek őt nevezte, mert egyszerűen tényleg igaz rá, hogy néha boszorka, ezzel ellenben mégis túlzásnak találtam, hogy érzéketlennek akarja beállítani Biankát. Matek után művészettörténelemre megyünk, ami nem tartozik a kedvenc órám közé, de csak a tanár miatt, akit tanárként tisztelek, de emberként mélységesen megvetek. Szerintem mindenkinek van ilyen tanárja az életében, akivel ilyen a viszonya, mint nekem azzal a boszorkánnyal, aki régebben megpróbálta elcsábítani az apámat. Ezt még Bella mesélte nekem, amikor kilencedikes voltam, bár azóta saját tapasztalatból is értesültem róla, mekkora egy szemétdög, ahogyan arról is, hogy szerinte az anyám hibájából halt meg az apám. A szavai egyik fülemen be, a másikon ki. Soha sem csináltam ebből nagy ügyet, ahogyan abból se, ahogyan rám néz, amikor belépek a termébe óra kezdetén, és hogyan viselkedik, amikor távozok. Emiatt utáltam meg a művészetet, pedig a történelmet imádom. Ma nyugis óránk volt, semmi szemétkedés, mint úgy általában, amikor valaki felcseszi az agyát, mert akkor mindig engem szívat, meg cseszeget, most viszont egyáltalán nem szólt hozzám, csak képeket vetített nekünk. Angolon nem volt tanár, ezért a helyettesítőtanár betett egy filmet, aminek senki sem tudta a pontos címét lefordítani, mivel angolul volt, ahogyan az egész film is. Én meg Bálint a szokásos leghátsó részben ücsörögtünk, ahol ő telefonozott, én meg aludni próbáltam, mert nagyon nem hatott meg a film.
- Szerinted mennyi idő kell valakinek, hogy tovább tudjon lépni egy szakítás után? - suttogtam oda nagyon halkan neki, nehogy mások is meghallják, vagy ezzel megzavarjam a filmet. Bálint nehézkesen, de letette a telefonját, ami szinte hozzá nőtt a kezéhez.
- Mindenkinél más, - válaszolta a kérdésemre. - Van, akinek könnyen megy,de akad olyan is, akinek nem. Minden ember másképpen teszi túl magát a szakításon. Akad, aki fűvel-fával összefekszik, mint mondjuk Kristóf, de olyan is akad, aki képtelen túljutni ezen, és teljesen bekattan.
- Most már értem, a szerelem szívás, - suttogtam.
- Nem, a szerelem nem szívás, hanem egy jó dolog, hiszen ez is hozzá tartozik a mindennapi életünkhöz.
- Múltkor a szerelemről beszélgettünk Bencével, és szerinte, ha szerelmes leszek, azt tuti biztos megérzem. Kezdem úgy érezni, igaza volt ebben, - sóhajtottam egy nagyot.
- Csak nem vagy szerelmes? - sejtettem, hogy kifogja venni a mondandómból a lényeget.
- Azt hiszem igen, de nem vagyok biztos, - ingattam a fejem.
- Ki az? - érdeklődött.
- A nevét inkább titokban tartom, amíg nem vagyok benne teljesen biztos mit is érzek, - furcsa volt neki erről beszélni, ahogyan múltkor Biankának ecseteltem ugyanezt.
- Mitől félsz?
- Semmitől, csak attól, hogy ő nem így érez irántam.
- Kristóf az ugye? - valamiből megsejtette.
- Nem! - vágtam rá kissé hangosan, így elég sok tekintett fordult hátra felénk.
- Azt a rohadt! - kapta a szája elé a kezét. Én meg elégé csúnyán néztem rá, és ha szemmel lehetséges lenne gyilkolni, már rég halott lenne.
- De ezt nem mondhatod el senkinek, vagy különben esküszöm megfojtalak! - fenyegettem meg.
- Ez akkor is durva, - röhögött ki.
- Nekem mondod?
- De mégis hogyan? Mikor? - bombázott le a kérdéseivel.
- Talán akkor kezdődött, amikor ott voltam vele kettesben a gödörben, aztán szépen napról-napra kezdett bennem erősödni, ami egyre jobban kezd idegesíteni. Rajtad kívül csak Bianka tud róla, senki másnak nem szándékozom elmondani, ahogyan téged is megkérlek arra, ne mond el senkinek, kiváltképpen Elizának és Bencének ne. - Bálint idővel olyanná vált számomra, mintha a testvérem lenne, ezért bíztam benne, hiszen még soha sem árul el, ahogyan én sem őt. A továbbiakban inkább nem beszéltünk erről a témáról, mert nem igazán akartam mélyebben belemenni, ahogyan ő sem akarta erőltetni a dolgot. Órák után haza mentem. Véda már az ajtóban várt rám, és leírhatatlanul boldog volt attól, hogy végre láthat. Ő volt számomra az a kishúg, akit soha sem kaphattam meg, mégis mindig vágytam rá. Régebben azért, mert olyan jó nagy testvér akartam lenni, mint amilyen Bella volt nekem, de idővel az érzéseim teljesen szertefoszlottak, amikor beletörődtem, nekem sehogyan sem lesz soha kistestvérem. Gyorsan ledobáltam a szobámban a cuccaimat, aztán rohantam is enni, hogy közben végighallgassam a kislány élménybeszámolóját a napjáról. Véda pont olyan, mint én, szóval a nagy semmiről is képes órákig beszélni teljes átéléssel.
- Véda, ilyenkor illik megkérdezni a másiktól, hogy neki milyen napja volt! - szólt rá az édesanyja, miközben a kedvenc gyümölcslevesemet melegítette, mivel Marika néni több hónapra elegendő gyümölcslevest csinált, mielőtt elment. Ez volt a húslevesen kívül az egyetlen leves, amit képes voltam megenni, bár nem vagyok válogatós, mégis a levesekkel meg a főzelékekkel elégé hadilábon állok.
- Neked milyen napod volt? - kérdezte meg tőle csillogó szemekkel. Ilyenkor annyira cuki volt, amikor így nézett rám, meg a hangja is teljesen levett a lábamról. A jövőben reszkethetnek a fiúk, mert ez a lány bizony jó sok szívet fog összetörni. Ezt persze nem úgy értem, hogy olyan nagy ribizli lesz, hanem sokan fognak utána futni, az egyszer fix.
- Nagyon jó, sőt kifejezetten nyugis, - válaszoltam röviden, mivel Véda már bele is kezdett egy másik sztori elmesélésébe. Olyan különös volt, hogy nem csak én ettem az asztalnál, hanem rajtam kívül mások is, mert legtöbbször mire haza estem Marika néni már régen megebédelt.
- Véda, vegyél levegőt is beszéd közben! - figyelmeztette az édesanyja a kislányát, aki annyira belemerült a beszédbe, hogy teljesen kifáradt a végére.
- Anyu, én szoktam levegőt venni! - fújtatott durcásan Véda, akinek az édesanyja reggel befonta a haját, bár nem volt könnyű dolga, mert Véda elégé izgőmozgó gyerek.
- És neked milyen napod volt? - érdeklődtem Anitától, és belekezdtem a levesem elfogyasztásába.
- Bevásároltam, majd bementem a munkaügyre, hogy keressek valami munkát, de nem jártam sikerrel. Viktor úr üzeni, hogy ha megjött, szeretne veled beszélni az irodájában. Komolyan, itthon is van irodája?
- Igen, de előtte apáé volt, csak amikor beköltözött, akkor lett az övé, mivel nem akartuk kidobni a bent lévő tárgyakat, - magyaráztam neki kissé szomorúan. - Apropó Viktor. Nem mondta mit szeretne tőlem?
- Nem igazán vagyunk beszélő viszonyban, - emlékeztet újra erre az apróságra, amiről teljesen megfeledkeztem.
- Értem, és sajnálom.
- Emiatt is jobb, ha minél előbb elmegyünk innét, mert nem szeretnék vitát szítani kettőtök között.
- Viktor csak azért ilyen, mert hozzá szokott ahhoz, hogy csak ketten vagyunk, meg Marika néni, de ő nem sok vizet szokott zavarni. Tudod, ő nem ilyen, amilyennek mutatja magát, hanem egy szerethető emberi lény, aki sok nehézségen ment keresztül, - nem akarok bővebben erről beszélni, mert semmi közöm sincs Viktor személyes ügyeihez, hiszen mindenkinek vannak ,,csontvázak" a szekrényében.
- Megértem, de akkor is bánt, hogy ennyire lenéz, - sajnáltam Anitát, mert tényleg igaza volt ezen a téren, csak az okáról fogalmunk sem volt. A beszélgetés további részeiben egyikünk sem említette Viktort, vagy az olyan témákat, ami minden részről tabunak minősültek, és nem szívesen beszéltünk volna róluk. Éppen a suliról beszéltem, amikor váratlanul betoppant Dénes.
- Hoppá, talán rossz helyen járok? - érdeklődött, amikor az étkezőasztalnál ott talált engem, meg Anitát a kis Védával együtt.
- Nem, - feleletem nevetve. - Nimród Anita, az úr Budavári Dénes, - mutattam be őket egymásnak, bár szerintem találkoztak már Viktor irodájába, maximum látták egymást.
- Nagyon örvendek! - mondta Anita, majd kezet rázott Dénessel, aki elégé pimaszul mérte végig, sőt inkább mustrálta, vagy nem is tudom mi a legjobb szó arra, amit csinált.
- Részemről az öröm, - nyöszörögte Dénes, és rám kacsintott. Nagyon utáltam, amikor így viselkedett egy csinos hölgy társaságában, mert ilyenkor pontosan olyan volt, mint Kristóf, ebből látszott kitől is örökölte a viselkedését, ahogyan sok más hasonlóság is megfigyelhetővé vált közöttük. - Elnézést, hogy megzavarom a csinos hölgyeket, de Johanna beszélnünk kéne, - fordult felém.
- Menjünk a nappaliba, - indultam meg a nappali felé, Dénes pedig követett. Míg Viktor a dolgozóban szeretett az ilyen kényes témákról csevegni, én jobban szerettem a kényelmesebb nappalit. - Hozhatok valamit inni?
- Whiskyt jéggel, - adta le a rendelést, én pedig a bárpulthoz mentem, míg ő velem szemben foglalt helyet az egyik fekete bárszéken.
- Mi történt? - sejtettem mennyire komoly dologról lehet szó, de elképzelésem sem volt arról, hogy kiről is szeretne velem beszélgetni.
- Tegnap letartoztatták Liliánát, ma hoztam ki a börtönből, mert bent tartották éjszakára, - árulta el, nekem meg leesett az állam.
- Basszus! - csúszott ki a számon. Sikerült töltenem neki egy pohárba whiskyt, amihez tettem pár jégkockát, majd elé csúsztattam.
- Úgy tűnik, szétverte valami hapsi kocsiját. Az okát nem árulta el, de gyanítom megcsalta a mocsok.
-  Anita szólt, hogy Viktor beszélni akar velem, gondolom erről, - tettem vissza az üveget a helyére.
- Igen, tegnap ő hívott fel, miután értesítették a történtekről.
- Most hol van Lili?
- A lakásomban, de őt ismerve nem sokáig marad ott, - válaszolta. Belekortyolt az alkoholba, majd letette a poharat az alátétre.  - Nem akarja elárulni mi baja, de látom rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni.
- Később beszélek vele, most inkább még egy ideig nem zargatom, - legyintettem.
- Pedig jobb lenne, ha most beszélgetnél vele, amíg még szem előtt van, - tanácsolta Dénes.
- Mégis mit mondjak neki?
- Mit tudom én! - vonta meg a vállait. - Mivel te a rokona vagy, ezért gondolom, neked jobban megnyílik majd, mint nekem.
- Ismerve őt, nem hinném, - ráztam meg a fejem.
- Amúgy ki ez a csaj? Viktor csaja? - kíváncsiskodott, bár már vártam mikor tér át rá.
- Ő Viktor volt alkalmazottja, akit kirúgott, én meg befogadtam, most nekem dolgozik, ezért kéne egy munkaszerződés, mert csak így tudtam rá venni, hogy otthagyja azt a borzalmas lakást.
- Értem, tehát ő nekem tabu?
- Pontosan.
- Viktornak is?
- Viktor nem igazán kedveli, ezért nem kell attól tartani, hogy valaha is több lesz köztük.
- Miért? Hiszen ez az Anita egy bombázó, bár ott a gyerek, ami kissé lefokozza őt kilencesre a tízből.
- A kislány neve Véda, és egy tündéri lány, ahogyan az édesanyja is egy szeretetre méltó fiatal nő.
- Szerintem, a mi Viktor barátunknak bejön a csaj, csak nem tudja hogyan közeledjen felé.
- Erre már én is gondoltam, - értettem vele egyet.
- Idővel úgy is kiderül mi lesz köztük.
- Remélem is, mert kicsit aggódok Viktor miatt.
- Nincs okod rá, mindig tudja mit csinál, - nyugtatott meg. Ekkor tűnt fel, hogy annyira elbeszélgettem az időt, hogy mindjárt három lesz, és én még össze sem készülődtem a vakrandira, amit Bianka anyja szervezett nekünk.
- Basszus, most el kell rohannom, - kaptam a fejemhez.
- Én még maradok, és beszélgetek kicsit Anitával, - állt fel.
- De légy vele kedves, meg rendes, - böktem felé fenyegetően az ujjammal.
- Ismersz, én mindig az vagyok, - vigyorgott rám, ahogyan Kristóf szokott, és ez totálisan kikészített. Nem foglalkoztam vele, mert gyorsan összekaptam magam, hiszen mégis csak randim lesz, ahová nem mehetek oda melegítőben, meg papucsban, így azzal is elment egy csomó időm, mire kikerestem a szekrényemből a megfelelő cuccaimat. Végül is kis késéssel, de sikerült odaérnem a mozi elé három óra után öt perccel.  Szerencsémre éppen akkor értek oda a fiúk is, akiket Bianka anyukája tökéletesnek ítélt meg számunkra. Az egyik pont olyan magas volt, mint a barátnőm, sötét rövid hajjal, eszméletlenül jó megjelenéssel, míg a másik pontosan olyan töpörödött volt, mint én, bár neki világosabb volt sokkal a haja, és a barátjával ellenben kék színű volt a szeme. Ja, amúgy Dávid volt a magas, a mini meg Robi.
- Bocsi, egy pillanatra elrabolnám a barátnőmet! - kérte tőlük Bianka, és képes volt arrébb rángatni a karomnál fogva.
- Lestoppoltam a magasat! - jelentettem be neki.
- Nem stoppolhatod le, mert én már lestoppoltam, szóval ezt benézted.
- Bianka, még soha sem volt magas barátom.
- Most sem lesz, - veregette meg a vállam.
- Hagyjuk rájuk a választást, majd ők eldöntik melyikünket választják.
- Akkor sem lesz tiéd a nagyobbik! - tiltakozott őrült módjára Bianka, én meg hiába pufogtam, semmit sem értem el vele. Visszatérve a fiúkhoz, elkezdtünk a filmek között válogatni, de sehogy sem tudtunk dűlőre jutni, ezért inkább beültünk pizzázni. Biankával egész végig azon versenyeztünk, hogyan tudnánk felhívni magunkra Dávid figyelmét, ami kezdett kissé cikis lenni. Négy pizzát rendeltünk, és bár sikerült elhappolnom Bianka orra elől a lehetőséget, hogy Dávid mellett üljön, mégis úgy éreztem, esélyem sincs annál a srácnál.
- Nem tudjátok merre van a vécé? - állt fel Dávid.
- Fogalmam sincs, most vagyok itt először, - válaszoltam elsőnek.
- Gyere, megmutatom, - ajánlotta fel Bianka a segítségét, mivel ő pontosan tudta merre van a vécé, hiszen ez volt a törzshelyük a volt barátjával. Mindig ebbe a pizzériába jöttek mozizás után, vagy csak úgy, amikor éppen megkívánták a pizzát. Ahogy eltűntek, Robi hozzám fordult.
- Amúgy nem sértődők meg azon, hogy mindkettőtöknek Dávid jön be.
- Oké! - pislogtam nagyokat, és kezdett kellemetlen lenni számomra, hogy ennyire nyilvánvalóan mocsok módon észre se vettük Biankával Robit, mivel mindkettőnket a másik srác kötött le. - Bocsi az előbbi viselkedésünkért. Bianka most szakított a barátjával, én meg próbálok szerelmes lenni, hogy ne szeressek valakit, - árultam el.
- Ez a valaki rettentő nagy mázlista lehet, - hümmögött.
- Nem, mert igazság szerint azt se tudja, hogy szeretem, és szerintem soha sem fogja megtudni.
- Ezért eljárkálsz idegen srácokkal, akiről egyáltalán semmit sem tudsz?
- Nem járkálok el idegen fiúkkal, csak is Bianka miatt vagyok itt, mert egészen reggelig nem is tudtam erről a vakrandis dologról. Most meg itt vagyok, és túlságosan sokat beszélek - beleittam a gyümölcslevembe, hátha addig se kotyogok el valami fontos tudnivalót magunkról.
- Engem nem zavar. Én is most szakítottam a barátnőmmel.
- Megkérdezhetem miért?
- Megcsalt az egyik haverommal, de már nem számít.
- Ha odaállna eléd a barátnőd, és könyörögne azért, hogy bocsáss meg neki, te képes lennél rá?
- Nem, a válaszom nem.
- Voltál már szerelmes úgy igazából? - folytattam tovább a faggatást, mivel a többiek elégé eltűntek.
- Hát, szerintem még nem, bár nem tudom mit értesz ezalatt.
- Magam sem tudom, - ingattam a fejem. Miután visszajött Dávid és Bianka, más témákra terelődött át a beszélgetést. Megtudtuk, hogy Robi ugyanarra a szakra jár, mint Kristóf, sőt ismerik is egymást, míg Dávid autószerelőként dolgozik a helyi szervizben. Ezek után egyszerűbb témákat veséztünk ki, míg egyszer csak felbukkant Dominik a nagy semmiből, és megállt az asztalunknál. Komolyan, Biankával csak lestünk, és egyikünk sem sejtette, mi a fészkes fenét keres pont itt, de hamar világossá vált számomra, mert megszólalt a mobilom, mivel Kristóf üzenetet küldött, mert látta közösségin hol vagyok, és szeretne pizzát enni. Na, bumm! Bianka így akarta őt féltékennyé tenni, mert nem csak én voltam a kiírásában megjelölve, hanem Dávid meg Robi is. Ez miatt bukkant fel Dominik, aki elégé dühösnek tűnt, vagyis  nekem annak látszott.
- Ugye nem bánjátok, ha csatlakozom? - érdeklődött Dominik, majd simán lenyúlt egy széket a másik asztaltól, és oda húzta mellém, ami elégé látványos nem tetszést váltott ki Biankából, pedig tisztában volt vele, Dominik lenne az utolsó fiú, akivel képes lennék kikezdené, és nem csak azért, mert egy barátnőm exe, hanem számtalan más okból kifolyólag.
- Mit keresel itt? - Bianka volt az első, akinek sikerült magához térnie a kialakult sokkhelyzetből.
- Láttam az én kedves barátnőm oldalán, hogy hol van éppen, és mivel megéheztem egy finom pizzára, gondoltam meglátogatóm , - úgy válaszolta meg a volt barátnője kérdését, hogy végig engem figyelt, és volt pofája átkarolni a derekamat, ami totálisan kellemetlen volt számomra. Sejtettem, ha ezek ketten egyszer szakítani fognak, az éppen olyan nagy bumm lesz, mint amikor én végre egyszer szerelmes leszek.
- ,,Kedves barátnő"? Áruld el nekem Dominik, mióta vagytok ti ilyen jóban egymással? - kíváncsiskodott Bianka, aki természetesen tisztában volt azzal, hogyan viszonyulok a barátjához, illetve volt barátjához.
- Amióta....- itt tartott egy kis szünetet, bár nem tudom miért. Imádkoztam, nehogy nekem valami olyan szót mondjon, amivel még kellemetlenebb helyzetbe hoz engem, vagy ami változást idézhet elő Bianka és én köztem régóta tartó idézőjeles barátságnak nevezhető akármiben.
- ..volt az a rendhagyó tesióra. - Fejeztem be helyette a mondatát, amikor tökre nyilvánvaló lett számomra, mennyire tizennyolc karikás dolgot akart volna legszívesebben az exe képébe vágni. Hogy honnan tudom ezt? Ismertem annyira, hogy tudjam hogyan néz, amikor perverzül mocskos dolgot akar kinyögni, amihez persze nem egyszer volt szerencsém. Amikor még nem voltak együtt ezek ketten, akkor Dominik többször is bepróbálkozott nálam, de aztán szerencsémre Kristóf szólt neki, hogy Bence megcsapja, ha nem viselkedik normálisan velem, szóval akkor visszább vett egy kicsit, majd összejött Biankával, én meg áldásomat adtam rájuk. Ők ketten totálisan kiegészítették egymást, mert mindketten teljesen egyformák voltak. Náluk nem az ellentétek vonzották egymást. Miközben én ezen agyaltam, addig a külvilágban annyi változásállt be, hogy Dávid meg Robi kezet rázott az újonnan felbukkant felesleges személlyel, akinek nem is kellet volna ott lennie. Majd arra is rájöttek, hogy Dominik honnét találja olyan ismerősnek Robit, aztán bevillant neki, Kristófnak köszönhetően, ami kissé felhúzott, mert eddig azt hittem én vagyok a legjobb barátja, aki majdnem minden barátját ismeri, erre meg kiderül, még sem. Nem vagyok féltékeny Dominikra, csak azért egy kicsit mégis.
- Bocsánat, ezt fel kell vennem, - álltam fel elnézést kérve a többiektől, amikor megszólalt a mobilom. A zenéből tudtam Kristóf hív, de nem akartam vele a többiek füle hallatára beszélgetni, így inkább arrébb mentem tőlük a vécék felé.
- Figyelj, ha nem kaptad meg az üzenetem, akkor leadom a rendelésem, - szólt bele a telefonba Kristóf, amikor fogadtam a hívását. A kissé idegtépő napom után, nem pont ezt akartam hallani tőle, meg amúgy is bennem volt egy egyfajta világgyűlölet, amit nem tudtam elfojtani magamba, helyesbítve nem is akartam.
- Minek nézel te engem? Múltkor óvszert vetettél velem, most meg pizzát akarsz?
- Láttam hol vagy, és gondoltam... - kezdett bele a mondandójába.
- Ez még nem jelenti azt, hogy viszek is neked. Van egy csinos telefonod, rendelj magadnak, amilyent akarsz, mert nem vagyok a szolgád, aki azt teszi, amit te parancsolsz.
- Én csak szépen kértem, nem parancsoltam neked semmit. Bár azt megparancsolnám neked, hogy búj mellém, olyan félelmetes a szobám, amikor egyedül vagyok benne, és én nagyon, de nagyon félek egyedül.
- Elmehetsz a fenébe! Mi van, nincs aki melegítse az ágyad? Ha nincs ló, akkor jó a szamár is? - kicsit elkapott a dilibaj, de képtelen lettem volna visszafogni magam.
- Mi van, megjött és nincs más, akit basztass? - vágott vissza kapásból.
- Néha akkora paraszt tudsz lenni!
- Pont akkora, amekkora te.
- Te vagy az idősebb, neked kéne több eszednek lenni.
- Csak papíron vagyok idősebb! - kiabálta bele a telefonba, ami olyan hangosra sikeredett, hogy tőlem nem messze egy házaspár felkapta a fejét.
- Tudod mi? Fogd meg a mankód és dugd fel magadnak! - tanácsoltam, aztán kinyomtam a beszélgetést. Ekkor tudatosult bennem a tény, miszerint a pár azt is hallotta, amit én az előbb javasoltam Kristófnak, ezért égett kissé a pofám, de szerencsére kiderült, hogy németek, és egy szót sem értettek az egészből.
Amikor visszatértem az asztalhoz, kissé megdöbbentő látvány fogadott. Egyik fiú sem volt az asztalnál, ahogyan Bianka sem, viszont Dominik igen, aki éppen Bianka pizzáját rágcsálta.
- Csak öt percre mentem el innét, mégis mi a fészkes fene történt, és hol vannak a többiek? - ültem vissza a helyemre.
- Robinak közbejött valami, Dávid vele ment, a boszorka meg nem akart velem egy légtérben lenni. Üzeni, sajnálja meg blabla .. blabla, bocs nem figyeltem oda elégé.
- Na, ez is szép! - hümmögtem. - Elárulnád mire volt jó ez az egész?
- Parancsolsz? - emelte rám a tekintettét egy pillanatra, aztán vissza is tért a pizzára.
- Ne tettesd a hülyét, mert mindketten tudjuk miről beszéltem.
- Nem, bocsi - rázta meg a fejét. - Az én ősember tudatommal képtelen vagyok megérteni a te magas logikádat.
- Nem így kellene visszaszerezned Biankát, - pontosítottam.
- Miből gondolod, hogy vissza akarom szerezni? - meredt rám, én meg felállva felvettem a kabátom. - Miből gondolod azt, hogy nem jó nekem a mostani helyzetem? Annyi csajt fektethetek meg, amennyit csak akarok, és egyik sem ugathat bele az életembe, mert semmi joguk hozzá. Oda megyek, azt csinálok, amit én szeretnék, nem pedig azt, amit ő.
- Ha nem érdekelne Bianka, akkor nem bukkantál volna fel itt, hanem helyette azokat a bizonyos ,,csajokat" fektetted volna meg.
- Még összejöhet, - vonta meg a vállait.
- Ne próbálj meg Kristóf lenni, mert te nem vagy olyan, mint ő.
- Miért, én milyen vagyok?
- Fogalmam sincs, - böktem ki. - Ha vissza akarod szerezni, az csak is rajtad múlik. Szereted őt, akkor légy azon, hogy vissza szerezd, és ne azon, hogy még távolabb taszítsd magadtól.
- Nem maradnál még egy kicsit? - nézett rám könyörögve, én meg megsajnáltam, és visszaültem a székre.
- Ennyire jó a társaságom, vagy mert te is félsz egyedül? - amikor láttam rajta, hogy az utóbbi kérdésemet nem érti, csak legyintettem.
- Szerinted hiányzom neki? - váltott témát, és az arrogáns pöcsnek, akinek próbálta kiadni magát, már semmi nyoma sem volt.
- Ehhez nem kell zseninek lennie az embernek, hogy tudja. Bianka egy kifejezetten meghatározhatatlan lány, akire nem tudsz pontos leírást adni, mégis néha olyan az emberek számára, mint egy nyitott könyv. Próbál továbblépni, mint ahogy te is láthattad, de valójában ő nem ilyen.
- Ja, meghatározhatatlan, - kitört belőle a röhögés.
- Szerinted, ha annyira tovább akar lépni, akkor kiírja az oldalára, hogy hol van meg kikkel? Nem, Bianka ezt azért csinálta, hogy te lásd, és ez egy jelzés volt. Ő még szeret téged, de te vajon szereted őt annyira, hogy képes légy tisztázni vele a problémáitokat?
- Nem tudom, - az arcára fagyott a vigyora, és komolyabbra váltott.
- Viszont a továbbiakban, ha féltékennyé akarod tenni őt, engem hagyj ki belőle, - kértem tőle.
- Bocs! - nyögte ki nagy nehezen. A továbbiakban egyikünk sem szólt semmit. Később indulás előtt Dominik szólt, hogy Kristófhoz megy, meg kellene neki egy fuvar. Elcsomagoltattam Kristófnak a két fiú érintetlen pizzáját, kettőt pedig elvitelre rendeltem, amiket betettem a kocsiba. Kitettem őt a haverjánál, meg odaadtam neki a dobozokat, majd szépen haza hajtottam, nem mentem be megnézni azt a szemétládát, mert tudtam, abból csak további veszekedések adódnának, amit meg minél jobban szeretem volna elkerülni. Otthon Viktor már várt rám, így a dolgozószobában beszélgettünk pizza közben.
- Volt itt ma Dénes, és elmondta mi történt Liliánával, - kezdtem én először a beszélgetést.
- Igen, éppen erről szeretnék veled beszélni. Úgy gondolom, jót tenne neki, ha pár napig nálunk maradna, és kicsit elbeszélgetnél vele.
- Tehát, valamit izé  valamiért? Azért akarod ide hozni Lilit, mert Anita itt van?
- Nem, hanem azért, mert jót fog neki tenni, ha a rokonaival lehet.
- Eddig is meg lett volna rá a lehetősége, de nem élt vele.
- Komolyan, képtelen vagyok megérteni miért ragaszkodsz Anitáékhoz ennyire, miközben cseszel Liliánára.
- Nem cseszek rá, vagyis nem annyira, amennyire ő rám.
- Ennyit a vitáról. Lili nálunk fog lakni, és te jó képet fogsz hozzá vágni.
- Téged az nem érdekel, hogy még csak most rendeztem vele a kapcsolatomat, viszont ha ide költözik, tuti megint összekapunk?
- Úgy gondolom, inkább javulni fog a kapcsolatotok egymással, - javított ki.
- Apropó Liliána. Hogyan tudtad meg, hogy lecsukták? - valami rossz érzés fogott el ezzel kapcsolatba, ami arra kényszerített, kérdezzek rá.
- Reggel Dénes mondta el, - válaszolta.
- Megyek, megírom a házimat, - álltam fel a székből. A szobámban kezdem el először azon agyalni, vajon amikor Lili bejött a kórházba hozzám, miért mondta azt, hogy Viktortól tudja, amikor nem is beszéltek egymással. Most meg itt volt Dénes, aki azt mondta Viktor értesítette őt, pedig valójában pont fordítva történt. Képtelen voltam megérteni a dolgokat, de kezdtem gyanítani valamit, miszerint ezek ketten valamit titkolnak előlünk, és volt egy olyan érzésem is, miszerint nem biztos, hogy én tudni akarom a valódi okát.

Johanna nővére 9. Fejezet Gondok és megoldások

Johanna nővére
9. Fejezet
Gondok és megoldások

,,Nincs az az ember, aki képes volna hazudni, vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe néz. És nincs az a nő, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha ez a szerelem lehetetlennek tűnik, és a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben tör a felszínre."

Paulo Coelho

Bence befogadott, és nála töltöttem az éjszakát. Egyig a nappaliban beszélgettünk, ahol megtudtam, hogy a szülei kiköltöztek Németországba. Az apukájának találtak kint valami állást, és mivel tisztában voltak vele, az eset miatt, ami történt ebben az országban soha sem fog tudni munkát találni, így itt hagyták a két gyereket, és útra keltek. Bence nem ,,bánta", mert Bálinttal így sokkal közelebb kerültek egymáshoz, viszont ennek köszönhetően még több munkát el kellet vállalnia. Ezzel ellenben én csak annyit tudtam felhozni, hogy összekaptam Viktorral egy vadidegen miatt. Tehát, rádöbbentem mennyire szánalmas is vagyok, mert amíg neki meg mindenki másnak számtalan harcot meg kell vívniuk, addig én maximum unalmamban lázadozók, vagy nem is tudom miként írjam le a szánalmas viselkedésemet. Reggel kicsit fura volt Bence mellett ébredni. Jó, nem most először aludtunk együtt, sőt gyerekkorunk óta többször is, de akkor mégis más volt, mert életemben először semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem. Na, ez is egy újabb bizonyíték arra, totálisan kezdek becsavarodni Kristóf miatt. Bencének egy szót sem szóltam a titkomról, amíg nem vagyok benne teljes mértékig biztos.
- Jó reggelt! - suttogtam a szemeimet nyitogatva, ami nem volt könnyű hadművelet, mert a sírástól meg az, hogy nem az én ágyamban aludtam kissé megnehezítette az ébredésem.
- Jó reggelt! - köszöntött mosolyogva, ami eszméletlenül aranyossá tette őt. A mobilom rá kezdett a The Killers - Somebody Told Me című számra, amit pontosan Kristóf telefonszámához állítottam be csengőhangnak.
- Vedd már fel, aludni akarok! - Bálint dühösen hozzám vágta a párnáját, meg ennél is szebb szavakkal kérte tőlem, hallgattassam el a telefonomat. Felvettem. Kristóf elmondása szerint Viktor náluk járt, és engem keresett, ezért tudni akarta, mármint Kristóf, hogy hol a fészkes fenében vagyok, ahogyan arról is bővebb beszámolót szeretett volna, megint mit csináltam. Csendesen hallgattam végig minden egyes szavát, de amint befejezte, letettem. Tudom, szemétség volt tőlem, ezért írtam neki egy üzenetet, amiben megírtam, jól vagyok, és Bence befogadott, ne aggódjon, de nem vagyok olyan állapotban, hogy nyugodtan tudjak a történekről beszélni. Igazság szerint semmi komoly nem történt külső szemmel nézve, ezzel szembe teljesen összedőlt a kártyaváram. Miközben én a fürdőben készülődtem, addig a konyhában Bence reggelit készített nekem meg a még alvó öccsének, akit egyáltalán nem zavart, hogy már csak fél óra van nyolcig, és tuti elfog késni, ha nem tápászkodik fel.
- Öcsi, ébresztő! - kiabálta be a szobába Bence, de Bálint meg sem hallotta.
- Még öt cseszett percet, és kelek! - hallottam meg a konyhában reggelizve a válaszát, meg az azt követő veszekedést.
- Komolyan, nem tudom elképzelni hogyan voltak a szüleink képesek itt hagyni Bálintot a nyakamon. Mit gondoltak? - jött vissza Bence a konyhába, ahol éppen a lekváros kenyeremet eszegettem. Látszott rajta mennyire nehezen viseli az újonnan kialakult eseményeket, hiszen bármennyire is jó a kettejük kapcsolata, azért ez mégis csak kemény ügy.
- Legalább apukádnak lesz munkája, és tud támogatni titeket, - próbáltam nyugtatni őt, de tisztában voltam vele, Bence esetében, ha ideges, akkor nem elég két szép szó ahhoz, hogy teljesen lenyugodjon, mert csak akkor higgad le, amikor ő úgy akarja. Furcsa, de mégis így igaz.
- Attól félek én is, - fújta ki a beszívott levegőt. Aznap sem ő, sem mi nem késtünk el, mert pontosan időben sikerült beérnünk a terembe, ahol az első óránk volt. Bálinttal is beszélgettem a szüleikről, meg arról milyen is most a kettejük helyzete, ahogyan arról a lányról is szót ejtett, akibe belezúgott, de nem arra a táncoslányra gondolt ezalatt, akire múltkor, hanem azóta már akadt neki más. Igen, tényleg kezd Kristófra hajazni, nincs mese.
- Lemegyek a büfébe, kell valami? - lépett oda a padunkhoz Ricsi, miután kicsengettek németről. Leszívott minimális agyi működéssel adtam neki pénzt, hogy vegyen nekem tejeskávét, hátha attól visszatérnek az elvesztett agysejtjeim, de sajnálatos módon tisztában voltam vele, azok öngyilkosok lettek. Míg a barátja lent volt a büfébe, én addig kihasználtam a helyzetet, és átültem Eliza mellé egy kicsit beszélgetni. Hozzám hasonlóan a német kárós hatásai miatt szenvedett, és egyáltalán nem várta a következő órát, vagyis az első irodalmat, mivel német után szerdánként dupla magyar  jön, mivel megcserélték az óráinkat, mert sok tanár panaszkodott, ezért az igazgatóhelyettes csinált minden osztálynak egy új órarendet. Nagyszünetben meglátogattam Anna nénit, meg próbáltam olyan könyvet találni, amit még nem olvastam ki. Ez elégé nehéz ügynek minősült, mivel a számomra legérdekesebbeket már mind kiolvastam minimum egyszer.
- Nem tudna valami jót ajánlani? - könyörögve néztem rá, mert életmentően szükségem volt egy olyan könyvre, ami nem csöpög a romantikától, tekintve az én szánalmas szerelmi életemet.
-  A gyertyák csonkig égnek Márai Sándortól? - dobta be az első lehetőséget.
- Már olvastam, - válaszoltam szomorúan.
- Bezzeg az én időmben Fehér Klárától?
- Kipipálva, - ráztam meg a fejemet. Ezek után még vagy száz érdekes könyvcímet feldobott, de egyik sem volt köztük, amelyiket még nem olvastam volna, így tovább keresgéltem, mindhiába. A további része a napomnak viszonylag nyugisan telt, csak angolon írtunk szódolgozatot, utána a többiekkel foglalkozott a tanár, mivel én nem abból megyek középszinten érettségizni, így a tanárom szívességből megengedte, hogy azokon az órákon nyugodtan foglaljam el magam, viszont feleléseknél meg dogáknál nekem is ugyanúgy kell teljesítenem, mint a többieknek. Ma Biankával sem sikerült összefutnom, csak pár lányt hallottam a vécében róla pletykálni, mivel futótűzként terjed a hír, miszerint a barátja dobta egy másik csajért, ami persze nem volt igaz, de ezt ők nem tudták. Az óráim után haza hajtottam, mivel a magammal vitt cuccaimat bepakoltam a kocsim csomagtartójába, így már nem volt okom visszamenni Bencéhez. A kocsimat leparkoltam otthon a szokásos helyére, aztán garázsrészről mentem fel, hanem a rendes bejárat felől, így sikerült elkerülnöm az éppen elsiető Viktort, mert éreztem, még nem állok készen vele beszélni. A szobámban hajtogattam a ruháimat, amikor bejött kopogás nélkül.
- Hová készülődsz? - szegezte nekem a kérdését, és látszott rajta is mennyire megviselte a tegnapi nap.
- Csak a szekrényemben csinálok rendet, - válaszoltam nyugodtan.
- Kerestelek, de nem vetted fel a mobilod, - nem néztem rá, és nem hagytam abba azt, amit éppen olyan lelkesen csináltam, mielőtt bejött volna.
- Kristóf mondta, náluk is jártál, - árultam el neki.
- Beszélhetnénk nyugodtan, mint két felnőtt? - a kérdésére letettem a felsőmet az ágyamra, és felé fordultam csípőre tett kezekkel.
- Ha azért jöttél, hogy bocsánatot kérj tőlem, akkor közlöm, nem kell. Helyesbítve nem tőlem kellene bocsánatot kérned, hanem mástól, aki viszont nagyon is megérdemelné.
- Miért fontos neked Anita? Csak nem azért véded ennyire, mert a halott édesanyádra emlékeztet?
- Nem, hanem elítélem, hogy így bánsz egy nőnemű alkalmazottal, akit csak úgy simán kirúgtál, pedig nem tehetted volna meg, mert tényleg tisztességesen csinálta a munkáját.
- Miből gondolod ezt?
- Csiripelték a madarak, - forgattam a szemeimet, és semmi pénzért nem akartam neki elárulni, hogy valójában beszéltem a titkárnőjével, aki elárulta, tényleg kiváló munkaerő Anita, és nagyon hiányozni fog mindenkinek.
- Eszemben sincs bocsánatot kérni attól a nőtől.
- Viszont, én megyek, és a nevedben is elnézést kérek tőle, - bedobáltam a ruháimat a szekrényembe, aztán előhalásztam a táskámból a kocsim kulcsait.
- Eszedbe ne jusson! Kisasszony, azonnal megállsz! - kiabált utánam, amikor elhaladva mellette elhagytam a szobám. Utánam jött, de sehogy sem tudott rávenni arra, hogy megálljak, így más választás hiányába beszállt mellém az autóba.
- Pont olyan elhatározott meg makacs vagyok, mint te, - kacsintottam, aztán már el is indítottam az autót.
- Nem is tudod hol lakik. Hogyan akarsz oda menni? - értetlenkedett a mellettem helyet foglaló utastársam.
- Ingrid megadta a címét, - válaszoltam neki. Nem telt sok időbe, mire sikerült megtalálnom az épületet, amelyben Anita lakott a kislányával, viszont a pontos lakáscímmel adódtak problémáim. A harmadik emeleti kettes számú házban egy idős úr nyitott ajtót, aki prostinak nézett, és szívélyesen beinvitált egy kis sütizésre. Azt hiszem erre mondják, hogy vén kecske is megnyalja a sót. A negyedik emeletiben meg egy többgyerekes anyuka fogadott.
- Nem lehet, hogy elírtad a címet? - vette ki a kezemből a kis cetlit, amire felírtam, amit Ingrid lediktált.
- Nincs több emelet, szóval ez kell, hogy legyen, - erősködtem, bár nyilvánvalóvá vált mindkettőnk számára, mennyire tévedtem.
- Elnézést, de kit keresnek? - érdeklődött az alacsony hölgy, és bentről hangos gyerekzsivaj  hallatszott ki.
- Nimród Anitát és a kislányát, - árulta el helyettem Viktor. A nő gondolkodóba esett, aztán jelzett az ujjával, hogy várjunk egy pillanat.
- Elnézést, megkérdezhetem a nevüket? - kérte az idegen anyuka.
- Herczeg Johanna, - erre inkább én válaszoltam, majd szépen ránk csapta az ajtót. Sem Viktor, sem én nem értettük miért is csinálta, ezért becsengettem hozzá ismét, de ajtó nyitás helyett kikiabált, és megint arra kért várjunk egy pillanatot mindjárt visszajön. Vártunk tíz egész percet, mire tényleg visszatért hozzánk a folyosóra. Kicsit gyanús volt nekem, mert becsukta maga mögött az ajtót, majd vészesen ügyelt arra nehogy valaki meghallja a hangját, ezért suttogott.
- Anita ma reggel elköltözött innét, mivel kirúgták az állásából, összepakolt, mert talált egy másik állást. Én a barátnője vagyok, és kérte, ha valaki keresné, előbb hívjam fel, hogy megadhatom-e az új címét, mivel nem akarok ebből galibát. Tessék, itt találják meg, - nyomott a kezembe egy vonalas papírlapot, amin egy másik cím volt olvasható piros színű tollal írva.
- Köszönjük, - köszöntem meg, aztán elbúcsúzva tőle, immáron a helyes címre mentünk, ahol egyből meg is lett Anita. Mint ne mondjak, a másik helynél is jóval lepukkantabb épületbe költözött, amibe szó szerint futkostak a patkányok, meg a csótányok. Azt hittem elbőgöm magam, amikor egy díjbirkózó méretű rágcsáló elsuhant a lábaim között. Itt nem kutyákat tartanak háziállatnak, hanem patkányokat, meg egereket. Viktor sokkal bátrabb volt, mert ő kopogott be a lakásajtón, amin gyanús fekete foltok voltak, és valamiért nem akartam tudni micsodák azok. A gyomrom is felkeveredett a terjengő pisiszagtól, meg más megmagyarázhatatlan gyomorforgató bűzöktől, amik csípték az orrom, no meg a szemeimet.
- Ki az? - hallottam meg végre Anita hangját, ebből tudtam, jó helyen járunk.
- Én vagyok az, Herczeg Johanna - válaszoltam a kérdésére a bőgés határát súrolva. Szerencsémre kinyitotta az ajtót, bár elégé ledöbbent, amikor meglátta ki van velem. Nem szólt semmit, szerintem a sokktól szóhoz sem tudott jutni, viszont kedvesen beinvitált, aminek fenomenálisan örültem. A lakás egy mini szobából állt, meg egy annál is kisebb konyhából, bár szerintem még így is nagyobbak voltak, mint a fürdő, amiben volt egy zuhanyzó, meg egy gyerekméretű vécé, viszont kézmosót nem találtam, vagyis helyesbítve a helyét sikerült csak megtalálnom, amikor bementem vécézni.
- Érdekes egy lakás, - ezen kívül semmi más jót nem tudtam volna mondani erre a förtelemre, amit egyesek lakhatónak minősítettek. Ilyen helyeket elnézve, hálát adok ott fent a magasságosnak, hogy bármennyire is egyedül vagyok ebbe a világban, attól még van normális hely, ahol álomra tudom hajtani a fejemet, és van mit ennem.
- Még csak ma költöztünk be, - látszott Anitán mennyire zavarban van a jelenlétünktől, no meg a lakás állapota miatt. Az előtérnek tűnő legtágasabb részben ácsorogtunk, mivel négyen alig fértünk volna el a konyhában.
- Lesz mit takarítani, - állapította meg Viktor, én meg oldalba könyököltem.
- Bocsánat, hogy itt zavarunk a nagy munkába, de szeretnénk tudni, hogy mire van szükséged? - a végére tényleg sikerült kinyögnöm a mondandóm, ezért taps járt volna, mivel elégé heves küzdelmet vívtam magammal, nehogy elhányom ott magam mindenki előtt, ami még tovább rontotta volna a lakás állapotát.
- Nem kell semmi, de azért köszönöm, - mosolygott rám Anita.
- Jól van, mehetünk is! - indult meg az ajtó felé Viktor.
- Egy pillanat, csak lenne egy kis megbeszélni valónk, - kértem Anitától, aztán a lakásajtaja előtt kitört belőlem minden, ami azóta nyomasztott, hogy beértünk oda.
- Nem maradhatnak itt! - közöltem Viktorral, akin látszott mennyire elakar innét húzni, csak úgy, mint én.
- Semmi közünk sincs hozzájuk. Láttuk, megvannak, megyünk!
- Mivel tisztában vagyok azzal mennyire erős jellem Anita, így gondolom nem fogadna el semmiféle anyagi támogatást, és per pillanat nincs munkája.
- Miért van az a sejtésem, hogy ebből én csak is rosszul jöhetek ki? - fújtatott dühösen.
- Marika néni több hónapra Hévízre utazott, így nincs aki főzőn meg mosson ránk.
- Ki van zárva! - tiltakozott, pedig még ki se mondtam mire is gondoltam.
- Neki meg a lányának lenne egy normális fedél a feje felett, meg pénzt is keresne, és főzne ránk.
- Első dolog:nekik most is van fedél a fejük felett, sőt nem szorulnak ránk, mivel semmi közünk sincs hozzájuk. Kettő:nincs az a pénz, amiért képes lennék befogadni azt a hárpiát, hiszen bőven elég volt őt elviselnem az irodában, nemhogy még a házamban. Három:mi is tudunk főzni, sőt ismerve a hozzám fűződő viszonyát, szerintem biztosan mérget tenne a kajámba, vagy maximum beleköpne.
- Mivel már nem dolgozok Önnek, ezért most végre a szemébe mondhatom, hogy Maga a világ legnagyobb seggfeje! - Anita az egész beszélgetésünket hallotta, és mivel vissza nem térő lehetősége nyílt, ezért élt vele, és jól beolvasott Viktornak. - Egy:tényleg nem szorulok mások segítségére. Eddig sem függtem senkitől, és ezután sem fogok senkinek sem könyörögni, vagy más nyakán élősködni, mert nem vagyok olyan. Kettő:nem vagyok hárpia, aminek az előbb nevezett, mivel akik képesek emberszámba venni, azok tisztában vannak azzal, mennyire szerethető vagyok, nem úgy, mint egyesek. Három:eddig még senkit sem mérgeztem meg, vagy köptem az ételébe, de mindent el kell kezdeni valahol.
- Most már jobb? - kérdeztem meg Anitától.
- Igen, sokkal jobb! - vágta rá, és kifújta a bent tartott levegőjét.
- Mivel ezt sikerült tisztázunk, akár mehetnénk is, - ragadta meg a karomat Viktor, de én ellenálltam. Egy elégé hangos csattanás, és Véda sírása zökkentett ki minket az elmérgesedett helyzetünkből, ami beleillet egy szappanopera sorozatba is. Berohantunk a lakásba, vagyis csak ők, mert én éppen komolyabb összetűzésbe kerültem egy bentről kirohanó patkánnyal, ami még a lépcsős dögnél is sokkal nagyobb volt. Nem tudom ezek mit esznek, amitől ekkorára nőnek, de szerintem ezek emberhúson élnek. Az itt szörnyethalt lakók maradványait fogyasztják. Na jó, ez kicsit morbid, még sem egy kizárható lehetőség, amilyen bűz terjeng itt. A zajt az egyetlen szoba mennyezetéről levált vakolat okozta, amin keresztül több rágcsáló is lekerült Anitáékhoz, mivel a felettük lévő lakás Anita elmondása szerint már évek óta lakatlan, és majdnem azt vette ki.
- Anita, azonnal összeszeded az összes holmitokat, és velünk jöttök, de rögtön! - vettem elő a parancsolgatós hangom, mert tényleg elegem lett ebből az egész hisztiből.
- Köszönöm, de....- kezdett volna bele a visszautasításba.
- Nincs semmi de, amíg egy ilyen mocskos szeméttelepen akarsz lakni.  Remélem azt is hallottad, amit ott kint mondtam, arról mit kellene tenned. Biztosítok akár két szobát is abban a hatalmas házban, viszont cserébe főzöl meg mosol ránk, amiért pénz fogsz kapni, de akkor sem hagyom, hogy a makacsságod miatt Védának patkányok között kelljen aludnia, amikor egy ekkora lehetőséget ajánlok fel. Legalább rá gondolj.
- Miért akarsz ennyire segíteni nekünk, hiszen mi csak idegenek vagyunk? - sajnos Anitának, csak úgy, mint előbb Viktornak, igazuk volt abban, hogy ők vadidegenemberek, akikhez semmi közünk sincs, mégis úgy éreztem, ha nem segítek nekik, akkor a világ legnagyobb szemétje lennék.
- Nem lennék képes nyugodtan otthon ülni, amikor tudom milyen körülmények uralkodnak itt. Tudom, nem segíthetek mindenkinek a pénzemből, de az már haladás, ha két személynek jobb körülményeket tudok biztosítani. Ha nem is örökké, de legalább egy kis időre, amíg nem szerzel egy másik munkát, no meg egy másik lakást innen fényévekkel távolabb. Tényleg csak pár hete ismerjük egymást, de azzal teljesen tisztában vagyok, megérdemled a segítséget. Igen, idegen vagy számomra, ahogy én is nektek, mégis sokkal többet tudsz rólam, mint bárki más ezen a világon. - Nem volt könnyű beszélnem, és a helyes szavakat se igazán sikerült mindig megtalálnom, mégis úgy éreztem, hatottam rá annyira, hogy rátudjam venni. Pár percnyi habozás után Anita rá bólintott a felajánlott lehetőségre. Viktornak persze akadt egy kikötése, miszerint a házban kerüljék el őt jó messzire. Ebből már tudtam, nyert ügyem van, és nyugodtabb szívvel térek nyugovóra. Otthon körbevezettem az új lakókat. Megmutattam nekik mit hol találnak, ahogyan az is, melyek azok a részei a háznak, ahol Viktor szokott tartózkodni. Időközben rájöttem, meg kell értenem, mennyire nagy dolog volt Viktortól, hogy képes elviselni Anitát, még akkor is, ha az ilyesféle viselkedés egyáltalán nem jellemző rá, hiszen mindig tisztelettudóan szokott viselkedni a nőnemű emberi lényekkel, mégis tisztában voltam vele, a testvére halála óta, amióta minket nevelt, egyre zárkózottabbá  vált.
- Ez az én szobám, - mutattam meg nekik, és bár nem volt valami nagy szám, attól még Véda nagyon élvezte a kényelmes ágyamat. - A mellette lévő szoba mindig zárva van, azt soha semmilyen körülmények között nem lehet kinyitni.
- Az a nővéred szobája? - érdeklődött Anita.
- Igen, - bólintottam szomorúan. - Amikor elment, kulcsra zártam, és a kulcsot odaadtam Viktornak. Azóta sem én, sem ő nem mentünk be.
- Értem, és nem faggatlak róla tovább, - hagyta rám a többi dolgot inkább, mert sejtette, ez nagyon fájós téma számomra. A konyha volt az utolsó, amit megmutattam nekik, vagyis Anitának, mert a kislánya kissé el volt foglalva a régi játékaimmal, amiket megtaláltam a pincébe, és felhoztam neki.
- Marika néni pár hónapra szabadnapot vett ki, mivel nagyon úgy tűnik, hogy kiújult a betegsége, - meséltem neki.
- Mi a baja, ha megkérdezhetem?
- Igazából több baja is van, amire általában csak rá szokott legyinteni, és mindig hozzá tesz, ,,Bogaram, ez az öregkor velejárója", - próbáltam utánozni úgy, ahogyan ő szokta mondani nekem, de sehogy sem sikerült. - Leginkább a szíve az, amivel a legtöbb problémája van.
- Szegény, az én mamámnak is a szívével volt baja.
- Most el kell mennem, mert be kell ugranom egy barátomhoz. Boldogulni fogsz, vagy itthon maradjak segíteni?
- Nem kell, feltalálom magam, - legyintett Anita.
- Mi az, amit még fontos tudnod? Ja, igen! - jutott eszembe mik maradtak ki a kissé rendhagyó idegenvezetésem közben. - A vezetékes telefonunk nem sokszor szokott csörögni, de ha csörög, akkor hagyd csörögni, mi is ezt csináljuk, mert a fontos emberek tudják a számunkat. Mindig, ha elmegyek valahová, a hűtőre kiszoktam írni, ha nem mondanám meg, és így mindig tudja Viktor hol is vagyok. Ma nem kell vacsit csinálnod, mert van maradék a hűtőbe, ami bőven elég lesz, mert szegény Marika néni annyira félt, hogy nem lesz mit ennünk, ezért körülbelül egy teljes hónapra elegendő túlélőkészletünk van a hűtőbe. - Mindent elmagyaráztam neki, aztán felrohantam a szobámba kissé rendbe szedni magam. A ruhámon még mindig éreztem azt a bűzt, amit Anitáék lakásnak nem nevezhető akármijében csapta az orromat, és sírásra késztetett engem. Szerencsémre egy jó hosszú zuhany, meg a tiszta ruha elvette a kellemetlen szagokat, viszont örökre az elmémbe égtek a képek, meg azok a csúnya rágcsálók, amik a frászt hozták rám. Úgy saccoltam, még hónapokig rémálmaim lesznek miattuk. A fáradt, kissé szomorkás kedvemnek nyoma veszett, amikor becsöngettem Kristófékhoz, és Eliza nyitott ajtót.
- Már nem bánnám, ha meggyógyulna a lába, mert az idegeimre megy, - morogta a barátnőm, miután beengedett.
- A szobájában van? - érdeklődtem Kristóf felől.
- Nem, a fürdőben mossa a fogát, - árulta el.
- Köszi, amúgy holnapra kell a fogalmazás, vagy a következő hétre? - kérdeztem meg tőle, mert véletlenül elfelejtettem felírni a kis noteszomba, ahová minden dátumot feljegyzek.
- Kövi hétre, - válaszolta elgondolkodva.
- Hú, köszi! - hálálkodtam neki egy sort.
- Bocsi, vissza kell mennem Ricsihez, nem jössz? - kérdezte meg.
- Nem köszi, csak Kristófot jöttem meg nézni, aztán rohanok haza, mert vendégeink vannak, - mélyebben nem mentem bele abba kik is, mert akkor az egész sztorit el kellet volna neki mesélnem, amihez semmi kedvem meg időm nem volt. Ő se kérdezett rá bővebben, inkább visszatért a barátjához, én meg a fürdő felé vettem az utam. A szüleik mindig este szoktak haza érni, így örültem, hogy Elizáékon kívül senki sem lehetett volna a szemtanúja a szerencsétlenségeimnek. Az első akkor ért, amikor véletlenül kopogás nélkül nyitottam be a fürdőbe, mivel én azt hittem Kristóf a fogát mossa, mert a húga azt mondta nekem, ezzel szembe nagyon, de nagyon nem a fogát mosta. Mentségemre legyen szó, megakartam lepni. Na, ez sikerült is. Ő  meztelenül törölközött, mivel éppen előtte zuhanyzott le, ezt a meleg víz miatti párából következtettem ki. Teljesen ledermedtem, és hót fix fogalmam sem volt róla mit csináljak zavaromban.
- Becsuknád az ajtót? - kérte tőlem Kristóf, én meg becsuktam magam mögött az ajtót. - Én úgy gondoltam kimész, de nekem így is jó, - kacsintott rám perverz vigyorral az arcán. Ekkor tért vissza belém a lélek, mert nélküle tuti nem tudtam volna elhagyni a fürdőszobát, mégis sikerült valahogyan mozgásra bírnom a két lábam. Amikor sikerült kijutnom, elmormoltam két miatyánkat, meg három üdvözlégyet, de így sem volt garantált a lelkemre nézve, hogy a mocskos gondolatok miatt megúszom a poklot. Szavakkal le se tudnám írni, mennyire dübörgőt a szívem, bár nem ugrott ki a helyéről, mégis fent állt a veszélye, hogy egyszer csak kiszakad a mellkasomból, és elfut. Pár perccel később a mankói segítségével visszacsoszogott a szobájába, de csak is egy átkozott fehér törölköző takarta a kapitányát, ahogyan ő szokta a nemesebbik szervét nevezni.
- Kifogyott az üdítőm, tudnál nekem hozni egy másikat? - kérte tőlem, én meg mint egy hülye bólogatós kutya ráztam a fejem, és már ott sem voltam. A konyhában pont összetalálkoztam Nikivel, a kishúggal, aki segítőkészen elmondta hol találom az üdítősüveget, amit az anyukájuk Kristófnak vett, hogy előbb meggyógyuljon, és ne csak azokat a vacak színezékes löttyöket fogyassza.
- Uram Isten! - még a szemeim is kifolytak, amikor belépve a szobájában megpillantottam Kristófot. Csak egy törölköző takarta a testét még mindig, és tökéletes rálátásom nyílt a kidolgozott felsőtestére, amin ott díszelgett a két sárkányos tetkója.
- Tudom, mindenki így reagál, amikor meztelenül lát. Nem hiába járok futni, meg kondizni - vigyorgott rám elégé kajánul.
- Kapitány már megint tiszteleg, - mutattam le, ahol szétnyílt a törölközője. Igen, ez volt a második szerencsétlenségem. Istenem, még nyelni sem tudtam rendesen, sőt annyira ki volt száradva a torkom, hogy a sivatag hozzá képest semmi volt.
- Öntenél nekem, vagy tovább szándékozol még az ajtóban ácsorogni? - nézett fel rám az ágyán ülve. Öntöttem neki, ahogyan magamnak is töltöttem, mert szerencsére sikerült annyira munkára bírni az agyam, hogy magamnak hozzak poharat. Az iváshoz még nem tért vissza a józan eszem, így inkább csak fogtam a poharat mellette ülve.
- Nincs itt egy kicsit nagyon meleg? - pattantam fel az ágyról, és majdnem elvágódtam.
- Nekem nincs, de te elégé vörös vagy, és nagyon furcsán viselkedsz. Ha még nem láttál volna meztelenül, kezdeném azt hinni miattam vagy ilyen zavarodott. - Egyébként, amikor túl sokat iszik, és nem tud felvilágosítást adni nekem, akkor valami okból kifolyólag mindig levetkőzik.  Ez addig nem is ciki, amikor csak én vagy Bence vagyunk jelen(JÓ! AKKOR IS AZ), viszont amikor többen, elégé kínos számomra, mert akkor mindig olyan ölelgetős lesz.
- Csak sok minden történt velem hirtelen, - makogtam idétlenül.
- Akarsz róla beszélni? - fogta meg a kezem, amitől még vörösebb lettem. Istenem, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld legmélyebb pontja alá, amiért ilyen érzéseket kezdett kiváltani belőlem az egyik legjobb barátom, akiről köztudott tény, hogy még soha sem volt komoly kapcsolata. Vajon velem képes lenne hosszabb távon is együtt maradni? Ne! Ez tényleg szánalmas már. Hurrá! Johanna, totálisan szánalmas vagy.  Amíg ezeken agyaltam, észre se vettem, mennyire elbambultam, csak akkor sikerült visszatérnem a valóságba, amikor a kezével az állam alá nyúlt, és idézőjelesen kényszerített arra, hogy rá nézek.
- Valaki bántott? - aggodalmat véltem felfedezni a szemeiben.
- Nem, senki csak ... - haboztam pár percet, mert túlságosan elmerültem a szemeiben. Soha sem hittem volna, hogy eljön az a nap, amikor más szemmel fogok rá tekinteni, mint előtte, de úgy érzem, most eljött. Ráfoghattam a sok ponyvaregényre, amik ott díszelegtek a szobámban a polcon, még se találtam rá más magyarázatot ezekre a furábbnál is furább gondolatokra, érzésekre, amik elkezdtek bennem mozgolódni, amikor meglátom őt. Ez kicseszettül rosszabb volt, mint egy tündérmese.
- Nekem nyugodtan elmondhatod, - erősködött, én meg totálisan elvesztem.
- Ha választhatnál köztem, meg mondjuk a világ legdögösebb nője között, kit választanál? - ő nem pont erre a kérdésre várt tőlem, én meg nem pont ezt a kérdést akartam kinyögni, de jobb volt, mint előadni valami csöpögős szerelmi vallomást.
- A sok mindentől függ. Például ki a világ legdögösebb nője? - a röhögésével sikerült kizökkenteni a rózsaszín ködfelhőből, amiben azóta lebegtem, hogy ebbe a házba beléptem.
- Hé! - én is felnevettem, és ellöktem magamtól a kezét.
- Tényleg függ tőle, mert ha szerinted Emma Stone a legdögösebb, akkor őt simán levered, viszont Megan Fox már keményebb dió lenne számodra, de kikapnál Irina Sejk, vagy Shayk szuper dögös modelltől. Komolyan, rá szoktam kiver...- mielőtt betudta volna fogni a száját, a tenyeremet rányomva elhallgattattam.
- Köszönöm, de ez túlságosan sok infó, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi, - még a gyomrom is felkavarodott, viszont nem a szenvedélytől. Még sokáig ott maradtam nála, vagyis addig, amíg a szülei haza nem értek, majd elhagytam a házukat, hogy a szobámban rágódjam azon, vajon hogyan tudnám kiverni őt a fejemből.
Semmit sem sikerült kitalálnom. A francba! Tényleg már csak ez hiányzott nekem.