Blanka világa 4. Fejezet Nyomozz!

Blanka világa

4. Fejezet

 Nyomozz!

,,Az emberek túl sok valóságot nem bírnak el."

Emma Donoghue

Újabb nap, újabb hat teljes tanóra várt rám. Péntek az a nap, amikor cseppet sem érdekelt semmi, csak annak örültem, hogy letelt a hét, és egy újabb héttel közelebb kerültem az utolsó tanítási napomhoz, amihez még mindig nagyon sok nap választott el. Komolyan, én addig belefogok ebbe betegedni, amíg nem jön el az érettségim meg a szóbelim napja.
Éppen a matekot másoltam Vivienről,- aki meglepően jó matekból, pedig a kutya se nézné ki belőle, hogy ez megy neki a legjobban. Néha még rá is játszik arra, hogy mások hülyének gondolják, pedig nem hülye, csak furcsán különleges - amikor Olivér zavart meg.
- Itt a tanár, vagy mi van? - néztem rá riadtan. Nem akartam lebukni másolás közben, sőt kifejezetten ügyeltem rá, hogy minden takarjon annyira, hogy senkinek se tűnjön fel mit csinálok éppen.
- Nem jön, helyestesítés lesz, - közölte velem.
- Csak most szólsz? Már az egészet leírtam, majdnem leszakadt a kezem, - háborogtam. Megjegyzem, nagyon csúnya dolog másról másolni, csak néha hiba csúszik a gépezetbe.
- Az a pletyka kering, hogy kórházba kellet vinni, mert ő is rosszul lett ugyanattól a szertől, mint Noémi - suttogta halkan.
Fanni és Vivien lementek az udvarra, de nekem nem volt kedvem kimozdulni, meg be kellet fejeznem a matekot, mert nem akartam egyest kapni az elmulasztott házi miatt. Most viszont jobban örültem volna annak, ha mellettem vannak, mert kezdett nagyon megviselni ez az egész, ami már hónapok óta tartott.
- Ha tudják mit okoz, akkor miért veszik be? - ezt az egyet sehogy sem tudtam megérteni.
- Senki sem tudja.
- Talán rákényszerítik őket? - ez az ötlet is megfordult a fejemben.
- Fogalmam sincs, viszont ha minden igaz, akkor ő eddig az egyedüli, aki életben maradt.
- Szegény nő! - még meg is borzongtam, amikor belegondoltam, hogy neki is elsülhetett volna rosszul a találkozása a mérgező pirulával, ami már több fiatal életét elvette. Ez a szer gonosz volt, és ennek ellenére is lenyelték.
- Amúgy csak mondanám, hogy tegnap éppen haza felé tartottam, amikor megláttam Szabolcsot, aki éppen Nováékkal bandázott a gyárnál. Új haverokat szerzett, vagy mi van?
- Figyelmeztettem, hogy nem lesz jó vége ennek, de nem hallgatott rám úgy tűnik.
- Elmondtad neki mekkora mocsadékok?
- Aha, mindenre alaposan kitérve.
- Szabolcsnak, akkor elmentek otthonról, ha azok után is képes összebarátkozni velük. Levente szerint nem komplett, és talán igaza is van.
- Szerintem aranyos, - keltem Szabolcs védelmére. - Szabika cuki.
- Szabika? Most már becézed is?
- Nem tűnik pszichopata sorozatgyilkosnak - javítottam ki magam.
- Ja, hát így mindjárt más, - röhögött fel Olivér, de rögtön elhalkult, amikor Szabolcs visszatért a terembe. Furcsa volt, de amióta elkezdett az én suliba járni, azóta mintha megváltozott volna, vagy nem is tudom. Nem régóta ismerem, mégis nagyon nem hagy nyugodni a viselkedése. Talán Olivér aggodalma nem alaptalan, és mégis lehetséges, hogy nem véletlenül iratkozott pont ebbe a suliba. Mi van, ha apa keze van ebbe, és Szabolcs egy beépített rendőr? Istenem! Túlságosan sok sorozatot nézek.
A szemöldökében még mindig ott volt az a kis csillagformájú piercing, amiért már egy halom lány úgy odavolt a suliban. Ez volt még csak az első hete, de már rengeted ismerőse lett innét, még nálam is több, pedig én már három hosszú éve járok ide mindennap, csak nem vagyok fiú, pontosabban helyes fiú, akit isten jó testtel áldott meg, mégis volt a tekintetében valami megmagyarázhatatlanul elszomorító.
- Merre jártál? - érdeklődtem tőle, amikor elfoglalva Fanni helyét leült a mellettem lévő szabad székre. Olivér elégé szúrós tekintettel méregette, jelezve neki, mennyire nem bírja őt, de Szabolcsot sem kellet ilyen téren félteni, mert nem esett kétségbe a nála jóval kisebb sráctól. Bár Olivér sokat felszedett, és járt kondizni, még sem közelítette meg azt a szintet, amit Szabolcs birtokolt testfelépítésben. Ő ránézésre sokkal idősebbnek tűnt, mint tizenhét, tizennyolc, inkább olyan huszonhatra saccoltam volna, ha nem tudom, hogy velem egykorú, sőt idősebb egy kicsivel.
- A büfében  voltam, meg kinéztem az udvarra, - válaszolta a padra lehajtva a fejét. Istenem, de gyönyörű szemei voltak.
- Na, hol tartottunk? - kalimpált előttem a kezeivel Olivér, hogy visszaszerezze a figyelmemet, mert kissé elvesztem Szabolcs tekintetében.
- Nem tudom, azt hiszem a matekról beszélgettünk, - annyira kiment a fejemből minden, hogy csak nagy nehezen tudtam visszaemlékezni. Pár percre még azt is elfelejtettem, hogy Olivér egyáltalán ott volt velünk a teremben, ami csúnya dolog volt tőlem, mégis annyira beszippantott az univerzum, képtelen voltam másra figyelni, mint arra a srácra, aki ott ült mellettem, és akinek a karja hozzá ért a karomhoz.
- Aha, a matek! - bólogatott, bár a tekintetéből kiolvastam, valamire gondolt, aminek köze volt hozzám meg Szabolcshoz.
- Ne csináld! - förmedtem rá.
- Mit csinálok? - mosolygott rám a barátom, és én megütöttem a füzetemmel. - Jaj, ez fájt! - nyöszörgött vigyorogva. - Ezért el kell jönnöd velem moziba.
- Nem azt mondtad, hogy le vagy égve? - jutott eszembe a buszos beszélgetésünk. Bárcsak a matek is mindig ilyen hirtelen beugrana!
- Szereztem pénzt, - újságolta boldogan.
- Micsoda hír! - húzta ki magát mellettem Szabolcs. - Én is mehetek? - nézet hol rám, hol Olivérre.
- Igen, ha van hozzá kedved, és nem kötnek le azok a nyomorékok, - kedveskedett Levente testvére.
- Hé! - szóltam rá azonnal, majd a mellettem ülő felé fordultam. - Persze, szívesen látunk téged is, és Olivér nem úgy értette, amit mondott.
- De, pont úgy értettem, ahogy mondtam, - ellenkezett felállva a kukáig elsétálva. - Mindenki tudja róluk, hogy kicsodák, micsodák, és ezért egyedül ők a hibások.
- Olivér! - szóltam rá ismét.
- Hagyd csak, nem lényeg, - legyintett Szabolcs. - Mikor megyünk? - váltott témát.
- Suli után megfelel? - és így dőlt el, hogy suli után felkerekedve, a lányokkal kiegészülve elmentünk mozizni. Ha megkínoznának sem tudnám elmondani mire ültünk be, mert nem igazán kötött le a film, túlságosan azon járt a fejem, vajon honnét szerzett Olivér pénzt, amikor le volt égve, és nekem kellet rávennem, hogy elhívja Vivient egy filmre úgy, hogy én fizetem az egészet. Most teljesült a közös filmnézésük, csak én is jelen voltam Fannival meg Szabolccsal együtt, akik velem ellenben izgatottan figyelték hogyan is alakul, amit éppen néztünk.
Természetesen mielőtt leléptünk a suliból üzentem apának, nehogy amiatt aggódjon, hogy vajon hol lehetek, és miért nem értem időben haza. Egyáltalán nem lett volna poénos, ha riasztja a rendőr haverjait, és a keresésemre indult volna, ami egyszer is bőven elég volt, amikor még Novával jártam. A történet abból állt, hogy elmentünk pizzázni, de lemerültem, emiatt nem tudtunk beszélni egymással az édesapámmal, aminek köszönhetően ő maga kezdett nyomozásba.
Éppen a filmet figyeltük, amikor valaki megszólított.
- Blanka! - suttogta egy nagyon jól ismert hang a nevemet, amit egyből tudtam kitől is származhat. Nem kezdtem el forgolódni, eszembe sem jutott beszélni azzal a gyökérrel. - Hé, Veronica Mars! - ezt már hangosabban ejtette ki, mire a körülöttünk lévők elkezdtek pisszegni, mert zavarta őket Nova megnyilvánulása.
- Mi a fenét akarsz? - fordultam Nova felé hátra, aki az idióta haverjaival terpeszkedett két sorral felettünk.
- Kopj le! - szólt oda neki Olivér.
- Nem hozzád szóltam, - förmedt rá a barátomra. - Ha hozzád szólok, azt észre fogod venni, - morogta Nova összeráncolt homlokkal. A film által megvilágított teremben pontosan tudtam milyen képet vág éppen.
- Filmet nézünk, - fordultam vissza.
 - Bianka, beszélnünk kell!
- Nekünk nem kell semmiről sem beszélnünk.
- Szerintem beszélj vele, - lökött meg picit Szabolcs, aki mellettem ült.
- Oké, rendben! - adtam be a derekamat túlságosan is hamar. Olivér nem nézte valami jó szemmel a kis akciómat, mert ő ott volt velem, amikor Nova összetörte a szívemet, és kiderült mekkora rohadék is valójában. Most mégis felálltam, és kisétáltam a teremből nyomomban Novával. Legbelül nagyon is kíváncsi voltam arra, miről is akarhat velem beszélni.
Mikor már sikerült olyan helyet találni, ahol megfelelően tudtunk kommunikálni, belekezdett.
- Nem akartalak zavarni, de a te apád rendőr, és ha jól tudom ő nyomoz a sulikban terjedő kábszer ügyében.
- Ilyesmiről nem beszélhetnék, de igen. Ugye, most nem azt akarod közölni, hogy te állsz emögött az egész mögött, és segítsek neked megpattanni innét, mert közlöm, semmi esetre sem segítenék.
- Nem, félreérted az egészet! - csattant fel. - Az igaz, hogy a segítségedre van szükségem, de nem emiatt az okból kifolyólag, vagyis kisebb részben igen. Emlékszel arra a Noémi nevű csajra, aki a suliban halt meg a drog miatt?
- Igen, Fanni ismerte.
- Sokan azt terjesztik rólam, hogy én adtam neki a drogot, de ez képtelenség.
- Valóban? - gyanakodva méregettem.
- Esküszöm az életemre, hogy soha sem adtam neki drogot, és én sem vettem be azt a bizonyos anyagot, amitől feldobta a lábait. A rendőrség tegnap házkutatást tartott nálunk, a szüleim ki vannak akadva, te meg szeretsz nyomozni. Ígérem, ha segítesz a továbbiakban örökre békén hagylak, plusz bármit kérhetsz tőlem, amit akarsz, - bökte ki mit is akar pontosan tőlem.
Nova szülei igen tehetősek voltak, a fiúk meg azért lázadt, mert nem kapott elég figyelmet tőlük, bár alapjáraton is egy pöcs volt, mégis sajnáltam, amiért a szülei inkább lepasszolták őt, mint sem hogy foglalkozzanak vele.
- Bármit? - húztam fel az egyik szemöldökvonalamat, ami egészen az égig felugrott hirtelenjében.
- Tudtam, hogy erre ráfogsz harapni, - széles lett a vigyor a képén, amikor rádöbbent, nyert ügye van. - Azért tartasd szem előtt, hogy csodákra nem vagyok képes, de pár dolgot simán eltudok intézni.
- Segítek bebizonyítani, hogy nem te vagy az, aki a drogot terjeszti a sulinkban, illetve a sulikban, sőt megtalálom a valódi tettest, viszont előre közlöm amit kérni fogok, ahhoz nem kell csodatévőnek lenned. Mindössze annyi, hogy szerezd meg nekem a régiségboltból a zöld köves nyakláncot, amit most vittek vissza a boltba, de túl drága, hogy megvegyem.
- Miért vitték vissza?
- Mondjuk úgy, hogy akinek szánták rossz fát tett a tűzre.
- Rendben, kezet rá! - nyújtotta felém a kezét, én meg kezet ráztam vele. - Megszerzem a nyakláncot, amit akarsz, de te is találd meg a valódi tettest, és utána megszabadulsz tőlem.
- Már alig várom, - minden szót jól kihangsúlyoztam.
- Viszont, erről senkinek sem szólhatsz, - fűzte még hozzá.
- Nem terveztem telekürtölni vele a világot, - húztam a számat.
- Majd beszélünk, - ezzel távozott is. Még néztem utána pár percig, aztán visszamentem a többiekhez.
- Na, mit akart? - szegezte a kérdését nekem Olivér.
- Csak fárasztott a hülyeségeivel, - legyintettem unottan.
A film végén Szabolccsal együtt mentünk haza,
- Miért van olyan érzésem, hogy te tökéletesen tisztában vagy azzal, mit is akart tőlem Nova? - fordultam Szabolcs felé a családi ház előtt állva. Már órák óta ezen az apróságon kattogott az agyam.
 - Mondjuk úgy, hogy csak sejtésem van.
- Mindegy.
Annyiban hagytam a dolgot, pedig nagyon, de nagyon sok kérdés merült fel bennem, mégis visszafogtam magam. A házban Rebeka már várt ránk, pontosabban rám.
- Nincs kaja, - közölte velem, már az ajtóban.
- Miért nekem mondod? Aha, szóval azt várod, hogy csináljak neked kaját? - tökéletesen világos volt minden.
- Okos lány vagy, - veregette meg a vállamat vigyorogva. - Krumplit meg olyan kis cuki falatkákat kérek, - közölte a szobája felé haladva.
- Egyszer érném meg, hogy te készíted a vacsorát. Ha majd férjed lesz, akkor neki is nekem kell majd főznöm? - kiabáltam utána.
- Nekem a férjem fog főzni! - kiabálta vissza eszméletlenül hangosan rikácsolva. Csodáltam, hogy az ablaküvegek nem törtek ki a rémes hangjára, és még csak be sem repedtek.
- Ha nem nyír ki, nyert ügyed van, - ingattam a fejemet. Ezt már nem hallotta, mert eltűnt a szobájába. Gyanítottam pasit halász magának a neten keresztül, vagy csak az idióta barátnőivel cseveg ki valami cikis pillanatot, ami természetesen mással történt, nem vele.
- Segíthetek? - ajánlotta fel a segítségét Szabolcs, aki felvitte a szobámba a táskáinkat, majd ismét csatlakozott hozzám a konyhában.
- Persze, hálás lennék, - mosolyogtam rá. - A krumplit kell megpucolni, én addig megcsinálom a húst - adtam ki a feladatott. Majd mindent az asztalra tettem, amire szükségünk volt a vacsora elkészítéséhez.
- Érdekes a testvéri kapcsolatotok a nővéreddel, - jegyezte meg nekem munka közben.
- Megtudnánk egymást fojtani, de attól még nagyon szeretjük. Kiváltképpen akkor, amikor előáll valami hülyeséggel, mert akkor tényleg megtudnám fojtani, viszont, amikor Nova átvert, ő ott volt mellettem.
- Nova nem olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát, - szólalt meg mélyen a szemembe nézve.
- Mióta ismered? Talán két napja? Mennyit beszéltél vele, hogy ezt vonod le? Én évek óta ismerem, és tudom, hogy egy szemétláda, - fakadtam ki.
- Akkor miért kezdtél vele?
- Mert egy hülye voltam, de tanultam a hibámból. Akkor úgy gondoltam, talán más, aztán szép nagyot estem, amikor egy halom ember előtt közölte, hogy mennyire csúnya vagyok, és egész végig a nővéremet fűzte, miközben engem azzal hülyített, amivel.
- Ma miért is mentél ki vele?
- Mert te mondtad, hogy beszéljek vele, - ez volt a leggyérebb kifogás, ami eszembe jutott.
- Aha, és engem mióta is ismersz, hogy ennyire hatni tudok rád? Nem, te magad miatt mentél oda.
- Csak egy beszélgetés volt, semmi több, - zártam rövidre a témát. Apa szerencsére pont jókor esett be az ajtón, így nem kellet tovább magyarázkodnom, sem érvelnem arról, mekkora szemét is Nova, hiszen ha továbbra is vele barátkozik, akkor előbb vagy utóbb magától is rá fog jönni.
- Jobban van már a tanárunk? - kíváncsiskodtam vacsora után, amikor apuval mosogattunk, mert a nővérem szokásához híven lelépett, Szabolcsot meg nem akartam ezzel továbbra is fárasztani.
- Sajnos azt kell mondanom, hogy nincs jól. Pár perccel ezelőtt kaptam egy üzenetet, miszerint ő sem élte túl.
- Ha tudják, hogy halált okoz,akkor miért veszik be?
- Fogalmam sincs, de annyi biztos, hogy nem okoz akkora függőséget, mint mondjuk más szer.
- Akkor ezek szerint öngyilkosok akarnak lenni?
- Nagy rá a valószínűség, hogy azért csinálják, mert véget akarnak vetni az életüknek.
- Durva! - nyugtáztam lehajtott fejjel.
- Erről viszont senkinek sem beszélhetsz, megértetted? - nézett rám szigorúan apa.
- Persze, soha, semmit, senkinek.
- Az iskolátokban nem láttál, vagy hallottál valami gyanúsat?
- Nem, - ráztam meg a fejemet. Most először hallgattam el előle valamit, ami talán fontos lehetne a továbbiakban, de még sem tudtam hogyan meséljem el apunak azt, miszerint Nova engem kért fel arra, nyomozzak az ügyében, és találjam meg a valódi terjesztőt.
- Ha bármi van, azonnal szólj nekem, hátha fontos lehet az ügyben.
- Igen, azonnal szólok, - suttogtam szomorúan.
- Mi ez a hirtelen jött szomorúság? - fürkészte az arcomat.
- Semmi, csak azon a fiatal lányon agyaltam, aki nem olyan régen halt meg, most meg a tanárom, vajon ki lesz a következő?
- Ebbe még bele gondolni is rossz, hogy lesz következő, de ha nem találjuk meg a terjesztőt, illetve terjesztőket, akkor hamarosan újabb név kerül fel a listára.
- Megfogjuk találni, - öleltem meg.
Este lefekvés előtt gyorsan felléptem a közösségi oldalamra, és beszélgettem egy kicsit Olivérrel, aki picit szomorú volt Vivien miatt, bár annak örült, hogy ma mégis velünk jött moziba, nem pedig a barátjával.
Még a vele való beszélgetés sem tudott annyira elálmosítani, hogy képes legyek nyugodtan elaludni, mégis egy idő után győzőt a fáradtság.

Blanka világa 3. Fejezet Túlságosan gyanús

Blanka világa

3. Fejezet

Túlságosan gyanús

,,Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Másnap reggel megint Rebekával kellet veszekednem. Szokásához híven megint beelőzött a vécénél. Amióta elromlott a lenti vécé, és nem hívtunk szerelőt, hogy megnézze, azóta közös vécét használtunk, és ez kissé megnehezíti az életemet.
- Pisilj a csapba! - kiabálta ki a nővérem, amikor bekopogtattam.
- Nem pisilek se oda, sem a kádba, - ellenkeztem. - Siess! - ugráltam. Minden erőmmel próbáltam visszatartani, ami nem volt könnyű, mert lefekvés előtt sok vizet ittam.
- Sietek, de nem tudok ennél jobban.
- Ja, mert nem is akarsz, - vádoltam meg.
- Nálatok mindig így indul a reggel? - jött ki a szobámból Szabolcs indulásra készen. Ő nem tűnt álmosnak, vele ellenben nekem meg leragadtak a szemeim, és gyanítottam a nővéremnek is, aki hót fix bealudt a vécén ülve.
- Igen, - bólintottam megint bekopogtatva.
- Ne idegesíts fel, vagy különben kifogok menni, - morogta a dühös nővérem.
- Éppen ez a célom! - kiabáltam be, mert egy percre megfeledkeztem arról, mennyire nem vagyok egyedül, így ezek után zavartan mosolyogtam a vigyorgó Szabolcsra, aki nagyon is élvezte a kialakult helyzetet.
Órákkal később, vagyis pontosabban napokkal később Rebeka kihúzott a vécéből átengedve nekem a terepet, amiért hálás voltam.
- Menj dokihoz, - tanácsolta vigyorogva. - Beteges, hogy ennyire nem tudsz várni két percet sem.
A buszmegállóig civakodtam Rebekával. Végül Szabolcs leállított minket, helyesbítve próbált azzal, hogy beállt közénk, vagy pont akkor szólalt meg, amikor a nővérem vagy én szerettünk volna valami csúnyát a másik fejéhez vágni. Ez is édeskevésnek bizonyult ellenünk, hiszen évszázados bajnokok vagyunk ilyen téren.
Ma nem úgy történt semmi, ahogyan eddig szokott reggelente. Ma nem öleltem meg Olivért, és a nővérem sem veszekedett Leventével,csak úgy álltunk ott öten néma csendben, miközben vártuk a buszt. Egyikünk sem tudta mit mondjon, mert furcsa volt, hogy Szabolcs is ott van köztünk. Igaz, mindig tartózkodtak rajtunk kívül a megállóban mások is, de ez mégis sokkal szokatlanabb szituáció volt, vagyis számomra tűnt másnak. A fiúk eldobták a cigijüket, amint megérkezett a buszunk, és felszállva levágtam magam az első ülésre, mellém meg Olivér huppant le, míg a többiek hátramentek.
- Még mindig nem tetszik a gyerek, - közölte velem ridegen a legjobb fiú barátom.
- Nem is neked kell tetszenie, - viccelődtem.
- Tudod hogyan értem, - nézet rám kissé mogorván.
- Igen, de nem kell paráznod. Alapjáraton tök rendes, ha nincs a nővérem társaságában. Tegnap nagyon jól összehaverkodtak, és a véremet szívták közösen.
- Na, kezdem megkedvelni, - vigyorgott mellettem Olivér.
- Hahaha! - grimaszoltam. - Amúgy hogy haladsz Vivivel? - halkabbra vettem a hangom, nehogy mások is meghallják, bár nagyon nagy hangzavar uralkodott a jármű belsejében, a sok ovis miatt, akik reggelente a mi buszunkkal utazott.
- Hé! - kiáltott fel a barátom, mert ez volt a legérzékenyebb pontja. Gonosz módon néha húzni szoktam ezzel, mert olyan cuki, amikor emiatt elpirul. Már évek óta oda meg vissza volt Vivienért, de valamiért nem csinált semmit ez ügyben, hogy több legyen köztük, mint egyszerű barátság. Ha kérdeztem, azzal magyarázta a döntéseit, miszerint Vivien barátsága túlságosan többet ér annál, mintsem kosarat kapjon. Utána meg kerülnie kéne, mivel túlságosan cikis lenne a helyzet, ha éppen egy társaságban lennének, és a barátságunkat illetve sokszor lennének olyan helyzetben. Így viszont végig kell néznie, ahogyan a barátnőm, - aki mit sem sejt erről, és akinek nem mondhatom el, mert megesküdtem Olivérnek, nem szólók egy szót sem, - más srácokkal ismerkedik, és lép le velük suli után, vagy suli helyett.
- Nem hiszem, hogy olyan roppantul jó érzés lehet végig nézni, ahogyan más pasasokkal van. Ha végre összeszeded a bátorságod, minden helyre jönne.
- Nem tudnál halkabban kiabálni? Talán a testvérem még nem hallotta ott hátul, - fújtatott idegesen.
- Nyugi! - veregettem meg a vállát. - Ha nem lépsz, akkor soha sem tudhatod meg, hogy mi lett volna. Néha mindent hátra kell lökni, és bátran megpróbálni, hiszen nincs veszteni valód.
- De, még mekkora, - tiltakozott a szemeit forgatva.
- Na, mert az jobb, hogy duzzogsz, mint egy kislány?
- Igen, - válaszolta bólogatva.
- Nem! - tiltakoztam kissé hangosabban, aminek köszönhetően sokan felém fordultak, amikor felugorva elkiáltottam magam. Visszaülve mellé folytattam tovább a szentbeszédet. - Hívd el moziba.
- Le vagyok égve, - vázolta az anyagi helyzetét.
- Adok költsön, és hidd el, ez minden pénzt megér.
- Oké, rendben, ha te állod, - mosolygott a kis ördög.
- Na, ez kezdésnek nem is olyan rossz, - el kellet ismernem, kezd alakulni ez a kapcsolat. Ha így haladunk, akkor talán hatszáz év múlva már tényleg lesz is ebből valami, addig meg végig nézhetem a szerencsétlenkedéseket, mert igazság szerint Vivien is oda van Olivérért, csak ő azt hiszi neki én tetszem, pedig hiába mondok akármit. Kész szappanopera az életünk, meg a szerelmi életük.
A suli előtt azonban robbant a bomba, szerencsére csak képletesen értve, bár néha nem ártana.
Szóval leszálltunk, és most először magamtól, hívás nélkül mentem oda a nővérem meg Levente haverjaihoz, hogy bemutassam nekik Szabolcsot, mivel a nővérem kikötötte, nem szeretné, ha szegény gyerekből lúzert csinálnék, tehát ismertessem meg őt a menőkkel. Vitáztam volna azzal, hogy azok lennének-e a menők, akikkel ő bandázik, no meg a volt pasija, de inkább ráhagytam.
- Sziasztok, ő itt Szabolcs, az új osztálytársam, - mutattam be szerencsétlent a hiénáknak, mert körülbelül olyan érzésem volt mindig, amikor rájuk néztem, hogy egy csapatnyi idióta hiénával kell egy gimibe járnom.
- Bepasiztál? - kérdezett rá rögtön Vivien kedves nővére, Klaudia, aki már a szemeivel vetkőztette a mellettem álló Szabolcsot, akinek semmi kifogása nem volt ez ellen.
- Nem, - feleltem.
- Akkor még mindig félnem kell attól, hogy rámozdulsz a húgomra? - ezt utáltam Vivien nővérébe, de nagyon. Ő még a saját nővéremnél is ,,kedvesebbeket" szokott beszólni, bár engem sem kellet félteni.
- Jaj, nem kell féltékenynek lenned, elférsz a szívembe te is, - kacsintottam rá, a körülöttünk lévő fiúk, meg elkezdtek huhogni, mint a baglyok. Erre Klaudia nem felelt semmit, jobban is tette, ha inkább befogja. A továbbiakban Szabolcsra szállt rá, aki az én segítségem nélkül is boldogult, meg a többiek is mással kezdetek csevegni, így jobbnak láttam lelépni tőlük, és csatlakozni az én barátaimhoz, akik már vártak rám.
Ma Fanni már sokkal vidámabbnak tűnt számomra, mint tegnap. Kicsit letörte Noémi halála, akit olyan jól ismert, és akiről soha sem képzelte el, hogy ilyen fiatalon veszti életét.
A suliban beindult a pletykaáradat, miszerint Noémi nem magától vette be, hanem valaki beadta neki meg hasonlókat mondogattak azok, akiknek nem volt jobb dolga, mint hülyeségeket terjeszteni.
- Te hülye szuka! - kiabálta valaki a folyosón nagyszünetbe. Éppen Olivért vigasztaltam, aki végre elhívta Vivient moziba, csak sajnos elkéset, mert már más megelőzte.
- Szuka vagy te! - ezt a hangot viszont ezer másik közül is simán felismerném. A nővérem veszekedett egy másik lánnyal, az osztálytermük előtt. Méghozzá egy évfolyamtársával, akivel már nekem is sikerült összezördülnöm, mert pont utánunk van tesink, és direkt belém kötött, mert nem fért ki a nyitott ajtón a képe miatt.
- Tudod kinek a pasijához nyúlj hozzá! - rikácsolta az, amelyiknek nem tudtam a nevét, mert azt nem sikerült megkérdeznem tőle, amikor nekem jött, én meg visszalöktem.
- Én nem nyúltam a te pasidhoz, - mondta higgadtan a nővérem, aztán folytatta. - Ő nyúlt hozzám.
- Te szuka! - morogta a másik csaj. Ő sokkal kisebb volt a nővéremnél, aki úgy vigyorgott rá lenézve, mint amikor neten a vámpírnaplókban Damon leveszi a felsőjét.
- Ne mond, hogy te nem feküdtél Levente alá, - röhögött fel ismét a nővérem, mert tudta, ennek a csajnak semmi esélye vele szemben, mert nem jelenetet rá veszélyt. Igaza is lett, mert hiába erőlködött, egyből le lett oltva, míg végül szépen elhúzta a csíkot.
- Új hobbi? - szóltam oda neki.
- Parancsolsz? - fordult felém még mindig diadalmasan vigyorogva.
- Innentől kezdve lefekszel azok barátaival, akiknek a barátnőjét Levente közelebbről is megismerte? - ennél szebben nem tudtam megfogalmazni.
- Én visszamegyek az osztályba. Kérlek egyben gyere vissza ne darabokban, - suttogta bele a fülembe Olivér, aztán kettesben hagyott engem a nővéremmel. A többi diák, akiknek felkeltette a figyelmét az előbbi jelenet, már elmentek a dolgukra, így a kihalt folyosón nem okozott semmi gondot számunkra, ami meggátolta volna a veszekedést.
- Ugye nem akarsz erről bővebben is beszélni? - szólalt meg elsőnek Rebeka.
- Kihagynám azt az élményt, - utasítottam el undorodva.
- Pedig lett közös témánk, és ahelyett, hogy engem csesztetsz, szidhatnád velem Leventét.
- Közös téma? Mi lenne ebbe közös téma?
- Te is jártál azzal a gyökérrel, nem?
- Jelezném, hogy a gyökérrel pont miattad szakítottam.
- Meddig akarod felhánytorgatni a múltat? - kapkodott levegő után.
- Te hoztad fel, - mutattam rá a tényekre.
- Mindegy. Ami volt megtörtént, kár rajta rágódni, - legyintett Rebeka, majd megölelt, ami nagyon váratlanul ért, mert nem sokszor szokott csak úgy, semmi kényszer hatására ölelgetni engem.
Igazság szerint Levente előbb járt velem, mint a nővéremmel, bár amit mi műveltünk az minden volt, csak nem kapcsolat, mivel akkor még nem igazán voltunk tisztában azzal a szóval mit is jelent az pontosan. Nekem barát kellet, neki meg tök mindegy volt ki, csak legyen valaki, így egy idő után szépen eltávolodtunk egymástól, és akkor jöttek ők össze.
Ja, hogy ne felejtsem el megemlíteni, ez még oviban történt, nem mostanság.
- Milyen jó látni, hogy a Mészáros lányok nem egymást gyilkolásszák, - csatlakozott be az ölelésbe Levente.
- Emlegetett szamár, - húzódott el tőle a nővérem, én meg csak vihogtam, mert tényleg totálisan vicces volt Rebeka képét látni.
- Már meg se akarsz ölelni? - szomorú arcot vágva érdeklődött Levente, mire a nővérem bemutatott neki. - Ezt inkább neked ajánlanám, mert nálam van mit bekapni, amit te tiszteletből bármikor bevehetsz.
- Hé! - hasba vágtam a mellettem viccelődő srácot, aki összegörnyedt, pedig nem is ütöttem akkorát.
- Megérdemelted, - értett velem egyet a nővérem.
- Most megint jóban vagytok? - tápászkodott fel még mindig színészkedve a volt fiúja.
- Ha ilyeneket mondasz a nővéremre, akkor még szép. Egyedül csak én szidhatom, és ez fordítva is igaz, - pacsiztam össze Rebekával.
- Amúgy, ha már ilyen szépen összejöttünk, akkor elárulom, hogy ez a Szabolcs gyerek nem normális, - váltott témát Levente.
- Miért? - fordultam vissza felé.
- Kint az udvaron bandáztunk, amikor kijöttek azok a gyökerek, - mesélte Olivér testvére.
- Bővebben? Mond már, mert itt alszunk! - sürgette a nővérem.
- Tudjátok Nova meg a csapata, és képzeljétek, oda ment hozzájuk, - fejezte be a nagy mesét, amiből nekünk lányoknak le kellet volna esnie, miért is ,,nem normális" az új ,,családtagunk". Hát, nem esett le.
- Csak ennyi? Felőlem azzal beszélget, akivel akar, mi közöm hozzá? - pufogta a nővérem.
- Ez mind és szép, de hallottam miről csevegett velük. Tudni akarta, hogy hogyan állnak a drogokhoz, meg hasonlókhoz. Komolyan, ha ez a gyerek ki akarja magát nyíratni, akkor nagyon jó úton halad.
- Levente, nem hallottad, mit válaszoltak erre?
- Nem, de elnézve Novát meg a hülye haverjait, tuti szívnak valamit, és azon sem csodálkoznék, ha ők terjesztenék itt a cuccot.
Volt valami Levente elmondásában, ami nem hagyott nyugodni. Órák után haza felé tartottam Szabolccsal kettesben, mivel a nővéreméknek még volt órájuk, Olivérnek meg fakultáció miatt kellet bent maradni. Csendben andalogtunk. Egyikünknek sem volt kedve a szép időben busszal haza zötykölődni, hiszen hamarosan már nem lesznek ilyen kellemesek a nappalok. Ki kell élvezni a jó időt.
- Hogy érzed magad a suliban? - ez volt a legokosabb témaindító beszélgetés, amivel indítani tudtam.
- Nagyon jól elvagyok, - válaszolta normálisan, de nem igazán látszott rajta, hogy bővebben is beszélni akar velem erről, így újabb kínos csend telepedett közénk.
- Figyelj, nem akarlak sem befolyásolni azon téren kikkel barátkozz vagy beszélgess, de jobban teszed, ha nem mész közel többé azokhoz a patkányokhoz.
- Most Novára célzol ugye?
- Igen, rá meg a bandájára.
- Szerintem szimpatikus kis társaság.
- Szimpatikus? Neked ez a szimpatikus társaság? - szörnyülködtem.
- Most miért? Mi bajod van velük?
- Először is.  Nekem semmi bajom nem lenne velük, ha jó messzire elkerülnének, de majdnem mindig odaszólnak nekem valami bántott. Másodszor az a legnagyobb hobbijuk, hogy védtelen kóbor kutyákat akasztanak fel fákra, és lefilmezik az egészet. Lányokat molesztálnak, lopnak meg hazudoznak, nem jó társaság.
- Még szerencse, hogy nem szólsz bele, hogy kivel barátkozzak. Nagyfiú vagyok, megtudom magam védeni már, anyuci, - nem tűnt úgy, hogy komolyan vette a szavaimat.
- Ha neked ez ilyen vicces, akkor csak röhögj, de ha rákényszerítenek valami olyanra, amit nem akarsz, jusson eszedbe, én szóltam.
- Eszembe fog jutni, - kacsintott rám, amitől kissé zavarba jöttem.
- Meg, azt hittem apám miatt nem fogsz itt is bajba keveredni, ehhez képest egészen jól haladsz, - mutattam rá az igazságra.
- Még semmi olyant nem csináltam, amivel bajba kerültem volna, - emlékeztetett.
- Ha továbbra is velük haverkodsz, akkor előbb-utóbb bajba fogsz kerülni.
- Amúgy nem haverkodok velük, bár még így is sokkal jobban elfogadnak engem, mint a te barátaid.
- Klaudiával nagyon úgy tűnt, hogy egyből egy hullámhosszon mozogtál reggel.
- Borzalmasan pocsék megfigyelő vagy, mondták már? - horkant fel mellettem haladva.
- Te most sértegetsz?
- Nem, csak közöltem a tényeket. Az a Klaudia, vagy hogy hívják egy tapadós nem mondom ki micsoda, és nagyon nem az esetem.
- Ki a te eseted?
- Miért érdekel ennyire téged? - állt meg hirtelen előttem. Kezdett túlságosan forró lenni a helyzet számomra.
- Nem érdekel. Csak nem tetszik, hogy a barátaimat lenézed olyanok miatt, akik jövendőbeli börtönlakók.
- Te meg őket sértegeted, de valójában nem is ismered egyiket sem.
- Hidd el, elégé jól ismerem őket ahhoz, hogy ilyen véleményt alkossak róluk - kerültem ki őt, és gyorsabbra vettem a tempót, mégis beért.
- Mégis honnét?
- Ha tudni akarod, - vontam meg a vállaimat megállva. - Egy ideig jártam Novával, amíg ki nem derült, hogy közbe a nővéremet akarta befűzni rajtam keresztül, és hogy soha sem érzett semmit irántam csak egy egyszerű szórakozás voltam a számára. Azóta majdnem minden egyes átkozott napon beszól valami bántót nekem, amin aztán jól összeröhög a hülye haverjaival. Mellékesen ők verték meg Olivért, amikor miattam neki esett Novának, és ha Levente meg a haverjai nem állítják le őket, biztosra veszem agyonverték volna.
- Mocskok! - véleményezte le az előbb elhangzottakat.
- Ja, szóval így barátkozz velük. A drogokhoz biztos van valami közük, de őket ismerve inkább fogyasztok, mint sem terjesztők, bár ki tudja.
- Sajnálom, hogy beszélned kellet róla, nem lehetett könnyű, - együttérzést láttam rajta átsuhanni.
- Volt, ami volt, - ráztam le magamról a múltat.
Hazáig egyikünk sem szólalt meg. Apa kérésére segítettem Szabolcsnak pótolni az anyagot, egészen vacsoráig tanulva vele, meg elmagyarázva neki mi mit is jelent a füzetembe, mert sokszor használok rövidítéseket a gyorsírás miatt.
Vacsora közben meséltük el a napunkat Rebekával. Természetesen pontosan egyszerre, így volt egy kis hangzavar. Olyanok voltunk, mint az ovisok, de egyikünk sem hagyta volna meg a másiknak azt a jogot, hogy ő adja elő először milyen is volt a napja, hiszen sok idő elteltével most nyílt rá a legnagyobb lehetőségünk ilyesmire, mert apa megint velünk volt, és kitudja meddig maradtak a dolgok pontosan ugyanígy.
Éppen felfelé tartottam a szobámba vacsora után, amikor meghallottam egy beszélgetés foszlányt.
- ..nyugi, minden rendben lesz, nem kell aggódnod, - nyugtatta Szabolcs apámat, és egy pillanatra nagyon úgy hangzott a hangja, mintha nem is ő, hanem egy harmadik személy mondta volna. Rajtuk kívül senki sem tartózkodott a konyhában.
- Azért légy óvatos! - apa hangjából viszont tökéletesen kiszűrtem, hogy ez az aggodalmas hangja, mert nekem is mindig így szól, amikor aggódik értem, és most Szabolcsért nagyon is aggódott csak nem tudtam miért is, hiszen már nagyfiú, ahogyan ő mondta nekem.
- Tudod, én mindig óvatos vagyok, - Szabolcs hangja volt az utolsó, amit hallottam, mert mielőtt ki jött volna a konyhából, én már felszaladtam az emeletre, nehogy feltűnjön neki a hallgatózásom.
Hallgatózni nem szép dolog, csak néha megesik, pláne ilyenkor.

Blanka világa 2. Fejezet Az új diák

Blanka világa
2. Fejezet
Az új diák

,,Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek."

Paulo Coelho

Megint egy újabb, kínzóan unalmas nap vette kezdetét reggel. Szokásomhoz híven, megint a zárt vécéajtó előtt találtam magam, mert a kedves nővérem beelőzve engem elfoglalta, pedig megígérte, hogy most én kerülők előbb sorra.
- Rebeka, engedj be, pisilnem kell! - dörömböltem az ajtón.
- Vécézek! - kiabálta vissza az én aranyos nővérkém.
- Azt ígérted enyém a vécé, erre mindjárt bepisilek, és tuti lekéssük a buszt.
- Ne hisztiz már! Olyan vagy, mint egy öregasszony, aki nem tudja visszatartani, - közölte velem kinyitva az ajtót, ezzel végre utat engedve nekem, én pedig éltem a lehetőséggel.
Minden reggel ebből voltak a problémák. A fürdő és a vécé elfoglalása mára már versennyé nőtte ki magát köztünk. Általában pontban ugyanakkor keltünk, és pontban ugyanakkor akartuk valamelyik helyiséget elfoglalni, így ezeknek hála majdnem minden napom veszekedéssel vette kezdettét, mert velem ellenben ő direkt elhúzta a bent tartózkodást, hogy ezzel is engem szívasson. Ellenben most mégis elégé hamar lerendeztük a veszekedést, sőt kifejezetten ki is hagytuk az olyan elemeket, amiket  bele szoktunk szőni, és amikkel jobban megtudtuk a másikat sérteni a szokásosnál is jobban. Ilyen volt a testvéri szeretetünk. Bármikor megtudtuk volna egymást fojtani, viszont a bajban mindig azonnal a másik segítségére siettünk.
- Boszorka riadó! - kiáltotta el magát a nővérem volt fiúja a buszmegállóhoz érve, aki az öccsével együtt éppen a reggeli cigijüket szívták, és egyáltalán nem törődtek azzal, hogy tilos a dohányzás.
- Levente, te pontosan akkora paraszt vagy, mint amilyen voltál! - vicsorgott a nővérem elhaladva Levente mellett. Ez volt a reggeli rituálé köztünk, és ezen szerintem csak akkor fognak változtatni, amikor újra összejönnek, amire elégé csekély az esély, tekintettel a nővérem új életmódjukra, ami inkább rombolja ezt az ábrándot.
- Jó reggelt! - köszöntem az ott tartózkodóknak, akik hozzánk hasonlóan a buszra vártak, majd odamentem Levente öccséhez, Olivérhez, és álmosan megöleltem. Nekünk ez volt a szokásunk, és ez jobb volt, mint anyázni meg hasonlóak vágni a másik fejéhez.
Olivér és én osztálytársak voltunk, míg a két dilis a tanárok nagy örömére csak közös évfolyamon osztoztak más-más terembe, mégsem tudták megúszni a mindennapos konfliktust. Sajnos, nem volt olyan hatalmas a gimnázium, hogy képesek legyen elkerülni egymást egész nap. Nekem nem volt ilyen problémám Olivért illetően, mert ő volt a lány csapatunk(Fanni, Vivien és én) egyetlen fiú tagja, és elégé sokszor gondolják úgy, hogy mi egypárt alkotunk, bár az ölelésen kívül soha sem csináltunk semmi olyant, amivel ezt az állítást megerősítettük. El kell ismernem, tetszett Olivér barnás színű haja, meg maga a kékes árnyalatú szemei, de semmivel sem éreztem iránta többet, mint a nővérem iránt, így veszett volt annak a lehetősége, miszerint ő meg én.
- Újabb áldozatot írhatunk a drog számlájára, - szólalt meg Olivér lenézve rám.
- Istenem! A sulinkból? - érdeklődtem.
- Igen, egy Noémi nevű tizedikest kellet tegnap kórházba vinni délután. Az egyik takarítónő talált rá a vécében, de már túl késő volt - magyarázta nekem. Döbbenten néztem magam elé, annyira sokkoló volt hallani. Noémi nevű lánnyal együtt tavaly óta hat lány, és két fiú került kórházba drogtúladagolás miatt, és az a durva, hogy nem csak a mi sulinkban terjedt, hanem a tőlünk nem messze található másik gimiben is, még az általános suliból is jelentettek hasonló eseteket. Sajnos az esetek többségében késve érkezett a mentő, vagy a kórházban vesztették életüket. Apa emiatt éjjel-nappal talpon van, és a többi rendőrrel próbálja megállítani a terjedést, de nem tudják kik a terjesztői. Eddig két gimnazista srácot kaptak el, akiknél több csomagnyi kis fehér pirulát találtak, viszont ezzel sem jutottak túlságosan előre. Ugyanott folytatódtak az esetek, mint előtte. Rebeka és én is paráztunk, nehogy valahogy a mi szervezetünkbe is bekerüljön az anyag, emiatt még nagyobb odafigyeléssel közlekedtünk, és alaposan ügyeltünk arra mit fogyasztunk el, sőt apa is tartott nekünk előadást a suliba, ahová személyesen az igazgatónk hívta be őt és a társát, hátha ezzel is kevesebb lesz a hasonló eset. Ez körülbelül eddig működött.
- Szegény lány, még olyan fiatal volt, - suttogtam szomorúan.
- Ne fogadj el senkitől semmit, világos? - hajolt hozzám közelebb, és aggodalmas tekintettel fürkészte az arcom.
- Nyugi, nem vagyok kislány, nem lesz semmi baj, - nyugtattam meg mosolyogva.
- Tudom, hogy nem vagy kislány, de attól még simán te is áldozatul eshetsz.
- Odafigyelek, és apával is beszéltem erről.
- Jó! - helyeselt. A busz megérkezésekor elnyomta a cigit, és együtt szálltunk fel a járműre. A reggeli hír kicsit rányomta a bélyegét a kedvemre. Biztosra vettem, emiatt most még nagyobb lesz a pánik nálunk.
A suli előtt Fanni és a tegnap lógós Vivien is pontosan erről az esetről beszélgettek, amikor csatlakoztunk hozzájuk.
- Apád mit szólt az egyesedhez? - váltott témát Fanni, akinek már nem volt kedve folytatni ezt a témát, Olivérrel és Viviennel ellenben.
- Csak nem karót kaptál? Tutit meg fogsz bukni! - heccelt Vivien.
- Ha itt lettél volna, akkor tudtál volna nekem súgni, - vágtam vissza. - Lógós kisasszony.
- Más programom volt, még hozzá fantörpikus élményben volt részem, - sóhajtozott Vivien, és majdnem összeesett, ha nem kapom el.
- Fúj, nem érdekelnek a részletek, inkább lelépek! - adta fel Olivér. Ellépve tőlünk csatlakozott a testvéréhez meg a bandájához, akikkel a suli előtt szoktak minden reggel csoportosulni, amíg be nem csengetnek.
Én nem igazán szerettem odamenni hozzájuk, még akkor sem, amikor Vivi odalépett a nővéréhez, vagy ha engem hívott oda Rebeka, hogy ez meg az kell neki.
- Sokan arról beszélnek,... - kezdett bele Vivien, majd körbe nézett, nehogy valaki meghalljon minket, majd halkabban folytatta. -..hogy a csajt dobta a pasija, mert összejött valaki mással, és valójában nem is drogozta be magát, hanem simán öngyi lett, de a suli elakarja tusolni, ezért fogják rá.
 - Ismertem Noémit, nem hiszem el ezt a marhaságot. Nem volt barátja, szerető családja viszont igen meg kitűnő bizonyítványai. Egyetemre akart menni, orvosként képzelte el a jövőjét, képtelenség, sőt egyszerűen hihetetlen, - Fannit még nálam is jobban elkeserítette a helyzet. Ő jól ismerte a lányt, aki áldozatul esett ennek a ,,terjedő halálnak".
Sajnos, ezek ellenére is volt tanítás, és minden haladt tovább a maga csendes folyásában. A tanárok belőlem próbálták kiszedni hogyan halad apa a nyomozással, de sajnos nem tudtam nekik semmilyen konkrét választ adni, mert én sem tudtam semmit. A pletykák terjedtek. Mindenki azt találgatta, vajon ki lesz a következő áldozat, és vajon az a személy túléli-e. Sokan fogadásokat kezdtek kötni rám, miszerint nekem van a legnagyobb esélyem arra, hogy elpatkoljak. A kis kedvesek.
- Anya szerint, amekkora mázlim van én leszek a következő, - ült fel a padunk tetejére Vivien nagyszünetben, amikor ő bent maradtak velem a terembe.
- Ha odafigyelsz, és nem veszel be semmit, amiről nem tudod micsoda, akkor nem lesz gond, - csatlakozott hozzánk Olivért, aki szintén a padunk tetején ücsörgött.
- Nem tennétek át a seggeteket a ti padotokra? - bosszankodtam.
- Mi bajod van az én formás seggemmel? - csattant fel a barátnőm.
- Elfoglalja a padom tetejét, - magyaráztam vigyorogva.
- Azért van itt még hely, - kúszott kicsit arrébb helyet adva nekem, amit Olivér egyből elfoglalt magának, hogy még több területe legyen.
- Már csak volt, - röhögött fel Olivér, aki kényelmesen elterült.
- Blanka, itt van apukád, - jött vissza a büféből Fanni.
- Nem tudom mit keres itt, - álltam fel, és kimentem a folyosóra megkeresni az édesapámat, akit a tanári előtt ki is szúrtam, amint az osztályfőnökömnek magyaráz valamit egy körülbelül velem egyidős fiú társaságában. A srác koptatott farmert meg kockás inget viselt, az oldalán meg láncok lógtak, és fekete színű baseball sapkájával legyezte magát. Amíg nem nézett felém, nem vettem észre, hogy szemöldök piercingje van, ami kissé dobott azon, mennyire jól néz ki, bár nem az ilyen típusú srácokért voltam oda, de azért leesett az állam.
- Blanka, neked nem órán kellene lenned? - förmedt rám apu, amikor meglátta, hogy a kihalt folyosón tőlük nem messze ott állok, és hallgatózok.
- Nagyszünet van, - feleltem odasétálva hozzájuk.
- Szabolcs, ő itt a lányom Blanka, - fordult az ismeretlen fiú felé, aki úgy magasodott fölém, mint egy torony. - Blanka, ő az egyik jó barátom fia, aki innentől ebbe a suliba fog járni, - mutatott be minket apa.
- Helló, - köszöntem normálisan, de válasznak csak valami morgás szerűt kaptam, amit köszönésnek véltem.
- Jöjjön Szabolcs, elintézzük a papírokat, - szólalt meg pár percnyi habozás után a tanárnő. Miután kettesben maradtam apuval hozzá fordultam.
- Tegnap kaptam egy egyest meg egy négyest, de nyugi kijavítom, - nem tudtam tovább magamban tartani.
- Micsoda? Miből? - apát sikerült sokkolnom ezzel a hírrel.
- Magyarból, a tavalyi anyagot ismételtük, és nem tudtam visszamondani az epigramma pontos lediktált fogalmát visszamondani, - árultam el az igazat. Hát, apu nem örült.
- Szerencséd van, hogy még az év elején vagyunk. Ha haza érsz, semmi tévé, semmi gépezés, mobilozás, hanem tanulás lesz. Most viszont megkérlek, hogy segíts Szabolcsnak eligazodni itt, és van egy jó hírem.
- Micsoda?
- Lesz egy szobatársad.
- Mi van? - neki viszont ezzel sikerült sokkolnia, ami erősebb volt, mint a valódi sokkoló.
- Szabolcsot kirúgták az előző sulijából, és a szülei szeretnék, ha odafigyelnék rá, nehogy megint problémák legyenek vele.
- Ezért fogod, és beköltöztetsz egy vadidegen csávót a szobámba? - nem tudtam megérteni ennek a lényegét.
- Nem idegen, kiskorotokban sokat játszottatok együtt.
- Ettől még idegen. Miért nem Rebekához teszed be.
- Két lehetőségem volt. Vagy egyedül lesz a szobádba, ami azt jelentené, hogy te leköltözöl a nővéredhez, és valljuk be, ez a lehetőség elégé halálos, ahogyan az is, ha őket teszem össze. Ismerem Rebekát, benned viszont bízom annyira, hogy ne kelljen amiatt aggódnom, te meg ő mit műveltek.
- Mi van, ha valami rosszat csinál, amíg dolgozol?
- Innentől kezdve csak reggeltől délutánig dolgozok, és este otthon leszek. Bízom Szabolcsba, nem olyan gyerek, csak kissé lázadó.
- Jó, de ha valami rosszat csinál, vagy mond, esküszöm kivágom a szobámból, - vázoltam a tényeket, miszerint a hova tartás végett, nehogy apa azt higgye csak úgy hozzám vághat egy idegen helyes srácot, aki a semmiből bukkant fel.
- Semmi olyant nem fog csinálni, - esküdözött az édesapám. Visszatértem a terembe a következő órára, de senkinek sem szóltam az új diákról, csak csendben elfoglaltam a helyemet Fanni mellett Olivér és Vivien mögötti padban. Nem kellet sokat várnom, és felbukkant az osztályfőnök Szabolccsal együtt.
Az osztályfőnök pár kedves szóval bemutatta nekünk az új osztálytársunkat.
- Nyami-nyami! - fordult hátra hozzánk Vivien tátogva.
- Arra csorgasd a nyálad! - mutatta meg neki Fanni merre is van az előre.
- Nekem gyanús ez a gyerek, - fűzte hozzá a véleményét Olivér.
- Jó sokat fogod látni, ugyanis nálunk fog lakni, - suttogtam áthajolva a pad tetején bele a fülébe. Vivien szemei felcsillantak. Kezdtem gyanítani, hogy hamarosan egyre többször ugrik át hozzánk látogatóba csak úgy.
- Foglaljon helyet, és vegyen elő egy füzetet, óra végén  kérje el valamelyik diák füzetét bepótolni az eddigi anyagot, - utasította az új diákot, majd jött az én kínzásom. - Blanka, megcsinálta a beadandót, amit tegnap adtam fel?
- Igen, viszem! - vágtam rá gyorsan, és a füzetembe betett mappát kivéve megindultam a tanári felé, ekkor haladtam el Szabolcs mellet, akivel egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd ő helyet foglalt a legutolsó padban, én meg átnyújtottam a tanárnak a több oldalasra sikerült beadandómat. Ebben kitértem arra, hogy mik azok a költői jelzők, meg a hasonlókra, amiket elvárt tőlem a tegnapi miatt, nehogy emiatt is kapjak egy plusz elégtelent. Visszaülve a helyemre egészen óra végéig csendben maradtam, és csak akkor szóltam, ha a tanár kérdezett, mert nem akartam jobban kihúzni nála a gyufát.
Szünetben megmutattam Szabolcsnak a nagyszerű gimit, ahol már három éve szenvedek. Nagyon látszott rajta, nem igazán érdekli az, amit mondok neki.
- Bocs, untatlak? - váltottam témát, amikor már elegem volt abból, hogy a hülye mobilját nyomkodja.
- Egy kicsit. Nem vagyok akkora iq gyökér. Nem fogok itt eltévedni, sőt a suli történelme sem izgat különösképpen. De, ha már itt tartunk. Elárulhatnád, te mit szívsz? - lépett közelebb hozzám, én meg automatikusan elhátráltam, túlságosan zavart a kis helynyi távolság, ami köztünk maradt. Túlságosan bejött a magánszférámba.
- Nem szívok semmit, - ráztam meg a fejem.
- Nincs itt apád, nekem elárulhatod.
- Lehet nem vagy iq gyökér, ahogy mondtad, viszont süket vagy. Nem szívok semmit, - ismételtem nyomatékosítva az állításomat.
- Akkor szedsz? - firtatta tovább a dolgot.
- Bárcsak szednék, de az inkább egy ,,Isten, ments meg a hülyéktől" pirula lenne, nem pedig drog, - ezzel otthagytam, és visszasétáltam a következő magyarra.
Otthon a szobámba érve kissé szokatlannak tűnt az ágyam mellett tehénkedő plusz ágy, amit Szabolcsnak állított be apu. Az új tulajdonosa rögtön el is foglalta, ahogyan bevágtatott a szobámba.
- Vannak szabályok a szobámat illetően, amiket be kell tartani. Első: a cuccaimhoz tilos a nyúlkálás.
- Miért nyúlnék a cuccodhoz? - nézett rám, mintha egy idiótára nézne.
-  Kettő: nem mászkálsz pucéron a szobámba, - folytattam tovább.
- Egyáltalán nem terveztem, és úgy sem leszek sokat itt.
- Három: ha felkelsz, akkor nem csinálsz akkora zajt, hogy a másik is felkeljen, - fejeztem be. - Ezeket ahogyan te, úgy én is betartom. Nem nyúlok a holmidhoz, nem meztelenkedek előtted, és nem keltelek fel a zörgésemmel. Ha képesek leszünk tekintettel lenni a másikra, akkor semmi baj nem lesz. - A saját ágyamra letelepedve majdnem egy vonalba került a tekintetünk.
- Rendben! - bólintott rá a szabályokra. - Amúgy, hallottam egy-két pletykát a sulival kapcsolatban.
- Gondolom nem sok jót.
- Ami azt illeti, tényleg drogot terjesztenek a gimibe?
- Nem tudom, - feleltem habozás után. Valójában biztos voltam benne, hogy valaki, valakik terjesztik a szert, mert máskülönben Noémi,( aki Fanni elmondásai alapján csendes, visszahúzódó lány volt. Kitűnően végezte el a legtöbb sulis évét) mégis hol máshol találkozott volna azzal a tablettával, ami elvette az életét.
- Jöttem üdvözölni az új lakót, - vágtatott be a szobámba Rebeka, majd megállt a szobám közepén.
- Nincs valaki, akit zargass? - néztem rá könyörögve, miközben azért imádkoztam, hogy mikor tűnik el a szobámból.
- Gondoltam megnézem, még mielőtt megeszed, - vihogott a nővérem.
- Nem tervezet megenni, - válaszolt engem megelőzve Szabolcs, aztán gyorsan visszakapta felém a tekintetét. - Ugye? - megerősítést várt.
- Elmehettek ám a ....! - nem mondtam ki hova, bár mindketten gyanították szerintem. Egyszerre tört ki belőlük a röhögés. Inkább elterültem az ágyamon, és fél füllel azt hallgattam, hogyan próbált több infót kiszedni a nővérem az új áldozatából, mert gyanítottam, előbb-utóbb bepróbálkozik majd Szabolcsnál, mivel ismertem annyira, hogy ezt kinéztem belőle.
Vacsinál furcsa volt apu jelenléte. Régóta nem étkezett velünk, mivel arra már elment dolgozni, és tovább nyomozni, de most minden olyan volt, mintha egy nagy család lennék, anyuka nélkül.
 A lefekvés a vártnál is sokkal könnyebben ment. Szabolcs mindent normálisan csinált, és egy szabályt sem szegett meg, és elalvásig a füzeteimből másolgatta át az övébe az órai anyagokat.
Nem tudom, hogy Olivér, vagy talán a magam megfigyelése alapján, de kezdett gyanús lenni nekem ez a srác, aki pont akkor bukkant fel, amikor már megint történt egy bűncselekmény. Talán a kettőnek nincs köze egymáshoz, és én komplikálom túl, még sem hagyott nyugodni a dolog. Jobb lesz odafigyelni rá.

Blanka világa 1 Fejezet Blanka

Blanka világa
1 Fejezet
Blanka

"...Minden egyes nap új kezdetet rejt, és nincs olyan szörnyű sötétség, amelynek a végén ott ne pislákolna a remény. ...."

Bear Grylls

Úgy voltam az életemmel, hogy minden tökéletes pillanatát megakartam örökíteni. Az édesapámtól a tizenhetedik születésnapomra fényképezőgépet kaptam, amitől úgy éreztem magam, mintha én lennék Susie Salmon a Komfortos mennyország című filmből. Akkor azt éreztem, ennél szuperebb ajándékkal nem is lephettek volna meg, mert a telefonomon állandóan betelt a tárhelyem, így sok fontos eseményt képtelen voltam megörökíteni.
Idén kezdtem meg a tizenegyediket, és már számoltam a napokat, amikor végre elérkezik az érettségim, ami még mindig olyan messze volt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, mégis elmondhatatlanul vártam.
- A következő felelő! - kiáltotta el magát a magyartanár, és a laptopja mögül vizslatott minket, akik magunkat összehúzva imádkoztunk azért, hogy minél később kerüljünk sorra. Amióta nincs napló, azóta egyre rosszabb amikor a tanár kiválasztja a felelőt, mert bárkire rábökhet. Senki nincs biztonságban, bár eddig sem volt, de akkor legalább tudtuk a helyünket a névsorban, és ha ellapozott a tanár, megkönnyebbülten lélegezhettünk fel.
- Kérlek, csak ne én! - könyörgött mellettem a legjobb barátnőm. 
- Mészáros Blanka, jöjjön ki a táblához felelni! - a tanár rikácsoló hangja egyből magamhoz térített, amikor kimondta a nevem. Az osztálytársaim egyszerre fújták ki megkönnyebbülten a visszatartott levegőt, mert ez azt jelentette, hogy mára már nem lesz több felelő, és ők megúszták.
 Igen, ők megúszták, viszont én nem. Basszus!
- Már megyek is, - álltam fel, és mintha a kivégzésemre tartottam volna, körülbelül úgy közeledtem a tanárom felé, aki elégé alaposan végigmért, mert megpróbálta kitalálni, mennyire is készülhettem aznapra. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit akasztani fognak, de nem hagytam magam, és remegő kezekkel megfogva a szöveggyűjteményt, amit nekem tett oda a ,,hóhérom", belekezdtem a szövegelésbe. Több, mint tíz percen keresztül kellet rizsáznom egy olyan témáról, amiről fogalmam sem volt, mert tavaly vettük, de ,,ismétlés" címszó alatt muszáj volt megszólalnom. Akkor két lehetőségem adódott. Az egyik az volt, hogy leteszem a szöveggyűjteményt, és egy hatalmas egyes társaságában helyet foglalok, amiért otthon tuti kinyírnak, mert apám egyáltalán nem örül, amikor egyessel állítok haza, ami valljuk be, néha-néha megesik. A második lehetőséggel éltem, tehát hablatyoltam neki arról, mennyi költői eszközt rejt a vers, aminek még a címét sem tudtam pontosan kiejteni segítség nélkül. Alapból utáltam a hétfőt, amihez most hozzájött egy szuper kis felelés is. 
- Ez epigramma, - csúszott ki meggondolatlanul a számon, aminek köszönhetően a tanárom elégé csúnyán meredt rám.
- Mi is pontosan az epigramma? - kérdezett vissza kapásból, én meg segítségkérően néztem körbe, de senki sem tudott segíteni, mert a magyartanárunk füle minden zajt képes volt kiszúrni, és sajnálatosan a néma csendnek köszönhetően nem volt nagy nehézség meghallani, ahogyan legjobb barátnőm próbálja megsúgni nekem a helyes választ. - Nem súgunk! - förmedt rá azonnal, én meg pár percnyi habozás után megszólaltam, mert láttam, ahogy a kis noteszébe elkezdi bevésni a karót. 
- Irodalmi műfaj. A görögöknél az epigramma egy verses felíratott jelentett, amit sírokra írtak, vagy más felületre. Ilyen volt például : „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:/ Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” - próbáltam menteni a menthetőt, de nagyon érződött, hogy nem pont ezekkel a szavakkal kellet volna körbeírnom mi is az pontosan.
- Ez kitől származik? Ha megmondja, egy négyessel helyreengedem, máskülönben tovább folytatjuk.
- Valami ,,sz" betűs személytől, ööö - jól jött volna a négyes, de akkor, abban a pillanatban nagyon nem akart beugrani a helyes válasz, pedig nagyon jó voltam töriből.
- Három....kettő...- kezdett visszaszámolni a tanár.
- Szimonidész! - vágtam rá gyorsan még mielőtt elértünk volna az ,,egyig".
- Rendben! - bólintott egyet a tanár. - Adok egy négyest a feleletre, és egy egyest, amiért nem a füzetbe lediktált fogalmat mondta  vissza az epigramma szó fogalmára. A következő órára leírja, hogy mi az epigramma, az epika, a költői jelzők, és igen, egyenlőre elég is ennyi.
-  Természetesen, - bólogattam, bár magamban inkább azon agyaltam hogyan fogom beadni otthon, hogy rögtön a második héten karóval állítok haza a suliból. 
- Helyre mehet! - ezzel az utasítással  parancsolt a helyemre, én meg lehajtott fejjel kullogtam vissza Fanni mellé, aki hozzám hasonlóan szintén szomorú volt, amiért rossz jegyet kaptam, de ezzel szemben örült is, hogy nem ő kapta, mert egyáltalán nem készült. Az óra végéig a padon hasaltam, és egyáltalán nem volt lelkierőm írni ezek után, viszont megfenyegetett a tanár, ha nem írok, akkor pluszba órai munkára is ad egy egyest, szóval még sem jött össze a hasalásos rész, de a sírás majdnem elkapott. Ehhez hozzájött, hogy a következő óra matek volt. Szuper!
- Megfogok bukni! - jelentettem ki szomorúan Fanninak, amikor éppen a lépcsőn tartottunk fel felé az emeletre, hogy időben beérjünk a terembe matekra. 
- Még csak most kezdődött el az év, simán kijavíthatod, - vigasztalt. 
Fanni és én ovi óta voltunk legjobb barátnők, amin senki, és semmi nem tudott változtatni. Persze voltak az évek alatt kisebb-nagyobb mosolyszüneteink, mégis megmaradtunk egymásnak, míg mások szó szerint lekoptak rólunk az évek során. Sokszor néztek ikreknek minket, mivel mindketten barna hajú, kék szemű és egyforma magasak voltunk, sőt az alakunk is nagyon egyforma volt, annyi különbséggel, hogy nem voltunk ikrek, sőt ő sokkal szebb volt nálam.
- Ja, ezt az édesapámnak is elmondom, - legyintettem mosolyt erőltetve az arcomra. Azért apa biztos nem fog kinyírni otthon, de tutira vettem, nem is mond köszönetet azért, amiért sík hülye vagyok az epigrammához, és még csak azt se tudom mikor írtuk le a füzetbe a jelentését. 
- A rossz hírrel kezd, én is úgy szoktam. Aztán vágd be, hogy kaptál egy jobb jegyet is, és hogy egy plusz négy az egyenlő öttel, szóval öt osztva kettővel az két egész öt tized, szóval ha szerzel egy ötöst hozzá, akkor simán meg is van a hármas.
- Kösz, hogy matek előtt matekozol, - ingattam a fejem.
- Ráhangolódok a kínzás kerek negyvenöt percére, jup-jup! - tapsikolt vidáman. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a matek bizony nem a mi erősségünk, és mindketten hülyék vagyunk hozzá, talán túlságosan is. 
Amikor ötödikes voltam, félévkor majdnem megbuktam matekból, aminek köszönhetően kivizsgáltatott apa, hátha valami orvosi fogalommal kitudják magyarázni, mert annyit foglalkozott velem otthon, hogy nem hogy nem megbukni, de kitűnőnek kellet volna lennem. A dokik semmit sem találtak, sőt meglepően jól teljesítettem a teszteken, tehát elkellet fogadni a tényt miszerint nem leszek matematikus zseni, és simán hülye vagyok hozzá.
Órák után elköszöntem Fannitól, aki a húgával ment vásárolni, én meg szokásosan felszálltam a buszra, és már alig vártam, hogy haza érve aludjak egy kicsit. Most viszont nem egyenesen haza mentem, hanem két megállóval később szálltam le, hogy a régiség boltnál megcsodáljam az én drága nyakláncomat, ami hónapok óta kint függőt a kirakatban. Az ékszer nagyon drága volt, helyesbítve a kis nyári keresetemhez mérve, aminek már a felét feléltem, míg a többit eltettem a jövőmre, hátha szükségem lesz rá, így nem akadt felesleges pár ezrem megvásárolni, amit nagyon sajnáltam.
- Szia Blanka, mi szél hozott erre? - a bolt idős tulajdonosa, Karola néni bukkant fel mellettem. Ő és az unokája, Tímea együtt vezették az üzletet már több, mint három teljes éve, azóta majdnem minden nap elbuszoztam idáig, hogy megcsodáljam a kirakatott, hátha tettek ki valami újat. Ennek köszönhetően akadtam rá a nyakláncra.
- Csókolom, - köszöntem felé fordulva. - Csak jöttem megnézni a nyakláncot, hátha elvitte már valaki más, de szerencsémre még itt van.
- Attól tartok már nem sokáig marad itt, mert egy fiatalember érdeklődött felőle.
- Micsoda? - teljesen elöntött a pánik, mivel abban reménykedtem, hátha valami csoda folytán mégis csak hozzám kerül.
- Sajnálom, holnap jön érte, és elviszi, - mondta Karola néni, aki tudta, mennyire fontos nekem.
- Akkor elbúcsúzok tőle, - hajtottam le szomorúan a fejem.
- Ha elbúcsúztál, bent várlak, lenne egy munkám a számodra, - simogatta meg az arcomat, majd magamra hagyott.
A nyaram felét, amit nem a rokonoknál töltöttem, ebben a boltban gürizve tengettem, aminek köszönhetően minden nap pontosan tudtam hol találom az ezüstnyakláncot, rajta zöld színű szív alakú medállal, ami úgy levett a lábamról. Nagyon hasonlított a Titanic filmben látott nyakláncra, csak az kék volt, ez meg zöld meg teljesen más.
- Remélem, az új tulajdonosod nagyon fog örülni neked, - szipogtam az üvegen keresztül, még utoljára megcsodálva azt a szépséget, és végső búcsút mondani neki.
Fájdalmas volt otthagyni, lemondani róla, mert idézőjelesen az életem része lett.
De, az élet ilyen, néha nem kapjuk meg azt, amire vágyunk.
Karola néni nyári munkája, amit rám bízott annyiból állt, hogy dobozokat kellet pakolásznom, így hamar megedződtem. Most is ugyanazt kellet csinálnom, csak sokkal nehezebbek voltak, és egyre több olyan holmi akadt, amit nem igazán tudtak elpasszolni, ennek köszönhetően tovább kellet küldeniük az árut, így azt kellet elintézni, amiben segédkeztem nekik. Este hatra mindent bedobozoltunk, és felpakolásztunk Timivel a polcra.
- Gyere, elviszlek! - ajánlotta fel Tímea, én meg éltem a lehetőséggel, mert inkább utaztam a csúcs szuper kocsijában, mint zötyögtem a szétesés előtti régi buszon, amit csak azért nem cserélnek le, mert nincs pénz újra.
- Köszönöm, - köszöntem meg, és elbúcsúzva Timi mamájától beszálltam az autóba. Egész úton arról beszélgettünk, hogy mekkora gyökér a pasija, amiért állandóan Timit cseszegeti azzal, miért megy el moziba  a barátnőivel, miközben ő folyton bulizni megy a haverjaival. Nem értettem ebben a logikát, és nem is firtattam, csak végig hallgattam, ahogyan szidja a szerelmét, vagyis azt, akit annak tartott. Személyesen is volt szerencsém ahhoz a tahóhoz, mert nyáron nem egyszer bejött az üzletbe csak úgy ellenőrizni a kedvesét, meg engem ugráltatni, mintha örömét lelte volna az én kínzásomban.
A házunk előtt tett ki, és gyorsan el is hajtott, mivel telefonon értesítették egy újabb tárgy megvételének ügyében. Én meg szép lassan felsétáltam a lépcsőn.
- Már körözést akartam kiadni utánad, - apa hangja egyből magamhoz térített, pedig már kezdtem nagyon ráhangolódni a jó puha, meleg ágyikómra.
- Munkahelyi ártalom? - néztem rá nagyot ásítva, elégé fáradtan.
- Kisasszony, mégis hol voltál? Miért nem hívtál, vagy üzentél?
Apu a helyi ,,seriff", mint szó szerint, mint képletesen értve, mert már több éve(pontosan nem tudom a számot), szolgált a helyi rendőrségen, és jó sok rossz fiút csukatott le. Pacsi apunak. Viszont volt az életében két nő(én és a nővérem), akikkel nem igazán tudott boldogulni, pláne akkor, amikor igazán az elemünkben voltunk. Anyu hét évvel ezelőtt egyik napról a másikra elhagyta a családunk ölelő karjait, és összeállt egy másik férfival, akitől azóta két gyermeke született. Ezt aputól, meg a nővéremtől, Rebekától tudom, ők még néha-néha kommunikálnak vele, mert őket felhívja, ezzel szemben rólam nem kérdez, és ha beszélni akartam vele, simán kinyomta a készüléket. Fogalmam sincs miért csinálta ezt, de már nem kattogtam rajta. Nem ért annyit.
- Karola néniéknél voltam, és beálltam segíteni, - magyarázkodtam mellette elhaladva.
- Nem azért vettem neked a telefont, hogy ne hívj, vagy írj, ha nem jössz haza suli után.
- Bocsánat, és többször nem fordul elő, - mondtam bűnbánóan. Apa nagyon aggódik, mivel sok olyan esettel találkozott már, ahol nem bolti munka miatt nem jelentkeztek a velem egykorúak, vagy fiatalabb lányok. Ilyenkor az ő fejébe egy halom elmélet születik arról, hol lehetek, mit csinálhatok, vagy mi történhetett velem. Nincs mese, apa nagyon aggódó típus.
- Remélem is, - mondta szigorú tekintettel. Miután az édesapám megbizonyosodott arról, hogy nem vertek meg, és a belsőszerveim is tökéletesen a helyükön vannak, mert egy szervkereskedővel sem sikerült összefutnom ma, elment dolgozni, bár megígértette velem, hogy figyeljek a nővéremre, és mire haza jön a melóból mindkettőnket élve akar látni, nem pedig darabokba. Megígértem neki, majd besétáltam a házba, ahol egyből összefutottam a kedves nővéremmel, aki pont akkor csempészte be a házba az aktuális barátját, már ha annak lehet egyáltalán nevezni.
- Apának, erről egy szót se! - bökött felém az ujjával, közben az aktuális pasija kezeit próbálta elhúzkodni az intimebb részeitől, hogy legalább addig is tekintettel legyen rám. Kösz!
- Kedves aranyos Rebekám, volt már arra példa, hogy beköptelek apánál?
- Mit akarsz cserébe? - ráncolta össze a homlokát, mivel már pontosan tudta mire is számítson. Valamit, bizony valamiért.
- Reggel enyém a vécé, és nem töröd rám az ajtót, sőt nem lopkodod el a gatyáimat, meg a felsőimet.
- Nem is igaz, hogy a cuccaidat lopkodom. Egyáltalán nem is jók rám, meg minek kellenének nekem a te használt gönceid?
- Nekem nem jók a te cuccaid, és mellékesen az ott az én felsőm, és remélem leveszed mielőtt az új hódításod keze a ruhám közelébe kerül.
- Jó, reggel tiéd lehet a vécé, - adta fel a nővérem, majd a barátjával, vagyis az aktuális hapsijával eltűntek a szobája felé. Örültem neki, hogy az én szobám fent van az emeleten, mert túlságosan sok mocskos dolgot hallottam volna abból a szobából kiszűrődni.
Amióta Rebeka szakított a volt barátjával, azóta totálisan megváltozott. Ha nem bőg, akkor csokit eszik, vagy a kettőt összehangolja, míg máskor lelép az idióta barátnőivel összeszedni valami csávót, akit akkor csempész be hozzánk, amikor apa esti műszakban dolgozik. Az ilyen srácot többségében másnap reggel szintén ott távoznak, ahol előzőnap bemásztak, és szintén azt se tudják ki az a szőkésbarna hajú, kék szemű lány, akit előzőleg megfektettek.
Hiába próbáltam Rebekával erről beszélni, még kis videót is csináltam neki, amiben próbáltam utalni az ilyen életforma rossz, kárós hatásaira, de simán lehurrogott, mert a volt barátja is ugyan ezt csinálja, csak ő lányokkal.
 Istenem, visszasírom azokat az időket, amikor Levente meg Rebeka még egypárt alkottak, és a konyhaasztalunknál csókolóztak, miközben apu szúrós tekintettel méregette őket. Azok szebb pillanatok voltak, mint ezek a mostaniak.
Remélem, ebben az új tanévben minden megváltozik.
Igen, viszont akkor még nem tudtam milyen évnek is nézek elébe, de hamar tudatosult bennem, ez bizony más lesz, mint az eddigiek.

Fülszöveg - Blanka Világa

Blanka Világa

Fülszöveg

Te mire lennél képes azért, akit szeretsz?

Képes lennél versenyt futni az idővel, hogy megmentsd?

Az iskolákban rejtélyes módon egyre gyorsabban terjed a drog.

A rendőrség tehetetlen, vagy mégse?

Blanka egy átlagos gimnazista, aki nővérével, és rendőrként dolgozó édesapjával él együtt mindaddig, míg be nem toppan egy fiatal fiú, aki talán rejtélyesebb, mint amilyennek első ránézésre tűnik.

A nyugalom addig tart, míg Blanka nővéréről kiderül, talán neki is köze van az ügyhöz.

Vajon ki, illetve  kik állhatnak az iskolákban terjedő drog hátterében? 

Minden kérdésedre választ kaphatsz, ha Blankával és barátaival tartasz.

Részek : Minden kedden

Johanna nővére utószó / Évekkel később...

Johanna nővére utószó
Évekkel később...

,,Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér. "

Stephenie Meyer

Az évek múlása ráébresztett valami fontos dologra. Nincs elvesztegetésre váró időm, amit csak úgy eltékozolhatok. Ennek jegyében képes voltam átértékelni az egész életemet, és minden apró, illetve hatalmas döntést meghoztam, amit muszáj volt.
Miután elhagytam az országot, akkor még úgy éreztem, nincs helyem a világban, de rá két napra, már teljesen másképpen láttam mindent. Vissza kellet térnem, és fel kellet vennem a harcot a nővéremmel, ami nem volt könnyű, de sikerrel vettem minden akadályt.
- Ennek nem szabadott volna így történnie, - suttogtam a vizet kémlelve, miközben az urnát szorongattam a kezeim között.
- Én már elbúcsúztam tőle, most te jössz, - lépett oda mellém Kristóf apja, aki értesített a rossz hírről.
Éppen külföldön tartózkodtam, amikor megcsörrent a telefonom, és megláttam a kijelzőn a nevét. Akkor még nem sejtettem miért is keres, de hamar megtudtam, amikor fogadtam a hívást. Aznap, valami belső ,,hatodik érzék" jelezte, hogy valami nagyon rossz fog történni, és igaz is lett, csak arra nem voltam felkészülve, ami akkor fogadott, amikor beleszóltam a telefonba.
- Nekem nem megy, - sírtam el magam, a héten ezredjére.
- Erős vagy, megtudod csinálni, - biztatott. Az igazság az, hogy cseppet sem éreztem magam erősnek, csak elveszettnek.
- És, ha nem? - néztem rá szomorú, könnyes tekintettel.
- Olyan nincs, - rázta meg a fejét, majd elköszönve magamra hagyott, mivel tudta, ezt nekem egyedül kell elintéznem.
Erőt vettem magamon, és kinyitottam az urna tetejét. Az utolsó kívánsága az volt, hogy a hamvait szórjuk a folyóba, én meg teljesítem ezt a kívánságot, bár nem volt könnyű dolgom, de végül mégis beleegyeztek, hogy a végrendelet alapján ez legyen a nyughelye.
- Tudod, - kezdtem bele, de nem tudtam hogyan folytassam. Más már régen beleöntötte volna a vízbe, de én képtelen voltam még elengedni őt, egyszerűen nem ment, így muszáj volt kibeszélnem magamból, csak a megfelelő szavakat nem találtam. Túlságosan fájt elengedni őt. - Nem minden búcsú jelent végleges elválást. Majd egy nap, ismét látjuk egymást, csak nem tudom pontosan mikor, - a könnyeim végül győzedelmeskedtek felettem, és akkor már tényleg nem tudtam semmi mást csinálni, mint sírni. A szavak képtelenek voltak elhagyni a számat, pedig annyi mindent muszáj volt még elmondanom neki. Tudnia kellet, hogy mennyire szerettem, és hogy minden rendben lesz velem. Mégis csak álltam.
- Te voltál a példaképem, és nem kell aggódnod, vigyázok Védáékra, - mondtam búcsúzásul, aztán utolsó útjára engedtem Viktor hamvait.
Az autóba beülve még utoljára szemügyre vettem a tájat. Fájt elengedni a régi emlékeket, meg úgy mindent, amit abban a pillanatban el kellet engednem.
- Viszlát! - suttogtam halkan, aztán elindultam a templom felé.
Pár hónappal ezelőtt jött a jó hír, miszerint Bence és Kristóf kisebbik húga összeházasodnak. Amikor összejöttek, elismerem, nagyon szkeptikusan álltam a dolgokhoz, hiszen soha sem hittem volna, hogy pont ő lesz Bence felesége, vagy hogy Bence egyáltalán valaha is visszatér még az országba, miután a testvére halála után felszállt a vonatra. De, aztán láttam őket együtt. Boldognak és vidámnak tűntek, így megnyugodtam, mert tudtam, ők tényleg összetartoznak.
- Elkésik a tanú? - a templom előtt sikerült összefutnom Krisztiánnal, aki a vendégsereggel együtt kint várakozott a menyasszonyra.
- Nem késtem el, csak még volt egy elintézni valóm, amit nem halogathattam tovább.
- Felnőtt a kislány, - állapította meg.
- Muszáj volt felnőni, - tettem hozzá mosolyt erőltetve az arcomra, majd elfoglaltam a helyemet Bence oldalán.
- Késtél! - jegyezte meg suttogva a vőlegény.
- Nem én késtem, csak ti érkeztetek előbb, - javítottam ki mosolyogva. A mosoly gyorsan az arcomra fagyott, amikor megláttam ki is tart az oltár felé. A szám tátva maradt, az idő megállt körülöttem, és már nem tudtam máshová figyelni, csak előre. Amióta nem találkoztunk, azóta mindketten sokat változtunk. Az évek rajtunk hagyták a nyomukat, bár ő sokkal helyesebbnek tűnt, mint évekkel ezelőtt, amikor elhagyta az országot.
- A sógor is befutott végre, - suttogta halkan Bence.
- Sógor? Furcsa ezt hallani Kristófra.
- Éppen most készülők elvenni a testvérét, ha nem rémlene.
- Tudom, de akkor is furcsa.
- Lépj túl rajta, - vonta meg a vállát Bence, majd vigyorogva a bejárat felé irányította a tekintetét.
A szertartás alatt néha-néha Kristóf felé téved a figyelmem, és amikor ő is pont felém nézett, akkor gyorsan elfordultam. Tudom, gyerekes viselkedés, de jobb volt így.
A templom után az étteremhez mentünk, ahol kezdetét vette a nagy ünneplés, amit a fotózás előzőt meg, no meg a hagyományos csokor dobás. Nem volt valami vidám képem, amikor a hülye csokor az én kezemben landolt, mert éppen Bence és Nico helyezkedési tanácsait hallgattam, hogyan tudnám a legtökéletesebb helyről elkapni a virágot, hogy aztán az én lagzimban táncikáljanak. Hurrá!
- Azért, még ne készüljetek rá annyira, - vicsorogtam feléjük fordulva. Az elkapott csokrot szorongatva elgondolkodtam azon, vajon mit szólnának, ha hozzájuk vágnám.
- Kicsit besegítünk a Sorsnak! - kiáltotta elmagát eszméletlenül hangosan Nico, majd megindult felém, és a hátára dobva elkezdett forogni velem.
- Tegyél le! - parancsoltam rá sikítva,mert nem igazán volt ínyemre, meg a gyomrom is kezdett felkavarodni.
- Egy pillanat! - kért időt, és rá csapott a fenekemre a kezével.
- Ha, nem teszel le azonnal, esküszöm...! - kezdtem bele a fenyegetésbe, amikor hirtelen megindult velem, csak fogalmam sem volt hová is akar vinni engem, ahogyan másoknak sem. Az ünneplő tömeg viccesnek találta a kínomat, bár akadt, aki botrányosnak vélte a kis magánszámunkat, helyesbítve Nico akcióját.
- Ott van! - kiáltotta el ismét magát. - Kicsit besegítek a lagziba, mert ha rajtatok múlna, akkor még évekig így fog menni, - dünnyögte Nico, majd egy az egyben, ahogyan leszedett a válláról át is adott Kristófnak, aki gyorsan letette a kezében szorongatott pezsgőspoharát. Kicsit sem volt ciki a helyzet. Á, nem!
- Bocsi, nem normális, bár ezt eddig is tudtuk, - morgolódtam erősen Kristóf karjaiba kapaszkodva, akinek eszébe sem jutott volna letenni a földre. Amíg én kínomban azt se tudtam mit mondjak, vagy csináljak a kialakult helyzet miatt, addig Kristóf csak nevetett.
- Régen láttalak, mi újság? - érdeklődött. Amíg mi egymással csevegtünk, Nico addig lelépett valamerre, így nem tudtam tovább szidni őt, pedig azt nem teszi zsebre, amit tőlem fog kapni emiatt.
- Élek, - ennyit tudtam csak kinyögni. - Hálás lennék, ha hagynád, hogy felálljak, mert ez így nem igazán kényelmes.
- Nekem kényelmes.
- Akkor tarts még egy ideig.
- Jól mutatsz a karjaimban.
- Persze, persze..- ismételgettem zavartan.
- Hallottam a..., nagyon sajnálom, - inkább nem mondta ki azt, amire gondolt, és jobb is volt így. Még nem álltam készen Viktor haláláról úgy beszélni, hogy közben ne bőgjem el magam.
- Köszönöm, - suttogtam szomorúan.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre? Hogy mi újság? Hogy vagy?
- Nagyon jól vagyok. Sokat dolgozok, és élem a szuper, magányos életemet, miközben a dilis testvéremmel veszekedek, de legalább beszélünk egymással.
- Az is több, mint a semmi, - bólintott.
- Na, és veled mi a helyzet? Úgy hallottam van valakid, - próbáltam nem kimutatni, mennyire nem örültem annak, hogy van valakije. Jó, örültem neki, mert megérdemelte a boldogságot, de mindig ott volt bennem az a ,,de". Itt például az egész úgy hangzott, hogy ,,megérdemelte a boldogságot, de nem azzal a nővel, hanem velem", ez viszont megrémített.
- Annak már vége. Én is élem a boldog magányos életemet, - kacsintott rám, amitől kissé elpirultam. - Most viszont leteszlek, mert kissé meghíztál.
- Minden lány ilyen bókra vágyik, - nevettem el magam, és végre egyenesen állhattam a saját lábaimon, nem Kristóf karjai között összegörnyedve.
- Hiányoztál, - bukott ki belőle.
- Te is, - értettem egyet vele, majd enyhe zavaromat leplezni próbálva elindultam megkeresni valakit, bárkit. Muszáj volt otthagynom Kristófot, de ahogyan távolodtam tőle, egyszer visszafordultam, és észrevettem, ahogyan engem néz.
A továbbiakban sok emberrel beszélgettem, és próbáltam elengedni magam, de valamiért mindig visszagondoltam arra a pillanatra, ami köztem Kristóf között zajlott le nem olyan régen.
- Kristóf, egy pillanatra tudnánk beszélni? - léptem oda hozzá, amikor megláttam őt pár ismeretlen vendéggel társalogni.
- Persze, - ellépve a társaságtól, akik már annyira jól érezték magukat, hogy fel sem tűnt nekik Kristóf távozása, arrébb mentünk beszélni.
- Csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy ....- nem tudtam hogyan tegyem fel a kérdésemet.
- Jössz táncolni? - mivel látta rajtam, mennyire erőlködök azon, hogy valamit kérdezzek, így gondolom azt hitte, ezt akartam tőle.
- Persze, - bólintottam rá, és a parkettre vezetett.
- Mit szeretnél kérdezni? - érdeklődött lassúzás közben. Remek időzítéssel sikerült kifogni egy összebújós, lassú számot.
- Már nem lényeges, - legyintettem.
- Még van egy kis időm, utána viszont el kell köszönnöm.
- Már mész is? - néztem rá döbbenten.
- Igen, hamarosan indul a repülő.
- Visszamész Amerikába?
- Igen, mivel odaköt a munkám, - válaszolta.
- Ez a jelenet emlékeztet arra, amikor Biankáék esküvőjén pontosan így táncoltunk.
- A történelem ismétli önmagát.
- Inkább ne ismételje, - suttogtam halkan lehajtott fejjel.
- Mondtál valamit? - hajolt kicsit közelebb hozzám.
- Nem, semmit - ráztam meg a fejemet. A zene elhalkult, és véget ért a táncunk. Ő elköszönt, és elindult megkeresni Bencét és a testvérét, hogy elköszönjön tőlük.
- Idióta vagy, ugye tudod? - ölelte át a vállamat Bianka.
- Eddig nem tudtam, de köszönöm, hogy elmondtad. Hasonló kedvesség? - fordultam felé.
- Menj már utána! - ordibálta hangosan.
- Ma mindenkinek kiabálhatnékja van, vagy mi van? - fújtattam.
- Egyszer elcseszted, most itt a nagy lehetőség, és ne merészeld nekem azt mondani, hogy semmit sem érzel iránta, mert egész nap figyeltelek. Úgy csorgott utána a nyálad, mint ....
- Ne, már! - tapasztottam be a kezemmel a kedves barátnőm száját még mielőtt valami olyant mondott volna, ami nem tetszett volna.
- Legközelebb leharapom a kezed, világos? - fenyegetett meg, amikor elvettem onnét a kezem.
- Tudod mit? Utána megyek, - határoztam el.
- Akkor menjél már, te csiga! - tapsolt kettőt Bianka, én meg eszeveszettül kirohantam a teremből, egészen ki az utcára, mivel az ismerősök úgy vélték, kint látták az ifjú párt a búcsúzkodó Kristóffal.
Mire kiértem, már csak a friss házasok ácsorogtak az utcán. Kristóf elment, és én megint elszúrtam.
- Van valami baj? - érdeklődött Kristóf húga.
- Nem, semmi, - ingattam a fejemet.
- Nesze, itt van Nico kocsikulcsa, - dobta felém Bence a kocsikulcsot.
- Szerintem nem örülne neki, ha elnyúlnám a kocsiját, - ellenkeztem.
- Ő dumált a Sorsról, na tipli! - hessegetett el az ifjú férj.
- Oké, de ha berág, akkor elmondom, hogy te vettél rá, - böktem Bence felé.
- Ha utoléred, és eltűnik a fancsali képed, akkor nyugodt szívvel vállalom is, - vonta meg a vállait.
- Köszönöm! - kiabáltam vissza nekik futás közben. Kicsit eltartott egy ideig, amíg sikerült megtalálnom Nico kocsiját, majd elindítani, és elhagyni a parkolót, hogy a reptérre hajtsak.
Tudom, elcsépelt jelenet, de a mi egész történetünkbe pont ez illett bele. Bár, elismerem, hogy amikor elképzeltem ezt a jelenetet, akkor pont fordítva volt. Nem nekem kellett ott végig szaladni a fél terminálon egészen végig, amíg meg nem lelelem Kristófot.
- Állj meg! - kiabáltam oda neki, hogy észre tudjon venni, és szerencsémre észre is vett. - Nem kapok levegőt, de el kell mondanom, hogy jó volt ma találkozni, - kapkodtam levegő után.
- Ezért képes voltál végig rohanni a fél városon?
- Nem csak ezért. Egyszer már hagytalak elmenni. Azóta évek teltek el, és bár beszéltünk, de rossz volt nélküled, és ma rádöbbentem, hogy ez nem jó így.
- Hála Istennek! - mondta Kristóf, majd egy egyszerű mozdulattal közelebb rántott magához, és megcsókolt.
Akkor, sok év eltelte óta tényleg boldogabbnak éreztem magam. Bár, még nem tudtam mit hoz a jövő, de örültem annak, hogy elég bátor voltam, és utána mentem. Talán egyszer megfogom bánni, talán nem. Ez a jövő zenéje lesz.

Vége