30. Fejezet
Minden rendeződik II.
,,A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.
Paulo Coelho
Miután sikeresen a kezembe vehettem az érettségi bizonyítványomat, kissé összeszorult a gyomrom.
Egész évben erre vártam, erre készültem, és egy szempillantás alatt véget is ért, amiért annyit aggódtam.
Kicsit szomorúan sétáltam a gimnázium folyosóján, mert megrohantak az emlékek. Eszembe jutott hogyan is indult az a bizonyos első gimis napom, amikor késve értem be a suliba, és attól féltem nem lesznek barátaim. Mégis lettek barátaim, és sok-sok jó évet tudhatok magam mögött, amit itt töltöttem el. Az utolsó évem kissé ilyen is, meg olyan is volt. Sokat nevettünk, sokat sírtunk, az aggodalomról nem is beszélve, ami elkísért minket ezen a hosszú úton. Most lezárult.
Hátat kellet fordítanom minden szép emlékemnek, de nem bántam. Egy korszaknak vetettem aznap véget.
Éppen két lépcsőforduló között ácsorogtam egyedül, amikor feltűnt, hogy nem is vagyok annyira egyedül.
- Lezárult mi? - Bálinttal találtam magam szemben, aki az egyik lépcsőfokon ült.
- Le, - feleltem halkan. Ő természetesen nem volt jelen, abban a pillanatban, csak is a képzeletem segítségével, mert mindennél jobban akartam, hogy ezen a napon ott legyen velem.
- Soha sem leszel egyedül, - kacsintott rám.
- Azt hiszem kezdek becsavarodni, - néztem rá szomorúan.
- Engem is csak képzelsz, sőt beszélsz is hozzám, csúcs! - nevetett fel.
- Ja, csúcs! - fogtam a fejemet.
- Nézd a jó részét, legalább van társaságod, - mutatott rá a valóságra.
- Igen, van társaságom, nem is akármilyen, - forgattam a szemeimet mosolyogva.
- Tudod, egész gimis évem alatt azt vártam mikor lesz vége, most meg vége van, de én már nem vagyok jelen.
- Kár! - suttogtam. Ezek után Bencéről beszélgettünk, meg úgy mindenről, amit fontosnak éreztem megosztani vele, mert így megkönnyebbült a lelkem. Ez volt számomra, helyesbítve számunkra a tökéletes vége valaminek, amit le kellet zárnunk, hogy megnyugodjak, és sikerült megnyugodnom. Éppen a jövőbeli terveimről meséltem Bálintnak, amikor Eliza megzavart.
- Kivel beszélgettél? - kíváncsiskodott.
- Senkivel, csak elkalandoztak a gondolataim, - hazudtam.
- Elmegyünk a többiekkel megünnepelni a sikeres évzárást, meg a sikeres érettségit, ugye te is jössz? - nézett rám nagy bociszemekkel.
- Sajnálom,de nem érzem valami jól magam, - füllentettem. - Jó szórakozást!
- Meg is lesz. Kár, hogy nem tudsz jönni, - mondta a barátnőm, majd elsietett a ráváró barátja felé, én meg elhagytam a gimit, miután meggyőződtem róla, hogy mindent, amit kell magam mögött tudok hagyni. A szívem már csak Bálint miatt fájt.
Két héttel később a tanévzáró ünnepség után egyenesen a parkhoz hajtottam, ahol Lilivel megbeszéltünk egy találkozót. Ő már ott várt rám, amikor megérkeztem. Számomra nagyon furcsa volt, amikor felhívott múlt éjszaka, és kért tőlem egy személyes találkozót. Először nem tudtam hová tenni a dolgot, aztán kezdtem felfogni mit is szeretne tőlem, csak váratlanul ért.
- Itt vagyok, mit szeretnél mondani? - ültem le mellé a padra. Az eltelt hónapok alatt, amióta nem láttam, nagyon sokat öregedett az arca, meg úgy az egész kisugárzása kezdett félelmetesen negatív irányba változni, ami elégé megrémített engem.
- Bocsánatot szeretnék kérni minden szavamért, tettemért, amivel megbántottalak, - vázolta fel miért is hívott ide. Nem lepődtem meg, csak egy kicsit.
- Már régen elfelejtettem mindent, - legyintettem. Persze, ez hazugság volt, mert mindenre tökéletesen emlékeztem, ami köztünk eddig történt.
- Hogy vagy?
- Nagyon jól, és te? - kérdeztem vissza. Érdekes beszélgetés zajlott le köztünk, amit azt követett, hogy mesélt az utazásairól, merre is járt azóta, amióta összevesztünk, és csak úgy simán kisétált ismételten az életemből, viszont egy személyről nem akart beszélni, sem hallani. Ő nem volt más, mint Kristóf édesapja, és valamiért megértettem ennek az okát, még akkor, amikor tudtam, hogy félrészben Lili szúrta el a közös ügyüket.
Miközben beszéltünk, teljesen új értelmet nyert az életem. Amíg beszélt, az én gondoltaim ezer meg ezer felé jártak, de végül célba értek.
- Most mennem kell, de ígérem még beszélünk, - pattantam fel hirtelen. Már tényleg képes voltam más szemmel nézni a világra.
- Oké! - egyezett bele, mert mást nem csinálhatott.
- Még annyit el kell mondanom, hogy megértem miért is mentél el annak idején. Értem, és éreztem, szóval nem haragszom már miatta, - fontos volt elmondanom neki még mielőtt otthagytam volna. Belül úgy éreztem, ez fontos lehet, hogy tudjon róla. A szüleim is így akartál volna, hogy ezeket a szavakat kimondjam hangosan is.
- Ez jó hír, - bólintott Liliána megkönnyebbülten.
Amikor elsétáltam tőle pontosan nem tudom milyen érzések keringtek bennem, de azt teljesen tudtam, hogy én már nem vagyok olyan, mint régen, ahogyan ő sem. Az idő mindannyiunk életét megváltoztatta, sőt kifejezetten tönkre tette, már ha lehet így fogalmazni. A sebeinket nyalogatjuk, próbálunk továbblépni, életstílust váltani, de ez mind-mind csak felszínes dolog, mert belül tisztában vagyunk vele, már semmi sem lesz olyan, mint amilyen volt régebben.
Az első dolgom volt felhívni Kristófot, aki már a külföldi útját tervezte, de még tudott időt szakítani rám. Elmondtam neki mit tervezek, és legnagyobb megdöbbenésemre támogatott benne, sőt még segített is megszervezni, amit meg kellet.
Egy teljes hónappal később, szép szombati napon, egy gyönyörű tónál nagy esemény volt készülőben.
- Mindent elintéztél? - érdeklődtem Kristóftól, amikor sikerült összefutnunk. Öltöny volt rajta, rajtam meg a rózsaszínű szoknyám, amit napokkal ezelőtt vettem a nagy eseményre.
- Igen, a helyszínen minden stimmel, a tortával voltak kisebb problémák, de sikerült megoldani. Az anyakönyvvezető már a helyén, a koszorúslányokkal együtt, szóval minden a legnagyobb rendben, már csak a pár kellene, de ők is úton vannak, - közölte velem a tényeket.
- Remélem minden a legnagyobb rendben lesz, - izgatottan ugrándoztam, hiszen nem mindig csináltam ilyeneket, mint a mostani.
- Nyugi, összehoztuk, - ölelt meg szorosan. Bár, kicsit még haragudtam rá, amiért nem szólt a költözésről, de abban a pillanatban lényegtelennek tartottam az ehhez hasonló érzéseket, hiszen ezen a napon örülni kell.
- Itt vannak, - szólt nekünk figyelmeztetőleg Viktor, akit megkértem, hogy jelezzen, ha megérkeznek.
- Akkor hajrá! - gyors pacsiváltás Kristóffal, és mindketten mentünk a magunk dolgára. Én Biankával foglalkoztam, ő meg a barátjával, akik mit sem sejtettek mindabból, amire készültünk.
- Mi a fészkes fene folyik itt? Miért kellet ide..? - támadt le a kérdéseivel Bianka, amikor beértem hozzá az épületbe, ahová Anita vezette be, mondván ,,várjon egy pillanatot, mindjárt elmagyarázunk mindent".
- Nyugodj meg! - szakítottam félbe, amikor látszott rajta, mennyire kivörösödött az arca a sok kiabálástól.
- Hogy nyugodjak meg? A szüleim vigyáznak a gyerekekre, érted? A szüleim! Tudod, azok, akik kidobtak miután megtudták, hogy terhes vagyok, emlékszel? Legszívesebben nem hagytam volna nekik, de most vészhelyzetről üzentél. Mégis mi a fene történt itt?
- Elfogok utazni, és búcsúképpen szerveztem neked, illetve nektek valamit.
- Hogy érted azt, hogy elutazol? - nézet rám szúrósan. Már nem tűnt annyira félelmetesnek számomra, mint amilyennek régebben látszott.
- Halasztok egy évet, és utazgatni fogok, - vázoltam a felállást.
- Hogy mit csinálsz? Mégis miből?
- A pénzemből, amire Bella nem tette rá a kezét. Úgy gondoltam, itt az ideje világot látni.
- Mégis...nem..ö..-most életében először nem találta a helyes szavakat, amivel kitudta volna fejezni magát.
- Megértem, hogy sokkolt, de szükségem van rá, hogy új emberként térjek vissza.
- Én megértem, de ... mégis meddig leszel távol?
- Még nem tudom, - tártam szét a karjaimat.
- Vigyáz magadra! Hallod?!- nézet rám fenyegetően, kissé könnyes szemekkel.
- Ha most könnyezel, akkor mi lesz veled, amikor kinyitod azt a nagy dobozt? - böktem az ujjammal a nagy fekete doboz felé, amit pár órája helyeztem el ott, mert kicsit késve ért ki a futár vele.
- Mire készülsz? - pillantott rám gyanakodva.
- Nyisd ki, és megtudod.
- Oké! - bólintott. Amikor leemelte a fedelet a dobozról, tátva maradt a szája. Ezt a pillanatot választottam az első kép elkészítésére. - Ugye, most csak szívatsz? - fordult vissza hozzám.
- Nem, nem szívatlak, ez a tiéd, - helyeslően rá bólintottam.
- Nem fogadhatom el, - rázta meg a fejét.
- Csak bérlem, szóval nem örökre a tiéd, de ma szépnek kell lenned. Kristóf és én is nagyon szeretünk benneteket, és úgy gondoltuk, ennyi jár nektek.
- Nagyon biztosak voltatok a dolgotokban. Miből veszitek, hogy hozzá akarok menni, vagy elakar engem venni?
- Csak tudtuk, mert szeretitek egymást, mi meg segítünk egy kicsit.
- De már így is annyit segítettetek nekünk, - a könnyei szabad folyást engedtek maguknak, és a következő pillanatban már ott termet előttem, hogy szórósan megöleljen.
- Soha sem fogom tudni meghálálni neked, - sírta ki a szavakat meghatottan. Még soha sem láttam ilyennek, és örültem, hogy a részese lehettem.
- Nem is kell, - suttogtam a fülébe, aztán segítettem neki elkészülni, amiben volt egy-két segítőnk, akik szívesen segítettek nekünk.
Mikor mindennel készen voltunk, jeleztem Kristófnak, miszerint itt az idő, kezdődhet a ceremónia.
- Kész vagy? - érdeklődtem Biankától, aki kissé lesápadtan ácsorgott mellettem a fehér ruhájában.
- Aha! - nyögte ki. - Ha elesek, hagyj ott, valahogy felmászok.
- Minden rendben lesz! - nyugtattam meg, mert látszott rajta, mennyire nyugtalan.
A bevonulózene felhangzott, és megindultunk Dominik felé, aki már izgatottan várt ránk. Kristóf gondjaira bíztam őt, hiszen a fiúk mégis csak jobban megtudják oldani az ilyeneket, mivel ők barátok, és elkélt a támogatás mindkettejüknek. Amióta Kristófról megtudtam, hogy elfog innét menni, azóta kissé nehéz vele egy légtérben tartózkodni.
A szertartás után a közeli vendéglőben folytatódott tovább a mulatozás. Egyszerűen minden csodálatos volt, pontosan olyan, amilyennek elképzeltem, csak nem magamnak. Ha egyszer férjhez megyek, az nagyon másképpen fog alakulni, mint amilyen Biankának szerveztem kisebb-nagyobb segítségekkel.
- Nagyon hálás vagyok neked mindenért, - ölelt át Dominik, amikor már mindenki megtalálta a maga helyét.
- Erre valók a barátok, - mondtam vigyorogva.
- Ezt még visszakapod, ugye tudod? - közölte velem, amikor elengedett.
- Számoltam már ezzel a lehetőséggel is, de nem bánom, - vontam meg a vállaimat.
Én is megkerestem a helyemet, ami pont Kristóf mellett volt. Amikor megterveztük az ültetési rendet, majdnem minden szempontot figyelembe vettünk. Például, a baráti viszonyokat meg hasonlókat.
A kivétel saját magunk vagyunk, mert a végén jutott eszünkbe, hogy ezt így nagyon elszúrtuk, mert amíg ügyeltünk arra, hogy akik utálják egymást ne kerüljenek egy asztalhoz, addig mire a végére jutottunk, rá kellet jönnünk, magunknak csak egymás mellett maradt helyünk. Ebből egyikünk sem csinált problémát, hiszen semmi olyan nem történt kettőnk között, ami miatt ellenségeskednünk kellene.
- A tortát elintéztük, csak a díszítés szakadt le ott, - mutatott a velünk szemben ülők fölé, ahol a kék színű szalag kezdte megadni magát, majd egy idő után el is szakadt, így a lufik, amiket rákötöttek mind lehullt a földre, de szerencsére nem okozott nagy felfordulást.
- Annyi bajunk legyen, de tényleg! - legyintettem unottan.
A pincérek elkezdték kihordani a leveseket, így egy kis időre abbahagyjuk a csevegést Kristóffal, mert elszaladtam képeket csinálni a fényképezőgépemmel. Persze, le volt szervezve a fotós, de jobbnak tűnt, ha én is csinálok pár saját fotót.
- Jól megcsináltad! - hallottam meg magam mögött Nico hangját, akit már régóta nem láttam.
- Köszönöm, igyekeztem, - mosolyogtam felé fordulva.
- Mi újság? - érdeklődött kedvesen.
- Van érettségim, utazgatni fogok, és per pillanat boldog vagyok. Veled mi a helyzet? - kérdeztem vissza két kép ellövése közben.
- Én is jól vagyok, - bólintott hümmögve. Utána más témáról folytattunk beszélgetést, mert Nico elégé kíváncsian várta a válaszomat, miszerint hogyan is viselem a tényt, miszerint Kristóf elmegy, és egy ideig biztos nem jön vissza az országba. Erre nem mondtam semmit, mert nem tudtam mit mondani. Inkább tereltem a témát, aztán Nico feladta a faggatásomat, és odament a haverjaihoz.
Estig tényleg jól is voltam, de aztán Kristóf jelezte, hogy muszáj haza mennie csomagolni, mert korán reggel indul a repülője. Sajnos ekkor már éreztem magamon, hogy a továbbiakban nem lesz olyan jó kedvem, amit eddig szimuláltam, hanem végképpen összedőlt a kis kártyaváram.
- Jó utat! - suttogtam neki kissé nehézkesen.
- Nem meghalok, hanem elutazok, - emlékeztetett a tényre.
- Persze, tudom, - bólintottam nagyot nyelve. A szívem megszakadni készült.
- Táncolsz velem? - nyújtotta felém a kezét, amit gondolkodás nélkül elfogadtam. Mázlinkra, a zenekar éppen egy lassú számot kezdett el játszani, ami pont illet a pillanatunkhoz. Összeölelkezve lépkedtünk ide-oda.
- Remélem, hogy nem lépek rá a lábadra, - mondtam neki.
- Már tudom milyen, szóval kibírom, ne aggódj.
- Jó utat kívánok! - váltottam témát hirtelen.
- Azt hiszem, az nagyon is meg lesz,- suttogta a fülembe. - Lehetne egy kérdésem?
- Mi?
- Ha most feltenném neked a kérdést, miszerint gyere velem, akkor eljönnél? - a kérdése teljesen meglepett.
- Amerikába?
- Igen, szóval eljönnél velem?
- Lehet, hogy megfogom bánni, de a válaszom az, hogy nem. Fáj, de még nem jött el a mi időnk, - feleltem meg a kérdését.
- Igen, még nem jött el, - ismételte meg a szavaimat.
Rajta is pontosan látszott, mennyire hasonló érzelmi kavalkád dúl benne, mint bennem. De, ha most igent mondtam volna neki, akkor éppen ugyanott kötöttünk volna ki, mint előtte, amikor jártunk, már ha azt, amit akkor műveltünk, annak lehet nevezni.
Most különválnak az útjaink, de majd egyszer a messzi jövőben, talán ismét egymásra találunk. Addig is nem csináltunk mást, mint kiélveztük ezt a remek pillanatot, amit megérdemeltünk.
Fájt elengedni, de nem tarthattam itt, és nem is mehettem vele, bár minden porcikám vágyott rá, attól még tudtam mekkora beláthatatlan következményeket sodorna elém az élet, ha csak úgy mindent felrúgva itt hagynék mindent.
- Vigyázz magadra, és majd írj! - ezzel köszöntem el tőle, amikor véget ért a számunk.
- Mindig írni fogok, - ígérte meg, aztán hosszasan megcsókolt. Ez volt a mi kis búcsúnk, ami még járt nekünk, hogy végleg képesek legyünk lezárni a múltat, és elengedni a másikat.
Kristóf megindult az ajtó felé, én meg még mindig a táncparketten ácsorogtam, ahol otthagyott. Egészen addig ácsorogtam ott, amíg el nem tűnt a szemeim elől, hogy megkeresse az ifjú házasokat, akik kimentek kicsit levegőzni.
- Na, elment? - jött oda hozzám Nico, amikor kiszúrt a táncolók tömegében.
- Igen, - nyögtem ki, és kitört belőlem a sírás. Minden Kristófhoz tartozó szép emlékem úgy tört fel bennem, mintha filmet vetítenének nekem. Persze, csak pár percig sírtam nem órákig, mégis úgy éreztem, mintha évek teltek volna el attól a pillanattól, hogy otthagyott engem, és elsétált, egyenesen ki az életemből.
A nagy bulizás másnap hatig tartott, arra már nagyjából mindenki elhúzta a csíkot, csak én marattam ott Dominik és Bianka társaságában, meg az a pár ember, aki velünk együtt neki kezdett a takarításnak.
- Mit terveztél a nyárra? - kíváncsiskodott Bianka, amikor már átváltotta a ruháját, és rövidnadrágban meg pólóban állt mellettem.
- Nem sok mindent, de egy biztos, sokat fogok utazgatni, és időközben kitalálom mit is kezdjek az életemmel, meg a jövőmmel.
- Ha segítség kell, rám számíthatsz, - ajánlotta fel.
- Tudom, és ha lelki rugdosás kell, már tisztában vagyok vele kihez kell fordulnom, - mosolyogtam.
- Ne csak azért fordulj hozzám, hanem más miatt is.
- Tisztában vagyok vele, - bólintottam.
- Mi lesz Bellával?
- Semmi, és már nem is akarok semmit. Ő olyan, amilyen, én meg nem erőltetek semmit, mert annak nincs értelme, ezt saját bőrömön kellet megtapasztalnom. Megtapasztaltam, köszönöm szépen, azt hiszem ezt a leckét soha sem fogom tudni elfelejteni.
- Megértem a helyzetedet, de azt javaslom beszélj vele.
- Sajnálom, de ez már lerágott csont. A nővérem ilyen volt, és ilyen is marad, már nincs miről beszélnünk.
- Azért próbáld meg, - nézett rám kissé szomorúan.
- Oké! - egyeztem bele.
- Most viszont elköszönök, - léptem közelebb hozzá.
- Dominik is valamerre, erre lehet, - nézett körbe gyorsan.
- Az este folyamán vele már megbeszéltem, így ez most a mi pillanatunk.
- De nem szeretem az érzelgős pillanatokat! - morogta Bianka a szemét törölgetve.
- Nyugi, gyors leszek, - nyugtattam meg mosolyogva, miközben azon erőlködtem, nehogy elbőgjem magam.
- Vigyázz magadra, és mivel sok mindent kell visszaadnom neked, így épségben, egyben gyere vissza, mert ha nem jössz vissza, esküszöm felkutatlak.
- Nyugi, minden a legnagyobb rendben lesz.
- Remélem is, mert nincs még egy ilyen barátnőm, mint te.
- Örülök, hogy a barátnődnek tartasz, - meghatódtam, de nagyon a szavainak köszönhetően.
- Nem, helyesbítek, te már a testvérem vagy.
- Te is, és jobb vagy, mint az eredeti, - nevettünk fel mindketten. Már hónapok óta nem nevettem úgy, mint abban a pillanatban.
Miután befejeztük a pakolást, és a búcsúzkodást, ittam egy kávét és kocsiba szállva egyenesen a régi házhoz hajtottam. Furcsa volt, amikor a kulcsom már nem nyitotta a bejárati ajtót, mert a kedves nővérem lecseréltette a zárat.
Ekkor fogadtam meg, hogy eddig ő volt az, aki magamra hagyott, most én fogok neki hátat fordítani, és elhúzni innét jó messzire.
Ha eddig nem volt világos számomra, hogy az a családi kép, amit a fejemben alkottam, meg az, ami a valóságban megadatott, már évek óta halott, akkor abban a pillanatban tisztult ki számomra a kép.
A nővérem soha sem tért vissza hozzám, helyesbítve az a személy nem, aki három évvel ezelőtt simán kisétált az életemből. Nekem is ezt kellet tennem. Ott álltam a ház előtt, és azon agyaltam, vajon mit hoz a jövő, és megértettem mindent, amit meg kellet.
A döntéseimért, meg természetesen az életemért egyedül csak is én felelek.
Hátat fordítva visszasétáltam a kocsimhoz, és többet soha sem néztem hátra.
