Életek Izabella és az élet 13. Fejezet Karácsony előtt

Életek
Izabella és az élet
13. Fejezet
Karácsony előtt

,, Az ember szeretné, ha minden a régiben maradna, de ha egyszer elmúlik valami, akkor nehéz úgy tenni, mintha semmi nem változott volna. "

Leiner Laura

Mindig azt hittem én leszek majd az, aki először megőrül, de időközben rájöttem, hogy Ádám megelőzött.
 Immáron tisztában voltam a ténnyel, hogy ki Nina gyermekének az édesapja, és nem is kellet sokáig találgatnom, viszont most már van egy sokkal kényelmesebb ágyam, amit egyszerűen imádok, azt a rossz tényt leszámítva, hogy minek a következményeképpen jutottam hozzá.

 Borzalmas! Felháborító! Undorító! Fúj!

Benedek cipőjéről meg vakarhattam a hányadékom, ami alapjáraton ciki volt, bár szerencsémre csak egy kicsi ment rá, mégis olyan sztori lett belőle, amit soha sem fogok elfelejteni, ahogy ő sem. Mellékesen a professzor Erik miatt jött, mert sürgősen beszélnie kellet vele, nem tudom miről, csak annyit közölt velem, hogy sürgős az ügy, aztán már húzott is el miután megtisztult a cipője. A gyors elhúzás Márkról nem volt elmondható, mert miután Nina meg Szebasztián elment, ez még ott maradt engem boldogítani egy ideig, aztán amikor már végképpen meguntam a képét kizavartam a lakásból.
A mostohatestvérem pár nappal később érkezett haza kissé fáradtan, így addigra sikerült a kis agyamban összeraknom mit is mondok neki, ha megérkezik, mert muszáj neki mondanom valamit.
- Szia, hogy utaztál? - álltam elé, amikor a boltból hazaesve megpillantottam őt a konyhában, amint éppen a hűtőben kutat. Tisztában voltam vele, nem véletlenül volt pont ott, ahol Laura, és pontosan abban az időben, sőt az sem lehetett véletlen, hogy Benedek felbukkant.
- Szia, nagyon jól utaztam, - közölte velem unottan, amit a fárasztó repülésnek a számlájára írtam.
- Milyenek voltak az előadások? - próbáltam faggatni, de feltűnt neki, hogy valami nincs rendben, így becsukta a hűtőajtót, és felém fordult.
- Miért érdekel téged? - meredt rám gyanakodva, mert eddig soha sem kérdeztem meg tőle, mert nem érdekelt az unalmas meséi, így eddig megelégedtem azzal, hogy nagy néha leírta milyen kint az idő meg küldött pár képet.
- Csak kíváncsi vagyok, - kamuztam feltűnően. - Oké, van valami, amit meg kellene beszélnünk, de nagyon ki fogsz akadni.
- Mit műveltél már megint? - kérdezett rá azonnal, és látszott rajta mennyire megrémült. Nem tudtam hogyan kezdjek bele a mondandómba, pedig vagy ezerszer elpróbáltam a tükör előtt, hogy mit és hogyan mondok neki, amikor megérkezik, most viszont semmi sem jutott eszembe.
- Nina pár nappal ezelőtt eljött, nagyon rossz állapotban volt, de ez egy másik sztori, azt majd később elmesélem, de visszatérve az enyémhez, hát bementem a szobádba, és törölközőt kerestem, de mást találtam. - Ekkor már tényleg nagyon lesápadt az arca, a tekintete meg elégé félelmetessé vált, de nem hagytam abba, hanem folytattam tovább. - Szóval bementem, és levertem az íróasztalodról egy halom papírt, amiket visszaraktam, csak találtam egy levelet, amin megéreztem Laura parfümjét. Ezek után tanakodtam mit tegyek, majd végül rávettem magam, elolvastam. Laura semmi olyanról nem írt benne, ami bármi gyanakvásra adott volna okot, amolyan átlag levélnek tűnt, viszont elkezdtem jobban átnézni, és rájöttem, nem egy átlagos levél volt a kezemben, hanem egy rejtett üzenet, és megfejtettem. Elkezdtem gondolkodni, aztán arra jutottam nem véletlenül volt Laura éppen akkor kint, amikor te, ugye igazam van? - mély levegőt vettem, legbelül remegtem a félelemtől, mert nem kellet volna ilyen nyíltan rákérdeznem, inkább hagynom kellet volna a fenébe az egészet, de már késő volt.
- Igen, nem véletlenül volt ott.
- Mi van? - megdöbbentem, amikor kiabálás helyet nyugodtan közölte velem a válaszát, mert én nem erre számítottam, sőt szerintem más sem az én helyemben.
- Laura és én tényleg nem véletlenül voltunk akkor éppen egyszerre Olaszországban, viszont mi van Ninával? - váltott témát nyugodtan.
- Ez túlságosan bonyolult, és semmi közöm hozzá, ha majd akarja elmondja. Visszatérve Laurához meg hozzád, ugye nincs semmi olyan köztetek, amiért akár ki is rúghatnak, vagy börtönbe kerülhetnél?
- Nem, és szerintem ő lenne az utolsó, akit be lehetne azzal vádolni, hogy több van köztünk, mint tanár-diák kapcsolat. Kérlek, ne gondolj rólam ilyent. Viszont örülök neki, elém álltál és elmondtad ezt, nem pedig a hátam mögött kezdtél találgatni és összeesküvés elméleteket szőni. - Ez már több volt, mint gyanús, mégis elismertem, hogy ennek a végkifejletnek jobban örültem, mint amilyent legbelül elgondoltam magamban, mert arra is volt vagy ezer elképzelésem miképpen fog reagálni Erik, ha közölöm vele a dolgokat.
- Mellékesen Benedek professzorral történt egy kis incidens, amikor téged jött keresni, de megoldottam.
- Tudom, mondta, hogy lehánytad a cipőjét, - röhögött fel Erik, én  még mindig kínosan éreztem magam visszaemlékezve miért is történt úgy, ahogyan történt ez az egész.
- Jaj! - szűrtem ki a fogaim között, és bementem a szobámba, mert elkezdett zenélni a mobilom, ami jelezte, valakinek éppen az eszébe jutottam. Mellékesen Beyoncé - Single Ladies című számát kezdte el játszani a mobilom, így tisztában voltam vele, hogy Richárd hív, bár nem tudom miért éppen ezt a számot állítottam be hozzá, csak úgy jött az ötlet.
- Halló? - szóltam bele álmosságot tettetve, hátha akkor nem húzza el annyira a mondandóját, mint amennyire szokta, bár múltkor is csak két mondatott mondott, aztán letette, mert nem ért rá.
- Izabella, én vagyok az Richárd, ugye ráérsz most?
- Attól függ, miről lenne szó? - már régen rossz volt, amikor így kezdte a mondandóját.
- Ádámról lenne szó. Az orvos azt mondta, jobb lenne, ha bemennél hozzá.
- Eddig tiltva volt, hogy meglátogassam, mi változott? - nagyot dobbant a kicsi szívecském, annyira megörültem ennek a lehetőségnek, hogy végre láthatóm, viszont egy bizonyos részemnek eszébe jutott mennyire mocsok módon bánt el velem Ádám. Minden régi szép emlékünknek annyi lett, és ezen már egyikünk sem tud változtatni, hiába próbálnánk, nem menne.
- Az orvos szerint sokat javult az állapota, és vannak tiszta pillanatain, így arra gondolt, talán meggyorsítaná a folyamatot, ha beszélnél vele, hiszen régen is jó hatással voltál rá.
- Igen, viszont akkor még sokkal másabb volt minden. Mikor mehetek be hozzá? - érdeklődtem, és vártam a válaszát, amit végre meg is kaptam.
- Holnap ráérsz? - kérdezett rá Richárd, én meg azonnal rávágtam, hogy ,,természetesen", majd megszakította a beszélgetésünket, és visszamentem Erikhez beszélgetni, de már nem Lauráról vagy az Olasz útjáról, hanem csak úgy mindenről, ami eszükbe jutott éppen, és érdekelte a másikat. Így esett szó az új ágyamról, pár híres költőről meg íróról. Egészen éjfélig beszélgettünk, aztán nyugovóra tértünk, hogy aztán pár óra alvás után felkeljek és összekészülve elinduljak meglátogatni Ádámot. Kölcsönvettem Erik kocsiját, aki maga ajánlotta fel nekem, hogy ne kelljen sokat gyalogolnom meg buszoznom, hiszen most amúgy sem kellet neki az autó, így odaadta nekem, bár kikötötte, nehogy összekarcoljam, vagy összetörjem, mert akkor megfojt. Mosolyogva bólintottam rá, és vigyorogva vettem birtokba a járgányt, ami bár nem volt olyan menő, mint Viktor kocsija, de nekem ez is tökéletesen megfelelt. Így semmi sem állhatott az utamba, tehát szabad volt a pálya számomra, és éltem is a lehetőséggel. Beérve az intézet parkolójába, az egyik ápolótól megkérdeztem merre kell bemenni, aki kedvesen útbaigazított, és elégé hamar megtaláltam a recepciót, ahol közölték velem hol találom Ádám szobáját, sőt egy nő egészen odáig kísért, mert Richárd megkérte segítsen nekem eljutni oda.
- Köszönöm, innét már boldogulok, - köszöntem meg neki a segítséget, és miután közölte velem, kint lesz a folyosón, meg ne csukjam be az ajtót, bementem a szobába. Ádám nem volt ott, és nem értettem miért nincs a szobájában, de a nő megnyugtatót, hogy mindjárt visszajön csak vizsgálaton van. Bent vártam rá, és amíg várnom kellet körbe néztem kicsit. A falak fehérek voltak, üresek, ridegek, sehol sem volt dísz, vagy egy matrica, csak az üresség. Középen egy nagy kétszemélyes ágy állt, amit valaki gondosan bevetett, miután a tulajdonosa felébredt, ahogy az ágy melletti virágokat is meglocsolta, mert látszott a földön, hogy nem olyan régen öntözték meg.
- Bocsánat, de miért nincs semmi a falon? - érdeklődtem a még mindig kint szobrozó kedves fiatal nőtől.
- A doktor úgy gondolta ettől nyugodtabb lesz a páciens, mert így nem éri semmilyen impulzus, ami visszarántaná a mély depresszióba, viszont a zongora sokat segített a betegnek. - A válasza után alaposabban szemügyre vettem az ajtótól nem messze található zongorát, ami nem volt akkora, mint amilyen Ádám házában állt, de nagyon hasonlított Richárd régi zongorájára, amit Ádám anyjának ajándékozott a válása után, így gyanítottam ő hozatta be neki, mert tisztában volt vele, hogy mennyire szeret rajta játszani a fia, és ezt a nő is megerősítette. Miközben Ádámra vártam odamentem hozzá. Felhajtottam a fedelét, amibe valaki (Richárd) rávéste, hogy ,,Viviennek szeretettel", aki Ádám édesanyja, és a földkerekség legnagyobb szemétládája.
- Richárd hozatta be nekem, - hallottam meg az ajtó felől Ádám hangját, és felé fordultam.Nem tudtam milyen lesz a viszontlátásunk, vagy hogyan fog lezajlani az egész jelenet, ahogyan azt sem sejtettem, hogyan fog kinézni ő, és mit fogok tenni én.
 Most csak egy sima farmer+póló kombinációt viselt a szokásos kiöltözés helyet, és az arcán is látszott mennyire nyúzott, és fáradt.
- Tudom, - mondtam halkan.
- Nem hittem volna, hogy azok után, ami történt még bejössz. - A hangján is érezhető volt, mennyire fáradt, sőt szomorú, amiről a tekintete is árulkodott. Csak pár hete tartózkodott itt, mégis ezer évet sikerült öregednie. Mintha nem is Ádám lett volna, hanem egy idegen.
- Én sem.
- Az ajtónak nyitva kell maradnia, mert attól tartanak, hogy kárt teszek benned, de nem kell félned, téged soha sem bántanálak, vagyis fizikailag biztosan nem. - Még mindig köztünk volt a több méteres távolság, és még mindig az ajtóban állt, ahogyan én a zongoránál. Egyikünk sem mozdult meg, mert egyikünk sem akart. Csak egymást néztük, és azon tanakodtunk mit kellene tennünk, vagy kinek kellene megtennie az első lépést.
- Ezt jó tudni. Már jobban vagy? - érdeklődtem, mivel most először voltam abban a helyzetben, hogy nem tudtam miről kellene vele beszélgetnem. Soha sem voltunk ilyen helyzetben, ez mindkettőnk számára új volt.
- Amikor nem vagyok őrült, akkor minden oké, - válaszolta vigyorogva.
- Ez jó! - bólintottam, és ahogyan beljebb jött, egy fickó lépett be vele, aki fehér ruhában volt, így gondoltam ő is kb azt a szerepet tölti be, mint a nő,aki az ajtóban állva várakozott rám.
- Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt, - megkerülve engem leült a zongorához, és játszani kezdett egy ismerős művet, aminek hirtelen nem tudtam a címét.
- Nem kell, - ráztam meg a fejem.
- Nagyon szemét módon viselkedtem veled, és akármennyire az őrület számlájára szeretném írni, sajnos nem tudom, mert én tettem, az én hibám volt minden. - Annyira megsajnáltam őt, hogy rátettem a kezem a vállára, de a hapsi rám förmedt, hogy ne nyúljak hozzá, mert nem szabad fogdosni a betegeket. Jó, ő nem így mondta, de kb ez volt a lényege.
- Csak az számít, hogy meg fogsz gyógyulni, - vigasztaltam.
- Nem fogok meggyógyulni, a gyógyszerek csak elnyomni képesek a belső őrült énemet, viszont soha többé nem leszek olyan, mint amilyen voltam.
- Ez nem igaz, most is olyan vagy! - tiltakoztam, mert nem értettem vele egyet.
- De nem sokáig, egy idő után előjön a másik énem, és akkor megint ártani fogok neked.
- A gyógyszerek segítenek, nem igaz? - értetlenül meredtem hol Ádámra, hol a fickóra, aki a fejét rázta, jelezve, hogy nem fognak rajta segíteni, vagy ha igen, akkor sem hagyhatja abba a szerek szedését, mert megint beborul nála a kép.
- Én mondtam apának, hogy hívjon be.
- De miért?
- Szeretnék elköszönni tőled, végleg.
- Micsoda? - nem értettem mit mond.
- Itt a búcsú ideje, - úgy mondta nekem, mintha kb azt közölte volna, hogy az ég kék.
- Milyen búcsú? - még mindig nem tudtam felfogni miről is beszél nekem.
- Emlékszel az első találkozásunkra? - tette fel a kérdést, amivel szerintem ráakart vezetni arra, mit is akar pontosan kifejteni nekem, vagyis min erőlködik éppen.
- Igen, emlékszek rá. - Ki is tudná elfelejteni, amikor tíz évesen a kertben átesik egy kissé másnapos fiún, aki azt se tudja hol van, és hogyan került a rokona kertjébe, pláne meztelenül. Igen, az egy olyan pillanat volt, ami örökre beleégett az elmémbe, sőt kitörölhetetlenül ott is fog maradni, amíg csak élek. Ádám akkor élte a lázadó, őrült, piás korszakát, amiből sikerült kikászálódnia, viszont most megint átáll az őrült korszakát, viszont most már nem fog belőle soha sem kiszabadulni, mert az őrülete legyőzi, és ez az én hibám, mert én váltottam ki nála, amikor elmondtam neki a titkom.
- Ha ki is jutok innét, már pedig előbb, vagy utóbb kijutok, már nem leszek olyan, mint régen, és félek attól, mi történhet, ha nem tudom visszafogni magam. Nem akarok mindig azon aggódni, nehogy valamivel fájdalmat okozzak neked, vagy megsértselek, mert képtelen lennék elviselni, hogy újból miattam kellene szenvedned. Ezért mondtam apának hívjon be téged, mivel így tisztázni tudunk mindent, és tovább tudunk lépni. Kérlek, többet ne keres, a te érdekedben. - Zárta le a mondandóját, én meg kezdtem úgy érezni magam, mint aki a legmélyebb tengerbe zuhant. A levegő kezdett elfogyni a tüdőmből, és képtelen voltam újat magamba szívni, egyszerűen képtelen voltam rá, ahogy megszólalni sem tudtam. Néztem őt. Láttam őt. Nem értettem őt.
- Az én érdekemben? Szerinted képes lennék hátat fordítva neked, kimenni az ajtón, és soha többet nem beszélni veled? - könnyek gyűltek a szemembe, alig kaptam levegőt, ő meg csak tovább játszott a zongoráján. Valamiért, ezt a helyzetet nem pont így képzeltem el.
- Szóval, te jobban eltudod dönteni, hogy nekem mi a jó, mint saját magam? - folytattam tovább, amikor rádöbbentem, többé már nem fog hozzám szólni. - Kérlek, ne csináld ezt! - könyörögtem neki, de meg se hallotta. Még körülbelül tizenegy szánalmas percig álltam ott, miközben az idegen pasi elkezdett dobolni a lábával, majd közölte velem, hogy véget ért a látogatási idő, és ideje lenne távozni.
Nem akartam elmenni, de sajnos ez nem rajtam múlt, mégis úgy éreztem, mintha cserbenhagynám őt, ha kimegyek az ajtón, mert ezzel hátat fordítók neki, és soha többé nem fogom látni. - Kérlek, legalább mondj valamit, de ne azt, hogy ég veled! - kértem tőle levegő után kapkodva, miközben próbáltam visszafojtani a bőgést.
- Nem tudok mást mondani, csak ennyit: ÉG VELED!
- Ne! - ráztam meg a fejem, és elhagytam a szobáját. Elköszönve a még kint ácsorgó nőtől egyenesen kirohantam az épületből a kocsiig, ahol már tényleg nem bírtam visszafogni magam, és kitört belőlem a bőgés. Én, ezt nem így akartam. Úgy éreztem magam, mint akin keresztül ment két traktor plusz három kamion, és még rázuhant egy kisebb helikopter. Miközben a kocsi mellett álltam, egy idős házaspár jött oda hozzám megérdeklődni, hogy minden rendben van-e velem, mert már hosszú ideje figyeltek, és nem tudták eldönteni, így inkább odajöttek, hátha segítségre szorulok. Miután meggyőztem őket arról, semmi bajom sincs, csak szomorú vagyok, ott hagytak, és megint egyedül maradtam. Beültem az autóba, nehogy megint odajöjjön hozzám bárki is, és hazudnom kelljen, mert nem vagyok jól, sőt teljesen padlóra küldött ez az egész, amibe sikerült belekeverednem. Ott bent ülve azon gondolkodtam, mi lenne, ha lenne egy szuper képességem, és simán vissza tudnám fordítani a történteket, hogy meg se történjenek az események, vagy teljesen átírhatnám az eseményeket, bár tisztában vagyok vele, hamar a fejembe szállna a hatalom.
Hurts - Stay című számát kezdte el játszani a mobilom eszméletlenül hangosan, mert ez volt a kedvenc számom, vagyis helyesbítve régen ez volt a kedvencem, mert már évek óta nem szólalt meg ez a zene a mobiltelefonomnak, no meg a hívónak köszönhetően.
- Nem hittem volna, hogy még mindig megvan a rózsaszín telefonod, amit anyádéktól kaptál, no meg a számom, - szóltam bele, de nem voltam olyan hangulatban, hogy köszöngessek Zoénak, pláne nem azok után, hogy évekig felém sem nézett, magasról tett rám. Ő volt a legjobb barátnőm, aztán a nővére hozzáment a szerelmemhez, ő meg a családjával együtt elköltözött, azóta öt teljes év telt el, és egyszer sem keresett, mert nem érdekelte mi van velem.
- Segítened kell! - szólt bele Zoé a telefonba. Más lett a hangja, mégis ismerősen csengett nekem, csak azért érződött rajta mennyire megváltozott az évek alatt. Gondoltam, nem csak a hangja, de a külseje is más lett, bár nem tudtam mire is kellene számítanom nála.
- Nem kell segítenem neked semmiben, - közöltem vele a szemeimet törölgetve, és próbáltam leplezni, hogy pár perce még csöpögtek a könnyeim.
- Sajnos, muszáj segítened, - suttogta halkan bele a telefonjába, amit a túlsó oldalon alig hallottam meg, mert olyan halk volt a hangja.
- Mi lenne az? - érdeklődtem fáradt hangon.
- Segíts nekem megtalálni a lányom, - bukott ki belőle végre az, amiért ennyi év után képes volt felhívni engem. Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy kérdésekkel bombázzam, inkább megráztam a fejem, vettem egy jó mély lélegzetet, és megpróbáltam jó képet, vagyis barátságosabb hangot megütni vele.
- Hol vagy most?
- A Markó utcai Király Hotelben szálltam meg.
- Meddig maradsz?
- Még három napot, utána külföldre kell utaznom.
- Holnap ráérsz? - érdeklődtem.
- Igen, délután kettő után már ráérek, - közölte velem.
- Rendben, akkor holnap találkozunk, - mondtam neki, aztán kinyomtam a telefonomat, és beletettem a táskámba. Minden vágyam az volt, hogy visszamenjek Erik lakására, és tavaszig fel se ébredjek, vagy minimum kétezer évig, de sajnos tisztában voltam vele, hogy a problémáim elől nem menekülhetek el, mint amennyire szerettem volna, ezért maradt a szenvedés. A lakásba beérve szembetaláltam magam Márkkal, és akkor már teljesen éreztem, hogy nem a mai napom lesz életem kedvenc napja. A szokásos fekete stílusában tornyosult felém, amiért sokan hihetnék, hogy temetésre készül, mert kb ennyire feketét oda szokás felvenni.
- Gyorsan mond mit akarsz, aztán kopj le! - parancsoltam rá morogva, miközben leszedtem magamról a táskámat meg a kabátom, amivel elszerencsétlenkedtem egy ideig, mert a cipzárja szétjött, ami csak hab volt a tortámon.
- Apa mondta, hogy be akarsz menni Ádámhoz, és idejöttem, hogy lebeszéljelek róla, de elkéstem. Látom rajtad, hogy sírtál, mégis mit művelt veled? Bántott? - látszott rajta mennyire aggódott értem, viszont nekem éppenséggel ehhez volt a legkevesebb kedvem, mert nem voltam felkészülve, hogy ma még vele is veszekednem/beszélgetnem kell.
- Nem bántott, nem csinált semmit, amúgy sem hagyták volna, de eszébe sem jutott ilyesmi. Ő csak... - nem tudtam kimondani, amit kiakartam mondani.
- Ő csak mit csinált? - lépett közelebb hozzám Márk, de ellöktem magamtól.
- Elbúcsúzott tőlem, - mégis sikerült kinyögnöm.
- Ezt most nem értem.
- Nem is kell! - csattantam fel, majd elhaladva mellette egyenesen bevettem magam a fürdőbe, és ki se mentem egy jó ideig, amíg Erik be nem kopogtatott azzal, hogy Márk elment, mert elunta a várakozást rám, és dolga akadt. Nem éreztem bűntudatot, mert bunkó voltam vele, sőt egyáltalán semmit sem éreztem a meleg hosszú zuhanyzás után, csak azt, hogy többszörösen nagy fordulatot vett az életem, ami kihatással lesz a jövőmre, sőt minden napomra az elkövetkező évekbe, mert totálisan egyértelművé vált számomra, hogy beleszerettem Ádámba az évek alatt, és ezen semmi, senki nem tud már változtatni.