Életek Izabella és az élet 12. Fejezet Látogatók

Életek
Izabella és az élet
12. Fejezet
Látogatók

,,A vétkes cselekedetek nem azért károsak, mert tilosak, hanem azért tilosak, mert károsak."

Benjamin Franklin

Reggel álmosan keltem fel, mint mindig és furcsának tűnt, hogy nem kellet bemennem az egyetemre. Erik még egy ideig nem jön haza, ahogyan Laura se, aki Nina elmondása szerint ismerősökkel tölti a kinti idejét, ha éppen nem egy előadáson vesz részt. Egy részem irigyeli mindkettőjüket, hiszen szép városban vannak, ezzel ellenben ha tényleg igaz, amit Ninával együtt kiderítettünk, akkor nagyobb a baj mint gondoltunk. Apropó Nina. Hát, ő még mindig a lakásunkban van, és még mindig az én szobámban, mivel nem volt szívem elküldeni, hiszen így is megvan a maga baja, ahogyan nekem is. Miután felvettem a ruhámat, és előhalásztam a kabátomat úgy, hogy nem ébresztettem fel őt, elmentem a plázába bevásárolni, mert az volt hozzánk a legközelebb.
- Szia! - állt meg mellettem Richárd idősebbik lánya Anita, miközben mélyen elmerülve vizslattam a gabonapelyheket melyiket kellene megvennem otthonra. Anita most kapott egy menő állást egy tervezőcégnél. Természetesen az apja intézte el neki, mivel a lánya amolyan álmodozó-utazgató típus, és szerinte itt lenne az ideje, ha komolyan venné az életét, ami persze nem megy segítség nélkül. Ezeket mind anyámtól tudom, ő mesélte, mert összeakadt Viviennel pletykálni, ami teljesen megdöbbentett, mivel előbb tépnék cafatokra egymást, mintsem egy helyen beszélgessenek a családi ügyekről, így érthető volt, amikor sokkot kaptam az anya-lánya csevegés közben.
- Szia, mi újság? - fordultam felé, és próbáltam olyan képet vágni, hogy ne tűnjön fel neki, mennyire nem akarok éppen beszélgetni vele. Bírtam Anitát, sőt kedveltem, de legkevésbé vele akartam beszélgetni, ezért az arcomra ragasztottam a vigyorom, és felvettem a ,,kedves vagyok" álcámat.
- Karácsonyra vásárolgatok, és te? - belenézett a kosaramba, hogy szemügyre vegyem mit vettem eddig. Nem sok mindent talált benne, mert amíg ő tele pakolta finomabbnál is finomabb és drágábbnál is drágább csokikkal, én addig betétet meg kekszet tettem bele, meg végül egy nagy dobozos müzlit, aztán megindultam, hogy Ninának is vegyek valamit reggelire.
- Én csak úgy, otthonra.
- Most hol is laksz? - kérdezett rá nyájasan vigyorogva, miközben látszott mennyire ezen akar csámcsogni. Anita volt az egyetlen gyerek, aki maga volt az áspiskígyó, ha a dolgok azt kívánták meg, és bár Ádám hasonlított a legjobban külsőre az apjukra, addig belsőre a lánya örökölte az alapjáraton mocskos természetét.
- Eriknél - válaszoltam gyorsan.
- Igen, testvéri szeretet meg összetartás, milyen szép is az. Komolyan, szerintem nálam senki sem tudhatja jobban milyen is az, - gúnyosan vigyorgott. A ki szőkitetett hosszú kivasalt haját hátrasimította egy hajpánttal, és a legmárkásabb kabátot viselte, amit csak ismertem, amihez hozzájött a drága csizmája, no meg az elegáns nadrágja, ami nagyon újnak tűnt. Kívülről hasonlított Laura barátnőmre, eltekintve a zöldes kígyó szemeitől, és bár tudom, hogy normális a nyelve, de azért néha leellenőrizném nem-e váltott formát. Egyszóval ő pont az a lány, akivel nem éri meg rosszban lenni, amolyan barátnőnek kiváló, de ellenségnek borzalmas, mert oda szúr, ahol a legjobban tud fájni az ellenségének.
- Mikor beszéltél utoljára Bernadettel, vagy a bátyáiddal? - vártam a válaszát, bár sejtettem.
- Mostanság nem sok időm volt rájuk, mert lekötött a tervezői munkám, - szépítette a tök egyértelműt, miszerint még se olyan ,,hú, de tökéletes" a testvéreivel a kapcsolata. Valójában csak akkor tekinti őket a testvéreinek, ha szüksége van a segítségükre, mert ő kicsit másként értelmezi a testvér szó fogalmát, mert sajnálatos módon fordítva ez a felállás nem igazán működik. A sok rossz mellet, amit estig lehetne felróni rá, el kell ismernem a húgával nagyszerűen bánik, és régebben is sokat segített neki.
- Gratulálok hozzá! - dicsértem meg, nehogy bunkónak tűnjek, amiért nem dicsérem meg, pedig alapjáraton bunkó vagyok.
- Köszi, én is gratulálok.........mit is csinálsz? - nézet rám segítségkérően, mert hót fix fogalma sem volt arról, hogy én tanulok-e vagy én is hozzáhasonlóan dolgozok. Még várattam, és hagytam, hogy törje a fejét, de aztán megsajnáltam, meg amúgy is kezdett cikis lenni a helyzet, ezért kisegítettem.
- Tanulok, egyetemre járok, pszichológus akarok lenni, - vázoltam neki a tényállást, miszerint mik is a terveim a jövőre nézve, amiért vele szemben én mindent megfogok tenni, hogy elérjek. Anita régebben orvos akart lenni, de otthagyta, mert túlságosan lusta volt bejárni, és halasztott egy évet, majd kitalálta ,,ő, bizony mérnők lesz", hiába, mert abba is szépen beleunt. Szerintem miatta őszült be teljesen az apja haja, mivel több gondott okozott neki, mint az összes fia együtt véve se.
- Szép remények, bár azt mondják van az a pénz, amivel bármi teljesülhet, - ezt se kedvességből mondta, hanem arra célzott ezzel, hogy a mostohaapám pénze által lehet belőlem csak valaki.
-Bocsi, de most mennem kell, - inkább nem vágtam vissza neki, pedig legszívesebben beolvastam volna az önelégült képébe, amolyan baráti alapon, de túlságosan sokan voltak körülütünk, nem akartam cirkuszt csinálni.
- Remélem még összefutunk, - vigyorgott már megint olyan kétszínűen lenézve rám, mert hatszor magasabbnak tűnt nálam az extra sarkas cipőjében.
- Ö..én is, - mondtam neki, aztán az el nem hagyható hármas arcra puszival búcsúztunk egymástól, és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a plázát, nehogy még utánam jöjjön, bár már tudja hol lakok éppen, ami szívás, mert így bármikor beugorhat. Régebben sokkal jobb ,,barátnők" voltunk, mert mindig együtt játszottunk, amikor átjöttek hozzánk az apjával, viszont mára már kissé mindketten megváltoztunk, egyszóval felnőttünk, és szeretjük a másikat csipkedni. Hazáig szaladtam, bár fogalmam sincsen miért tettem, csak éreztem, ha nem futok egyet, akkor a bennem felgyülemlett feszültség teljesen megfojt. Mivel rádöbbentem, semmi érdemeset nem vettem, ezért szépen mehettem vissza egy rendes bevásárlásra annyi különbséggel, hogy nem sikerült Anitával összefutnom, aminek egyszerűen fenomenálisan tudtam örülni.
- Jó reggelt! - üdvözöltem Ninát, ahogyan beléptem az ajtón. Látszott rajta mennyire nyúzott, és mennyire elege van mindenből. A nappaliban ült a tévé előtt, és a csatornák között válogatót. - Nem hittem volna, hogy már ébren vagy.
- Túlságosan sok gondolat van a fejemben, ami nem hagy nyugodni, de meg lep, hogy felkelve te már nem voltál sehol, pedig ha jól tudom mindig délig alszol.
- Nem mindig alszok délig, - kértem ki magamnak a dolgot, mert ezzel általában anyám szokott az ideimre menni, ha otthon vagyok, mivel számára nem normális az ilyen hosszú alvás, attól eltekintve mikor fekszek le végre.
- Emlékszem, még Ádám viccelődött azzal, hogy valójában mormota vagy, - idézte fel az egyik régi közös mókás pillanatunkat, amikor ők még együtt voltak, és ha jól emlékszem ez a pillanat akkor volt, mikor bemutatta nekem mint barátnőjét. Jaj, de régen volt!
- Igen, emlékszem rá, - mondtam kissé szomorkásan, majd letettem a mini konyhánk asztalára az összevásárolt dolgokat, amiknek egy részét neki vásároltam reggelire, míg a többi cuccot szépen elszortíroztam miközben ő reggelizett.
- Te se tudtál aludni? - érdeklődött Nina, amikor dolgom végeztével visszamentem hozzá a konyhába. Az asztalnál ült, és lekváros kenyeret kent meg a müzliét fújta, hogy minél hamarabb kihűljön, mert nagyon magas fokra hajtotta a mikrót, így totálisan gőzölgött.
- Nem igazán, - vallottam be, és én is csináltam magamnak müzlit.
- Bemész Ádámhoz? - váltott témát hirtelen, nekem meg kiesett a kezemből a kiskanalam, amivel a tejet kavargattam. Nem direkt csináltam, hanem annyira sokkolt a kérdése, hogy ledermedtem, és kiesett a kezemből.
- Az orvosa szerint jobb, ha egy ideig nem találkozunk, - egy mély levegő után tudtam csak normálisan működésre bírni az agyammal együtt a testemet.
- Sajnálom, mert tudom, mennyire fontos neked - együtt érzett velem, és ez egy kicsit jól esett nekem. A továbbiakban róla beszélgettünk, meg a babáról, hogy mik a tervei a jövőre nézve, miszerint elmondja-e a pasasnak a hírt, amire elégé rövid választ adott. Természetesen azon az állásponton van, hogy el fogja mondani neki, csak még időre van szüksége, mert össze kell szednie magát. Beszélgetés közben megszólalt a csengő, ami jelezte vendégem érkezett.
- Mindjárt jövők, egy pillanat! - álltam fel az asztaltól, és a bejárat felé vettem az irányt, ahol a kis kukucskálón keresztül meglestem ki a vendégem, mert idegennek nem igazán nyitnák ajtót, pláne úgy, hogy csak mi vagyunk itthon. - Szia Szebasztián, mi újság? - kicsivel jobb kedvem lett, amikor idegen helyett egy ismerőssel találtam szembe magam, bár nem értettem mit keres ilyen korán nálam, hiszen még csak nyolc múlott, és általában délután szokott néha napján időt szakítani arra, hogy pár percre felugorjon velem és Erikkel csevegni. Zsúfoltak a napjai, így érthető, ha inkább pihenéssel tölti a szabad perceit, és nem velem.
- Szia, hívtalak, de ki vagy kapcsolva, és sürgősen beszélnünk kell, - közölte velem elhaladva mellettem belépve a lakásba. Nagyon izgatottnak, sőt kifejezetten feldúltnak tűnt, amit nem tudtam hová tenni, hiszen ő volt számomra a nyugalom élő szobra.
- Nem vagyok kikapcsolva, csak rosszalkodik a telefonom, - nevettem el magam kínomban, mert utáltam, ha a olyan miatt kell kínosan éreznem magam, amiről egyáltalán nem tehetek. A mobilom és én párkapcsolatban éltünk, mindenhová vittem magammal, ezzel szemben ő megválasztotta, hogy kinek engedi a hívását, és kinek nem, szóval kezdett elegem lenni belőle.
- Tudod Nina számát, vagy valamelyik hozzátartozójának? - két kezével megragadta a vállaimat, amikor éppen a bejárati ajtót csuktam be egy laza mozdultattam. Természetesen nem ijedtem meg, csak kicsit váratlanul ért a támadása, hiszen nem voltam rá felkészülve.
- Minek kell neked Nina száma? - kérdően néztem a kissé zavaros tekintetű arcába, amiről sok mindent le lehetett olvasni, és egyik sem adott okot örömre.
- Muszáj vele beszélnem, és ...- gondolkodóba esett, aztán végre eleresztett, aminek nagyon, de nagyon örültem.
- Történt valami? Lauráról van szó? - jött ki hozzánk  Nina a konyhából, mivel még mindig az Erik által előtérnek nevezett két ajtó közötti térben ácsorogtunk.
- Nem, - rázta meg a fejét az új vendégem kissé már nyugodtabban, hiszen már találkozott Ninával, így nem volt további oka az idegességre.
- Mit keresel itt? - durva, de ez a kérdés nem tőlem jött értelemszerűen, hanem Ninától, aki dermedten állt tőlünk nem messze.
- Beszélnünk kell! - határozottan közölte Szebasztián a tényeket, miszerint nekik akkor is beszélnünk kell, aztán mindketten rám néztek.
- Mi van? Felőlem azt csináltok, amit akartok, de miért néztek rám? - ezt nem igazán értettem, aztán leesett. - Szóval nem engedély kell, hanem.....oké! - adtam meg magam, amikor világossá vált a dolog.
- Négy..khm..szem....között, - utalt arra Szebasztián, hogy kicsit túlságosan sokan vagyunk, és ebben a történetben én vagyok a felesleges szemek tulajdonosa. Basszus!
- Bemehettek a nappaliba, - ajánlottam fel nekik a lakás egyik legtágasabb részét, hogy meg tudják beszélni a bajukat, de Szebasztián inkább az én szobámat választotta, pedig azt nem is ajánlottam fel, meg alapjáraton nincs ott rend, mert Nina használta, és a ruháimat sem tettem el. Komolyan, kívánom saját magamnak, hogy egész életemben az legyen a legnagyobb bajom, hogy lássák a szobámban az előhagyott felsőimet, és semmi komolyabb. Miután eltűntek a ,,lakóim" bementem a konyhába, hogy legalább ott csináljak egy kis rendet. Ezalatt természetesen az elől hagyott reggelis maradékokat értettem, amikor megint csengettek.
- Francba! - sikeresen levertem a kedvenc müzlis bögrémet a földre, ahol darabjaira esett szét az én nagy mázlimra, mert söpörhettem össze, nehogy valaki belelépjen, vagy én legyek az a szerencsés pláne úgy, amennyire mázlista vagyok az ilyesmikhez. Mivel a csengető nem akarta abbahagyni, és ezek nem nyitották ki, így nekem kellet odamenni, hiszen értelemszerűen én vagyok itthon eredetileg, őket leszámítva. - Na, ne! - azt hiszem sokkot kaptam, amikor kinyitva az ajtót egyenesen Márkkal találtam szembe magam, aki úgy nézett rám, mintha valami csinos kis préda lennék, amit be kell cserkésznie. Jaj, de utáltam ezt a fajta nézését!
- Szia, mi a helyzet? - kacsintott rám, én meg rácsaptam az ajtót az önelégült képére, amihez most pláne nem volt semmi kedvem, hiszen árt rám egy törőt bögre a konyhába, pár szétszórt újság a nappaliban, és egy veszekedő ,,pár" a szobámba.
- Te most komolyan rám csaptad? - hangzott fel Márk hangja a túloldalról.
- Úgy tűnik igen! - kiabáltam ki neki idegesen.
- Mondták már, hogy nem udvarias valakire csak új rávágni az ajtót? - kopogtatott be ismét.
- Szerintem kopj le! - förmedtem rá, mert nem akartam vele beszélni, sőt soha sem akartam vele beszélni, mivel újabban elégé nyomulósra vette a figurát, ami viszont nekem egyáltalán nem tetszik.
- Beszélgessünk, és utána esküszöm elmegyek, - esküdözött, de nem dőltem be neki, így kb 20 percig beszélgettünk így az ajtón keresztül, amikor kijött Nina a szobámból megérdeklődni miért beszélgetek az ajtóval, mert egy ideje figyelt már engem, és feltűnően nem volt normális, amit látott.
- Te meg mit csinálsz? - pislogott nagyokat rám nézve.
- Csak Márkkal beszélgetek, - adtam neki választ, és megpaskoltam az ajtót.
- Ezt most nem értem. Márknak nevezted el az ajtót, vagy kint áll a folyosón?
- Utóbbi, - feleltem, és megint megütögettem a bejárati ajtót.
- Mit keres itt az öcsém? - bukkant elő a szobámból Szebasztián, akin volt valami furcsa, de nem tudtam mi lehet az, mert csak valamit furcsának éreztem, viszont kinyitottam az ajtót Márknak, aki végre bejöhetett a lakásba, amikor leesett nekem mi is volt az a furcsa Szebasztián egész alakos megjelenésében.
- Miért van rosszul begombolva az inged, hiszen amikor jöttél tökéletes volt? - értetlenkedtem, ezzel ellenben Nina lehajtotta a fejét, Szebasztián meg kereste a szavakat, Márk meg hol rám, hol meg rájuk nézett kérdően, mert nem értette mi folyik itt éppen.
- Levettem, mert melegem lett, - kamuzott egy kicsit átlátszóan.
- Neeeeeeeeee! - kaptam a fejemhez, aztán a felkavarodott hasamra szorítottam, mert kezdett erős hányingerem lenni, amikor rádöbbentem mit is műveltek az én szobámban, az én ágyamban, mellékesen Erik lakásán. - Neee! - csak ezt tudtam hajtogatni elborzadt képpel. - Miért az én ágyamban? Nem lehetett volna Erik ágyikójában, aztán soha a büdös életben nem mondtuk volna el neki, így mégis hogy aludjak a saját ágyamban, miközben kísérteni fog a tudat? - teljesen kikeltem magamból, aztán leesett valami más is legbelül.
- Kapsz egy másik ágyat, - ajánlotta fel Szebasztián.
- Oké! - egyeztem bele, és megint megszólalt a csengő. - Ma nagyon fontos vagyok mindenki számára. - Háborogtam, de végül mégis ajtót nyitottam, amit talán nem kellet volna, mert a beáramló kissé büdi levegőnek hála a felkavarodott gyomrom tartalma megindult felfelé, ami szép nagy ívben landolt az  új vendég cipőin. Igen, nekem ekkora mázlim szokott lenni, amit csak fokozott, hogy felnézve szembe találtam magam Benedek professzorral a cipők tulajdonosával. Basszus!

Egy kis zene hozzá ;)