28. Fejezet
Emlékül
,,A szerelem sugárkörében minden barátság tiszta, a bizalom teljes és kölcsönös, a fájdalmak kevésbé fájdalmasak, a remény szép álmokat sugall, a gyönyörök megsokszorozzák egymást, és az emlékek megszépülnek."
Pierre Choderlos de Laclos
A hullámok összecsaptak a fejem fölött, de már nem tudott semmilyen hatással lenni rám, mert volt időm megedződni, és felkészülni mindenre. Bella beváltotta az ígéretét, és szembe szállt Viktorral, aminek köszönhetően ismételten elszakadt tőlem. A nővérem engem hibáztatott azért, amiért nem mellé, hanem Viktor oldalán foglaltam helyet, miután közölte velem, bármire képes azért, hogy visszaszerezze, ami őt illeti. Igen ám, csak nem veszi figyelembe a tényt, miszerint Viktornak köszönheti a cég fennállását, mert ha ő nincs, már régen csődbe ment volna minden apánk halála után. Két tűz közé kerültem, de még sem éreztem magam rosszul emiatt, inkább hagytam a felnőtteknek elintézni a maguk dolgát, mivel ebben csak kisebb részben voltam érintett, ami eltörpült az érettségim okozta pánikban.
A meghívókat megkapva elkezdtem elosztogatni azok között, akiket megszeretnék hívni a ballagásomra.
Mivel Eliza meghívja Kristófot, Ricsi meg Krisztiánt, így nem kellet olyan sokat rendelnem, elég volt öt darabot. Viktor kapta az elsőt, majd Anitának nyújtottam át a következőt, és Dénesé lett a harmadik, míg egyet megtartottam emlékbe, szóval már csak egy maradt, amivel konkrét terveim voltak.
- Szánalmas, hogy a saját testvéredet meg sem hívod! - sziszegte mellettem elhaladva Bella.
- Te abban a pillanatban megszűntél létezni számomra, amikor közölted velem, képes lennél engem is eltiporni. Döntöttél, és nem engem választottál, viseld a következményét, - mosolyogtam rá gúnyosan, aztán ott is hagytam, mert siettem suliba. Helyesbítve siettem volna, csak valaki kedvesen kiszúrta a kocsim kerekét, így reggeli kerékcserével indult a napom.
- Oh, csak nem járt erre egy vandál, akinek nem volt jobb dolga, mint kibökni a gumit? - állt meg mellettem Bella, és úgy csinált, mint aki próbált együtt érzőnek tűnni, de elégé szánalmasnak tűnt.
- Hol vagyunk, az oviban? Legközelebb, mint csinálsz? Vizet töltesz a cipőimbe? Ellopkodod a fehérneműimet, vagy mit teszel? - morogtam szerelés közben.
A kocsim volt a mindenem. Belül, és kívül is mindig ragyogott, nehogy valaki megszóljon amiatt, hogyan néz ki az autóm, most meg volt pofája kiszúrni a gumimat.
- Á, nem! - legyintett. - Nem az én színvonalam lenne az ilyesmiket megcsinálni. Én inkább ezt teszem, - mondta ki, majd egy bökőeszközzel kiszúrt egy másik gumit, csak is azért, hogy megmutassa mire is gondol.
- Dög! - fújtattam.
- Barátnak jó vagyok, de ellenségnek halálos.
- Testvérnek meg pocsék voltál, - álltam fel a földről, ahová akkor ültem le, amikor szemléltette a kis bosszúját.
- Még nem késő. Te és én bármire képesek vagyunk.
- Ja, aztán meg ha nem lesz rám szükséged, simán elintézel. Nem Bella, én ezt már nem csinálom tovább.
- Rendben! - pufogta. Megfordulva otthagyott engem, én meg telefonáltam Biankának, hogy nem tudom felvenni, mert a kedves nővérem tett róla, így végül Dominik vitt el minket suliba, aki éppen ráért.
- Jók ezek a gyerekülések, - dicsértem meg, miközben a két gyerekülés között ültem hátul.
- Ja, nem olyan régen szereztem. Egy ismerősömnek nem volt rájuk már szüksége, így odaadta féláron, - magyarázta büszkén Dominik.
- Tök menők, - vigyorogtam, és tényleg így gondoltam, annyira tetszett a fekete alapon, piros villámokkal díszített ülések. - Lehet, hogy majd megöröklöm a gyerekeitektől.
- Nekem nem tetszenek, - rázta meg szomorúan a fejét Bianka, akit elégé bosszantott, hogy a terhessége miatt már nem vezethet autót, mivel elégé útban lenne a pocakja, amiben ott van a két kis lurkó. A neműk még titok, de nem sok választási lehetőség van a valóságot illetően, hiszen három lehetőség közül lehet választani. Vagy mindketten fiúk, vagy mindketten lányok, és az utolsó lehetőség az, hogy egy fiú, és egy lány.
- Miért? - kérdezett rá azonnal Dominik.
- Mi van, ha lányok lesznek? - fordult felé Bianka elégé harciasan.
- Amíg kicsik, addig tök mindegy miben ülnek, ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak velük kapcsolatban, - nézet rá vigyorogva, majd egy pillanatra hátra nézett hozzám a pirosnál állva. - Mit művelt a nővéred az autóddal?
- Kiszúrta a kerekeimet, - feleltem a szemeimet forgatva.
- Öcsém, lehet, hogy én is ezt teszem majd Kristóf kocsijával, bár ahhoz kocsi is kéne, - röhögött fel Dominik, én meg fáradtan, és elégé ingerülten fogtam a fejem, miközben azért imádkoztam, múljon el ez a nap is. Így érkeztünk kisebb késsel meg a sulihoz, ahol gyors búcsúzkodás után felrohantunk a magunk termeibe. Én azzal a mesével mentettem ki magam, hogy elaludtam, bár az ofőm elégé gyanakvóan méregetett. Szerencsémre még sem kérdezett rá a részletekre, és nem szívózott velem emiatt , aminek rettentően örültem, hiszen egyáltalán nem tudtam volna annyira magamnál lenni,amivel ne hozzam még kellemetlenebb helyzetbe magam. Egész napom maga volt a pokol. Minden tanár az érettségivel paráztatott minket, és már kezdem azt hinni, hogy nem is érettségizni megyek, hanem az akasztófára, de komolyan, annyira berezeltettek, pedig a jegyeim szerint nem kéne paráznom, de amekkora szerencsém van, ott, élesben tuti elbukok. Ja, én így gondoltam magamban, bár próbáltam elhessegetni ezeket a hülyeségeket. Órák után az osztályfőnököm megállított, aminek köszönhetően lekéstem az ingyen fuvart, és buszozhattam, amit nagyon nem szeretek. Mindegy, még így is eltörpült az mellett, amiért az ofőm megállított beszélgetni. Tudni akarta, mi a véleményem arról, hogy a ballagásra meghívják Bencét, és a családját, amire azt mondtam, hogy nekem már tervbe van Bence elhívása, hiszen az egyik meghívót pont neki szántam, csak még nem volt annyi bátorságom odaadni neki, mert nem tudtam hogyan érintené a dolog. Az osztályfőnököm rám bízta a terv kivitelezését, ami egy okkal közelebb vitt ahhoz, hogy odaálljak Bence elé ezzel, hiszen, ha tényleg segíteni akarok rajta, akkor nem kerülhetem tovább tervezgetve azt, hogyan is segítsek neki, amiről valójában fogalmam sem volt.
- Elintézem, - ezzel a szóval hagytam ott miután elköszöntem az osztályfőnökömtől, és megindultam kifelé. Elhagyva a gimit, egyenesen a buszmegállóhoz indultam, amikor egy különös érzés lett rajtam úrrá. Ez pontosan az a fájdalom volt, amit a szalagavatóm napján éreztem, ami ara késztetett, hogy menjek el, és hagyjak mindent hátra. Most is rám tört, se sokkal erősebben, mint előtte. Úgy éreztem, mintha valaki kést szúrt volna a hasamba újra, és újra, miközben azt kiabálta volna a fülembe, hogy szállj fel a buszra, utaz el, és többé ne gyere vissza ide, mert semmi sem vár itt rád csak a fájdalom. Egy részem hallgatott a hangra, de a másik részem küzdött.
- Elnézést, jól van? - lépett oda hozzám egy férfi a buszmegállóba, mert gyanús lett neki, hogy a hasamat simogatva kezdet összegörnyedni a fájdalomtól.
- Igen, persze, köszönöm! - nyögtem ki nehézkesen, de az érzés csak pocsékabb lett, amikor felszálltam a járműre, és helyet foglaltam. Mély levegővétellel próbáltam enyhíteni az érzésen, mégis kezdett eleredni a könnycsatornám, annyira rossz volt a fájdalom, szinte elviselhetetlen. Magam sem tudom hogyan jutottam le a buszról, sőt azt sem tudom hogyan sikerült elvergődnöm Bence lakásához, de sikerült, mert ott álltam a bejárati ajtó előtt, kapaszkodva a keretbe, istenhez imádkozva. Hat csengetés után nyitott ajtót Bence, mert Krisztián tegnap visszautazott Londonba, így csak ő volt otthon.
- Johanna? - hajolt le hozzám, mert amire kinyitotta az ajtót, én már a földön térdelve bőgtem.
- Fáj! - suttogtam halkan. Bence segített felállni, bár elégé dicséretes, hogy ennyire futotta az erejéből, hiszen pár hónappal ezelőtt autóbalesetet szenvedett, és majdnem lebénult, de az akaratereje, a küzdőszelleme nem hagyta feladni. Most meg ott görnyedeztem előtte, és mégis ő volt az, aki segített nekem, mert nem tudom mit csináltam volna nélküle.
Besegített a kanapéig, ahol szépen elterültem, mint egy zsák, és azért imádkoztam, hogy múljon már el, mert ez rosszabb, mint egy menstruációs görcs.
- Hol fáj? - Bence mellém leülve vizslatott,miközben próbálta kitalálni mit is kellene velem kezdenie, vagy egyáltalán hogyan tudna rajtam segíteni.
- Az egész hasam, - válaszoltam behunyt szemmel.
- Hívom a mentőket, lehet, hogy vakbél, - állt fel, és megindult a telefonja felé.
A fájdalom pont olyan váratlanul szűnt meg, mint amilyen váratlanul rám talált.Újra kaptam levegőt, és újra képes voltam gondolkodni, mozogni anélkül, hogy szúrna valami belül.
- Nem kell, már jól vagyok, - ültem fel a lehető legkisebb erőfeszítés nélkül.
- Előbb még majdnem összecsináltad magad a kanapén, most meg hirtelen jobban lettél, nem hiszem el. Ez gyanús, szépen bemegyünk az ügyeletre, és megnézetünk egy dokival, mert kitudja mi lehet a bajod.
- Már minden rendbe, csak egy múló rosszullét volt, lényegtelen.
- Johanna! - szólt rám.
- Nincs semmi baj, és minden rendben van.
- Ez akkor sem normális.
- Mindegy, nem emiatt jöttem most ide, és tényleg jól vagyok már.
- Rendben. Hiszek neked, de akkor is menj dokihoz, nehogy túl későn derüljön ki, hogy mi a problémád, és már ne lehessen megmenteni.
- Pozitív gondolkodás, - bólogattam.
- Miben segíthetek neked? - ült le mellém a kanapéra. A baleset óta nem beszélgettünk ennyire higgadtan, meg ennyire normálisan egymással, így reméltem, ez a beszélgetés kettőnk között sokkal jobb lesz, mint a többi.
- Szeretnélek meghívni a ballagásomra, - nem kerteltem, inkább kimondtam, mert jobbnak látszott kimondani, mint felesleges köröket futni.
- Sajnálom, de nem tudok elmenni.
- Miért nem?
- Mert nem érek rá aznap.
- Még nem is mondtam mikor lesz, - mutattam rá.
- Akkor sem tudok, sok a dolgom, - állt fel, majd elsétált tőlem.
- Itt többről van szó, ugye?
- Képtelen lennék végig állni, annyi időt.
- Megoldhatjuk.
- Nem, sajnálom, képtelen lennék rá.
- Mindegy, nem erőltetem, ha nem akarsz jönni, akkor nem kell eljönnöd, megértem. Ezzel szemben viszont szeretném, ha nem zárkóznál el előlem, és beszélnél velem.
- Mégis miről kellene beszélnünk? Arról, hogy meghalt az öcsém, vagy miről? Járok szakemberhez, nem kell azon felül mással is eszmecserét folytatnom Bálintot illetően.
- Én, mint barátod kérdezem tőled.
- Sokra megyek vele.
- Ne lökj el magadtól, mert nem fogom hagyni, hogy ellökj.
- Én már semmit sem csinálok.
- Pont ez benne a rossz, hogy semmit sem csinálsz, csak vagy, vegetálós üzemmódban. Bálint sem ezt akarná.
- Mégis honnét tudod mit akarna a testvérem? - csattant fel lenézve rám. A tekintetében volt valami, amitől kissé kirázott a hideg.
- Ismertem őt, ahogyan téged is ismerlek. Te esélyt kaptál arra, hogy élj, miért dobnád el magadtól ezt a hatalmas esélyt.
- Mert nem nekem járt volna, hanem neki, és a mai napig nem tudom az okát, hogy miért én úsztam meg helyette.
- Neked még élned kell, és élni is fogsz. Bálint soha sem akarta, hogy miatta szenvedj, és magadba zuhanj, mert ezt egyik testvér sem akarja a másiknak.
- Hirtelen te lettél a nagy ,,testvér" szakértő?
- Ez nem szakértelem, hanem érzés.
- Akkor fogd meg az érzésedet, és távozz a lakásomból vele együtt!
- Elmegyek, de ennyivel nem úszod meg. Lehet, ez is csak az én önös érdekeimet képviseli, de nem hagylak cserben, - megindultam az ajtó felé, de megtorpanva, visszafordultam Bence felé, aki ugyanott állt, mint előtte. - Egyszer Bálint valami olyasmit mondott, hogy neki van a legjobb testvére a világon, bár soha sem mondta ki ezt neked, de én most kimondom. Soha sem vágyott jobb testvérre nálad, nagyon szeretett.
- Menj el! - kiabálta sírva, én még sem mentem el, hanem odamentem hozzá. Megöleltem, és legnagyobb megdöbbenésemre nem lökött el magától, hanem viszonozta az ölelésemet.
Bence soha sem fogja elfelejteni az öccsét, mert ennek még a gondolata is képtelenség, viszont idővel megtanul majd együtt élni ezzel az érzéssel, csak még nem tudja hogyan lesz képes mindenre. Én ott leszek neki, ahogyan Krisztián és Kristóf is, bár Bella esetében kétségesnek találom a rávaló számítás lehetőségét, mégis belül úgy érzem, a nővéremnek még mindig sokat jelent Bence. Most pedig itt a lehetősége a bizonyításra, mert ennél soha sem lesz rá jobb alkalma rá, ahogyan nekem se, és én élek a lehetőséggel, hogy támogassam ezekben a rémes napokban, hetekben, hónapokban.
Pár héttel később a ballagáson nagyon be voltam rezelve. Zavart, mert nem tudtam, Bence meggondolta-e magát azzal kapcsolatban, hogy részt vegyen ezen az eseményen, míg vele ellenben a köztem meg a Bella között kialakult konfliktus emésztett, aminek egyáltalán nem tudtam a megoldását.
- Nyugi, minden rendben lesz! - vigasztalt a folyosón Eliza. Az ünneplős ballagós ruhánkban voltunk már, és csak tíz perc volt kezdésig, viszont a tanárunk még nem ért vissza az osztályba, így kint a folyosón járkáltam kicsit lenyugtatva az idegességemet. Sokan elhaladtak mellettem, akik megkérdezték jól vagyok-e, mert elégé sápadnak látszom. Mindenkinek ugyanazt mondtam, miszerint kicsattanóan jól vagyok, pedig ez volt a legnagyobb hazugság, amit valaha is mondtam.
- Ne nyugtass, most nem tudok lenyugodni! - rikácsoltam. Az osztályfőnök visszatért felfújt lufikkal, mert itt az a szokás, hogy így búcsúzzanak el attól a személytől, aki nem lehet ott személyesen velünk, de lélekben mindig velünk van. Az utolsó osztályfőnöki után a csengő hangja jelezte, ideje felállnunk, és megindulni a ballagásra, nehogy lemaradjunk. Végig sétáltunk a termeken, a folyosókon, míg végül kiértünk az udvarra, ahol már nagyon sokan összegyűltek.Rokonok, és alsóbb éves diákok, akiknek kötelező volt részt venni az eseményen.
Elnézve őket, eszembe jutott, hogy minden évben mennyire vártam ezeket a napokat, és hogy Ricsi meg Bálint mindig ellógták, mert nem volt kedvük végig állni mások több órás szenvedését, meg a hosszú beszédeket. Most nekünk kellet végig állni, és végig vonulni mások szemei előtt. Most mi voltunk mindennek a főszereplője.
Az egész műsor nem volt több, mint egy teljes óra, vagy kicsivel több, mert a próbákon mindig annyira jött ki, most mégis úgy éreztem, mintha évekig tartott volna minden beszédet elmondani. A végén a tanárnő megköszönte az osztálynak a teljesítményét, a kitartását meg a sok emléket, amivel megajándékoztuk őt, és felolvasta annak a két személynek a nevét (Bálint, és egy kilencedikben súlyos betegségben elhunyt lány Nikolett nevét), akik nem lettek ott velünk, de együtt kezdtük kilencedikben az évet. Ezek után indították el a zenét, és ekkor kellet volna elengedni a lufit, mégis képtelen voltam rá, míg végül felnyújtva a karom búcsút mondtam a fehér lufinak. Bár tudtam, ez nem a végső búcsúm Bálinttól, de mégis megkönnyebbült a lelkem, amikor láttam szállni az égen azt a temérdek mennyiségű színes pontot, ami miattuk szállt ott. A zene címét nem tudtam, mégis tudtam, Bálint nem ezt szerette volna hallani, csak ő már nem volt ott, nem volt köztünk, és ez fájt. Az esemény után visszavonultunk az épületbe pontosan úgy, ahogyan előtte pár órával ezelőtt kivonultunk. Visszamentem a terembe, hogy levegyem a cipőm, ami kiszívta a lábam, amikor egy ismerős személlyel találtam szembe magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése