27. Fejezet
Árulás
,,Minden, ami hűséggel kezdődik, árulással ér véget."
Ezel - Bosszú mindhalálig
Kiskoromban mindig azt képzeltem, hogy varázserőm van, és egy csettintésre minden kívánságom teljesül. Na, így kicsivel idősebb fejjel bármit megadtam volna csak azért, hogy egy csettintés elegendő legyen a problémáim megoldására, ami valljuk be elégé gyerekes, de álmodozni szabad.
Eliza és én kint álltunk a suli előtt, miközben a késő Ricsire vártunk. Mindketten magunkba szívtuk a ránk sütő nap melegét, mert mostanság elégé sokat esett az eső, így az ilyen pillanatokat áldásként éltük meg.
- Tegnap voltam Kristófnál, - szólalt meg Eliza mellettem.
- És? - néztem rá kérdően.
- Szerintem van valakije, - bökte végül ki a barátnőm, bár elégé látszott rajta, mennyire őrlődik amiatt, hogy egyáltalán ki merje mondani, ami nyomasztja, vagy inkább maradjon csendben.
- Miből gondolod? - fordultam felé unottan. Egyáltalán nem érdekelt az új barátnő, mert amúgy is sejthetős volt, nem fog sokáig egyedül maradni utánam.
- Nem tudom, csak olyan más volt, amikor meglátogattam.
- Mindegy, - suttogtam halkan.
- Nem akartalak megbántani.
- Attól távol állsz, hogy megtudj bántani, - fordultam felé.
Igaz, hogy az tudja okozni a legnagyobb fájdalmat, aki a legjobban ismer, mert ő tudja a gyenge pontokat. Eliza nem tartozott bele abba a listába, akire ez igaz lenne. A barátnőm, de megbántani még ő sem képes, ellenben a nővérem viszont igen.
- Még szép! - helyeselt, mivel nem tudta pontosan hogyan is értettem ezt valójában.
Miután Ricsi odaért hozzánk, felmentünk a termünkbe, és helyet foglaltunk.
Bálint kísértete még mindig ott lebegett mellettem, természetesen képletesen, nem szó szerint értve. A suliba egy idő után már senki sem ejtett róla szót, inkább megpróbáltak továbblépni, ami egyeseknek tökéletesen ment, mivel ők nem álltak olyan közel hozzá, mint én vagy a testvére, aki egyre mélyebbre süllyed a fájdalomnak köszönhetően. Félreértés ne essék, Bence nem kezdett el drogozni, és az alkoholizmus sem fenyegeti, de egyre távolabb kerül tőlünk, akikkel régebben olyan jól meg volt.
- Jól vagy? - érdeklődött Eliza. Próbáltam erős lenni, és próbáltam tökéletesnek tűnni, még sem sikerült. Hiába minden erőlködésem, már nem tudok soha sem olyan lenni, mint amilyen régen voltam, amikor még semmi gondom nem akadt, maximum annyi, hogyan készüljek az érettségire.
- Persze, minden a legnagyobb rendben, - mosolyogtam rá, bár messziről sütött az arcomról, hogy az egész vigyor egy hatalmas nagy kamu.
- Akkor jó, - bólintott a barátnőm, és ott is hagyott, hogy visszaüljön a barátjához.
Hamarosan itt az érettségin, így témazárót témazáró követett, meg röpdolgozat, hogy megmentsék azokat, akik bukásra állnak, nehogy bajuk legyen. A tanárok se szeretnék, ha sokan nem mehetnének érettségizni, bár félnek attól, hogy sokan elfognak vérezni, mintha háborúba mennének, pedig velem együtt csak érettségizni fognak. Anna néni imádkozik értem, ahogyan Marika néni is, aki már nagyon rossz állapotban volt. Hétvégén meglátogattuk, de nem tudtunk sokáig maradni, mert az ápolók szerint nagyon sok pihenésre van szüksége.
Időközben előadtam az egyik irodalmon a kiselőadásomat, amit A Mester és Margarita Mihail Bulgakov orosz író regényének felhasználásával készítettem el, mert az egész témám aköré a könyv köré épült, és nagyon nagy sikert értem el vele. A plakátom kikerült több hétre a könyvtár előtti falra, bár nem volt valami szép, jobban is megcsinálhattam volna, mégis büszke voltam magamra, amiért sikerült összehoznom. Arra már kevésbé, hogy akadt olyan agyhalott, akinek nem volt jobb szórakozása, mint gombostűvel átlyukasztani a lapot, így mire lekerült a falról, már úgy nézett ki, mintha sünök támadták volna meg. Igen, vannak olyanok, akik nem nőttek ki a dedós korszakukból.
Órák után Eliza és Ricsi elhúztak vásárolni, én meg még bent maradtam beszélgetni az osztályfőnökkel, akit szintén érdekelt hogyan is vagyok per pillanat. Elmondtam neki, hogy nagyon fáj, hogy Bálint már nincs közöttünk, és bármennyire próbálkozom, egyszerűen nem tudom olyan könnyedén elfelejteni, mint ahogyan azt mások teszik, mert nekem, ha nem is annyira erősen mostanság, de az életem része volt. Most meg hiába szeretném, felhívni, hogy miért nem jött be suliba, nem tudom, mert már nem él, és többé már nem az életem része. Beszéltem a tanáromnak arról is, hogy mi volt a bíróságon, ami kész viccnek tűnt számomra, ahogyan a tanárnő sem értette, hogyan tudta ilyen könnyen megúszni a vétkes sofőr, akinek egy élet szárad a lelkén.
- Azt mondták, röhögve hagyta el az épületet a családja meg az ügyvédje jelenlétében.
- Borzasztó lehetett.
- Ahogy ott ültem, és azért imádkoztam, hogy kapja meg, ami jár neki, hát nagy pofára esés volt, amikor kihirdették az ítéletet. Olyan volt ez, mintha előre megtervezték volna, mintha egy koncepciós per tanúi lettünk volna, csak mégis egészen más volt.
- Tanár vagyok, nem ügyvéd, így nem tudok róla nyilatkozni, de engem is felháborított, amikor a tévében meg az újságban olvastam róla.
- Volt a tévében? - arról tudtam, hogy a nagy baleset miatt, ami több órás fennakadásokat okozott, megírta az újság, mert sok riporter járt a helyszínen, amikor a helyszínelés tartott, de a tévéről nem tudtam.
- Igen, elmondták az egész történetet, hogyan is történt. Helyesbítve, szerintük hogyan történt.
- Még a hideg is kiráz, amikor rá gondolok.
- Engem is. Anyaként rémes belegondolni mit érezhet az édesanyja egy ilyen borzalmas tragédia után, amiben elvesztette a gyermekét.
- Nem tudom, - ráztam meg a fejem. A továbbiakban inkább a suliról beszélgettünk, meg az érettségiről, nehogy valamelyikünk elbőgje magát még a végén, mert azt egyikünk sem szerette volna. Én azért nem, mert tudtam, ha egyszer belekezdek a sírásba, nem biztos, hogy abba is tudom hagyni.
Később az autómban már cseppet sem érdekel ki lát engem sírni, mert muszáj volt kiadnom mindazt, ami felgyülemlett bennem, és ami azóta kínzott, amióta próbáltam helyrerázkódni. Egyszerűen nem ment, vagy csak nem akartam újra normális lenni, mint régen, mert sokat változtam, amit nem tudok visszacsinálni, bármennyire is akarom, erőltetem. A bőgési maraton után indultam haza, amikor meglepő dologra lettem figyelmes, vagy inkább egy bizonyos személyre, akivel mostanság nem volt valami fényes a kapcsolatom.
- Te mit keresel itt? - szálltam ki az autómból, miután sikerült leparkolnom vele a ház elé, mert Bella hülye kocsija elállta az utat, így nem tudtam bejárni.
- Ez az én házam is, akkor jövök ide, amikor akarok, - pufogta, mint egy pufogóvipera.
- Akkor szebben kérdezem, miért jöttél? - javítottam ki magam.
- Csak közölni, hogy visszaköltözöm.
- Már vártam mikor teszed meg, de komolyan.
- Örülök, hogy nem okoztam csalódást, - a gúnyos tekintete, amivel méregetett, nem sok jóra adott okot.
- Olyan szép volt ismét normális testvérként élni ezen a bolygón, ne kezd megint az ellenségeskedést, mert annak nem lesz jó vége, ha így folytatód, - néztem rá dühösen.
- Én próbáltam jó nővér lenni, ami működött is, egészen addig, amíg ki nem nyitottad a nagy szád.
- Krisztiánnak jóga volt megtudni, amit mellékesen neked kellet volna elmondanod, de nem tetted meg.
- Megakartam, - mentegetőzött elégé silányul.
- Akarni, és tenni nem pontosan ugyanaz.
- Emiatt nem tudtad megállni, hogy belepofáz az életembe?
- Bella, vigyáz a szádra!
- Nem vagy az anyám, hogy ilyent mondj nekem. Tudtommal én vagyok az idősebb, és azt mondok, amit akarok.
- Csak nem mindig tudod normálisan kifejezni magad. Felnőttek vagyunk, viselkedjünk is úgy.
- Na, mert te aztán képes vagy rá, ugye? Hiszen tökéletes lány vagy, akire mindenki büszke lehet, pedig csak egy aljas kavarógép vagy, aki mindenki életébe belepofázik.
- Figyelj, nem tudom mi a fene történt veled, de nem tűröm, hogy sértegess, - pont ezt akartuk ezelőtt elkerülni, hogy idáig jussunk, most meg ott álltunk egymással szemben, és úgy viselkedtünk, mintha nem is testvérek lennénk.
- Hogy mi a fene? Még van pofád úgy feltüntetni, mintha nem csináltál volna semmit, ami miatt ennyire pipa lehetek rád?
- Túlreagálód! - csattantam fel.
- Én reagálom túl? Krisztián most engem támad, ahogyan Bence is, és mindketten engem okolnak.
- Nem kellet volna mindkettővel lefeküdni, és tudnád kitől van a gyereked, - vágtam vissza.
- Szóval szerinted én egy kurv@ vagyok?
- Nem állítottam ilyent, és nem ellenkezek ezzel, - vigyorogtam.
- Cafka! - fújtatott a nővérem.
- Inkább köszönd meg, hogy .... várjunk! - kértem egy kis időt. - Amikor idejöttél, azt mondtad elakarod nekik mondani az igazat, nehogy a gyereked úgy nőjön fel, hogy azt se tudja ki az apja. Hazudtál, ugye?
- Még szép hogy hazudtam! - kiáltott fel.
- Komolyan, mégis hogy tudtam ilyen könnyen bevenni egy ekkora kamut, - nem akartam elhinni, hogy hazudott. Furcsa, de én is szoktam hazudni, és azt hiszem most már tudom milyen érzés ha neked hazudnak a képedbe, pláne egy olyan személy, akitől egyáltalán nem vártad volna el.
- Csak magadtól kérdezd.
- Én hittem neked, és így köszönted meg? Az sem volt igaz, amit pár hónappal ezelőtt itt mondtál arról, hogy legyünk megint testvérek?
- Nem azért jöttem vissza, hogy a te kicsi megtört lelkedet ápolgassam, hanem azért, hogy visszavegyem azt, ami jogilag engem illet.
- Ne csináld! - egyre rosszabb előérzetem támadt.
- Sajnálom, de élek a lehetőséggel, a cég fele az enyém, és elégé érettnek érzem visszavenni, ami engem illet. Nem érdekel, ha ezért át kell rajtad taposnom.
- Ne légy abban olyan biztos, hogy át fogsz tudni rajtam taposni.
- Johanna, kevés vagy ehhez, majd a felnőttek elintézik. Addig nem nyugszom, amíg Viktor, a sz@jhája meg a kis fattyú az utcára nem kerülnek. Itt a lehetősé, vagy velem, vagy ellenem?
- Azt hiszem, a nővérem, vagyis akit annak tekintettem, mára már meghalt benned.
- Ketten együtt simán többre vinnénk, mint Viktor.
- Neked elment az eszed, vagy beverted a fejed? - komolyan, nem tudtam megérteni.
- Ne akarj az ellenségem lenni, mert eltiporlak, - fenyegetett.
- Ja, és ezek után szerinted majd vigyorogva melléd állok? Ne is álmodj róla, és ajánlom, hogy tűnj el innét!
- Most elmegyek, de visszajövök, - közölte velem, majd távozott.
Ott álltam döbbenten, mint egy nem is tudom micsoda néztem ki a fejemből, miközben próbáltam megemészteni a dolgokat.
Meg voltam róla győződve, hogy Bella és köztem minden helyreállt, erre így kell megtudnom, hogy képes volt a szemembe hazudni. Tisztában voltam azzal, hogy berágott rám, amiért elmondtam Krisztiánnak az igazat, de arra egyáltalán nem voltam felkészülve, hogyan is reagál erre a nővérem, aki már nem is a nővérem, hanem egy szörnyeteg.
- Szia! - kiáltott rám Kristóf messziről, ami kizökkentett a lefagyott állapotomból, amibe a kedves nővérem miatt kerültem.
- Szi...- nem tudtam ennél többet kinyögni, egyszerűen nem ment. A kezemet a szám elé tettem, és utat engedtem a könnyeimnek. Kristóf odajött hozzám, majd jó szorosan átölelt, miközben azon fáradozott hogyan nyugtasson meg engem. Nehézkesen elmeséltem neki mi is történt pár perccel ezelőtt. Nem hazudok, Kristóf se értette mi üthetett a nővérembe, mert régen nem volt ilyen, amilyenné mostanra vált.
- Nyugi, nem lesz semmi baj,- suttogta bele a fülembe, de most az egyszer nem tudtam vele egyetérteni.
- Mégis hogy mondhatod ezt, amikor a saját nővérem fenyegetett meg az előbb?
- Bella nem tudta mit beszél.
- Nagyon is jól tudja mit beszélt, - képtelen voltam felnézni Kristófra, csak öleltem őt szórósan.
- Rám számíthatsz, - ígérte meg.
- Tudom, - szipogtam.
Nagyon jól esett, hogy ott volt velem, mert nélküle abban a helyzetben nem tudom mit csináltam volna.
- Történt valami? - távolodtam el tőle a szemeimet törölgetve.
- Bencét letartoztatták, - kertelés nélkül tért a lényegre.
- Hogy micsoda? - kapkodtam levegő után. Ez a nap egyre jobbnak tűnt.
- Összetörte annak a fickónak az autóját, aki beléjük hajtott a szalagavató napján. A rendőrök még a helyszínen elfogták, és bevitték.
- Szóltál apádnak?
- Igen, valójában ő szólt, mert a rendőrségen volt, amikor Bencét bevitték, és már intézkedik.
- Azt hiszem, a mi történetünk még csak most veszi csak igazán kezdetét.
- Nem, a mi történetünk már évek óta tart.
- Remélem jó lesz a végkifejlet, mert így elnézve az események alakulását, kezdek tőle félni mit hozz a holnap.
Pár nappal később Bella visszaköltözött a házba a gyerekével együtt. Bencét viszont feljelentették, a vád hosszabb volt ellene, mint a valódi kár, amit az a mocsadék elszenvedett, helyesbítve az autója, amit Bence megrongált. A viharfelhők viszont egyre jobban gyűltek felettünk, és ez egyedül az én hibám volt, de nem adom fel addig, amíg mindent helyre nem hozok. Először Bencén fogok segíteni, aztán megpróbálom megakadályozni a nővéremet abban, hogy tönkre tegye azt a céget, amit még az édesapánk alapított, és amit azóta Viktor vezet helyettünk.
Azt hiszem, tényleg csak most veszi igazán kezdettét a történetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése