15. Fejezet
Ünnep kettesben
,,A valódi szerelem főként az emlékezet révén uralkodik rajtunk."
Honoré de Balzac
A napok teltek, és beköszöntött a karácsonyi őrület, amit most először Erik lakásában töltöttem teljesen egyedül, mivel anyám nem tudta megbocsátani nekem a veszekedésünket, ahogyan én sem voltam képes lenyelni mindazt, amit egymás képébe vágtunk. A mostohaapám és a mostohabátyám próbált ránk hatni, de amikor rádöbbentek, hogy veszett ügy, befejezték. Ennek köszönhetően otthon ültem tök egyedül, miközben a mini fámat díszítettem, amit reggel vettem, és amiért meg kellet küzdenem egy idős bácsival, aki szánalomból nekem adta, miután elmeséltem neki a szánalmas életemet, miszerint az apám nem is az apám, összekaptam az édesanyámmal, mert megtudta, hogy viszonyom volt valakivel, aki tiltott gyümölcsnek számított számomra, a szerelmem diliházba került miattam, és így tovább. Jó, nem akartam neki beszámolni semmiről, csak egyszerűen kitört belőlem, mint a vízfolyás, pláne szenteste napján.
- Te mit keresel itt? - támadtam neki Márknak, amikor kinyitva az ajtót ő állt velem szemben, és cseppet sem voltam felkészülve arra, hogy egyáltalán szóba is álljak ezzel a mocsokkal.
- Miért így fogadsz mindig? Egy egyszerű ,,szia" is megtenné, - az a gúnyos vigyora megint előbukkant, amikor rám nézett, és amit legszívesebben az öklömmel töröltem volna le arról az önelégült fejéről.
- Mit keresel itt? - ismételtem meg a pár perce elhangzott kérdésemet az ajtóban állva.
- Boldog karácsonyt! - nyögte ki végül.
- Neked is! - közöltem vele, aztán rácsaptam az ajtót, aztán kulcsra is zártam, nehogy eszébe jusson bejönni utánam. Még kétszer nyomta meg a csengőt, aztán abbahagyta, és elhúzott, mert láttam, ahogyan az utcán áthaladva odasétál az autójához. Kicsit úgy éreztem túlságosan bunkó voltam vele, de aztán rádöbbentem, hogy megérdemelte, hiszen ő még rosszabbul bánt velem, és miatta vagyok ott, ahol vagyok. Mikor kifújtam magam, visszatértem a fámhoz, ami éppen olyan szomorúan állt egymagában, ahogyan én.
- A francba! - kiáltottam el magam, aztán rádöbbentem, egyedül vagyok. Mindezek után tévéztem, majd neki álltam főzni, amikor ismét megszólalt az a vacak csengő, amit legszívesebben levertem volna a helyéről, mert idegesített. Amikor rávettem magam, hogy kinyissam, egy többszálas rózsacsokorral találtam magam szembe, amit Márk tartott. Miközben én teljesen meg voltam győződve arról, ő fogta magát, - miután egyértelművé tettem számára mennyire nem vagyok rá kíváncsi -, és elment, de sajnos tévedtem, csak kivette a csokrot.
- Kitől tudod, hogy nem mentem haza? - már sejtenem kellet volna, valaki elcsicseregte neki milyen viszonyban állok per pillanat az anyukámmal, és hol töltöm az ünnepeket, vagyis tök egyedül az üres lakásban a kissé nyomi fámmal, ami inkább öngyilkosságot követne el, csak ne kelljen velem lennie. Azt hiszem ez az előszele annak, hogy öregkoromban egy halom macskával fogok együtt élni.
- Apám, aki anyádtól tudta meg, amikor beugrott hozzájuk az ajándékokkal. Bemehetek, vagy megint rám csapod az ajtót, mint az előbb? - érdeklődött.
- Felőlem! - vontam meg a vállaimat, és utat engedtem neki, bár legszívesebben megint rácsaptam volna az ajtót, de a virágokat szépnek találtam, így végre megkönyörültem neki, meg amúgy is untam a semmittevést, amint említettem teljesen egyedül.
- Hova tegyem a virágokat? - kiáltott oda nekem a konyha felé haladva. Már többször járt Erik lakásán, így jól tudta mit hol talál, sőt egy teljes hetet is eltöltött itt, amikor kivágták az albérletéből, és nem volt hova mennie, így kötött ki itt, mivel a mostohatestvérem befogadta.
- Vázába? Komolyan, egyes embereknél az lenne a logikus, ha vázába tenné a virágokat, nálad miért nem? - összekulcsoltam az ujjaimat a hátam mögött, és egyenesen odaálltam a konyhaszekrény elé, miközben azt figyeltem hogyan kutakodik a szekrényben az egyetlen vázánk után, amit még nem törtem darabjaira. - Hol van a lányod, és mit keresel itt?
- Az első kérdésedre a válaszom az, hogy apáméknál ünnepel egészen háromig, onnantól már velem lesz. A másodikra viszont még magam sem tudom mit válaszoljak, és talán jobb is, ha nem mondok semmit. Talán azért jöttem, mert meghallottam mennyire magányos leszel, és mégis csak szenteste van, ilyenkor nem jó, ha nincs melletted a családod. - Bevallom, kicsit elérzékenyültem ettől, sőt teljesen elérzékenyültem.
- Kösz, hogy átjöttél, - mondtam neki kedvesen.
- Bármikor megtenném érted, viszont áruld el, mivel bosszantottad fel anyád, hogy ennyire szemétmódon képes elviselni, hogy az egyetlen gyermeke tök egyedül töltse a szeretett ünnepét? -állt meg előttem kíváncsian, én meg habozva, de válaszoltam neki, bár meg kellet fontolnom mit mondjak neki.
- Vivien elmondta anyámnak, hogy mi volt köztünk, veszekedtünk, majd kihajítottam a lakásból, azóta nem beszéltünk egymással.
- Basszus! - sziszegte.
- Már itt volt az ideje, hogy megtudja, hiszen már lejárt dologról van szó, és amúgy is mindenki követ el őrültségeket fiatalon.
- Őrültséget? Szerinted, ami köztünk volt, az ,,őrültség"? - elégé csúnyán nézett rám a szavaim után.
- Fiatalok voltunk, és így éltük az életünket, de azóta mindketten változtunk. Neked ott volt a családod, akikről gondoskodnod kellet, míg nekem ott volt a gimnázium, aztán meg az egyetemi felvételi no meg a zűrös életem. - Nem tudtam hogyan magyarázzam meg neki amit mondtam, mert tényleg őrültség volt részemről, de nem akartam megbántani, mégis csak szerelmes voltam belé egy időben, viszont mára már tisztában vagyok vele, tévedés volt az egész.
- Ha tudnád, hogy öt év múlva ez lesz a vége, ugyanígy csinálnád végig?
- Mármint ha tisztában lennék vele, hogy ez lesz, ami most van köztünk, akkor tizenöt évesen viszonyba bonyolódnék veled? - bólintással válaszolt, miszerint erre próbált célozni. Elgondolkodtam. Egy részem simán rávágta volna a nemet, mivel ha lett volna eszem, akkor soha sem jutottunk volna el idáig, és sokkal nyugisabb lenne a lelkiállapotom, mint most, de egy másik részem volt a dominánsabb.
- Igen, ugyanígy csinálnék mindent - bukott ki belőlem a válasz.
- Na, ez ... - nem találta a szavakat.
- Te is ezt tennéd?
- Nem, én visszarepülve öt évet a fiatal énemnek megmondanám, hogy kerülje el azt a boszorkányt, aki elvetteti magát vele, és inkább az őrült tizenöt éves kislányt válassza, aki jobban elcsavarta a fejét.
- Ha ezeket azért mondod, hogy itt maradj, akkor közlöm veled, maradhatsz, - nevettem el magam.
- Nem csak azért mondtam, mert maradni akarok, hanem tényleg így gondolom. - Még soha sem beszéltünk ilyen nyíltan a kettőnk között történt dolgokról, és nem is akartam. A pár percnyi áramszünet, ami beállt közénk hamar elillant. A további időt vásárlással ütöttük el, mivel a hűtőt elfelejtettem feltölteni, ebédhez meg kellet egy-két hozzávaló, amiért muszáj volt elmenni a boltba. Egyedül akartam menni, de nem bíztam benne annyira, hogy ott tudjam hagyni őt a lakásban órákra, amíg elugrok, ő meg egyedül nem akart menni, tehát maradt a köztes megoldás.
- Tessék, boldog karit! - nyújtottam át neki a táskámból a csokit, amit neki vettem.
- Jé, vettél nekem egy csokit, király! - röhögte el magát.
- Nem tudtam mit vegyek.
- Epres? Ne, már! - nevette el magát, amikor rádöbbent, hogy direkt azt a csokit vettem meg neki, amit a legjobban után, viszont ő tudta, mennyire szeretem az epres csokoládét minden mennyiségben.
- Akkor most én is átadom az ajándékod, - bort vett, és pontosan azt a fajtát, amit nem bírok.
- Fehér? Ezt jól visszakaptam! - én is nevettem.
- Csak nem vöröset akartál volna?
- Ez is jó lesz, nem vagyunk válogatósak, - ráhagytam. Haza felé még beugrottunk a Fagyöngybe, hogy odaadjam Kittinek és Blankának a meglepi ajándékaimat, amit nekik vettem. Kittit nem érte váratlanul, mert ő tudta, hogy befogok ugrani, és tudta, hogy viszek nekik valamit, így csak Blankát érte váratlanul a dolog, és ő baromira nem szereti a meglepetéseket, mégis képes volt jó képet vágni, ami nagyon nagy szó tőle. Ezeket letudva beültünk Hoffmann papa egyik éttermébe ebédelni, mert rájöttünk, hogy inkább vacsorát csinálunk, és ezzel több gondot le is tudtunk. Márk lánya éjszakára is ott maradt Richárdéknál, mivel Viktor és családja is átugrott, így a kislány együtt lehetett az unokatestvéreivel.
- Mi legyen a program? - kérdeztem meg Márktól, amikor már ismét a lakásban voltunk, és az esti elfoglaltságról érdeklődtem tőle, mert nekem semmi ötletem nem volt.
- Nézünk Reszkessetek betörőket, aztán menjünk el éjféli misére.
- Akkor addig nem iszunk bort. - Mégis csak ittunk bort, így az éjféli misére kissé itókásan mentünk, de nem olyan durván, hogy látszódjon rajtunk, csak jobb volt a kedvünk, mint általában.
- Honnét jött ez az ötlet? - súgtam oda neki a hideg templomban ücsörögve egy csomó idős néni meg bácsi között. Kicsit furcsa volt, hogy rajtunk kívül alig volt egy vagy kettő fiatalabb, így elégé megnéztek minket, már ha a folytonos röhögés nem tűnt volna kissé zavarónak, ami tőlünk jött a hátsó padsorokból.
- Jó programnak tűnt, - felelte a kérdésemre. Sikeresen végigültünk egy misét, bár néha-néha csúnyán néztek ránk, de mindent a bor hatásának véltünk.
- Milyen szép pár! - szólalt meg mellettünk egy idős néni, akit egyesekkel ellenben nem zavartunk.
- Köszönjünk! - köszönte meg neki Márk, én meg csak mosolyogtam, ahogy szoktam. Aztán beszélgetni kezdtünk, és elmesélte, hogy a férje tavaly szilveszterkor halt meg szívrohamban, azóta kicsit elszomorodik, ha ,,ilyen boldog" párt lát, mint amilyenek mi vagyunk. Nem akartam neki megmondani, hogy mi nem hogy nem vagyunk boldogok, de még csak egy pár sem vagyunk Valamiért volt bennem egy olyan érzés miszerint jobb nem megmondani az igazságot, így némán hallgattam a beszélgetésüket, mert kicsit elálmosodtam.
- Kellemes ünnepeket! - köszönt el az idős nénitől Márk, és ekkor ébredtem fel, mert időközben kicsit elszunyókáltam.
- Menjünk haza! - nyöszörögtem álmosan.
- Okés! - puszilta meg a homlokom, majd kisegített a padok közül, mert a homályos világításnak hála nem tudtam rendesen menni. A ciki viszont azután jött, amikor végre visszaértünk a lakásba.
- Hol akarsz aludni? - kérdeztem tőle, mert ilyen még soha sem fordult elő velem.
- Ágyban, párnák között - vágott vissza a reggeli megszólalásom miatt.
- Azt tudom, szóval Erik szobájában fogsz aludni, - megindultam a másik szoba felé, azzal a szándékkal, hogy bejussak, de nem sikerült, mert az ajtó be volt zárva, ami csak fokozta a kínossá vált helyzetet. A kanapét nem tudtam kihúzni, sőt még a rúgó is kijött belőle, a matracot meg sehogy sem tudtuk felfújni, a földön meg még se aludhatott volna, sőt elküldeni sem tudtam, mert nem a szomszédban lakott, így maradt az ágyam.
- Régi szép emlékek, - poénkodott, amikor már az ágyban feküdtünk.
- Ne éld bele magad.
- Nem is merném.
- Amúgy, köszönöm a mai napot, jó volt, hogy van valaki mellettem.
- Szerintem te is megtetted volna értem. - Nem tudom, hogy a bor miatt, vagy mert hatott rám a napközben történt események, de megcsókoltam. Akkor, abban a helyzetben semmit sem bántam, és reménykedtem benne, hogy másnap sem fogom megbánni a történteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése