Életek Izabella és az élet 9. Fejezet Mindig van egy pont

Életek
Izabella és az élet
9. Fejezet
Mindig van egy pont

,,Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz.

Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet.

Egy pont, ahol kiborulsz.

Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen.

Egy pont, ahol már nem agyalsz.

Egy pont, ahol erősnek kell lenned,

és egy másik, ahol elgyengülhetsz.

Egy pont, ahol az extázis kezdődik.

Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van,

és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz.

Mindig van egy pont..."

Vörös pöttyös könyvek

Tisztában voltam vele, hogy Katának köszönhetően szép nagy zűrbe keveredtem. Hogy vajon mit tettem ezek után? Hát, két lehetőségem volt, ha úgy vesszük a dolgot.
A/1 Önsajnálatba kezdek, haza megyek anyuékhoz, otthagyom az egyetemet félredobva az álmaimat, és a sebeimet nyalogatom, miközben arra várok, hogy rendeződjön a kapcsolatom Ádámmal, akivel körülbelül most éljük életünk eddigi legnagyobb hullámvölgyét, amiből úgy tűnik egy ideig nem fogunk kikecmeregni.
A/2 Egyetemista maradok, minden egyes nap szembenézek Katával, no meg Laurával, aki immáron tudatában volt a hazugságomnak, hála annak a boszorkánynak, bár nem hiszem, hogy továbbra is titokban tudtam volna előtte tartani az idők végezetéig. Helyrehozom a kapcsolatomat Ádámmal, meg az édesanyámmal, és végre ismételten nyugis lesz a lelki világom, ami kezd az agyamra menni, hiszen eddig se voltam a boldogság megtestesítője, ezek után meg pláne nem leszek az.
Nehéz kérdés volt, de végezetül Eriknek köszönhetően A/2-re esett a választásom, mert nem hagyott békében haldokolni a szobámba. Tehát korán reggel bementem az előadásra, miközben álltam egyesek kíváncsi tekintetét, összesúgásaikat, meg über idióta kérdéseiket, amiknek nagy része arról szólt, hogy Erik hogyan néz ki meztelenül, meg vámpír-e. Igen, enyhén fellendült az egyetemi életem, amit csak is Kovács drágaságnak köszönhettem, de legbelül amúgy sem bántam, ezért az ő ártó szándékát szépen a magam hasznára használtam fel, és be is jött. Jó, leszámítva Laurát, mert amíg egyesek menőnek találták a dolgot, addig ő megsértődött, amit nem is csodáltam, hiszen hazudtam neki. Helyesbítve, nem igaz, hogy nem mondtam meg neki, mert tudta Erik létezik, csak azt hallgattam el kicsoda is ő.
- Tehát, szerinted nem hazudtál? - Laura valamiért nem így értelmezte, amikor levezettem neki a gondolatmenetemet a ,,hazugság" szó enyhe sajátos értelmezése után. Amíg a fejemben olyan jól hangzott, addig kimondva, már nem igazán.
- Nem, mert tudtál Erik létezéséről, és sok mindent meséltem róla. Viszont magadtól is rájöhettél volna, hogy Hoffmann keresztneve Erik, és elégé sokat vagyunk együtt. Mások ebből szűrték le tévesen, hogy szerelmesek vagyunk, meg titkos viszonyunk van.  - Magyarázkodtam neki, aztán rádöbbentem, hiába erőlködők, ha úgy se akar megbocsátani, ezért visszavonulva vártam a lehető legjobb lehetőséget, hogy utána normálisan megbeszéljünk mindent. Aha! Szeptembertől egészen novemberig vártam a lehető legjobb alkalomra, de csak nem jött el, ezért körülbelül a napjaim mind pontosan ugyanolyanok voltak, unalmasak. Időközben Ádámmal még jobban megromlott a kapcsolatom, amit tetézett a mindenszentek. A család minden évben összegyűlt november elsején ,,megünnepelni" az elvesztett családtagokat, akik már nem lehettek köztünk. Na, hát ez nálunk mindig is bonyodalom mentesen le tudott zajlani, csak mostanság semmi sem nevezhető bonyodalmaktól mentesnek, így ezen a szent ünnepen is kijutott nekünk a jóból, pláne úgy, hogy Ádám nem csak velem, de Márkkal is rossz viszonyban van. Apropó Márk. Vele most úgy állok, hogy sehogy sem állok, mert bár még áll a ,,fészek", attól még nagy szerencsémre elkerül, vagy csak ő is várja a tökéletes pillanatot, ahogyan én teszem azt Laura esetében. Elvált Kingától, a kislány meg egy időre a nagyszüleihez került, mert Márknak kellet egy kis idő, mire rádöbbent, hogy attól, hogy nem az övé, még ő nevelte fel, és nem hagyhatja cserben. Ezzel szemben Kinga zokszó nélkül lemondott róla, sőt még meg is könnyebbült, aztán szépen lelépett a szeretőjével fogalmam sincs hová, csak összeszedte a holmiját a lakásból és írt Márknak egy levelet, amiben közölte vele a nagy hírt. Na, de térjünk rá arra a bizonyos november elsejére.
Reggel álmosan keltem fel, mert anyám felrázott pont a legszebb álmaim megálmodása közben, hogy ideje készülődni, hiszen nem fogadhatom a vendégeket pizsiben, vagyis fogadhatnám, de annak anyám nem örült volna, meg amúgy is rendet kell csinálni. Erikkel együtt két nappal ezelőtt jöttünk haza, mivel anyáéknak elkelt a segítség, meg amúgy is ideje volt egy kis anya-lánya csevegésnek, hogy minden helyrejöjjön köztünk, bár mindketten tudtuk, semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, amikor összeházasodott Hoffmann Dániellel.
- Megterítettél? - kiabált ki anyám a konyhából be nekem a nappaliba, ahol éppen kényelmesen elterültem a kanapén kiélvezve, hogy csak az enyém.
- Igen! - kiabáltam neki vissza, és ez így ment egy teljes órán keresztül, míg Dániel a férje ránk nem szólt, hogy kicsit halkabban kommunikáljunk egymással, mert szétmegy tőlünk a feje. Eriken is látszott mennyire túl akar jutni ezen az egészen, mivel elégé sokáig fent maradt a rengeteg munkája miatt, amit még ide is magával hozott. Régebben nem ebben a két emeletes házban éltünk, ezt csak az eset után vették anyuék, míg a másik házat kiadták bérlőknek, azzal a kikötéssel, hogy Alex szobájába soha sem mennek be, és nem nyitják ki az ajtaját. Emlékszem, a kórházból egyenesen ide hoztak engem is, a cuccaimat anyu szedte össze dobozokba, amiket Viktor meg a többiek szállítottak át az új szobámba, amit már úgy alakíthattam, ahogyan csak akartam, nem szólt bele senki. Utáltam ezt a napot, mert arra emlékeztetett, hogy azon a rohadt napon mit vesztettem, és miért kell hálásnak lennem Ádámnak, már ha egyáltalán tényleg hálásnak kellene lennem mindazok után, amiket a képembe vágott szemrebbenés nélkül.
- Mindenki elkészült? - kiabált megint anyu a konyhaajtóban állva. Ilyenkor mindig misére megyünk, és a többiekkel általában ott találkozunk, kivétel az ikrekkel, mert ők mindig lekésik az egészet.
- Persze! - válaszolta Dániel, majd Erik is csatlakozott hozzá, így amíg ők teljes öltözetben álltak az ajtó előtt indulásra készen anyámmal, aki elrendezte az ebédet, és gyorsan összekapta magát, én addig ott feküdtem még mindig pizsiben. Minden évben ugyanazt játszottuk, én beadtam, nem megyek, hagyjanak békén, anyám meg addig zaklatott, amíg megtettem, amit mondott, és felvettem a szokásos fekete mindenszenteki ruhám, egyszóval feketébe öltöztem.
- Öltözz fel! - parancsolt rám anya megállva a kanapé mellet le nézve rám kicsit mérges tekintettel.
- Majd felöltözök mire vége lesz a misének, és haza értek, - közöltem vele unottan.
- Ti menjetek, mi is hamarosan utánatok megyünk, - szólt oda a férjének, aztán visszafordult felém.  - Miért van az, hogy mindig azon megy a hiszti, hogy nem akarsz jönni a misére? Megértem, nekem sincs hozzá kedvem, hogy Vivient nézegessem, meg hallgassam a beszólásait, de ez akkor is sokat jelent Dánielnek, és érte képes vagyok megtenni. - A szokásos mesével jött nekem, mint mindig, amikor bevágom emiatt a durcást. Ő bármit megtett volna a férje kedvéért, mert szerette, és a férje is hasonlóképpen érzett anyám iránt, így képes volt neki segíteni abba, hogy egy teljes éven keresztül lehallgattassa a mobilom, meg ellenőrizte az üzeneteimet, a figyeltetésről nem is beszélve. Anya aggódott értem, csak enyhén túlzásba vitte, míg nem besokalltam, és akkor döbbent rá mennyire messzire jutott az őrület skáláján. Ezekre azért volt szűkség, mert félt attól, hogy megint megkísérelnék egy újabb öngyilkossági kísérletet, ámbár nem tudta a valódi okát sem, mi vitt rá, hogy Ale meg én azt tettük, amit tettünk.
- Rendben.
- Akkor csipked magad! - tapsikolt anya, hogy megsürgessen, én meg átöltöztem, és anyuval ketten indultunk meg egy hosszas átellenőrzés után csak, hogy biztosan nem maradt semmi olyan bekapcsolva, aminek nem kellene bekapcsolva maradni, és a szükséges dolgokat elraktuk. Ahhoz képes, hogy ősz volt sütött a nap, és kellemes idő volt. Szerencsénkre a templom nem volt nagyon messze tőlünk, viszont bent mindig hideg szokott lenni, így a vastagabbik kabátomat vettem fel, amiben az utcán egy kicsit melegem volt. Azután a nap után döbbentem rá, hogy Isten néha csodákra képes, mivel Ádámot akkor a segítségemre küldte, így egy időben minden vasárnap eljártam a misére, és elégé összehaverkodtam a pappal. Akkor még úgy hittem, csak is Isten lehet gyógyír a panaszaimra, és amúgy is itt jött az első elhatározásom, hogy segíteni akarok mások baján, már ha az enyémen nem lehet.
- Ott van Ádám, integess neki! - szólt rám anyám már majd nem odaérve a templom bejáratához, ahol Ádám egyedül ácsorgott tőle távol egy-két hívővel.
- Basszus! - fújtattam, bár tudtam ő is eljön, hiszen semmi sem tarthatja vissza egy ilyen nagyszabású családi összejöveteltől, de reméltem elkerül engem, vagy legalább levegőnek néz, ahogyan hónapokig tette, azt leszámítva, amikor éjszaka közepén felhívott részegen, és elmondott mindenféle ...khm... lánynak.
- Tamara születésnapján elégé csúnyán egymásnak estetek, ugye azóta kibékültetek? - érdeklődött anyám.
- Nem, nem békültünk ki, - adtam meg neki a választ, bár ő inkább mást akart volna hallani. Elfogott a pánik, amikor egyre közelebb kerültünk Ádámhoz, majd vészesen elhatalmasodott rajtam el érve. Gyanús volt nekem, hogy a többiekkel ellenben nem tartózkodott odabent, hanem megvárt minket kint.
- Gréta, nagyon csinos vagy, csak nem fodrásznál voltál ? - adta a szokásos aranyos kisfiút anyámmal szembe, miközben engem meg szebbnél is szebb szavakkal illetett. Fogalmam sincs mi kattant el benne, de nagyon megváltozott.
- Oh, de aranyos vagy! - anyu örült a bóknak, aztán szépen bement a többiekhez, amikor tudatosult benne egyfajta megérzés, miszerint nekünk megbeszélni valónk támadt.
- A magadfajták még bemehetnek a templomba? - szólt hozzám azonnal, ahogyan anyám eltűnt a szemünk elől és helyett foglalt a többiek mellet, akiknek Erikék mondták, hogy nyugodtan menjenek be, mert mindig ez szokott lenni. - Egyáltalán meg vagy keresztelve úgy, hogy anyád lányfejjel szült téged egy nős pasasnak?
- Igen, meg vagyok keresztelve, és a te anyád sem jobb ilyen téren az enyémnél, hisz őt a férje testvére csinálta fel, - vágtam neki vissza, emlékeztetve arra, hogy miért is voltunk régebben olyan jóba, hiszen kb megegyezett a helyzetünk. Nem igazán tetszett neki, amit mondtam, ez látszott az arca rándulásából, meg a tekintetéből is jól kivehető volt a lereagálása. Az arcizmaim rezzenéstelenek maradtak, viszont belül azért csipetnyi örömet éreztem.
- Tudtam, sőt éreztem, hogy ezzel vágsz vissza.
- Még jó.
- Remélem tőlem a lehető legmesszebb ülsz le, és ma elkerülsz.
- Én meg remélem, hogy nem gyulladsz ki a templomban, - pufogtam otthagyva őt kint a bejárat előtt, és anya mögé ültem Erik mellé leghátra. Miközben azon imádkoztam, hogy Ádám még véletlenül se vegye észre, hogy mellettem van egy pár centis üres terület, és inkább az anyjához üljön, aki annyira hiányolta, hogy képes voltam elterpeszkedni a padban.
- Azt hitted ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? - lökött arrébb helyet foglalva magának, én meg mint egy ovis visszalöktem neki.
- Viselkedjetek! - förmedt ránk Erik Szebasztiánnal egyszerre, mi meg csöndben folytattuk egymás böködését, meg lökődését, így volt egy érdekes misénk, ami itt-ott elégé kínossá vált, mert a rokonok folyton felénk fordultak csendre intve minket, így úgy éreztem magam, mint egy dedós. Bevallom, tényleg úgy viselkedtünk, mint akik nem komplettek, ezzel szemben viszont nagyon élveztem, mivel úgy éreztem akkor magam, mint régen, amikor nem nyomasztott semmi egyikünket se, és még tudtunk gyerekként örülni az apró dolgoknak.
- Nem szégyellitek magatok?! - anyám mindkettőnket letámadott a szertartás után, miután már a tömeg elvonult, és a legtöbb rokon megindult a ház felé.
- Bocsánat, mi...- kezdtünk bele bűnbánóan a régi szövegbe, amit minden lecseszésnél elmondtunk, és még mindketten emlékeztünk a szövegére, ami enyhén meglepett engem, mert jó régóta nem kellet használnunk.
- Ezt már elégszer hallottam, szóval indíts haza felé! - lökődött meg a vállamat anyu, én meg nem bírtam visszatartani a röhögést, ahogyan Ádám is feladta az erőlködést.
- Nincs kedved kijönni velem a temetőbe most?- súgta bele a fülembe, miután sikerült kicsit leszakadnunk anyutól, aki elégé sebesen vágtatott haza dühöngve, és szégyenkezve a viselkedésünk miatt. Tudtam, tényleg szégyentelenül leégettem őt, amit szégyelltem, mert mégis csak húsz múltam, és már nem számítottam kislánynak,viszont Ádámmal mostanság egyszer sem éreztem ilyen jól magam, mint abban a pár percben, amit egymás mellett töltöttünk. Néha úgy érzem, több van köztünk, mint szimpla barátság, vagy testvéri érzés, de képtelen vagyok elfelejteni a szavait, akiket a fejemhez vágott mostanság, és amivel sikerült nálam elérnie, hogy talán véglegesen megszüntessem vele a kapcsolatot.
- Oké! - egyeztem bele, és csendben elosontunk, miközben anya magyarázott nekünk elégé belemerülve, tehát fel sem tűnt neki az eltűnésünk. Ádámmal kettesben mentünk ki, bár ebéd után amúgy is kijöttünk volna a családdal, de így kettesben sokkal jobb érzés volt.
Nagy volt a tömeg, mert mindenkinek aznap volt szabadideje kivinni a temetőbe a koszorúkat, meg a gyertyákat meggyújtani, ezért érthető volt miért is van tele kocsikkal a parkoló.
- Tavaly óta nem voltam itt, - árulta el nekem Ádám, kikerülve egy csomó temetői kapun beáramló embertömeget, akik mindenáron be akartak jutni, míg mások pont ott álltak le beszélgetni.
- Én pár hónapja a költözés előtt jöttem ki, - hümmögtem. Először a Hoffmann dédszülők sírjához mentünk, ami a legközelebb esett a bejárathoz, odamentünk. Már volt rajta két koszorú, és két óriás méretű gyertya, amiken angyalos matricák díszelegtek elégé nyomin tartva valamit, ami annyira elkenődött, hogy egyszerűen kivehetetlennek tűnt mi lehet az. Utána Ádám elhunyt testvére sírjához mentünk, aki állítólag, vagyis Vivien elmondása szerint szintén Richárd gyereke volt, és a megszületése után két héttel vesztette életét, mert fertőzést kapott, amit a gyenge szervezete nem bírt legyűrni. Annyira szomorú történet. Tizennyolc éves lenne most. Végezetül Alex sírját néztük meg, ahol több mécses égett már, és sokkal több koszorú díszítette, mint a Hoffmann dédszülőkét, mivel bár visszahúzódó és magának való volt néha, attól még nagyon sokan szerették, és nagyon sok emberben mély nyomott hagyott, amikor távozott ebből a világból.
- Ezt a sírt nézve elgondolkodok, hogy mi lett volna, ha. Tudod, mostanság többször gondolok erre, és mindig arra jutok, ha jobban odafigyeltem volna rád, akkor Márk soha sem tudta volna összetörni a szíved, Alex még mindig élne, és talán mostanra feleségem lenne egy gyerekkel, aki természetesen tőlem van. - Ült le a sírral szemben lévő másik sír szélére. Elé álltam, mert nem bírtam volna leülni mellé, csak álltam ott és néztem őt.
- Ne emészd magad, mert nem a te hibád. Márk meg köztem tényleg volt valami, amit talán szerelemnek lehetne nevezni, de annak már vége, és amúgy sem volt kötelességed, hogy éjjel-nappal velem legyél engem őrizve. Alex azért hallt meg, mert akarta, arról sem te tehetsz, hiába próbáltad volna megállítani, ő akkor is megtette volna. - Szomorúan ismertem el neki az igazságot. Erik testvére azért volt a legjobb barátom, mert én képes voltam megérteni őt, ahogy ez fordítva is igaz volt, hiszen amolyan lélektársak voltunk egymásnak. Ádám önsajnálatát viszont nem tudtam hová besorolni, hiszen én úgy éreztem, amiket elmondott nekem az előbb, azokhoz semmi köze sem volt, csak pont a részeseivé vált.
- Az utolsóra nem mondasz semmit? - térített észhez, mert teljesen elkalandoztam.
- Mi is volt az? - annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem mivel zárta le a mondandóját.
- Hogy mostanra már lehetne feleségem meg gyerekem, - ismételte meg felnézve rám. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, aztán inkább az eget kezdtem el kémlelni, hogy mindenhová kelljen néznem csak rá nem.
- Lehet, hiszen ha Ninával működött volna a dolog, most akár gyereketek is lehetne.
- Még nem kértem bocsánatot azokért, amiket mostanság műveltem, ugye megtudsz nekem bocsátani? - megfogta a kezem.
- Persze, hogy megbocsátok, - hunytam le a szemem és megkönnyebbülten sóhajtottam, mert annak éreztem magam végre. Mindig is arra vágytam, hogy végre kimondjam az Alex-Ádám-én próbléma valódi okát, most megtettem, felszabadulva ezzel minden nyomás alól, és talán egy pillanatig tényleg elhittem,  minden megváltozhat.
- Mi a helyzet Katával? - alapjáraton nem érdekelt a boszorkány, csak az, mi lesz akkor, ha komolyra fordul ezek között a kapcsolat, és a professzor része lesz a családunknak, ami felért egy katasztrófával.
- Mi lenne? Párszor kavartunk, de már nem lényeg.
- Kavartunk? - ismételtem meg döbbentem, amit mondott, mert soha sem hallottam, hogy így fogalmazza meg a véleményét egy kapcsolatról. Már ekkor érezhető volt rajta a változás, csak túlságosan ostoba voltam észrevenni, vagy csak túlságosan elfogult voltam vele kapcsolatban.
- Új szó, - felelte vigyorogva, aztán átölelte a derekam, és közelebb húzott magához. Nem lepett meg a dolog, sokszor csinált hasonlóakat, ez amolyan megszokás volt nálunk, azt leszámítva, hogy felállva megcsókolt. Szerencsémre nem olyan erősen, ahogyan Viktor házában csókolt meg, hanem lágyan, ezért most nem haraptam meg az ajkát, ahogyan akkor tettem.
- Gratulálok! - Márk hangjára lettem figyelmes, és hátra fordulva vele találtam szembe magam tisztes távolságból. Ez pontosan olyan jelenet volt, amilyen a fürdőben lezajlott, csak a partner volt más. - Előbb én, aztán a bátyám? - undor ült ki a képére, amikor végig mért engem, aztán düh, amikor Ádám felé fordult.
- Mióta állsz ott? - kapkodtam levegő után zavaromban.
- Elég régóta, hogy lássam, amit látnom kellet - közölte velem, aztán hátat fordítva megindult ki a temetőből. Ádámra néztem, és lesújtva tapasztaltam, hogy mosolyog, de ez nem hétköznapi ,,viccet meséltem, és azon mosolygok" vigyor volt, hanem gúnyos, és érzéketlen.
- Tudtad, hogy ott áll? - magam is tudtam a válaszát, de akkor lett rosszabb az egész számomra, amikor rábólintott.
- Én azt hittem...- kezdtem bele, de nem bírtam folyatni, egyszerűen nem jöttek ki szavak a számon a csalódottságtól. Szerintem, abban a pillanatban halt meg teljesen a szívem, vele együtt pusztulva a lelkem is.
- Mégis mit hittél? Az öcsém után én is meg leszek neked? - maróan rémes volt a felismerés, ami a szavai mögött bújt meg, és amivel még jobban összetört. Nem sírtam, mert megfogadtam nem sírok többet egyikük miatt se, de nagyon nehéz volt megállni, így összeszorítottam a szemeimet, és szép lassan elhátrálva tőle elindultam haza. Közben próbáltam helyre tenni magamban a dolgokat, mert nem akartam, hogy mások meglássák rajtam mennyire magam alatt vagyok éppen, és mennyire fáj legbelül, amit Ádám tett velem. Csak Márk miatt volt az egész, szó sem volt kibékülésről, vagy bűnbánatról, egyedül a gyerekes szánalmas elhalványulásának lehettem tanúi. Mégis mit vártam pont attól, aki a félországon keresztül ment, és ott alázta meg a lányokat, ahol csak akarta, mivel modell volt, ezért döglöttek utána a lányok, akik olyan ostobák voltak, mint én az előbb. Belépve az ajtón elégé hangos szócsatának lehettem tanúja, aminek az egyik résztvevője anyám volt, míg a másik Ádám csalfa édesanyja Vivien, akit amúgy soha senki sem hívja meg erre a családi eseményre, ő mégis mindig eljön, aminek a vége természetesen őrült hajtépés meg veszekedés.
- Az én lányom nem kurv@! - ordibálta anyám, és ezt szerintem még a szomszédaink is meghallották. Azt nem hallottam mit mondott erre Vivien, csak a rikácsolásából tudtam kivenni, no meg anyám újabb kitöréséből, hogy valami elégé csúnyát mondhatott rám ismételten, aminek következménye egy hatalmas csattanás volt, és mások kiáltása. Ha nem lettem volna része egy anya kontra Vivien vitának, akkor most azt hinném, hogy az ebédlőben horrort forgatnak éppen, és már mindenki hallott. Nehézkesen, de odamentem hozzájuk vigyort erőltetve az arcomra, elkerülve Márk kissé dühös tekintetét, meg a többiek kíváncsi pillantásait. Ádám aznap nem jött be a házba, inkább elment valahová, de abban a pillanatban minden jobban érdekelt nála. Akkor még nem tudtam mivel kell majd kettőnknek szembe néznünk, de már akkor is éreztem az előszelét a pusztító viharnak.