1 Fejezet
Blanka
"...Minden egyes nap új kezdetet rejt, és nincs olyan szörnyű sötétség, amelynek a végén ott ne pislákolna a remény. ...."
Bear Grylls
Úgy voltam az életemmel, hogy minden tökéletes pillanatát megakartam örökíteni. Az édesapámtól a tizenhetedik születésnapomra fényképezőgépet kaptam, amitől úgy éreztem magam, mintha én lennék Susie Salmon a Komfortos mennyország című filmből. Akkor azt éreztem, ennél szuperebb ajándékkal nem is lephettek volna meg, mert a telefonomon állandóan betelt a tárhelyem, így sok fontos eseményt képtelen voltam megörökíteni.
Idén kezdtem meg a tizenegyediket, és már számoltam a napokat, amikor végre elérkezik az érettségim, ami még mindig olyan messze volt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, mégis elmondhatatlanul vártam.
- A következő felelő! - kiáltotta el magát a magyartanár, és a laptopja mögül vizslatott minket, akik magunkat összehúzva imádkoztunk azért, hogy minél később kerüljünk sorra. Amióta nincs napló, azóta egyre rosszabb amikor a tanár kiválasztja a felelőt, mert bárkire rábökhet. Senki nincs biztonságban, bár eddig sem volt, de akkor legalább tudtuk a helyünket a névsorban, és ha ellapozott a tanár, megkönnyebbülten lélegezhettünk fel.
- Kérlek, csak ne én! - könyörgött mellettem a legjobb barátnőm.
- Mészáros Blanka, jöjjön ki a táblához felelni! - a tanár rikácsoló hangja egyből magamhoz térített, amikor kimondta a nevem. Az osztálytársaim egyszerre fújták ki megkönnyebbülten a visszatartott levegőt, mert ez azt jelentette, hogy mára már nem lesz több felelő, és ők megúszták.
Igen, ők megúszták, viszont én nem. Basszus!
- Már megyek is, - álltam fel, és mintha a kivégzésemre tartottam volna, körülbelül úgy közeledtem a tanárom felé, aki elégé alaposan végigmért, mert megpróbálta kitalálni, mennyire is készülhettem aznapra. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit akasztani fognak, de nem hagytam magam, és remegő kezekkel megfogva a szöveggyűjteményt, amit nekem tett oda a ,,hóhérom", belekezdtem a szövegelésbe. Több, mint tíz percen keresztül kellet rizsáznom egy olyan témáról, amiről fogalmam sem volt, mert tavaly vettük, de ,,ismétlés" címszó alatt muszáj volt megszólalnom. Akkor két lehetőségem adódott. Az egyik az volt, hogy leteszem a szöveggyűjteményt, és egy hatalmas egyes társaságában helyet foglalok, amiért otthon tuti kinyírnak, mert apám egyáltalán nem örül, amikor egyessel állítok haza, ami valljuk be, néha-néha megesik. A második lehetőséggel éltem, tehát hablatyoltam neki arról, mennyi költői eszközt rejt a vers, aminek még a címét sem tudtam pontosan kiejteni segítség nélkül. Alapból utáltam a hétfőt, amihez most hozzájött egy szuper kis felelés is.
- Ez epigramma, - csúszott ki meggondolatlanul a számon, aminek köszönhetően a tanárom elégé csúnyán meredt rám.
- Mi is pontosan az epigramma? - kérdezett vissza kapásból, én meg segítségkérően néztem körbe, de senki sem tudott segíteni, mert a magyartanárunk füle minden zajt képes volt kiszúrni, és sajnálatosan a néma csendnek köszönhetően nem volt nagy nehézség meghallani, ahogyan legjobb barátnőm próbálja megsúgni nekem a helyes választ. - Nem súgunk! - förmedt rá azonnal, én meg pár percnyi habozás után megszólaltam, mert láttam, ahogy a kis noteszébe elkezdi bevésni a karót.
- Irodalmi műfaj. A görögöknél az epigramma egy verses felíratott jelentett, amit sírokra írtak, vagy más felületre. Ilyen volt például : „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:/ Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” - próbáltam menteni a menthetőt, de nagyon érződött, hogy nem pont ezekkel a szavakkal kellet volna körbeírnom mi is az pontosan.
- Ez kitől származik? Ha megmondja, egy négyessel helyreengedem, máskülönben tovább folytatjuk.
- Valami ,,sz" betűs személytől, ööö - jól jött volna a négyes, de akkor, abban a pillanatban nagyon nem akart beugrani a helyes válasz, pedig nagyon jó voltam töriből.
- Három....kettő...- kezdett visszaszámolni a tanár.
- Szimonidész! - vágtam rá gyorsan még mielőtt elértünk volna az ,,egyig".
- Rendben! - bólintott egyet a tanár. - Adok egy négyest a feleletre, és egy egyest, amiért nem a füzetbe lediktált fogalmat mondta vissza az epigramma szó fogalmára. A következő órára leírja, hogy mi az epigramma, az epika, a költői jelzők, és igen, egyenlőre elég is ennyi.
- Természetesen, - bólogattam, bár magamban inkább azon agyaltam hogyan fogom beadni otthon, hogy rögtön a második héten karóval állítok haza a suliból.
- Helyre mehet! - ezzel az utasítással parancsolt a helyemre, én meg lehajtott fejjel kullogtam vissza Fanni mellé, aki hozzám hasonlóan szintén szomorú volt, amiért rossz jegyet kaptam, de ezzel szemben örült is, hogy nem ő kapta, mert egyáltalán nem készült. Az óra végéig a padon hasaltam, és egyáltalán nem volt lelkierőm írni ezek után, viszont megfenyegetett a tanár, ha nem írok, akkor pluszba órai munkára is ad egy egyest, szóval még sem jött össze a hasalásos rész, de a sírás majdnem elkapott. Ehhez hozzájött, hogy a következő óra matek volt. Szuper!
- Megfogok bukni! - jelentettem ki szomorúan Fanninak, amikor éppen a lépcsőn tartottunk fel felé az emeletre, hogy időben beérjünk a terembe matekra.
- Még csak most kezdődött el az év, simán kijavíthatod, - vigasztalt.
Fanni és én ovi óta voltunk legjobb barátnők, amin senki, és semmi nem tudott változtatni. Persze voltak az évek alatt kisebb-nagyobb mosolyszüneteink, mégis megmaradtunk egymásnak, míg mások szó szerint lekoptak rólunk az évek során. Sokszor néztek ikreknek minket, mivel mindketten barna hajú, kék szemű és egyforma magasak voltunk, sőt az alakunk is nagyon egyforma volt, annyi különbséggel, hogy nem voltunk ikrek, sőt ő sokkal szebb volt nálam.
- Ja, ezt az édesapámnak is elmondom, - legyintettem mosolyt erőltetve az arcomra. Azért apa biztos nem fog kinyírni otthon, de tutira vettem, nem is mond köszönetet azért, amiért sík hülye vagyok az epigrammához, és még csak azt se tudom mikor írtuk le a füzetbe a jelentését.
- A rossz hírrel kezd, én is úgy szoktam. Aztán vágd be, hogy kaptál egy jobb jegyet is, és hogy egy plusz négy az egyenlő öttel, szóval öt osztva kettővel az két egész öt tized, szóval ha szerzel egy ötöst hozzá, akkor simán meg is van a hármas.
- Kösz, hogy matek előtt matekozol, - ingattam a fejem.
- Ráhangolódok a kínzás kerek negyvenöt percére, jup-jup! - tapsikolt vidáman. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a matek bizony nem a mi erősségünk, és mindketten hülyék vagyunk hozzá, talán túlságosan is.
Amikor ötödikes voltam, félévkor majdnem megbuktam matekból, aminek köszönhetően kivizsgáltatott apa, hátha valami orvosi fogalommal kitudják magyarázni, mert annyit foglalkozott velem otthon, hogy nem hogy nem megbukni, de kitűnőnek kellet volna lennem. A dokik semmit sem találtak, sőt meglepően jól teljesítettem a teszteken, tehát elkellet fogadni a tényt miszerint nem leszek matematikus zseni, és simán hülye vagyok hozzá.
Órák után elköszöntem Fannitól, aki a húgával ment vásárolni, én meg szokásosan felszálltam a buszra, és már alig vártam, hogy haza érve aludjak egy kicsit. Most viszont nem egyenesen haza mentem, hanem két megállóval később szálltam le, hogy a régiség boltnál megcsodáljam az én drága nyakláncomat, ami hónapok óta kint függőt a kirakatban. Az ékszer nagyon drága volt, helyesbítve a kis nyári keresetemhez mérve, aminek már a felét feléltem, míg a többit eltettem a jövőmre, hátha szükségem lesz rá, így nem akadt felesleges pár ezrem megvásárolni, amit nagyon sajnáltam.
- Szia Blanka, mi szél hozott erre? - a bolt idős tulajdonosa, Karola néni bukkant fel mellettem. Ő és az unokája, Tímea együtt vezették az üzletet már több, mint három teljes éve, azóta majdnem minden nap elbuszoztam idáig, hogy megcsodáljam a kirakatott, hátha tettek ki valami újat. Ennek köszönhetően akadtam rá a nyakláncra.
- Csókolom, - köszöntem felé fordulva. - Csak jöttem megnézni a nyakláncot, hátha elvitte már valaki más, de szerencsémre még itt van.
- Attól tartok már nem sokáig marad itt, mert egy fiatalember érdeklődött felőle.
- Micsoda? - teljesen elöntött a pánik, mivel abban reménykedtem, hátha valami csoda folytán mégis csak hozzám kerül.
- Sajnálom, holnap jön érte, és elviszi, - mondta Karola néni, aki tudta, mennyire fontos nekem.
- Akkor elbúcsúzok tőle, - hajtottam le szomorúan a fejem.
- Ha elbúcsúztál, bent várlak, lenne egy munkám a számodra, - simogatta meg az arcomat, majd magamra hagyott.
A nyaram felét, amit nem a rokonoknál töltöttem, ebben a boltban gürizve tengettem, aminek köszönhetően minden nap pontosan tudtam hol találom az ezüstnyakláncot, rajta zöld színű szív alakú medállal, ami úgy levett a lábamról. Nagyon hasonlított a Titanic filmben látott nyakláncra, csak az kék volt, ez meg zöld meg teljesen más.
- Remélem, az új tulajdonosod nagyon fog örülni neked, - szipogtam az üvegen keresztül, még utoljára megcsodálva azt a szépséget, és végső búcsút mondani neki.
Fájdalmas volt otthagyni, lemondani róla, mert idézőjelesen az életem része lett.
De, az élet ilyen, néha nem kapjuk meg azt, amire vágyunk.
Karola néni nyári munkája, amit rám bízott annyiból állt, hogy dobozokat kellet pakolásznom, így hamar megedződtem. Most is ugyanazt kellet csinálnom, csak sokkal nehezebbek voltak, és egyre több olyan holmi akadt, amit nem igazán tudtak elpasszolni, ennek köszönhetően tovább kellet küldeniük az árut, így azt kellet elintézni, amiben segédkeztem nekik. Este hatra mindent bedobozoltunk, és felpakolásztunk Timivel a polcra.
- Gyere, elviszlek! - ajánlotta fel Tímea, én meg éltem a lehetőséggel, mert inkább utaztam a csúcs szuper kocsijában, mint zötyögtem a szétesés előtti régi buszon, amit csak azért nem cserélnek le, mert nincs pénz újra.
- Köszönöm, - köszöntem meg, és elbúcsúzva Timi mamájától beszálltam az autóba. Egész úton arról beszélgettünk, hogy mekkora gyökér a pasija, amiért állandóan Timit cseszegeti azzal, miért megy el moziba a barátnőivel, miközben ő folyton bulizni megy a haverjaival. Nem értettem ebben a logikát, és nem is firtattam, csak végig hallgattam, ahogyan szidja a szerelmét, vagyis azt, akit annak tartott. Személyesen is volt szerencsém ahhoz a tahóhoz, mert nyáron nem egyszer bejött az üzletbe csak úgy ellenőrizni a kedvesét, meg engem ugráltatni, mintha örömét lelte volna az én kínzásomban.
A házunk előtt tett ki, és gyorsan el is hajtott, mivel telefonon értesítették egy újabb tárgy megvételének ügyében. Én meg szép lassan felsétáltam a lépcsőn.
- Már körözést akartam kiadni utánad, - apa hangja egyből magamhoz térített, pedig már kezdtem nagyon ráhangolódni a jó puha, meleg ágyikómra.
- Munkahelyi ártalom? - néztem rá nagyot ásítva, elégé fáradtan.
- Kisasszony, mégis hol voltál? Miért nem hívtál, vagy üzentél?
Apu a helyi ,,seriff", mint szó szerint, mint képletesen értve, mert már több éve(pontosan nem tudom a számot), szolgált a helyi rendőrségen, és jó sok rossz fiút csukatott le. Pacsi apunak. Viszont volt az életében két nő(én és a nővérem), akikkel nem igazán tudott boldogulni, pláne akkor, amikor igazán az elemünkben voltunk. Anyu hét évvel ezelőtt egyik napról a másikra elhagyta a családunk ölelő karjait, és összeállt egy másik férfival, akitől azóta két gyermeke született. Ezt aputól, meg a nővéremtől, Rebekától tudom, ők még néha-néha kommunikálnak vele, mert őket felhívja, ezzel szemben rólam nem kérdez, és ha beszélni akartam vele, simán kinyomta a készüléket. Fogalmam sincs miért csinálta ezt, de már nem kattogtam rajta. Nem ért annyit.
- Karola néniéknél voltam, és beálltam segíteni, - magyarázkodtam mellette elhaladva.
- Nem azért vettem neked a telefont, hogy ne hívj, vagy írj, ha nem jössz haza suli után.
- Bocsánat, és többször nem fordul elő, - mondtam bűnbánóan. Apa nagyon aggódik, mivel sok olyan esettel találkozott már, ahol nem bolti munka miatt nem jelentkeztek a velem egykorúak, vagy fiatalabb lányok. Ilyenkor az ő fejébe egy halom elmélet születik arról, hol lehetek, mit csinálhatok, vagy mi történhetett velem. Nincs mese, apa nagyon aggódó típus.
- Remélem is, - mondta szigorú tekintettel. Miután az édesapám megbizonyosodott arról, hogy nem vertek meg, és a belsőszerveim is tökéletesen a helyükön vannak, mert egy szervkereskedővel sem sikerült összefutnom ma, elment dolgozni, bár megígértette velem, hogy figyeljek a nővéremre, és mire haza jön a melóból mindkettőnket élve akar látni, nem pedig darabokba. Megígértem neki, majd besétáltam a házba, ahol egyből összefutottam a kedves nővéremmel, aki pont akkor csempészte be a házba az aktuális barátját, már ha annak lehet egyáltalán nevezni.
- Apának, erről egy szót se! - bökött felém az ujjával, közben az aktuális pasija kezeit próbálta elhúzkodni az intimebb részeitől, hogy legalább addig is tekintettel legyen rám. Kösz!
- Kedves aranyos Rebekám, volt már arra példa, hogy beköptelek apánál?
- Mit akarsz cserébe? - ráncolta össze a homlokát, mivel már pontosan tudta mire is számítson. Valamit, bizony valamiért.
- Reggel enyém a vécé, és nem töröd rám az ajtót, sőt nem lopkodod el a gatyáimat, meg a felsőimet.
- Nem is igaz, hogy a cuccaidat lopkodom. Egyáltalán nem is jók rám, meg minek kellenének nekem a te használt gönceid?
- Nekem nem jók a te cuccaid, és mellékesen az ott az én felsőm, és remélem leveszed mielőtt az új hódításod keze a ruhám közelébe kerül.
- Jó, reggel tiéd lehet a vécé, - adta fel a nővérem, majd a barátjával, vagyis az aktuális hapsijával eltűntek a szobája felé. Örültem neki, hogy az én szobám fent van az emeleten, mert túlságosan sok mocskos dolgot hallottam volna abból a szobából kiszűrődni.
Amióta Rebeka szakított a volt barátjával, azóta totálisan megváltozott. Ha nem bőg, akkor csokit eszik, vagy a kettőt összehangolja, míg máskor lelép az idióta barátnőivel összeszedni valami csávót, akit akkor csempész be hozzánk, amikor apa esti műszakban dolgozik. Az ilyen srácot többségében másnap reggel szintén ott távoznak, ahol előzőnap bemásztak, és szintén azt se tudják ki az a szőkésbarna hajú, kék szemű lány, akit előzőleg megfektettek.
Hiába próbáltam Rebekával erről beszélni, még kis videót is csináltam neki, amiben próbáltam utalni az ilyen életforma rossz, kárós hatásaira, de simán lehurrogott, mert a volt barátja is ugyan ezt csinálja, csak ő lányokkal.
Istenem, visszasírom azokat az időket, amikor Levente meg Rebeka még egypárt alkottak, és a konyhaasztalunknál csókolóztak, miközben apu szúrós tekintettel méregette őket. Azok szebb pillanatok voltak, mint ezek a mostaniak.
Remélem, ebben az új tanévben minden megváltozik.
Igen, viszont akkor még nem tudtam milyen évnek is nézek elébe, de hamar tudatosult bennem, ez bizony más lesz, mint az eddigiek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése