Johanna nővére utószó / Évekkel később...

Johanna nővére utószó
Évekkel később...

,,Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér. "

Stephenie Meyer

Az évek múlása ráébresztett valami fontos dologra. Nincs elvesztegetésre váró időm, amit csak úgy eltékozolhatok. Ennek jegyében képes voltam átértékelni az egész életemet, és minden apró, illetve hatalmas döntést meghoztam, amit muszáj volt.
Miután elhagytam az országot, akkor még úgy éreztem, nincs helyem a világban, de rá két napra, már teljesen másképpen láttam mindent. Vissza kellet térnem, és fel kellet vennem a harcot a nővéremmel, ami nem volt könnyű, de sikerrel vettem minden akadályt.
- Ennek nem szabadott volna így történnie, - suttogtam a vizet kémlelve, miközben az urnát szorongattam a kezeim között.
- Én már elbúcsúztam tőle, most te jössz, - lépett oda mellém Kristóf apja, aki értesített a rossz hírről.
Éppen külföldön tartózkodtam, amikor megcsörrent a telefonom, és megláttam a kijelzőn a nevét. Akkor még nem sejtettem miért is keres, de hamar megtudtam, amikor fogadtam a hívást. Aznap, valami belső ,,hatodik érzék" jelezte, hogy valami nagyon rossz fog történni, és igaz is lett, csak arra nem voltam felkészülve, ami akkor fogadott, amikor beleszóltam a telefonba.
- Nekem nem megy, - sírtam el magam, a héten ezredjére.
- Erős vagy, megtudod csinálni, - biztatott. Az igazság az, hogy cseppet sem éreztem magam erősnek, csak elveszettnek.
- És, ha nem? - néztem rá szomorú, könnyes tekintettel.
- Olyan nincs, - rázta meg a fejét, majd elköszönve magamra hagyott, mivel tudta, ezt nekem egyedül kell elintéznem.
Erőt vettem magamon, és kinyitottam az urna tetejét. Az utolsó kívánsága az volt, hogy a hamvait szórjuk a folyóba, én meg teljesítem ezt a kívánságot, bár nem volt könnyű dolgom, de végül mégis beleegyeztek, hogy a végrendelet alapján ez legyen a nyughelye.
- Tudod, - kezdtem bele, de nem tudtam hogyan folytassam. Más már régen beleöntötte volna a vízbe, de én képtelen voltam még elengedni őt, egyszerűen nem ment, így muszáj volt kibeszélnem magamból, csak a megfelelő szavakat nem találtam. Túlságosan fájt elengedni őt. - Nem minden búcsú jelent végleges elválást. Majd egy nap, ismét látjuk egymást, csak nem tudom pontosan mikor, - a könnyeim végül győzedelmeskedtek felettem, és akkor már tényleg nem tudtam semmi mást csinálni, mint sírni. A szavak képtelenek voltak elhagyni a számat, pedig annyi mindent muszáj volt még elmondanom neki. Tudnia kellet, hogy mennyire szerettem, és hogy minden rendben lesz velem. Mégis csak álltam.
- Te voltál a példaképem, és nem kell aggódnod, vigyázok Védáékra, - mondtam búcsúzásul, aztán utolsó útjára engedtem Viktor hamvait.
Az autóba beülve még utoljára szemügyre vettem a tájat. Fájt elengedni a régi emlékeket, meg úgy mindent, amit abban a pillanatban el kellet engednem.
- Viszlát! - suttogtam halkan, aztán elindultam a templom felé.
Pár hónappal ezelőtt jött a jó hír, miszerint Bence és Kristóf kisebbik húga összeházasodnak. Amikor összejöttek, elismerem, nagyon szkeptikusan álltam a dolgokhoz, hiszen soha sem hittem volna, hogy pont ő lesz Bence felesége, vagy hogy Bence egyáltalán valaha is visszatér még az országba, miután a testvére halála után felszállt a vonatra. De, aztán láttam őket együtt. Boldognak és vidámnak tűntek, így megnyugodtam, mert tudtam, ők tényleg összetartoznak.
- Elkésik a tanú? - a templom előtt sikerült összefutnom Krisztiánnal, aki a vendégsereggel együtt kint várakozott a menyasszonyra.
- Nem késtem el, csak még volt egy elintézni valóm, amit nem halogathattam tovább.
- Felnőtt a kislány, - állapította meg.
- Muszáj volt felnőni, - tettem hozzá mosolyt erőltetve az arcomra, majd elfoglaltam a helyemet Bence oldalán.
- Késtél! - jegyezte meg suttogva a vőlegény.
- Nem én késtem, csak ti érkeztetek előbb, - javítottam ki mosolyogva. A mosoly gyorsan az arcomra fagyott, amikor megláttam ki is tart az oltár felé. A szám tátva maradt, az idő megállt körülöttem, és már nem tudtam máshová figyelni, csak előre. Amióta nem találkoztunk, azóta mindketten sokat változtunk. Az évek rajtunk hagyták a nyomukat, bár ő sokkal helyesebbnek tűnt, mint évekkel ezelőtt, amikor elhagyta az országot.
- A sógor is befutott végre, - suttogta halkan Bence.
- Sógor? Furcsa ezt hallani Kristófra.
- Éppen most készülők elvenni a testvérét, ha nem rémlene.
- Tudom, de akkor is furcsa.
- Lépj túl rajta, - vonta meg a vállát Bence, majd vigyorogva a bejárat felé irányította a tekintetét.
A szertartás alatt néha-néha Kristóf felé téved a figyelmem, és amikor ő is pont felém nézett, akkor gyorsan elfordultam. Tudom, gyerekes viselkedés, de jobb volt így.
A templom után az étteremhez mentünk, ahol kezdetét vette a nagy ünneplés, amit a fotózás előzőt meg, no meg a hagyományos csokor dobás. Nem volt valami vidám képem, amikor a hülye csokor az én kezemben landolt, mert éppen Bence és Nico helyezkedési tanácsait hallgattam, hogyan tudnám a legtökéletesebb helyről elkapni a virágot, hogy aztán az én lagzimban táncikáljanak. Hurrá!
- Azért, még ne készüljetek rá annyira, - vicsorogtam feléjük fordulva. Az elkapott csokrot szorongatva elgondolkodtam azon, vajon mit szólnának, ha hozzájuk vágnám.
- Kicsit besegítünk a Sorsnak! - kiáltotta elmagát eszméletlenül hangosan Nico, majd megindult felém, és a hátára dobva elkezdett forogni velem.
- Tegyél le! - parancsoltam rá sikítva,mert nem igazán volt ínyemre, meg a gyomrom is kezdett felkavarodni.
- Egy pillanat! - kért időt, és rá csapott a fenekemre a kezével.
- Ha, nem teszel le azonnal, esküszöm...! - kezdtem bele a fenyegetésbe, amikor hirtelen megindult velem, csak fogalmam sem volt hová is akar vinni engem, ahogyan másoknak sem. Az ünneplő tömeg viccesnek találta a kínomat, bár akadt, aki botrányosnak vélte a kis magánszámunkat, helyesbítve Nico akcióját.
- Ott van! - kiáltotta el ismét magát. - Kicsit besegítek a lagziba, mert ha rajtatok múlna, akkor még évekig így fog menni, - dünnyögte Nico, majd egy az egyben, ahogyan leszedett a válláról át is adott Kristófnak, aki gyorsan letette a kezében szorongatott pezsgőspoharát. Kicsit sem volt ciki a helyzet. Á, nem!
- Bocsi, nem normális, bár ezt eddig is tudtuk, - morgolódtam erősen Kristóf karjaiba kapaszkodva, akinek eszébe sem jutott volna letenni a földre. Amíg én kínomban azt se tudtam mit mondjak, vagy csináljak a kialakult helyzet miatt, addig Kristóf csak nevetett.
- Régen láttalak, mi újság? - érdeklődött. Amíg mi egymással csevegtünk, Nico addig lelépett valamerre, így nem tudtam tovább szidni őt, pedig azt nem teszi zsebre, amit tőlem fog kapni emiatt.
- Élek, - ennyit tudtam csak kinyögni. - Hálás lennék, ha hagynád, hogy felálljak, mert ez így nem igazán kényelmes.
- Nekem kényelmes.
- Akkor tarts még egy ideig.
- Jól mutatsz a karjaimban.
- Persze, persze..- ismételgettem zavartan.
- Hallottam a..., nagyon sajnálom, - inkább nem mondta ki azt, amire gondolt, és jobb is volt így. Még nem álltam készen Viktor haláláról úgy beszélni, hogy közben ne bőgjem el magam.
- Köszönöm, - suttogtam szomorúan.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre? Hogy mi újság? Hogy vagy?
- Nagyon jól vagyok. Sokat dolgozok, és élem a szuper, magányos életemet, miközben a dilis testvéremmel veszekedek, de legalább beszélünk egymással.
- Az is több, mint a semmi, - bólintott.
- Na, és veled mi a helyzet? Úgy hallottam van valakid, - próbáltam nem kimutatni, mennyire nem örültem annak, hogy van valakije. Jó, örültem neki, mert megérdemelte a boldogságot, de mindig ott volt bennem az a ,,de". Itt például az egész úgy hangzott, hogy ,,megérdemelte a boldogságot, de nem azzal a nővel, hanem velem", ez viszont megrémített.
- Annak már vége. Én is élem a boldog magányos életemet, - kacsintott rám, amitől kissé elpirultam. - Most viszont leteszlek, mert kissé meghíztál.
- Minden lány ilyen bókra vágyik, - nevettem el magam, és végre egyenesen állhattam a saját lábaimon, nem Kristóf karjai között összegörnyedve.
- Hiányoztál, - bukott ki belőle.
- Te is, - értettem egyet vele, majd enyhe zavaromat leplezni próbálva elindultam megkeresni valakit, bárkit. Muszáj volt otthagynom Kristófot, de ahogyan távolodtam tőle, egyszer visszafordultam, és észrevettem, ahogyan engem néz.
A továbbiakban sok emberrel beszélgettem, és próbáltam elengedni magam, de valamiért mindig visszagondoltam arra a pillanatra, ami köztem Kristóf között zajlott le nem olyan régen.
- Kristóf, egy pillanatra tudnánk beszélni? - léptem oda hozzá, amikor megláttam őt pár ismeretlen vendéggel társalogni.
- Persze, - ellépve a társaságtól, akik már annyira jól érezték magukat, hogy fel sem tűnt nekik Kristóf távozása, arrébb mentünk beszélni.
- Csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy ....- nem tudtam hogyan tegyem fel a kérdésemet.
- Jössz táncolni? - mivel látta rajtam, mennyire erőlködök azon, hogy valamit kérdezzek, így gondolom azt hitte, ezt akartam tőle.
- Persze, - bólintottam rá, és a parkettre vezetett.
- Mit szeretnél kérdezni? - érdeklődött lassúzás közben. Remek időzítéssel sikerült kifogni egy összebújós, lassú számot.
- Már nem lényeges, - legyintettem.
- Még van egy kis időm, utána viszont el kell köszönnöm.
- Már mész is? - néztem rá döbbenten.
- Igen, hamarosan indul a repülő.
- Visszamész Amerikába?
- Igen, mivel odaköt a munkám, - válaszolta.
- Ez a jelenet emlékeztet arra, amikor Biankáék esküvőjén pontosan így táncoltunk.
- A történelem ismétli önmagát.
- Inkább ne ismételje, - suttogtam halkan lehajtott fejjel.
- Mondtál valamit? - hajolt kicsit közelebb hozzám.
- Nem, semmit - ráztam meg a fejemet. A zene elhalkult, és véget ért a táncunk. Ő elköszönt, és elindult megkeresni Bencét és a testvérét, hogy elköszönjön tőlük.
- Idióta vagy, ugye tudod? - ölelte át a vállamat Bianka.
- Eddig nem tudtam, de köszönöm, hogy elmondtad. Hasonló kedvesség? - fordultam felé.
- Menj már utána! - ordibálta hangosan.
- Ma mindenkinek kiabálhatnékja van, vagy mi van? - fújtattam.
- Egyszer elcseszted, most itt a nagy lehetőség, és ne merészeld nekem azt mondani, hogy semmit sem érzel iránta, mert egész nap figyeltelek. Úgy csorgott utána a nyálad, mint ....
- Ne, már! - tapasztottam be a kezemmel a kedves barátnőm száját még mielőtt valami olyant mondott volna, ami nem tetszett volna.
- Legközelebb leharapom a kezed, világos? - fenyegetett meg, amikor elvettem onnét a kezem.
- Tudod mit? Utána megyek, - határoztam el.
- Akkor menjél már, te csiga! - tapsolt kettőt Bianka, én meg eszeveszettül kirohantam a teremből, egészen ki az utcára, mivel az ismerősök úgy vélték, kint látták az ifjú párt a búcsúzkodó Kristóffal.
Mire kiértem, már csak a friss házasok ácsorogtak az utcán. Kristóf elment, és én megint elszúrtam.
- Van valami baj? - érdeklődött Kristóf húga.
- Nem, semmi, - ingattam a fejemet.
- Nesze, itt van Nico kocsikulcsa, - dobta felém Bence a kocsikulcsot.
- Szerintem nem örülne neki, ha elnyúlnám a kocsiját, - ellenkeztem.
- Ő dumált a Sorsról, na tipli! - hessegetett el az ifjú férj.
- Oké, de ha berág, akkor elmondom, hogy te vettél rá, - böktem Bence felé.
- Ha utoléred, és eltűnik a fancsali képed, akkor nyugodt szívvel vállalom is, - vonta meg a vállait.
- Köszönöm! - kiabáltam vissza nekik futás közben. Kicsit eltartott egy ideig, amíg sikerült megtalálnom Nico kocsiját, majd elindítani, és elhagyni a parkolót, hogy a reptérre hajtsak.
Tudom, elcsépelt jelenet, de a mi egész történetünkbe pont ez illett bele. Bár, elismerem, hogy amikor elképzeltem ezt a jelenetet, akkor pont fordítva volt. Nem nekem kellett ott végig szaladni a fél terminálon egészen végig, amíg meg nem lelelem Kristófot.
- Állj meg! - kiabáltam oda neki, hogy észre tudjon venni, és szerencsémre észre is vett. - Nem kapok levegőt, de el kell mondanom, hogy jó volt ma találkozni, - kapkodtam levegő után.
- Ezért képes voltál végig rohanni a fél városon?
- Nem csak ezért. Egyszer már hagytalak elmenni. Azóta évek teltek el, és bár beszéltünk, de rossz volt nélküled, és ma rádöbbentem, hogy ez nem jó így.
- Hála Istennek! - mondta Kristóf, majd egy egyszerű mozdulattal közelebb rántott magához, és megcsókolt.
Akkor, sok év eltelte óta tényleg boldogabbnak éreztem magam. Bár, még nem tudtam mit hoz a jövő, de örültem annak, hogy elég bátor voltam, és utána mentem. Talán egyszer megfogom bánni, talán nem. Ez a jövő zenéje lesz.

Vége