Életek Izabella és az élet 3.Fejezet Egy kis zavar

Életek
Izabella és az élet
3.Fejezet
Egy kis zavar

,,Mindig azokat bántjuk meg a legjobban, akiket szeretünk.

 E. L. James"

,,Ale!

Be kell vallanom, tegnap megörültem annak, hogy a nagy professzor úr engem keresett, de mára már tudom, hogy ezt megszívtam, mint mindig.
Reggel hatra odaértem a titkárságra, ahol már Benedek várt és még két hallgató, akikkel akkor találkoztam életemben először. Ők, velem ellenben tudták mit kell csinálnunk.
Örültek is neki, mivel így be tudták nyalni magukat a profnál, míg engem szívatásból rendelt oda a drágaság.
Tudod, mit kellet csinálnunk?
Nem?
Na, akkor ezt olvasd idióta piros borítékokra kellet bélyegetek meg pecsétet nyomni. Mi ez, ha nem szívatás?
Persze, nyali1 meg nyali2 örömmel nyaldosták a borítékot, míg én azt képzeltem, hogy Benedek feje, és jól rávágtam a bélyegeket. Tudom, szegények semmit sem követtek el, de valamin le kellet vezetnem a felgyülemlett feszültségemet, ezek pont megfelelőnek bizonyultak.
Miközben éppen munkálkodtam, eszembe jutott, vagyis elgondolkodtam azon, hogy vajon ez nekem áldás, hiszen rajtam kívül csak két gyereket részesített ekkora megtiszteltetésbe, akik már jól benyalták magukat nála, vagy vegyem büntetésnek, amiért folyton felhúzom.
Mindegy! Úgy döntöttem, innentől kezdve többé nem idegeskedek Benedeken, mert nem ér annyit.
Puszi: Imádott fogadott testvéred, aki nyalhatja a leveleket, és kezelheti a pecsételőt.”


A levél megírása után végre találkoztam Kováccsal, akivel az első napon összefutottam, és akit diáknak néztem, miközben nem is volt az. Mentségemre legyen szó, hogy nála még nem láttam furcsább professzort, amióta az egyetemre járok. Mindegy, végre sikerült vele tisztáznom a kis félreértést, és egy jót beszélgettünk, aminek köszönhetően teljesen megnyugodtam. Jó, eddig sem csináltam belőle nagy ügyet, de azért még se hagyott nyugodni a dolog, és pont akkor ment el mellettem az automatánál, amikor én éppen próbáltam forró csokit szerezni magamnak. Utána szemináriumra mentem, majd jött két előadás. Jó sokat jegyzeteltem, és megismerkedtem két lánnyal, akik szintén pszichológusként tervezik leélni az elkövetkező éveiket, vagyis ez a per pillanatos tervük, amin még változtathat az élet, vagy a kedves Benedek professzor . Szünetben az ,,ablakban” ücsörögtem csokit eszegetve, miközben egy érdekes pszichoanalízisről szóló könyvet lapozgattam, amit Ádám vett nekem nem olyan régen születésnapomra. Elmondása szerint, bement a boltba, és megakadt rajta a szeme, de sokat vacillált rajta, hogy elhozza-e, vagy inkább mást vegyen. Szerintem jó döntés volt, mert imádom.
- Mit csinálsz itt? – lépett oda hozzám Erik, és megnézte mit olvasok, majd inkább visszaadta. Számára Dante az, akit mindennél jobban szeret, így kívülről fújja az életrajzát, és a műveit is, amikkel néha engem szokott fárasztani.
- Csak olvasgatok, meg elmélkedek a pszichoanalízisről – válaszoltam, és becsuktam a könyvet.
- Remek téma! – tapsolt meg.
- Anna Freud akarok lenni! – jelentettem be neki vigyorogva. Erik tudta, hogy kire gondoltam, csak azt nem értette, miért éppen ő, és nem valaki más. A falnak dőlve nézett le rám összefont karokkal.
- Anyukád hívott, miért nem vetted fel neki a telefont? – tudtam, hogy emiatt jött, belül éreztem. Anyám, ha nem tud elérni, egyből őt hívja, ahogy sokan mások is, mert azt gondolják, biztos együtt vagyunk, ami néha képtelenségnek számít, mivel nem vagyunk összenőve, és más-más elfoglaltságaink vannak.
- Nem értem rá.
- Mi volt fontosabb? – tudtam, kissé pipa rám, mint mindig, amikor ilyent csinálok, de megérthetné az okát.
- A tanulás! – vágtam rá gyorsan. – Jól van! – adtam meg magam, amikor végképpen nem bírtam tovább hazudni. – Nem akartam vele beszélni.
- De, miért?
- Mert nem akartam vele beszélni. Tudom, emiatt sokan elítélnek, de muszáj volt egy kis szünetet tartani két csevegés között, pláne úgy, hogy ez még használt is. Neki is rá kell jönnie, nem hívogathat minden órában úgy, mint tavaly, és már nem vagyok magatehetetlen kislány, amilyennek ő gondol engem. – A történet hátterében az állt, hogy anyukám egyedül nevelt fel, mivel apukám szépen lelépett, amikor megtudta anyámtól a nagy hírt, miszerint útban vagyok a világra. Így, ő ottmaradt egyedül, terhesen, rokonok és állás nélkül, tizennyolc évesen. Elmesélte, hogy megfordult a fejében egy nagyon csúnya gondolat, de hamar elvetette szerencsére. Egyedül nevelt fel engem, miközben keményen dolgozott és tanult, hogy egyszer jobb életünk legyen. A kapcsolatunk akkor változott meg, amikor tíz éves koromban először találkoztam az édesapámmal, akivel néha még most is beszélek, meg egy-két alkalommal elvisz sütizni, de aztán mindig visszatér a családjához, akiknek fogalmuk sincs rólam. Mindez mellet, akkor talált rá anyukámra a szerelem, amikor találkozott Erik apjával egy étteremben, ahol pincérnőként dolgozott. Szerelem volt első látásra, vagyis nekünk ezt adták be, amikor családegyesítésre került sor, meg a házassági terveiket közölték. Mindezeknek hála, anya a mai napig ragaszkodik hozzám, néha túlságosan is. Talán, emiatt is választottam a legtávolabbi egyetemet, mert így kicsit elszakadtunk egymástól. Egy részem örült a szabadságnak, míg a másik elszomorodott, bár nem tudom a pontos okát. Tíz évig elválaszthatatlanok voltunk, aztán minden megváltozott, és ez a változás a mai napig tart, és még tovább.
- Az édesanyád nagyon szeret téged – suttogta halkan, mert sokan elhaladtak mellettünk.
- Tudom, tisztában vagyok vele, és ha hazaértem felhívom.
- Nem értem, mi bajod van vele.
- Nincs semmilyen bajom, pláne nem vele, csak szükségem van arra, hogy egy kicsit elszakadjunk egymástól. A dilidoki is megmondta neki, nem tesz jót, ha minden átkozott órában felhív, meg lenyomoztat, és megfigyeltet, ahogyan eddig csinálta. Apád is megmondta, ez egy olyan időszak lesz, amikor meg kell értenie, felnőttem, nem ellenőrizhet folyton, hiszen a magam útját kell járnom. Sőt! Én is össze vagyok zavarodva, még nála is jobban.
- Megértelek, de .. – kezdett bele, de közbevágtam.
- Nem értesz, te semmit! – csattantam fel, és a cuccommal együtt otthagytam őt. Tudom, túlreagáltam, de ez számomra igen érzékeny téma, amiről nem szeretek túlságosan sokat beszélni, pláne nem az egyetem területén. Még akkor is ezen kattogtam, amikor délután belibbentem a Fagyöngybe.
- Hali, hát te? Nem az egyetemen kellene lenned? – nézet rám döbbenten a pult mögül Kitti, aki nagy szerencsémre éppen munkában volt, de nem egyedül, hanem az új pincérrel, akit Ádám pár napja vett fel.
- Ma csak kevés órám volt, ezért imádom ezt a napot – ültem le az egyik székre.
- Ádám nincs bent. Ha őt keresed, akkor maximum este éred csak el, mert ki van kapcsolva a telefonja. – Árulta el nekem kedvesen.
- Tudom, hogy nincs bent, nem is miatta jöttem – ráztam meg a fejemet.
- Kitti, ezt vidd ki a kettes asztalhoz! – jött oda az új pincérsrác hozzánk, és egy tálcát adott a barátnőm kezébe.
- Miért nem viszed ki te? – értetlenkedett a lány, mire válaszképpen kapott egy halk morgást, meg egy lesajnáló pillantást. Ha, én lettem volna Kitti helyében, tutira veszem, hogy a tálca tartalmát egyenesen ráborítottam volna, arra a beképzelt, parancsolgatós majomra. Jó, velem ellenben Kitti nem tehette volna meg, ahogyan én se, ha ő lett volna a főnököm. Neki per pillanat nagy szüksége volt pénzre, mint eddig bármikor. Amikor először találkoztunk, már akkor tudtam, hogy nincs könnyű élete. Az anyukája kiskorában hunyt el, körülbelül öt lehetett, amikor elvesztette, míg az apja mindig is magasról tett a gyerekére, hiszen egy kis pénzzel bármit ellehet intézni, még a gyereknevelést is. Emlékszem, az ajtóban állt a szakadó esőben, és az álláshirdetést olvasgatta, abban a reményben, hogy felvételt nyer a melóra. Belefáradt az előző életébe, ahol az apja tartotta el, miközben senkit sem érdekelt az élete. Akkor döntöttem úgy, segítek neki.
Belül azonban abban reménykedtem, ha sikerül rajta segítenem, talán magamon is, és végre békére lelek, vagy legalább egy kicsit megnyugszik a lelkem. Hát, nem így lett. Rajta segítettem, de jómagam továbbra is a poklok mélyén ragadtam.
- Nyugodtan vidd csak ki, én elleszek addig – mosolyogtam rá kedvesen, erőt sugározva felé, amire éppenséggel szüksége is volt. Kitti szomorúan nézett rám, de engedelmesen kivitte a rendelést, nem ellenkezett tovább.
- Köszönöm, hogy megengeded! – kaffantotta oda nekem a fickó.
- Bocsi, de mit mondtál? – azt hittem rosszul hallottam, de hamar rá döbbentem, hogy tényleg azt mondta, amit színtisztán hallottam.
- Hálás vagyok, amiért megengeded az alkalmazottnak, hogy ellássa a feladatát, - közölte velem, majd vigyorogva megtapsolt.
- Szívesen! – vágtam oda neki én is vigyorogva, így egymásra vigyorogtunk, mint két idióta. Komolyan, annak is éreztem magamat, és nem is kicsit. A srác még pusmogott valamit, de azt szerencsére már nem hallottam, aztán otthagyott, mert az egyik szőke pincérlány elrángatta a közelemből, és valamit súgott neki. Biztos valami érdekeset, mert a gúnyos vigyor egy pillanat alatt eltűnt a képéről, helyébe elégé erős megdöbbenés ült.
- Miről maradtam le? – ért vissza hozzám Kitti.
- Semmi különösről, csak megismerkedtem az új fiúval – árultam el neki a fejleményeket, majd mindketten ugyanabba az irányba fordultunk, ahonnét elégé hangos vita szűrődött felénk.
- És, te csak most szólsz? – torkolta le a lányt a pincérsrác elégé dühösen. Kittivel nem értettük min kaphattak össze, de sejtettem, vagyis volt egy kosza megérzésem, ami felerősödött, amikor visszajött hozzánk.
- Újabb szívesség kell? – néztem rá mosolyogva, miközben vártam arra a pillanatra, ami ilyenkor szokott lenni, amikor rádöbbenek ki is vagyok. Nem vagyok híres ember, félreértés ne essék, csak akikhez közöm van, azok miatt bánnak velem másképpen. Ebben az esetben Ádám miatt.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt, - kezdett bele, de leintettem. Mindig is utáltam azokat, akik csak azért voltak kedvesek velem, mert a mostohaapám tehetős, vagy, mert valamelyik Hoffmann-családtagnál akartak bevágódni.
- Most inkább megyek, majd még beugrok – szóltam oda Kittinek, és elhagytam a bárt. Szükségem volt egy kis levegőre, ami erőt ad nekem. Éppen készültem kilépni, amikor Ádám megérkezett.
- Helló, mi újság? – lépett oda hozzám, én meg zavartan pislogva hagytam, hogy megpuszilja a homlokomat.
- Semmi, csak..- nyöszörögtem, aztán inkább elhalkultam.
- Történt valami? Miért nem vagy előadáson, vagy valamin? – fürkészett aggódva.
- Semmi, csak mára véget ért a napom, és bejöttem Kittihez egy pár pillanatra, hogy beszéljünk, úgy is olyan régen csevegtünk. – Hiába próbáltam leplezni, kiszúrta, hogy valami nincs rendjén velem, bár nem kérdezett többet. Ádámmal bármit meg tudtam beszélni, ha bajom volt, mert ő az egyedüli, aki ki tudta szúrni rajtam, és elégé gyakran előfordult velem, hogy szükségem volt rá. Jó, Alex meg Erik is ebbe a kategóriába tartozott, de Ádám akkor is más volt.
- Oké! – bólintott, és elengedett, én meg egyenesen haza szaladtam. Erik nem volt otthon, de nem is bántam. Bezárkóztam a szobámba, és ledőltem az ágyamra, amikor csengettek.
- A fenébe! – sziszegtem magamnak. Nehézkesen ki mentem a szobámból, pedig nem akartam kinyitni, mert magányra volt szükségem. Amikor végre kinyitottam, egy kicsit megdöbbentem, mert Kovács professzor asszony állt velem szemben.
- Bocsánat, eltévesztettem a címet – szabadkozott, én meg döbbenetemben szóhoz sem tudtam jutni, csak simán rácsuktam az ajtót, de megint csengetett, így ismét kinyitottam.
- Kit keres? – sejtetem, hogy Eriket, mert más olyan nem lakik itt, akihez eljöhetne, mert különben már láttam volna itt.
- Hoffmann Úrral van megbeszélésem, de bárhogyan is nézem, ezt a címet kaptam meg.
- Mert itt lakik, de most nincs itthon – segítettem neki kedvesen, mert nem értette ezt az egészet.
- Ön mit keres itt? – nézet rám összeráncolt homlokkal.
- Itt lakom! – vágtam rá gyorsan. Mikor tudatosult bennem, hogy ettől sem lett világosabb számára a dolog, sőt még jobban összezavartam vele, elmagyaráztam neki a kapcsolatomat Erikkel, nehogy még tévesen vonjon le következtetéseket, majd beinvitáltam.
- A barátai tudják, hogy Hoffmann … - kezdett bele, de közbevágtam.
- Nem! – sikítottam, amivel sikerült ráhoznom a frászt. Ma is éppen úgy nézett ki, mint amikor először találkoztunk, csak más volt a ruhájának a színösszeállítása. Lila hosszú szoknya, fekete blúz, fehér kabát, és fekete hosszú szárú csizma, ami baromira tetszett nekem.
- Én büszke lennék rá, ha a rokonom lenne – mondta nekem két hümmögés között. Fogalmam sem volt mit mondjak erre, így megkönnyebbültem, amikor Erik végre megjött, és éppen annyira zavarban volt a kialakult helyzet miatt, mint jómagam. Amíg én azért nem reklámozom a köztünk lévő családi kapcsolatot, mert a legtöbb ismerősöm utálta őt, meg azt se szeretném, ha azt gondolnák miatta jutottam be az egyetemre. Neki maximum annyi indoka volt erre, hogy ... Jó, nem tudom mi volt az indoka, de kölcsönösen megegyeztünk abban, senkinek se mondjuk el, hogy ismerjük egymást, csak legjobb barátoknak maximum.
- A szobámban leszek, ha valaki keresne – motyogtam nekik, és amilyen gyorsan tudtam, befutottam az én kis aranyos szobácskámba, hogy még több fontos szakirodalmat szippantsak magamba. Vacsoráig ki se tettem a lábamat onnét, csak akkor, amikor Erik jelezte, hogy kész a vacsora. Hármasban fogyasztottuk el Erik által összehozott ételt, mert Kovács professzor is maradt. A mostohabátyám nem engedte elmenni, pedig simán megtehette volna. Mondanom sem kell, mennyire ciki volt, amit csak az tudott fokozni, amikor a lökött ikrek beestek az ajtón. Kornél és Zoli Erik unokatestvérei voltak, és velük jött Kornél felesége is Rita, meg Zoltán barátnője, vagyis már menyasszonya Vanda. Még azt se érdekelt, hogy szórakoztak velem (amit ők ügy könyveltek el, hogy segítettek megenni a vacsorámat),  legalább nem hármasban ücsörögtünk egymást bámulva, hanem baromira jól elvoltunk.
- Ments meg! – könyörögtem Ádámnak, amikor ő is megérkezett hozzánk.
- Sajnálom, de most nem segíthetek – mondta, majd megragadta a lábaimat, és a hátára kapott, úgy vitt be a konyhába.
- Jaj! – kiáltottam fel, amikor bevágtam az ajtóba a könyökömet, mert túl gyorsan fordult meg velem.
- Hoppá! – tett le végre Ádám, amikor észrevette a társaságban Katát, aki Erik mellet foglalt helyett, és Ritával meg Vandával csevegett valami bolti leárazásról. A professzor asszony egyből felállt, aztán jött a szokásos hosszú bemutatkozás, végül pedig a kínos pillanatok, pláne akkor, amikor Ádám nem akarta elengedni a kezét.
- Mindjárt jövök! – szóltam a többieknek, akik éppen azzal voltak elfoglalva, hogy jobban megismerjék a új professzort, aki szerintem innentől kezdve szerves tagja lesz a csapatunknak, ami számomra kissé fura lesz. A mobiltelefonom ismerős csörgése miatt hagytam ott őket, mert muszáj volt beszélnem anyával, aki elégé kitartóan csörgetett.
- Kincsem, szia! – szólt bele anya a telefonba.
- Szia, mi újság? – tettem fel neki a kérdést, és becsuktam magam mögött az ajtót, bár mindenki kint volt a konyhába, de mégis biztosabb volt, ha bezárom.
- Semmi különös, és veled? Hogy megy a suli? Milyen volt az első nap? Milyen Erikkel lakni? Ugye jól vagy? Nincs semmi baj? Eszel rendesen? Pihensz rendesen? – bombázott a kérdéseivel, én meg nem tudtam melyikre válaszoljak először, így elmeséltem neki mennyire unalmasan fárasztóak az egyetemi napjaim, és milyen Erikkel közös lakásban lakni. A továbbiakban jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, ami számomra apróságoknak tűntek, de számára fontosak voltak. Amióta próbáljuk normalizálni az anya-lánya kapcsolatunkat, azóta a telefonos beszélgetéseink körülbelül úgy hangzanak, mintha két idegen beszélgetne egymással. A mostohaapám szerint fontos, hogy ez a kapcsolat stabilizálódjon, mert a történtek miatt minden fenekestül felfordult, és ez sokat ártott nekünk.
- Anya, most mennem kell, mert vendégek vannak, de majd később beszélünk, oké? – szakítottam meg a beszélgetésünket ezzel, amitől kissé csalódott lett a hangja, amit nagyon sajnáltam.
- Rendben! – suttogta halkan, és csalódottan, majd letette. Ez után még sokáig bámultam magam elé a nagy semmibe, hogy erőt gyűjtsek a visszamenéshez.
- Figyelj, te vagy a kedvenc rokonom! – vágtatott be a szobámba Ádám, csak is azután, hogy kinyitottam az ajtót, bár szerintem amennyire izgatott volt simán betörte volna.
- Mióta? – meredtem rá kérdően, mert eddig úgy tudtam Erik a kedvence.
- Mostantól, de ez most nem lényeges. Derítsd ki nekem, hogy szingli, vagy kapcsolatban van!
- Kérdezd meg te! – csattantam fel ingerülten.
- Az olyan izé lenne! – nyavalygott egy sort előttem állva. – Amúgy honnét ismeritek?  - huppant le mellém az ágyra.
- Egyetemi professzor – válaszoltam. -  Első nap találkoztam vele, meg segítettem eljutni az előadóhoz, bár azt hittem ő is hallgató, hiszen nem úgy néz ki, mint egy professzor.
- Olyan, mint egy Földre tévedt angyal, sőt sokkal szebb.
- Na, ne! – ekkor tudatosult bennem, miért is akarja annyira tudni, hogy kapcsolatban van-e Kata, vagy szingli. – Verd ki a fejedből!
- De, miért? – nézet rám ártatlan képpel, amit annyira utáltam látni, mert mindig hatott ezzel rám.
- Szó se lehet arról, hogy ki kezdj vele! – háborogtam. Már csak ez hiányzott nekem. Komolyan, bele se mertem gondolni, mekkora bajok lennének abból adódóan, ha ezek ketten összejönnének. Amikor Ninával szakítottak, akkor is én szívtam rá, mert nekem kellet végig hallgatnom hogyan szidja Ádámot, amiért miatta halt meg az imádott kisállata, az elvesztését a mai napig nem tudja feldolgozni.
- Ha nincs senkije, akkor nem látom akadályát, hiszen mindketten felnőttek vagyunk. Jól érezzük magunkat, ha nem jön össze, akkor meg én erre, ő meg arra megy, és ennyi.
- Szóval neked ennyire könnyű lenne? Komolyan, bele se gondolsz mi lesz akkor, ha beléd szeret, és te meg rájössz, hogy nem kell neked, vagy ellenkező esetben? Megfordult az agyadban ilyesmi? Kovács Professzor Asszony nem egy plasztik plázacica, akit kedvedre használhatsz, aztán meg kidobhatsz, mint egy rossz cipőt, amire mér nincs szükséged. – Keltem a védelmére, ami még engem is meglepet, hiszen nem is ismertem.
- Ezt gondolod rólam? – úgy tűnt, Ádám sokkot kapott a hallottaktól, pedig minden egyes szavam igaz volt, de átértelmezve tényleg igazzá vált a mondás, miszerint az igazság néha fáj.
- Nem gondolom, hanem tudom. – A szavaim még jobban megsebezték őt, ami leolvasható volt az arcáról, miközben felállt, és ellépet az ágyamtól.
- Akkor rosszul tudod! – suttogta halkan, majd szépen távozott. Tudtam, hiába mennék utána, akkor se állna meg, így inkább hagytam elmenni.  Ez volt eddig a legdurvább veszekedésünk, már, ha ezt annak lehet nevezni. Tisztában voltam vele, hagynom kell őt lenyugodni, mert abból semmi jó nem származna, ha elkezdeném zaklatni, meg idegesíteni, pláne úgy, amikor én is elégé feldúlt vagyok. Ezen kattogva mentem vissza a többiekhez, akik furcsának találták Ádám hirtelen jött távozását, amit én azzal magyaráztam ki, hogy sürgősen el kellet mennie, mert közbejött neki valami. Bárcsak tényleg így lett volna! Lefekvés előtt visszahívtam anyát, és még beszélgettünk pár percet, majd nyugovóra tértem abban a reményben, hogy hamarosan sikerül tisztáznom mindent Ádámmal.