Életek Izabella és az élet 4. Fejezet Beszélgetés

Életek
Izabella és az élet
4. Fejezet
Beszélgetés

 „Miért nem olyan az életem, mint valami tévésorozat-hősé? Bár, ha jól belegondolok, még a Jóbarátokban is problémás volt a karakterek élete.”
Kody Keplinger: The DUFF – A pótkerék

,,Ale!

Ezt, elszúrtam!!! Vajon miért nem tudom néha befogni a számat, ahelyett, hogy hülyeségeket beszélek, és másokat bántok meg?
Miután anyával beszéltem, teljesen magam alatt voltam, így amikor Ádám elkezdett fárasztani Katával, kikeltem magamból, és elmondtam a véleményemet róla, miszerint csak kihasználja a nőket, bár nem pont ezekkel a szavakkal. Annyira megsértettem, hogy hat napig hiába hívtam, nem vette fel, és a Fagyöngyben sem tudtam elérni. Kitti azt mondta, elutazott.
Mindketten tudtuk, ez hazugság volt, mert kint parkolt a kocsija. Sajnos megismertem a rendszámát, és tudom a fekete BMW-t senkinek sem adja oda használatra, még akkor sem, ha elutazik. Azt hiszem, most nagyon a lelkébe tapostam szegénynek, de nem szándékosan tettem, csak felhúzott a hírtelen jött érdeklődése Kata iránt, amit nem tudtam hová tenni. Te is tudod, hogy Ádám milyen, így be kell vallanom megrémültem a tudattól, mi lesz akkor, ha elkezdenek járni, és dobja Katát. Vagy fordítva.
Most mi tévő legyek?
Puszi, innét a messzi világvégéről."


Végleg feladtam a reményt, miszerint Ádám meg én normálisan meg tudjuk beszélni a történteket, és a türelmem is végesnek bizonyult. Hat hosszú napon keresztül zaklattam őt azzal, hogy beszéljünk, de aztán tudatosult bennem, semmi értelme sincsen zaklatni őt, ha egyszer nem kíván velem beszélgetni. Ennek hála, több időm volt az egyetemmel foglalkozni, mert kellet valami, ami eltereli a figyelmemet róla. Ennek természetesen meg is lett a gyümölcse.
- Nem hiszem el, hogy a tiéd jobb lett, mint az enyém! – háborgott Laura, amikor megnéztük a táblára kitett eredményeket. Az enyém lett a legjobb, pedig azt hittem csak második leszek, mivel Benedek értékelte, akiről köztudott mennyire utál engem, és mennyire bírja Laurát.
- Sokat készültem rá – mentegetőztem.
- A francba! – vicsorgott a barátnőm.
- Jaj, de béna vagy! – veregette hátba az egyik fiú csoporttársa, akivel elégé viharos a viszonya. Nekem úgy tűnik, hogy szerelmesek egymásba, de mindketten tagadják, bár lehet, hogy tényleg csak én túlzom el, és ők ketten szimplán csak utálják egymást.
- Te is elmehetsz a pokolba! – lökött vissza a srácnak, akinek még a nevét sem tudom, csak annyit, hogy legtöbbször Laura közelében szoktam látni, és szintén pszichológusnak készül.
- Fáj az igazság cicus? – kacsintott rá a srác, belőlem meg kitört a röhögés, de hamar abbahagytam, amikor megláttam Laura szikrákat szóró tekintetét. Magukra hagytam őket, és elmentem elújságolni a hírt anyunak, aki kíváncsian várta az eredményt.
Miközben nagyban meséltem arról, mennyire nehéz volt, és mennyit szenvedtem vele, észrevettem Katát távozni az épületből.  Könnyebb őt Katának nevezni, mint Kovács Katalin professzor asszonynak. Ninának hála mindig tudom mikor, hol van órája, hátha, egyszer szükségem lesz rá, így furcsának tűnt, hogy elhagyta az egyetem területét, amikor 20 perc múlva előadása lesz a nagy előadóban. Gyorsan elköszöntem anyutól, és utána menten, mivel nekem is volt egy kis szabadidőm.
- Mi a fene? – azt hittem rosszul látok, amikor beszállt egy fekete BMW-be, aminek túlságosan ismerős volt a rendszáma. Ádám magasról tett arról, hogy mire kértem, és a hátam mögött szépen ráhajtott, de így már világos miért nem tudtam soha sem elérni őt, amikor akartam.  Megvártam, amíg elhajt az autó, csak is az után mentem vissza az épületbe, ahol belebotlottam Erikbe, aki éppen egy vastag könyvet lapozgatott.
- Veled meg mi történt, olyan sápadtnak tűnsz? – kapta el a karomat.
- Tudtad, hogy Ádám és …- próbáltam kibökni, de sajnos annyira a sokk hatása alatt álltam akkor még, hogy ennél többet nem tudtam mondani.
- Igen, tudom, és azt is, hogy most rosszban vagytok.
- De, mióta? – kapkodtam levegő után, mert egy kicsit szúrt a mellkasom.
- Körülbelül négy napja tart a dolog, de szerintem nem lesz hosszú életű.
- Pont ettől félek! – jelentettem be neki bólogatva. – Megkértem, hagyja békén őt, erre csak azért is kikezdett vele.
- Tudhatnád, Ádám már csak ilyen. Mit gondoltál?  Megkéred, és ennyivel el van intézve? – sajnos, ebben Eriknek igaza volt, mert ő még nálam is jobban ismerte az unokatestvérét, hiszen nem egy, hanem három barátnője dobta a kedves unokaöccse miatt.
- Nem hittem, csak reméltem – mondtam szomorúan a fejemet ingatva.
- Most már csak annyit tehetsz, hogy vársz, és kívülről figyeled az eseményeket, mert ugye meg se fordult a fejedbe, hogy bele avatkozz? – megráztam a fejemet.
- Utálok várakozni, de most az egyszer kivételt teszek – mondtam neki, majd mentem előadásra. Délután a ,,lyukasórámban” felmentem Ninához, aki megint ideges volt, de most más okból kifolyólag, méghozzá Ádám és Kata miatt, akikről a hír már eljutott hozzá is. Nem volt lelkierőm végig hallgatni a szitkozódásait, így csendben kisurrantam az irodájából, amit szerencsémre nem vett észre, mert csak mondta, és mondta a magáét. Este a többiekkel elmentünk kocsmázni, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Mondanom sem kell, semmi kedvem sem volt hozzá, de Laura addig győzködött, míg beleegyeztem, hogy vele és két sráccal, akinek nem tudom a nevét elmentünk inni. Először egyikünk sem tudta hova üljünk be, így jött Laura nagy ötlete, hogy menjünk a Fagyöngybe, mert ott protekcióm van, vagyis ő így fogalmazta meg a gondolatait, amit megosztott velünk. Ennek köszönhetően odamentünk, és a lépcsőn felhaladva elfoglaltuk az utolsó szabad asztalt a fenti részen.
- Miért pont a pszichológia? – kezdett velem kommunikálni a srác, miközben a haverja éppen a barátnőmmel volt elfoglalva, vagyis a szájával, hogy pontosabb legyek.
- Nem tudom, talán azért, mert bonyolult egyéniség vagyok, és még nem ismertem ki magamat elégé, így azt gondoltam, ha pszichológus leszek, majd jobban megértem mit miért teszek. – Magyaráztam neki, ő meg bólogatott. Blanka felhozta nekünk a rendelt italunkat, mert kíváncsi volt, hogy kikkel jöttem ide, amit a belépéskor kiszúrtam, mert majdnem kiesett a pultból, amikor megjöttünk elhaladva előtte.
- Sok szerencsét hozzá! – kívánt nekem sok sikert ehhez a tervemhez az idegen srác.
- Neked mi a terveid? – kiabáltam, hogy a hangos ricsaj, amit egyesek zenének neveztek, nehogy elnyomja a hangomat. Szerintem az cikibb lett volna, ha megkérdezem, ,,na, és téged, hogy hívnak, mert még a barátnőm se tudja, de szerintem a haverodét se?”.
- Orvos leszek, és külföldre megyek – válaszolta.
- Biztos nagyon büszkék rád a szüleid.
- Ja, de előtte még el kell érnem a célom, bár nem akartam előre tervezni, de szerintem tényleg így lesz. Anyám szerint hülye lennék itt maradni, ha megtehetem, hogy külföldre menjek. Nem gondolkodtál még abban, hogy elhúzz innét jó messzire, és új életet kezdj valahol máshol? – amit mondott az megfogott, mert az én fejemben is ilyesmi járt, csak amíg őt nem köti ide semmi, addig engem jó sok minden láncolt Magyarországhoz. Csendben szívtam a koktélomat, míg magamban megfogalmaztam egy tökéletes választ erre, de semmi okos nem jutott az eszembe, így hagytam a fenébe, és csak a fejemet ráztam meg egyszer. Az este közepe felé megtudtam, hogy akivel én csevegtem, őt Ákosnak hívják, míg Laura kullancsát Kristófnak. A két fiú elment pisilni, így kettesben maradtunk a barátnőmmel, aminek oltárira örültem.
- Megyünk? – vártam az indulási időt, mert már leragadtak a szemeim.
- Nem, hiszen még csak most múlt éjfél – rázta meg a fejét Laura.
- Jössz táncolni? – hajolt le hozzám Ákos, Laura meg jól bokán rúgott, hogy ezzel is noszogasson. Kettesben akar lenni Kristóffal, és éppen útban voltunk nekik, ahogyan a körülöttünk lévő emberek is.
- Oké! – egyeztem bele, amolyan ,,miért is ne” alapon, hiszen nincs semmi vesztenivalóm. Tehát, egy kis piának, és egy jó erős rúgásnak köszönhetően, pocsék számra ugráltam egy sráccal, akit körülbelül pár órája ismertem csak meg, és csak annyit tudtam róla, orvosnak készül. Tök jól szórakoztam Ákossal, amikor egy pillanatra a pult felé tévedt a tekintetem, ahol egyből kiszúrtam a minket figyelő Ádám dühös tekintetét. Nem hittem volna, hogy ma bejön ide, hiszen körülbelül egy héten csak egyszer tesz látogatás, vagy csak délutánonként pár órára ellenőrzést, és eligazítást tart.  Most mégis ott állt.
- Mi a baj? – érdeklődött Ákos, amikor neki is feltűnt mennyire lemerevedtem mellette.
- Semmi! – vágtam rá, de a pánik csak akkor fogott el, amikor Ádám megindult egyenesen felénk, és túlságosan vészesen közeledett. Úgy csináltam, mintha minden rendben lenne, csak tovább táncoltam Ákossal.
- Miért nem szóltál, hogy idejössz? – ragadta  meg hátulról a vállamat Ádám, és belesúgott a fülembe. Mielőtt Ákos elrángatta volna tőlem, jeleztem neki, hogy ismerem, nyugalom, semmi pánik. Ha gonosz lettem volna, akkor hagytam volna Ákosnak, hogy a védelmemre keljen, és nekimenjen Ádámnak, bár a méreteket elnézve, tuti nem Ákos nyert volna, ha odáig fajult volna a helyzet.
- Azért, mert nem vetted fel a rohadt telefont hat napja, így nehéz lenne bármit is elmesélni – vágtam neki vissza kiabálva.
- Szerintem sejted miért, vagy felvilágosítsalak? – hajolt hozzám közelebb, mert a rémes zene elnyomta a hangját, így alig hallottam valamit. Mentségemre legyen szó, próbáltam nyugodt maradni, ami pontosan eddig a pillanatig sikerült is, de aztán tudatosult bennem valami, ami éppen az ellenkezőjét váltotta ki belőlem.  Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, és annyi mindent köszönhettem neki, most meg ő volt rám besértődve, amit viszont én nem értettem.
- Igen! – harsogtam túl a zenét. – Bocsi, de most sajnos nem vagyok egyedül, szóval később kell elmagyaráznod az álláspontodat, mert per pillanat nem vagyok rá kíváncsi. Ha, valamit akarsz, akkor holnap szépen meglátogatsz, és elmondod, addig viszont menj szépen a nődhöz, és hagyj békén! – miután kimondtam ezt a hosszú monológot, leesett, hogy nem kellet volna, de már képtelen voltam visszaszívni. Látván a kissé döbbent, csalódott, és még miegymásabb tekintetét, rádöbbentem, elvetettem a sulykot elégé rendesen. Talán igaz a mondás, a haraggal mondott szavak szoktak a legjobban fájni, amit ez éppenséggel be is bizonyított. Hiába kaptam a szám elé a kezemet, már túlságosan késő volt.
- Tessék? – ragadta meg a karomat Ádám elégé erősen, amitől felszisszentem.
- Ez fáj! – próbáltam kiszabadulni, de nem engedett el, csak még jobban szorított.  Aztán kaphatott valami Isteni sugallatot, mert elengedett, és otthagyott, még csak vissza se nézett rám, úgy hagyta el a bárját.
- Mi a baja Ádámnak? – lépett oda hozzám Kitti, miután az említett személy elhúzta a csíkot.
- Ki a picsát érdekli, hogy mi van vele! – hagytam ott őket, és visszamentem a helyünkre, ahol Laura már nagyban falta Kristóf száját, így fel sem tűnt nekik, mennyire idegbetegen szedem össze a cuccomat, és hagyom ott őket. Nem akartam Kittivel ilyen durva lenni, de annyira idegbajos lettem Ádám miatt, aminek köszönhetően oda is lett a jókedvem, meg a reményem, hogy egyszer majd Ákos meg én egypár leszünk, mert ezek után biztosan azt fogja gondolni, szerelmi civakodásnak volt a tanúja, vagy zűrös alakokkal haverkodok.
- Megjöttem! – kiáltottam be Eriknek, amikor beértem a bejárati ajtón, aztán be is vágtattam a szobámba, ami körülbelül úgy üzemelt számomra, mint egy menedék, ahová rajtam kívül más nem léphet be, maximum Erik, ha nagyon muszáj. Leültem az íróasztalomhoz, hogy bekapcsoljam a gépemet, és írjak egy hosszú üzenetet Ale számára, de még ahhoz sem volt erőm. Miközben ott matattam, észrevettem Erik könyvét, amit nem tudom mikor tett az asztalomra, mert reggel még nem volt ott. Megfogtam, belelapoztam, és rádöbbentem, hogy nem az Isteni színjáték a kedvenc olvasmányom, így szépen visszavittem neki.
- Erik, ha megint meglátom az asztalomon az Isteni színjátékot, kivágom, mint azt a … - kezdtem bele az őrjöngésbe, ami addig tartott, amíg észre nem vettem az engem bámuló Ádám fejét velem szemben, aki kényelmesen üldögélt az egyik széken, miközben gúnyosan nézett rám.
- Neki is megmondod, hogy hagyjon békén, vagy őt barátságosabban küldöd a pokolba? – morogta elégé sértően.
- Hol van Erik? – kerestem a mostohabátyámat, de sajnos sehol sem láttam, ami rám hozta a frászt, mert per pillanat minden vágyam volt, csak az Ádámmal kettesben eltöltött pillanatok nem tartoztak bele.
- Előbb ment el, amikor ideértem. Mondtam neki, hogy hamarosan úgy is hazaérsz, így nem zárta be az ajtót, hanem kedvesen behívott, vagy talán rosszul tette?
- Oké, most, viszont viszlát! – mutattam az ajtó felé célzásképpen, miszerint ideje lenne, ha elhúzná a csíkot.   
- Ne siess! – emelte fel a kezét. – Ha, már kettesben vagyunk, zavaró tényezők nélkül, elmondhatnád, mi a bajod, és akkor én is elmondom.
- Kezd te! – adtam meg neki a lehetőséget.
- Komolyan, te azt gondolod rólam, hogy akkora szörnyeteg vagyok, amilyennek múltkor beállítottál?
- Végig mentél az egész országon, ezt hogyan írjam le szebben? – csak a pia beszélt belőlem.
- Nem mentem végig az egész országon, ne essünk túlzásokba! – kérte ki magának, amit meg tudtam érteni. A helyében én is ezt tettem volna, az őrjöngés meg a patália után.
- Akkor, csak a fél országon? – pislogtam nagyokat. Ádám elégé gyorsan ugrott fel a székről, de én gyorsabb voltam, így szépen befutottam a vécébe, és bezárkóztam.
- Nyisd ki! – förmedt rám, hiába. – Iza, ha nem nyitod ki, betöröm, hallod?
- Nem vagyok süket, de eszedbe se jusson betörni, ha jót akarsz.
- Tudod, mit?
- Nem, mit? – kérdeztem vissza összeráncolt homlokkal, és rossz előérzettel, nagyon rossz előérzettel.
- Akkor így beszélünk, hiszen, úgysem tudsz kijutni anélkül, hogy észrevenném. – Igazat kellet neki adnom, mert tényleg nem tudtam kijutni, így a saját okos ötletem rabja lettem, aminek az lett a következménye, hogy bent ragadtam, és nem tudtam kijutni. Hiába fújtattam, ez lett a bűntetésem, amiért nem az utca felé menekültem, mert akkor eltudtam volna kerülni ezt az egészet.
- Tudni akarod, min húztam fel magam? – törtem meg a beállt csendet egy kis idő elteltével, amikor már mindketten lenyugodtunk egy kicsit. Az ajtónak dőlve ültem a földön. Azon imádkoztam, hogy Erik érjen már haza, bár tudtam, ha most nem tisztázom ezt az egészet Ádámmal, talán örökre oda lesz a barátságunk.
- Ha elmondod, akkor én is.
- Megkértelek valamire, méghozzá arra, hogy ne menj Kata közelébe, és nem tartottad be. Tudom, ebben is az önző érdekemet nézem, de nem akarom, hogy ő is megutáljon miattad, mert jársz vele, aztán dobod, mint egy rossz cipőt. Múltkor kicsit túloztam, de igen, te ilyen vagy. Blankával is ezt tetted, használtad, felvetted dolgozni, ahogyan a többi lányt a bárban, Kitti meg az új gyerek kivételével, aztán mindegyiket elhajítottad. – Buktak ki a számom a szavak, amiknek nem tudtam parancsolni, sőt itt volt az ideje kimondani őket.
- Én viszont azon sértődtem be, mert azt hittem, te másként nézel rám. Azt gondoltam, ismersz annyira, hogy ne gondolj szörnyetegnek, mert ahogyan az előbb leírtál, kb annak tűnők.
- Nem tekintek rád szörnyetegként - a tenyeremet az ajtónak nyomtam.
- Csak azt gondolod, nincsenek érzéseim, mert az véletlenül sem fordult meg a fejedben, hogy nem mindig én voltam az, aki kihasznált másokat, sokszor engem használtak ki. – A hangján érződött a szomorúság, amitől elszorult a torkom.
- Próbáltam megbeszélni veled a dolgot, de nem vetted fel, aztán láttam Katát beszállni a kocsidba, és úgy éreztem, magasról tettél arra, amit mondtam neked.
- Arra nem gondoltál, hogy mennyire magányos vagyok, és jógom van kapcsolatot kezdeni egy velem egykorú csinos nővel?
- Van még rajta kívül más is ezen a világon! - csattantam fel indulatosan.
- Persze, csak így jobban megismerve Katát azt kell mondanom, kezdek szerelmes lenni.
- Te soha sem lehetsz szerelmes, mivel számodra nincs fontosabb a kocsidnál. Téged a fekete BMW- vel fognak eltemetni – viccelődtem.
- Elmehetsz a fenébe! – ütötte meg az ajtót.  – Emlékszel, amikor öngyilkos akartál lenni, és rád találtam? - nem tudtam hogyan a fenébe jutott ez az eszébe pont abban a pillanatban.
- Kösz, hogy felemlegeted, igazán kedves vagy! – fújtattam, mert ez olyan emlék volt, amire nem voltam büszke, sőt legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből, hogy jó régen, majdnem őrültséget csináltam, vagyis tényleg megtettem, de Ádám időben érkezett.
- Nem azért hoztam fel, hanem, mert azután lettünk igazán jó barátok, emlékszel? – hogy tudtam volna elfelejteni, mennyire jól esett az, hogy mellettem volt. Be kell vallanom, ha ő nincs, én már nem élnék, ezért örökké hálás leszek neki.
- Igen, emlékszem – válaszoltam neki a szemeimet törölgetve.
- Emlékszel arra is, mennyit beszélgetünk, mennyi sorozatot, meg filmet végig néztünk ketten együtt? Ugye, emlékszel még?
- Persze! – felálltam, és kinyitottam a vécé ajtaját, hogy bocsánatot tudjak tőle kérni. – Bocsi, eltúloztam ezt az egészet, mint mindig.
- Bocs, hogy…ö..ö.., ekkora tuskó voltam, és a karod miatt is bocs.
- Lényegtelen! – legyintettem, majd hosszasan megöleltük egymást, talán egy kicsit túlságosan is hosszasan.
- Amúgy, ki volt az a nyikhaj veled? – és, ezzel tönkre is vágta a meghitt, kellemes pillanatunkat, aminek annyira örültem, hiszen mostanság alig volt, hála a sok idegbajnak, amikkel a saját életemet szoktam tönkre vágni.
- Laura ismerősének a haverja, - rövid választ kapott, mivel lélekerőm sem volt kikérni magamnak a ,,nyikhaj” jelzőt, amivel azt a cuki srácot illette.
- Komoly a dolog?
- Lehetséges – hümmögtem egy sort neki.
- Bemutatod anyádnak?
- Jó, tudom, nem Ákos lesz a gyerekeim apja, de attól még lehet, hogy kialakul valami köztünk, és én semmi jónak az elrontója nem vagyok. Mellékesen, még Eriknek sem fogom bemutatni, anyámnak meg csak akkor, ha komoly lesz, de ezt kétlem, pláne a mai után. – Valójában, már beleéltem magamat, mennyire jó lenne, ha Ákossal járnánk, pedig körülbelül pár percet beszéltünk, mert unalmunkban nem tudtunk mást csinálni. Nekem ennyi idő is elég volt arra, hogy elképzeljem, micsoda gyönyörű gyerekeink születnének. A mi miniatűr klónjaink. Viszont, ahogyan néztem a képzelt gyerekeimet, egyre jobban kezdett feltűnni, egyáltalán nem hasonlítanának Ákosra. A szőke kis hercegek képét a fejemben felváltotta, egy fekete rövid hajú gyönyörűség, és ettől kissé megrémültem, mert ez az ábrándkép viszont hasonlított valakire, akire viszont nem lett volna szabad, mégse tudtam kiverni a fejemből.
- Mi a baj? – kicsit megrázott, mert elégé elbambultam.
- Csak..- fogalmam sem volt róla mit mondjak úgy, hogy ne tűnjek bolondnak, bár Ádám ismer, talán néha túlságosan is jól, ezért nem tekintene annak.
- Mit csináljunk? – váltott témát gyorsan.
- Film and pizza? – dobtam fel az ötletet, amit természetesen el is fogadott. A továbbiakban nem igazán beszélgettünk, inkább megnéztünk valami,,csöpögős” romantikus filmet, mivel én horrort, ő meg sorozatot nem akart nézni, így maradt az, ami éppen a kezembe akadt. Na, így eset, hogy végig néztük a Titanic című filmet, amin mindketten bealudtunk.

,,Ale!

Azt, hiszem ma rájöttem valami nagyon fontosra. A szeretteink megbánthatnak, és haragudhatunk rájuk, de eljön majd az a pillanat, amikor szükségünk lesz rá. Ádám és én, ma kibékültünk, mert sikerült túljutnunk a kissé túlreagált dolgainkon, hiszen az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy haraggal töltsük ki, ha helyette sokkal több jó dolgot is csinálhatunk.
puszi: Iza”