Életek Izabella és az élet 6.Fejezet Márk és a múlt, no meg egy alku

Életek
Izabella és az élet
6.Fejezet
Márk és a múlt, no meg egy alku

 „Az én életem és az övé egy szállá fonódott össze. Ha az egyiket elvágják, elszakad mindkettő. Nélküle nem élném túl. És ő sem élné túl nélkülem.”

 Stephenie Meyer: Breaking Dawn – Hajnalhasadás

Az ember társas lény, én meg pláne az vagyok.

Tizenöt voltam, amikor Márknak adtam a testemmel együtt a szívemet is, amit pár hónappal később szépen összetört apró darabokra. Még ma is emlékszem arra az öt évvel ezelőtti napra, amikor rádöbbentem, hogy teljesen beleestem egy olyan fickóba, aki még egy könnycseppet sem érdemelt volna tőlem.

----*-*---

,, Még most se tudom, hogy öt évvel ezelőtt miért kísértem el Zoét a most már volt legjobb barátnőmet az egyik utcabeli srác bulijára, amihez nekem semmi kedvem sem volt, és még álmomban se gondoltam volna, hogy egy mocskos kanapén ülve fogom megünnepelni a tizenötödik születésnapomat.
- Nem láttad Eriket? - huppant le mellém Alex az egyik mostohatestvérem, aki a másik mostohatestvéremet kereste.
- Nem láttad Zoét? - kérdeztem vissza kiabálva, mert valami eszméletlenül gatyi szám szólt max hangerővel, amihez hozzá párosult egy csapat spicces fiú hangos ,,éneklése".
- Azt hiszem elment, vagyis én az ajtó felé láttam távozni valami idegen sráccal - suttogta bele a fülembe, bennem meg elpattant valami. Mindig is tudtam, hogy milyen a barátnőm, de akkor egy kicsit azt hittem legalább miattam más lesz, hogy együtt tudjunk ünnepelni, ha már mások elfelejtették a születésnapom.
- Megkeresem a többieket, és haza sétálok, te nem jössz? - fordultam felé, és kicsit közelebb húzódtam hozzá, mert a sarokban észrevettem egy pici egeret. Nem tudom, hogy ő volt jobban megrémülve a körülötte táncoló emberektől, vagy én, de abban biztos voltam, hogy egyikünk sem akart szívesen részt venni az eseményen.
- Nem, randim van - válaszolta, és mindketten felálltunk, csak más irányba tűntünk el egymás látóhatárától. Én Ádám keresésére indultam, bár annak is örültem volna, ha valamelyik Hoffmann fiúval sikerül összetalálkoznom. Így esett meg, hogy pont Márkba sikerült belebotlanom, aki egy csapat vadidegen sráccal sörözött, és ,,dögös" lányokat beszéltek ki.
- Márk, nem láttad valamerre a bátyád? - ha akkor nem kérdezem meg tőle hol van Ádám, biztos vagyok benne sokkal másabb fordulatot vett volna az életem.
- Nem, de miért keresed? - kíváncsiskodott, és látszott rajta, hogy egy kicsit már nem ,,szomjas".
Még így is eszméletlenül helyes volt a szemeimben. Ő volt az egyetlen Hoffmann gyerek, akivel alig beszéltem egy-két szónál többet, mégis Márk keltette fel leginkább az érdeklődésemet. Huszonhárom éves egyetemista volt, egy igazi törtető, és egyesek szerint ő hasonlított legjobban Richárdra, mint kinézetre, mint kitartásra. Le se tagadhatta kinek a fia.
- Csak szólni akartam neki, elmegyek - pár centire volt tőlem, mégis eszméletlenül hangosan kellet beszélnem, mert elsőre nem értette meg.
- Elkísérlek - közölte velem.
- Nem kell, maradj csak, eltalálok egyedül is a házhoz - ellenálltam kevés sikerrel, mert hajthatatlannak bizonyult, így szépen ketten indultunk el, mint a filmekben. Kint már hajnalodott, és kicsit hideg volt, ezért odaadta nekem a szuper fekete kabátját, amit már vagy ezerszer láttam rajta.
- Jól tudom, hogy tegnap volt a születésnapod? - a kérdése teljesen meglepett, és túlságosan váratlanul ért. Nem gondoltam, hogy majd Ő lesz az, aki emlékezni fog rá, míg a többiek elfelejtik.
- Igen,de mindenki megfelejtkezett rólam - mondtam szomorúan. Furcsa volt, ő emlékezett rá, míg az anyám elfelejtette, csak akkor még nem tudtam, hogy azért, mert bulit szervezett nekem, és nem akarta, hogy gyanakodjak.
- Én nem! - tiltakozott, és közelebb hajolva megcsókolt. Nem, ez nem olyan gyors szájra puszi volt, hanem egy igazi mindent bele csók, amitől világok dőlnek romba, üvegek törnek kis, meg szerelmes csitrik szíve robban fel, amolyan láblendítősen tökéletes csók.
- Ö..ö..- hebegtem, mint egy nem is tudom micsoda, miután eleresztett és vége lett a tökéletes pillanatunknak. Amint elengedett kissé hülyén éreztem magam, mert megígértem anyunak, eszembe sem fogok jutni olyannak még a  gondolata sem, hogy beleszeressek egy Hoffmann fiúba.
- Nincs kedved máshol folytatni?
- Be kellene mennem, - ráztam meg a fejem tiltakozás képen.
- Akkor miért nem mész? - kacsintott rám. A vörös összes árnyalata megtalálható volt abban a pillanatban az arcomon.
- Még a nevem sem tudod, sőt semmit sem tudsz rólam - ingattam a fejem.
- Bauer Izabella, kedvenc színed a kék, a sárga és a fekete, kedvenc állatod nincs, mert nem igazán szereted az állatokat, viszont a szomszéd macskával jól kijössz, sőt a Horváth mama kutyáját is te sétáltatod. Mi is a neve?
- Mina - válaszoltam, és kicsit megdöbbentem, hogy ezeket tudja rólam.
- Igen, az a rohadt dög szokta lehugyozni a kocsimat, amikor beugrok hozzátok.
- Már mondtam, hogy bocs, de valamiért élvezi. - Az igazat megvallva az ikrek tanították meg a kutyának, hogy hova pisiljen, bár nem volt könnyű dolguk, de sikerült rá venniük szegény Minát, hogy Márk kerekét használja vécének.
- Én is nagyon élvezem, amikor észreveszem, de legközelebb esküszöm elveszem a kedvét a kocsim lehugyozásától.  Szóval, vagy bemész, vagy eljössz velem, és megkapod életed egyik legnagyobb ajándékát, a döntés rajtad áll, nem erőltetek semmit.
- Életem egyik legnagyobb ajándékát? Nem vagy kicsit elszállva magadtól? - röhögtem fel.
- Ezt szereted bennem.
- Attól, hogy te ismersz még nem jelenti azt, hogy én is ismerlek téged, és ágyba bújok veled.
- Mit akarsz tudni rólam? - hajolt közelebb.
- Semmit! - vágtam rá egy kis gondolkodási idő után.
- Akkor mi tart vissza?
- Anyám nem igazán díjazná a dolgot, - bukott ki a számon.
- Nem kell megtudnia - erősködött, és én, mint egy hülye kis tini picsa belementem a dologba. Még ma sem tudom pontosan hogyan lehettem akkora idióta, hogy beleegyeztem, de azon kaptam magam, hogy a ,,szerelmi fészekhez" érve már lelki erőm sem volt tiltakozni. Apropó ,,szerelmi fészek". Nem véletlenül kapta ezt a nevet, mert Richárd vette magának még évekkel ezelőtt, és köztudott volt, hogy odavitte a szeretőit, aztán átadta Márknak, mint örökséget. Az ,,eset" után minden egyes nap odamentünk egészen addig a napig, amíg nem közölte velem, hogy Kinga terhes, és ha minden igaz, akkor a gyerek tőle van. Ezek után kicsit megzuhantam. Arra is emlékszem mennyire sírtam, amikor közölte velem elveszi őt feleségül, mert a szüleik rákényszerítik, és nincs más választása. Akkor még nagy szégyennek számított, ha egy lányt, hogy is fogalmazzak szépen? Szinglin csinálnak fel.
- Mindig van más választási lehetőség, - suttogtam.
- Nekem nincs.
- Szóval, akkor ez a búcsú pillanata.
- Nem kell véget vetni ennek, hiszen továbbra is csinálhatjuk.
- Komolyan, szerinted képes lennék viszonyt folytatni veled, miközben tudom, hogy otthon vár rád a feleséged meg a gyereked?
- Anyádnak ment, akkor neked miért ne menne? - erre a kérdésre egy jó erős pofonnal válaszoltam. A kéznyomom ott virított az arcán.
- Ne merészeld az anyámat így a szádra venni, miközben nem tudod min kellet keresztül mennie.
- Bocs! - bökte ki, aztán megpróbált közelebb jönni hozzám, de ellöktem magamtól.
- Innentől kezdve soha többé nem találkozunk. Ennek vége! - mondtam neki, aztán kisétáltam a házból, és azzal együtt Márk életéből is.
Alex és én pont az esküvő napjára időzítettük az öngyilkossági terveinket, mivel egyikünknek sem volt kedve elmenni arra a megjátszott előadásra, pluszban tudtuk senki sem fog minket megzavarni. Egy halom gyógyszert vettünk be, és alkoholt ittunk rá,  viszont minden megváltozott, amikor Ádám betoppant. Szerencsémre, vagy balszerencsémre még időben sikerült észlelnie a bajt, így a kórházban tudtak segíteni, ami Alex esetében már túl későnek bizonyult. Azóta minden egyes cseszett nap írok neki egy üzenetet, miközben azt vizionálom magamnak, hogy külföldön van, és ott jár egyetemre. Gyerekkora óta arra vágyott, csak közbeszólt neki az élet, amivel nem tudott megbirkózni. Az orvosok szerint Alex mindig is hajlamos volt a depresszióra, hiszen az anyukája halála meg az apja újranősülése kicsit már túl sok volt számára.

---*-*----

- Mit keresel itt ilyen későn? - támadtam neki az ágyamon ülő vendégemnek, aki egészen kellemesen elhelyezkedett az amúgy imádott fekhelyemen. Márk észrevette, hogy beléptem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót. Tisztában voltam vele, Erik így is hallani fog minden egyes szót, ami elhagyja a szám, de addig nem jön be, amíg én nem kérem.
- Fontos dologról kell beszélnünk - állt fel a helyemről, és közelebb jött, de én elhátráltam tőle, majd jelzésképpen felemeltem a kezemet.
- Nekünk már semmiről nem kell beszélnünk - tiltakoztam dühösen. A szemeim megteltek könnyel, amikor arra gondoltam, mennyire szerelmes voltam belé, vagyis csak azt hittem, hogy szeretem.
- Elválok - közölte velem ridegen. Az öt furcsa és különleges évnek, amit  külön töltöttünk teljesen megváltozott, már nyoma sem volt annak a helyes macsó fenegyereknek, akibe pár évvel ezelőtt beleestem, mert aki velem szemben állt bármennyire is hasonlított Ádámra vagy Richárdra, számomra idegennek tűnt.
- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! - fújtattam.
- Azt hittem örülsz majd neki - csalódottan nézett a szemeimbe.
- Mégis mit hittél? idejössz, közlöd elválsz, és majd nyomunk két menetet, aztán szépen haza mész?
- Nem is rossz ötlet, - értett egyet velem, aztán elkezdett vetkőzni.
- Hagyd abba! - csattantam fel, amikor sikerült felfognom mire készül.
- Miért? - döbbenten nézett rám, és visszavette az ingét, amitől elégé gyorsan megszabadult.
- Mert mi már végeztünk egymással. Köszi, de sikerült tovább........lépnem, ezt ajánlom neked is.
- Most végre együtt lehetünk, miért ...? - értetlenkedett.
- Eleget szenvedtem miattad, köszi, de már nincs több könnyem, amit rád pazarolhatnék, szóval szed össze magad, és tűnj a fenébe! - közöltem vele, aztán megragadtam a karját, és megmutattam neki merre van a kifelé vezető út.
- Ugye tudod, hogy nem adom fel ilyen könnyen? - fordult felém még távozás előtt.
- Akkor csalódni fogsz, - vágtam oda neki becsukva a bejárati ajtót. Miután elment még sokáig álltam az ajtó előtt, bár nem tudom miért, csak képtelen voltam megmozdulni, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Erik megkérdezte mi szél hozta ide évekkel a végleges szakításunk után, de nem bírtam megszólalni, csak bementem a szobámba. Másnap hálát adtam Istennek, mert nem kellet reggel bemennem csak délután. Anyával beszéltem, aztán Viktor írt egy hosszú üzenetet, miszerint már régen látott, és ideje lenne tiszteletemet tennem náluk, mert mutatni akar valamit. Felhívtam, és megbeszéltem vele, hogy előadás előtt beugrok hozzájuk, így kicsivel előbb kezdtem neki a készülődésnek. Mivel van jogsim, de kocsim nincs, így maradt a tömegközlekedés, meg a kissé hosszú séta, mert amerre Viktorék laktak, arra egy rohadt busz se jár. A helyet ,,Gazdag negyednek" neveztem el, és meg volt rá az okom, hiszen tényleg gazdagok laknak arra, még hozzá politikusok, tehetős focisták,  modellek, színészek, és idegtépően idegesítő celeb személyek.
- Halihó! - üdvözöltem Viktort már messziről, amikor kiszúrtam őt. Nekifutásból csapódtam neki, vagyis helyesbítve neki futásból vetődtem rá, de én mindig ezt csinálom, ezért fel volt készülve rám. Éppen a kocsiját mosta fehér rövid ujjú pólóban és melegítőben, amikor felbukkantam.
Ő volt Richárd legidősebb fia, és ő volt az egyedüli, aki nem balkézről született, hanem a feleségétől. Fekete vállig érő haja volt, kék szeme és eszméletlenül aranyos mosolya, amivel Petrát a kissé sokat idegeskedő feleségét szokta megnyugtatni.
- Mit szeretnél mutatni? - tört ki belőlem a kérdés. - Amúgy, mióta mosod te a szomszédod kocsiját? - pont olyan autót takarított, amilyent múltkor láttam a szomszédja hídján parkolni.
- Ez nem a szomszéd kocsija, hanem az új autóm, de nem emiatt hívtalak ide, hanem más miatt.
- Jaj! - nyöszörögtem. A kezeimet az arcom elé tettem, mert kezdtem sejteni miről is lesz szó, és arról per pillanat semmi kedvem sem volt beszélni.
- Szebasztián elmesélte, hogy Márk és Kinga elválnak, mellékesen Erik tegnap este felhívott, hogy közölje az öcsém ott járt nálatok, szóval hogyan tovább? - meredt rám összefont karokkal várva a válaszomra. Annyira utáltam, hogy rájöttek mi volt köztem meg Márk között, mert semmi közük, sem joguk nem volt beleszólni ebbe az egész ügybe, ők mégis megtették. Viktor orvosként praktizált, míg Szebasztián volt az ügyvéd, ahogyan Erik a tanár, ezért mind-mind hasznos tagjai voltak a társadalomnak, és mind a hárman úgy érezték az ikrek kivételével, hogy jogukban áll beleszólni az életembe.
- Tényleg átjött, és tényleg beszéltünk, de csak ennyi történt.
- Felajánlotta, hogy kezdjétek újra? - méregette az arcomat, és próbálta leszűrni, hogy igazat mondok, vagy hazudni próbálok.
- Igen, eset róla szó, de hárítottam. Megmondhatod Szebasztiánnak és Eriknek is, már semmit sem érzek Márk iránt, és eszembe sem jutna újra kezdeni vele, hiszen nem is ismerem. Akkor sem ismertem, amikor lefeküdtem vele, csak annyit tudott róla, hogy mi a kedvenc színem meg a nevem, ja és hogy kinek a kutyáját szoktam sétáltatni, miközben én ezzel szemben pár hónap alatt se tudtam kiismerni őt. Ő volt számomra a tiltott gyümölcs, amire vágytam, és ez fordítva is igaz volt. Megakart kapni, én meg vágytam rá, mert úgy éreztem, szükségem van valakire, aki a Földön tud tartani, és hagy szállni, ha szállnom kell. - Magam is megdöbbentem milyen idióta is voltam tizenöt évesen, pedig akkora már rendelkeztem két nyelvvizsgával, sikeresen felvételiztem a lehető legkiválóbb gimnáziumba, és mindenem meg volt, amire csak vágytam.
- Ugye tudod, hogy velem, vagyis velünk bármiről beszélhetsz? - ölelt át szorosan, és belőlem kitört a sírás, mert annyira meghatódtam, meg amúgy se aludtam rendesen, szóval utat engedtem a könnyeimnek. Nem tudom hány perc kellet mire sikerült megnyugodnom, de biztosra veszem eltartott egy darabig.
- Itthon vannak Petráék? - kérdeztem hüppögve a szemeimet törölgetve. Petra a felesége, és van két kis tündérien aranyos lányuk Kornélia és Tamara, előbbi hat éves, míg utóbbi három lesz pár nap múlva.
- Nem, Petrának be kellet mennie a szerkesztőséghez valami papírok miatt, a lányok meg oviban vannak, ezért furcsa ez a nagy csönd. Ha majd gyereked, azt fogod hinni élvezed a nagy csendet, de utána rádöbbensz, ez gyanús csend.
- Nem hiszem, hogy valaha is férjhez fogok menni, és gyerekem lesz, - ingattam szomorúan a fejemet, mert tisztában voltam vele, hogy nem sok esély van arra, valaha is leszek olyan szerelmes, hogy elkötelezzem magam, aztán meg gyereket per gyerekeket szüljek.
- Honnét vagy ebben olyan biztos? - faggatott.
- Csak érzem. - Ha egyszer majd valaki megkérdezi ismételten ezt a kérdést tőlem, akkor majd bővebb választ fogok adni az illetőnek, de addig esély sincs rá.
- Ettél már valamit? - váltott profin témán, amikor leesett neki, hogy ettől az előbbi kérdéstől nem leszek jobb hangulatban, csak még inkább magamba zuhanok.
- Nem igazán, valamiért nem volt étvágyam.
- Akkor megkóstolhatod a híres specialitásomat, - félkarral átölelt és megindultunk a bejárati ajtó felé.
- Mi lenne az, és miért nem hallottam még róla? - ráncoltam a homlokom.
- Mert nincs híres specialitásom, de kapsz sült krumplit meg sajttal töltött csirkemellet.
- Nyami! - kiáltottam fel, mert tényleg éhes voltam, bár úgy gondoltam majd beugrok az egyik boltba és veszek valamit, de ez jobban hangzott. Miközben ettünk tovább beszélgettünk a családról, meg anyukámról, no meg Kata is szóba került, csak azt nem tudom hogyan terelődött rá a szó, de kicsúszott a számon a neve.
- Tudom mit láttam. - böktem oda neki kissé feszülten, miközben éppen rávágtam a kezére, mert elakart csórni egy sült krumplit.
- Miért akarna egy vadidegen véleményt rólad pont attól a tanárodtól, aki elmondásod szerint mindenkinél jobban rühell téged?
- Fogalmam sincs, de valami nagyon rossz előérzetem van. Olyan, mintha ismerném valahonnét, csak nem tudom honnét, viszont tudom, hogy Benedek soha a büdös életben nem írna ilyen komplett elemzést egy vadidegennek az egyik hallgatóról sem, szóval gyanúsan egyértelmű, hogy ezek ketten nem most találkoztak először.
- Nem lehet, hogy kicsit túlreagálód? - aggódást láttam a tekintetében.
- Lehet, csak.... - nem fejeztem be a mondatot, inkább elhallgattam, és megnéztem a telefonom kijelzőjén a pontos időt. - Mennem kell, majd még beszélünk - álltam fel az asztaltól.
- Várj átöltözöm, bezárom az ajtókat és elviszlek - kérte tőlem, majd előhalászta a kulcsait, aztán átöltözött, így még visszaültem a székre,  jól sejtettem eltart egy darabig, amíg minden kulcsát megtalálja.
- Elkészültél, és megvannak a kulcsaid? - pár perc után már eluntam magam, aztán végre felbukkant, és szerencsére az új kocsija is megszáradt, amit érkezésem előtt serényen mosót.
- Ugye, milyen gyönyörű? - állt meg a tűzpiros vadonatúj kocsija előtt.
- Ferrari, ugye? - fordultam felé, miután végig mértem az autót.
- Méghozzá egy Ferrari 599 GTB Fiorano, - javított ki, majd öt perces néma csönd után végre beszálltunk.
- Mennyi volt? - érdeklődtem. Komolyan, ahogyan beszálltam, már akkor sejtettem, elvesztem, és soha többet nem akarok ebből a gyönyörűségből kiszállni. Sajnos tudtam, ki kell szállnom.
- Szerintem azt te nem akarod tudni - vigyorogva megveregette a hátamat. Mivel tisztában voltam vele, hogy mennyire jól keres meg az egyéb bevételei forrásait is ismertem, így meg sem lepődtem, amikor megsúgta a fülembe az árát.
- Mennyi? Te Úr Isten! - kapkodtam levegő után. Igen, azért sokkolt nem tagadom, de a kocsi tényleg szép volt. Az ülést legszívesebben kiszereltem volna a helyéről, és elvittem volna magammal, hogy forgószék helyett ebben ülve olvassam a kedvenc könyveimet, mert olyan kényelmes volt, és ott ülve úgy éreztem, mintha a mennyben járnék.
- Szeretlek meg minden, de ne csorgasd a nyálad az  új kocsimba, mert előbb takarítottam ki, - kérte tőlem röhögve, én meg elégé morcosan néztem rá.
Egyetem előtt csoportosuló hallgatók mind megcsodálhatták mekkora mázlim van nekem, amiért egy ilyen méregdrága luxus tütüből szállhattam ki. Attól eltekintve, hogy tökre le vagyok égve, és anya által kerültem bele a családi körforgásba, baromira jól érzem magam benne, hogy végre van egy normális családom, akikre számíthatok, ha bajom van, és akik szeretnek.
- Uram Isten! - hüledezett Laura is, amikor meglátta miből szálltam ki. Még a szája is tátva maradt, de csak pár percig, mert sikerült összeszednie magát, és miután megigazította a pánt nélküli szoknyáját meg a kivasalt hosszú haját végre felém fordult.
- Nem fázol? - néztem rá kíváncsian, és én már attól megfagytam, hogy rá néztem. Igaz, még nem  tél, de már nyár sem volt.
- Kicsit, de Kristóf és én szakítottunk, ezért most megakarom neki mutatni mit vesztett - húzta a száját, amikor kiejtette az immáron volt fiúja nevét, akivel kb pár napot volt együtt.
- Ezért megfázol?
- Nem, hanem azt teszem, amit minden lány tenne az én helyemben, megmutatóm mim van, és mije volt neki, amíg össze nem szűrte azt a bizonyos levet azzal a ribanccal. Mellékesen Hoffmann Professzor Úr keresett, - szegény Erik, ha most hallotta volna, mennyire hangsúlyosan ejtette ki a barátnőm a nevét, szerintem szívrohamot kapott volna. Ha megtudná, hogy az a professzor, akit mindenkinél jobban utál ezen az egyetemen a rokonom, szerintem Laura is szívrohamot kapna.
- Nem mondta mit akar?
- Szerinted olyan jóban vagyunk, hogy nekem elmondaná? Mellékesen neki se tetszett a ruhám, pedig szerintem tök dögös. Tudod mit mondót?  Idézem: ,, Ez nem egy bordély, a hallgatóknak ehhez méltóan kellene öltözniük." Erre mondtam, szintén idézem: ,,Akkor tehát, mindenkinek zsákban kellene járnia?" Na, erre már nem mondott semmit csak simán kiröhögött, és ott hagyott, mintha egy kicseszett bokor lennék. Nem vagyok bokor! - tiltakozott, én meg jó barátnő módjára megpróbáltam megvigasztalni őt, ámbár tudtam, erről a témáról nem fog egykönnyen leszakadni, ezért végig kellet hallgatnom hogyan szidja Eriket, miközben Benedeket, azt a kis gennyládát dicsőíti, mintha nem is ember lenne, hanem egy Földre leszállt istenség. Még az előadás közben is erről papolt nekem, miközben azon erőlködtem, hogy megértsek valamit a leadott anyagból, addig ő cseszett az egészre, és inkább magán előadásba kezdett. A végén azonban robbant a bomba, amikor felálltam Benedek az ujjával jelzett, hogy menjek oda hozzá. Először azt hittem Laurának mutogat, de sajnos hamar világossá vált számomra, hogy én lettem a kiszemelt áldozat, így miután mindenki elhagyta az előadót szépen leballagtam az asztalához.
- Ezt mégis hogy képzelte? - támadt nekem azonnal, még mielőtt megszólalhattam volna. A székében ülve nézet velem farkasszemet, bár elégé félelmetes volt, még se hagytam magam.
- Elnézést, de....- kezdtem bele, de csendre intett.
- Komolyan, eddig elnéztem minden rendbontását, zavargását, hisztijét, sőt Hoffmann miatt nem tettem panaszt, de ezzel a mai kibírhatatlan viselkedésével betelt a pohár.
- Nem csináltam semmit! - háborogtam, mert már nálam is betelt az a bizonyos pohár, amit említett.
- Szóval az semmi, hogy az egész előadást gusztustalan módon átbeszélgette a kedves barátnőjével, akiből még évek múltán remek pszichológus is válhat, ha nem önnel barátkozik.
- Más pofátlan módon az egészet átaludta, azzal miért nem foglalkozik? Mellékesen ki kérem magamnak, hogy ilyen sértő módon beszéljen a Laurával való barátságomról, és engem sértegessen, vagy okoljon, ha Laura még se a pszichológiai pályát választaná, és feladná. Megjegyezném, egész végig csendben ültem a helyemen, jegyzetelve figyeltem a Professzor minden szavát, ha nem hiszi el nekem, szívesen elmondom. Akarja hallani a teljes előadást? - tudom, tiszteletlen voltam, de valahogyan meg kellet magam menteni, mert tudtam, ha hagyom magam, akkor elveszek, és nem akartam egy ilyen alak miatt elbukni.
- Alkut ajánlók - dobta fel a labdát, amivel sikerült megdöbbentenie.
- Mégis mit tudna ajánlani nekem, amire rá bólintanék?
- Elkerülőm magát, nem szívatom, ha cserébe békén hagyja Laurát, hogy belőle még legyen valaki, és csendben marad, okoskodás mentesen minden közösen eltöltött óráinkon.
- Soha sem gátolnám Laurát semmiben, de nekem jobb ötletem lenne, - kicsit sem döbbent le, amikor benyögtem neki, viszont ő jött az ajánlattal, amit természetesen ki kell használnom, hiszen hány ilyen lehetőség fog még adódni az életben? Egy sem.
- Mi lenne az? - gyanakodva nézett végig rajtam.
- Tudni akarom honnét ismeri Katát, miért írt rólam neki véleményt, és cserébe elkerülöm önt. Na, így már pontosabb, és esküszöm senkinek sem beszélek erről, viszont annak nagyon örülnék, ha nem az lenne a legjobb hobbija, hogy engem szívat.
- Nem tudom, hogy önt bátornak tartsam, vagy hihetetlenül ostobának.
- Valamit Professzor valamiért - vágtam neki oda gúnyosan vigyorogva. Magam is meglepődtem, mennyire bátran álltam vele szemben.
- Oké, rendben! - bólintott rá egyetértően, majd kezet ráztunk ezzel megpecsételve az egyességünket, miszerint innentől más lesz minden. Ezek után szépen haza sétáltam, és bekapcsolva a gépem felmentem közösségire, hogy írjak Ale számára egy levelet, mert mostanság nem sokat tudtam írni, viszont valamit kiszúrtam, amit eddig nem vettem észre, mert legtöbbször levélben írtam neki, és nagy ritkán a közösségi oldalán.
- Mi a...? - döbbentem meg, amikor elolvastam ezt az apró kis szót : ,,Látta".
Na, itt jön a kérdés, hogy vajon egy halott fiatal srác hogyan tudja megnézni az üzenetét a túlvilágról? A válasz sehogy.