Életek Izabella és az élet 2.Fejezet Baleset

Életek
Izabella és az élet
2.Fejezet
Baleset

Reggel Erik ébresztett fel, mert már megint nem csipogott az ébresztőm, aztán leesett, hogy nem is állítottam be. Még mindig nem sikerült megemésztenem, hogy bizony már nem aludhatok sokáig. Bár, ha úgy vesszük, megtehetném, de akkor tuti elkapálom magamat végleg Benedeknél, aki már így is ki van rám éleződve.
- Elkészültél már? – törte rám megint az ajtót Erik, miközben éppen a tíz centis fekete magas sarkú cipőmmel bajlódtam, ami nem akart feljönni a lábamra, de nem adtam fel. Ez volt mellékesen a kedvenc cipőm.
- Aha, csak ez a vacak nem jön fel – motyogtam nagy erőlködés közben.
- Miért nem egy másikat veszel fel? – jött beljebb a szobámba, nekem meg el kellet ismernem, hogy amit mondott az tisztára logikus, viszont én sohasem a logikusságomról voltam  híres.
- Mert ez a kedvencem, és ebben sokkal vékonyabbnak tűnők, sőt azt kell mondanom, hogy kiválóan karcsúnak. – Mutattam meg neki, amikor végre sikerült beletuszkolnom a lábamat a cipőbe, majd összeszedtem a cuccomat, és követtem őt egészen a kocsijáig.
- Hogyan kívánod helyrehozni a tegnapi akciódat? – érdeklődött már a kocsiban ülve, miközben úton voltunk az egyetem felé.
- Nem csináltam semmi olyant, amit helyre kéne hoznom, de bocsánatot fogok kérni.
- Remélem is! – csattant fel, majd leparkolta a kocsit, és adott egy puszit a homlokomra, de hamar rádöbbent, nem kellet volna, mert a homlokomon vastagon állt az új krémem, amit még Kittitől kaptam. Azt mondta nekem, hogy jót fog tenni a pattanásos bőrömnek, meg puhábbá teszi a bőrt, így kaptam az alkalmon, és beszereztem egyet, amiből jó vastagon kentem az arcomra.
- Mi a baj? – néztem rá vigyorogva, amikor megpróbálta eltüntetni a szájáról a krémet, aminek elégé kellemetlen íze lehetett.
- Mi a fenét kentél a fejedre? – törölgette tovább a száját, remélve, hogy sikerül megszabadulnia az ízétől.
- Kittitől kaptam, neki bejött, így szerzett nekem is – magyarázkodtam és inkább kimenekültem a kocsiból, még mielőtt elkezdett volna nekem papolni arról, hogy ne kenjek ilyen borzalmas vackokat a fejemre. Mellékesen hozzátenném, eperillatú. A dobozon egy baromira nagy eper vigyorog integetve, és mentás, meg egy csomó gyógynövényt tartalmaz, amiknek körülbelül a felét ki se tudom mondani. Gyorsan beslisszoltam az előadóba, leültem, elővettem a kis füzetemet, hogy jegyzeteljek, aztán meg rohanhattam tovább, és ez ment egész nap. Öt után volt egy kis időm, így felszaladtam a titkárságra egy kis pletyizésre. Amióta az egyetemre járok két dologra rájöttem. Az első az, hogy ez sokkal másabb, mint az általános suli, meg a gimi, mivel itt a tanárok magasról tesznek a mi lelki világunkra. A legfontosabb viszont az, hogy néha nem árt jó viszonyban lenni a titkárnővel, pláne akkor, amikor tudod, hogy mindig van nála kávé és édesség.
- Vártam mikor jössz! – szólalt meg Nina gépelés közben. Pár hónapja haverkodtam vele össze, amikor muszáj volt elintéznem egy halom papírt, meg nyomtatnom is kellet, ő meg kedvesen segített. Igaz, már előtte is ismertük egymást, de mostanra sikerült vele igazán összehaverkodnom. Harminchárom éves, mindig makulátlan a megjelenése, és brutálisan ijesztő szokott lenni, amikor dühös.
- Miuz? – érdeklődtem, miközben kiöntöttem a megmaradt kávét a mikulásos bögrémbe.
- Őrület! Őrület! – csapkodta a billentyűzetet mérgébe, és szikrákat szórtak képletesen a szemei. Emlékszem, amikor először idejöttem, akkor is ennyire ki volt bukva, bár arra már nem emlékszem miért, csak azt tudom, hogy utána leültünk beszélgetni, és összehaverkodtunk.
 - Most mi borított ki? – ültem le a piros fotelbe, ami már kezdett szétesni, de nem dobták ki, mert Benedek professzor mindig itt szokott pihengetni egy fárasztó nap után, én meg pofátlan módon mindig elfoglalom, ha természetesen nincs jelen.
- Erik! – csapkodta tovább a gépét. Nina jól tudta azt, amit mások elől eltitkoltam, vagyis próbáltam. Erik a mostohabátyám, az egyetemen tanít, és itt a helyes megnevezése Hoffmann professzor, amit nekem is be kell tartanom, mert így hivatalos, meg az ismerőseim elégé rühellik, szóval nekik fogalmuk sincs róla, hogy a két személy, akit szidnak, és akiről ódákat szoktam zengeni, egy és ugyanaz.
- Mit művelt? – kíváncsiskodtam, majd belekóstoltam a kávéba, de hamar letettem, mert brutálisan rossz volt.
- Megint elfelejtette leadni a papírjait, amit múltkor odaadtam neki kitöltésre. Hogy végezzem így a munkám, ha magasról tesz rá, és képtelen megcsinálni?
- Mentségére legyen, hogy nagyon sokat dolgozik – vettem védelmembe, pedig nem sokszor szorult erre, mivel Ninán kívül mindenkivel jó viszonyt ápolt, még sajnos Benedekkel is, míg sok hallgató utálta a szigorúsága miatt, de megadták neki a tiszteletet.
- Ja, meghiszem azt! – sziszegte, aztán megigazította magán a ruháját, és szorosabbra húzta a barna hajában a gumit.
- Ádámtól tegnap kaptam egy nyuszit – újságoltam boldogan, aztán kicsit késve leesett, hogy nem kellet volna kimondanom ezt a nevet előtte.
- Miért vett neked nyulat? Nem is szereti az állatokat! Él még? Hol van? – bombázott a sok kérdésével.
- Inkább magának vette. Bogyó lett a neve, és az irodájában lakik, mivel Erik nem díjazta volna, ha hazaviszem.
- Szegénynek, akkor meg vannak számlálva a napjai. Ha megnő, megeszitek, vagy mi lesz vele?
- Nem eszük meg, addig él, amíg él.
- Amikor együtt voltunk, miatta döglött meg a hörcsögöm, a mocsok! – vicsorgott a ,,kedves” titkárnő. Nina három évig járt Ádámmal, összeköltöztek, aztán volt eljegyzés is, de tragédia történt, és szakítottak. ,,Tragédia” alatt szegény Gömböc hörcsög halálát lehet érteni, aki Ádám hibájából kiszökött, és belefulladt a vécébe, mivel szegény nem tudott kimászni, aztán meg rázúdult egy csomó víz, így esélye sem volt szegénykének. Nina azóta se tudta feldolgozni, pedig évekkel ezelőtt történt, és Ádám milliószor bocsánatot kért tőle.
- Kovács professzor asszony járt erre? – váltottam témát gyorsan, hogy eltereljem a figyelmét a traumás esetről, ami még mindig nyomasztja. Mások számára egy hörcsög, csak egy hörcsög, de Ninának Gömböc egy barát volt, akinek mindig elsírhatta a bánatát, amikor szomorú volt, vagy boldog.
- Kicsoda? – látszott rajta, fogalma sincs kiről is beszélek, mivel annyi professzor tanít az egyetemen, hogy szinte képtelenség felsorolni.
- Kovács Katalin professzor asszonnyal, aki tegnap kezdett az egyetemen?
- Ja, a csíkos hajúra gondolsz! – esett le neki. – Sajnos, nem járt erre, de holnap biztos benéz, mivel ő is tartozik pár papírral. Komolyan, ha olyan lesz, mint Erik, én megfojtom, vagy legalább kiélem rajta a bosszúvágyam.
- Bauer Kisasszony, micsoda meglepetés! – a Sátán állt az ajtóba, és engem nézett ördögien gonosz tekintetével. Teljesen ledermedtem, még megmozdulni sem tudtam, akkor sokkot kaptam, pláne úgy, hogy a kedvenc fotelében ücsörögtem, bár szerintem nem emiatt fog egyszer kinyírni.
- Benedek Professzor Úr! – ugrottam fel azonnal, miután kitisztult a fejem, és végre újra tudtam indítani az agyamat, hogy megmozduljak.
- Nem kellene előadáson lennie, vagy kurzuson, vagy valami máson? – fonta össze maga előtt a karjait. Nina visszafordult a gépe felé, ezzel jelezve, még ő se szállna szembe ezzel a jégheggyel miattam, ami egy kicsit fájt, vagyis enyhén rosszul esett.
- Még van pár percem, így gondoltam feljövök ide – mentegetőztem, és összeszedtem a holmimat, aztán megpróbáltam kimenekülni a helyiségből, de nem állt arrébb az ajtóból, sőt kikerülni sem tudtam.
- Ennyire ráér? – nézett rám szúrósan, bennem meg leállt a vérkeringés, mert megfagyott a vérem. Sajnos, nem először fordul elő velem, hiszen nagyon sok időt vagyok vele.
- Én..öö..ö – nyöszörögtem.
- Akkor főzzön nekem egy kávét, és holnapra kérek egy öt oldalas beadandót – közölte velem ridegen.
- Tessék? – kapkodtam levegő után, miközben próbáltam nem összeesni.
- Jól hallotta! – bólogatott.
- Most csak viccelt, ugye? – nem, sajnos neki nincs humorérzéke, mert humor nélkül született. Ebből az lett, hogy remegő kezekkel megfőztem neki a kávét, miközben ő kényelmesen elterpeszkedett a széken, és engem bámult, ami csak fokozta a zavartságomat. Piros pontot adtam magamnak, amiért sikeresen csak a felét öntöttem rá remegő kézzel, amikor odanyújtottam neki.
- Basszus! – kiáltott fel, mivel kissé forró volt a kávé, ami végig folyt a fehér nadrágján, és egy kevés a szőnyegre is lecsöppent.
- Bocsánat! – motyogtam halkan.
- Nem tudott volna kicsit jobban vigyázni? – támadt nekem.
- Mivel nem kávét főzni járok az egyetemre, így a válaszom nem, sőt azok után, hogy közölte velem, hogy mit vár tőlem holnapra, ne csodálkozzon, hogy elkalandoztam, és véletlenül leöntöttem. – Kicsit kikeltem magamból, mivel már így is tele volt vele a hócipőm, hiszen néha úgy viselkedik velem, mintha nem is hallgató lennék, hanem a csicskája, akit kedvére ugráltathat. Tudom, ő professzor, de akkor se hagyom magam, így is utál, ezek után meg pláne nem fog megkedvelni.
- Csak vicceltem, nem gondoltam komolyan. - Rossz mentség volt, mert látszott rajta, igen is komolyan gondolta. Nem arról volt híres, hogy csak úgy dobálózik a szavakkal. A nadrágját törölgette, közben morgott valamit, amivel szerintem megátkozott engem, vagy fogalmam sincs, bár tőle minden kitelik, pláne akkor, amikor elemében van. Nina továbbra sem szólt semmit, csak csendben figyelte az eseményeket, meg jól kiröhögött minket, miközben úgy csinált, mintha dolgozna.
- Sajnálom, hogy nincs humorérzékem! – pufogtam. Valójában azt sajnáltam, hogy neki nincs, de inkább csendben maradtam, hiszen így is sikerült vérig sértenem, pedig nem akartam, vagyis nem ennyire. Nem mondtam semmit, hanem megfogtam a cuccomat, (amit ledobtam a földre, amikor nekiálltam kávét főzni) és elhagytam az irodát, hogy előadásra menjek. Tudtam, ma már nem fogok tudni bocsánatot kérni Kovácstól a tegnapi miatt, de szerintem már régen el is felejtette a létezésemet is.
- Hol voltál? – nézet rám döbbenten Laura barátnőm, aki már bent ült, és rám várt. Vele körülbelül csak egyszer fogok találkozni egy héten, mivel sok a külön felvett óránk, így maximum egy előadás erejéig sikerül vele összefutnom, ha bejön az előadásra.
- Benedekkel veszekedtem – válaszoltam unottan, és lehajtott fejjel ültem le a nekem foglalt székre. Laura tudta, mennyire ,,jó” a ,,kapcsolatom” a professzorral, így sejtette, már megint elcsesztem valamit. Laurával az első egyetemi napomon találkoztam, vagyis sikeresen nekiütköztem, majd egy szobába kerültünk, és hamar összebarátkoztunk, de mivel már nem vagyok koleszos, ezért alig látom az elkövetkező napokban. Mellékesen Nina unokahúga, aki járt Ádámmal, ezt a megismerkedésünk után tudtuk meg, mivel én csak Ninával találkoztam az alatt a röpke három év alatt, amíg együtt voltak.
- Most mit műveltél? – veregette meg a vállamat vigasztalásképpen.
- Á, csak a szokásost! – legyintettem.
- Az nem jelent jót.
- Felmentem Ninához, erre betoppant, és azt mondta, mivel sok a szabadidőm, holnapra csináljak egy öt oldalas beadandót neki, pluszba főzzek kávét. Megtettem, csak akkora zavarban voltam, hogy a csészét megbillentettem, a tartalma a gatyáján landolt, így jött a szokásos veszekedés.
- Én is ráborítottam volna, de nem bosszúból, hanem kivi vagyok egyéb részeire, amit az a fránya nadrág eltakar. – Ha, valakinek a fejében megfordult egy olyan gondolat, hogy majd Laura lesz az, aki egyet fog velem érteni, az tévedett. Velem ellenben, ő oda meg vissza volt Benedekért, mert számára tökéletes pasinak minősült, amíg számomra a földre leszállt gonoszt testesítette meg.
- Fúj! – komolyan, ettől még a hideg is kirázott. Viszont, amíg Benedeket istenítette, addig Eriket ki sem állhatta, bár nem tudom miért, de tavaly közölte velem, hogy Hoffmann professzor, vagyis Erik egy nagyképű szemétláda. Na, valami ilyesmi miatt nem reklámozóm másoknak, hogy a rokona vagyok.
- Olyan helyes, és cuki, vagyis velem mindig az, kifejezetten segítőkész.
- Ha én fordulnék hozzá segítségért, szerintem tőből leharapná a kezem.
- Hát, nem mindenki olyan szerencsés, mint jómagam.
- Örülj neki! – egy kicsit meglöktem könnyékkel, aztán röhögtünk egy jót ezen az egészen. Az előadás végén kissé fáradtan hagytuk el a helyiséget, én meg pláne, mert úgy éreztem magam, mint akinek leszívták az agyát. Hazafelé masíroztam, amikor Ádám kocsija megállt mellettem az útszélén. Megtöröltem a szemeimet, mivel azt hittem képzeltem csak, és nincs ott, délibábot látok, vagy valamelyik érzékszervem akar megtréfálni, de tényleg ő ült a luxusautóba, nem tévedtem.
- Elvigyelek? – szólt ki, miután lehúzta az ablakot. Eddig a pillanatig tartott bennem a nagy zombi állapot, mert hirtelen felélénkültem, és a kedvem is jobb lett már csak attól is, hogy felbukkant.
- Bocsi, de anyukám azt tanította nekem, hogy ne szálljak be idegen bácsi kocsijába, világosan fogalmaztam? – próbáltam komolynak tűni, de nem sokáig ment.
- Bölcs anyukád van, de most az egyszer kivételt tehetsz, ha nem akarsz gyalog haza menni, akkor viszont kihagysz egy nagyon finom vacsorát. – Erre már a szemeim is felcsillantak, bár nem tudom mit is jelent a felcsillanó szem, de határozottan csillogtak a ,,finom vacsora” hallatán. Inkább befogtam a számat, és beszálltam mellé.
- Nincs kicsit késő hozzá? – kötöttem be az övemet a biztonság kedvéért, meg a saját testi épségem megőrzése érdekébe. Jó, brutálisan jól tud vezetni, de akkor sem kockáztattam, hogy egy hülye balesetben kirepüljek a méregdrága kocsiból.
- Az evéshez soha sincs késő, pláne akkor, ha ilyenkor sikerül téged összehalásznom. – Kacsintott rám, én meg aranyosan rámosolyogtam. – Milyen napod volt? – érdeklődött, miközben elindította az autót, és elindultunk az egyik kedvenc éttermem felé, mivel a Fagyöngyben csak piákat árulnak, meg egy-két sütit, amivel per pillanat nem igazán értem volna be.

,,Kedves Ale!

A napom borzalmas volt, de Ádámnak sikerült kicsit feldobnia. Jó, nem kicsit, hanem nagyon. Enyhén magam alatt voltam a hülye incidens miatt, ami persze baleset volt, de Benedek tuti elkönyvelte szándékosságnak. Mindegy!!!!!
Nem írtál vissza, így gondolom el vagy havazva, ami érthető, ha az ember egy külföldi egyetemen tanul, ezért nem is baj, ha nem válaszolsz. Tanulj!!!!!!!!!!
Mellékesen Ádám egy jó étterembe vitt, ahol jól megtömhettem magam, hiszen szükségem van még az erőre, meg a növekedéshez is kell a helyes táplálkozás. Jó, tudom, 18 éves koráig növekszünk, aztán megmaradunk törpéknek, ami rám nagyon, de nagyon találó, hiszen csak 150 vagyok, habár mindenkinek azt mondom 155. Egy kis füllentés még nem bűn.
Mellékesen nem fogom megírni Benedeknek azt a beadandót, amire azt mondta:,, CSAK VICCNEK SZÁNTAM!!”.
Egy: nem kötelezhet rá, hiszen nem csináltam semmi olyant, és éppen lyukasórám volt, amin azt csinálok, amit csak akarok.
Kettő: bocsánatot kértem, így pláne nem szólhat semmit emiatt, meg amúgy sem fog jobban kedvelni, ha 10 oldalt írok is neki.
De! Visszatérve Ádámra.
Mostanság kicsit furcsán viselkedik. Az egyik haverja szerint öregszik, vagy ….(ezt inkább nem írom le, mert nagyon csúnya szót használt arra, miben szenved éppen hiányt a haverja).
Nem tudom mi baja, de remélem semmi komolya, majd egyszer rákérdezek.
Légy jó, és tanulj rendesen! : ) „

Lecsaptam a laptopom fedelét, és leraktam az íróasztalom tetejére, mivel muszáj volt elolvasnom egy könyvet, sőt sok könyvet kellet volna elolvasnom, de annyi minden kavargott a fejemben, hogy szinte semmire sem tudtam koncentrálni. Erikkel is sikerült összekapnom, mivel nem jeleztem neki, hogy nem érek haza időben, hanem az unokatestvérével vagyok. Nem gondoltam arra, mennyire aggódhat miattam, bár sejthettem volna, hiszen most ő az én bébiszitterem, anyámnak hála. Mellékesen Benedek felhívta őt, bár nem tudom miért, csak annyit mondott, hogy ha hazaértem hívja vissza, mert fontos dologról van szó.
- Visszahívtad már? – kiabált be Erik az ajtón keresztül. A mobiltelefonját odaadta, és kiírtam a professzor úr számát, csak elfelejtettem visszaadni neki, így gyorsan kiadtam neki.
- Nem, és már túlságosan is késő van.
- Jól van, akkor én hívom fel, te meg beszélsz vele.
- Muszáj? – tártam ki hirtelen az ajtót.
- Ha nem Ádámmal randevúzgattál volna, akkor itthon lettél volna, és tudtál volna vele beszélni. Remélem, kihallottad a ,,volna” szó súlyát a mondatomból.
- Nem randevúztam Ádámmal, és semmi kedvem sincs azzal a seggfejjel beszélni, mára éppen elég volt belőle, sőt bőségesen sok is. – Eriket nem hatotta meg az, amit elmondtam neki, ezért már tárcsázta is a számot, és oda is adta nekem, majd szépen elment zuhanyozni, ezzel magamra hagyva a gonosszal, aki időközben felvette a telefonját.
- Hahó, Erik? – hallatszott a kezemből a hangja, én meg erőt vettem magamon, és a fülemhez emeltem.
- Jó estét Professzor Úr, Bauer Izabella vagyok! – kezdtem bele, bár sejtettem, hogy számított arra, még ma hallja a hangomat. - Csak azért zavarom, mert most jöttem haza, és Erik, vagyis Hoffmann Professzor Úr most újságolta, hogy keresett egy fontos ügy miatt.
- Van róla fogalma, hogy mennyi az idő? – morogta a vonal túlsó oldaláról.
- Igen, elnézést, csak azt hittem fontos dologról van szó, - mentegetőztem.
- Fontos is, bár gondoltam normális időben meg tudom önnel beszélni. Elárulná merre járt, és mi volt fontosabb? – erre szívesen rávágtam volna, hogy ,,minden fontosabb, csak önnel ne kelljen beszélnem”, de nem tettem.
- Vacsorázni voltam – válaszoltam, bár semmi köze sem volt hozzá.
- Mindegy, csak közölni akartam, hogy várom holnap a titkárságon reggel hatkor, ne késsen, a saját érdekében ajánlom, legyen pontos. – Mondta, majd szépen letette köszönés nélkül. Nem firtattam, vajon honnét tudja, hogy Eriken keresztül elérhet, de hamar elhessegettem a gondolatot, hiszen azon kevesek közé tartozott, akik mindenkiről mindent tudnak, pláne, ha ennyire szívatják őket. Reggel hat? Jól van, ott leszek, örüljön neki. Akkor még nem tudtam pontosan mit is akarhat tőlem, sőt sejtésem sem volt.