Johanna nővére - Külön rész - Kristóf szemszöge

Johanna nővére
 Külön rész
 Kristóf szemszöge

 

,,Azt hiszem, ha az ember őszintén megvallja, hogy mit akar az élettől, akkor azt az élet többnyire meg is adja. "

Így jártam anyátokkal

Szerintem kib@szottul igaza az a mondás, miszerint vigyáz mit kívánsz, nehogy a végén még teljesüljön. Nekem teljesült a kívánságom, még sem éreztem tőle jobban magam. Dominik az ágyamon tehénkedve szerelte a kölykének szánt kiságyat, míg én a földön ülve ittam a söröm. Haragudtam magamra, de leginkább Johannára, mert ő váltotta ki belőlem, hogy tahónak érezem magam.
- Segíthetnél, ha már annyira ráérsz, - az orrom alá dugta a barkácsszerszámjait, én vigyorogva megráztam a fejem, és csak röhögtem.
- Kihagyom a lehetőséget.
- Nem szakadnál bele, ha egy kicsit segítenél, - Dominik pont olyan, mint az apám, ezt már évek óta tudom, de teszek rá. Nincs kedvem azt a vacakot barkácsolni, hiszen nem az én problémán, de nem teszem neki szóvá, mekkora hülyeséget is csinált.
- Éppen sörözök, csináld csak! - emelem felé az üvegemet, majd vissza is húztam a számhoz. Amióta a volt csaja kinyögte, hogy terhes, azóta mintha kicserélték volna. Kib@szottul nem önmaga, ahogyan én sem vagyok már olyan.
- Néha akkora f@sz tudsz lenni! - hozzám vágta az első dolgot, ami a kezébe akad. Szerencsémre a lehető legkönnyebb párna a mai áldozat, na nem mintha olyan sokszor csinált volna ilyent, de nem ez az első alkalom. Ő a legjobb haverom, bár nem mondja ki, de tisztában vagyok vele, ezen téren kölcsönösek az érzéseink.
- Mit vársz tőlem? Ismersz, nem? - felháborodást tettetek, valójában hidegen hagynak a szavai, mert azon pörgetem az agyam, vajon mit b@sztam el Johannával.
- Gondolom azért vagy ekkora pöcs, mert beszéltél a kis barátnőddel.
- Igen, beszéltem vele, de semmi közöd hozzá! - én erősebben dobtam neki vissza a vánkost, és néztem, ahogyan kiesnek a szerszámok a kezéből. Tegnap vette azt a hülye kiságyat, abból a pénzből elvéve, amit nyárra tett félre, mivel évek óta terveztük, lelépünk bulizni pár hétre a Balatonra, vagy bárhová.
- Remélem vele normálisabb voltál. Nem tudom miért, de kedvelem Johannát.
- Én is, - lehunytam a szemem, és gondolatban visszatértem ahhoz a beszélgetéshez, amit legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből.
- Ugye, akkor nem fog zavarni, ha valaki mással...?
- Ki ne merészeld mondani, amit gondolsz, mert párna helyet hozzád vágom az üvegem.
- Gondolj bele!
- Bele sem akarok gondolni, - még is csak elképzelem a jelenetet, és mérhetetlen harag tölt el.
- Előbb vagy utóbb összejön valakivel, aki nem fogja visszautasítani. Elnézve Johannát, amit leművelt a pénteki bulin, tárt lábbakkal fogja fogadni azt a valakit, aki nem te leszel.
- Dominik, pofa be! - úgy forog velem a szoba, mint a ruhák a mosógépünkben, amikor életemben először kényszerültem használni.
- Azt hiszem erre mondják, akasztják a hóhért. Itt pufogsz, meg vedelsz, miközben tőlünk nem messze van egy lány, aki mindent odaadna csak azért, hogy viszont szeresd, te meg magasról teszel rá, meg arról dumálsz, te nem vagy neki való, mert jobbat érdemel.
- Mit akarsz? Menjek oda azok után, amit mondtam neki, és kérjem meg arra, legyen a barátnőm? Nem Dominik, én erre képtelen lennék.
- Tudod, nem olyan szar kapcsolatban lenni valakivel.
- Te már csak tudod! - elégé gúnyos a hangom, de őt hidegen hagyja.
- Igen is tudom, mert én már átéltem azt, amiből te megpróbálsz kimászni. Add fel, megfogott, ez ellen nem tudsz küzdeni, ne próbálkozz!
- Nem fogott meg! - bármennyire is hevesen tiltakozom, nem hisz nekem.
- Tudod, annyira furcsa érzés, amikor meghallom Bianka nevét, vagy meglátom őt. Egyrészről kib@szottul hiányzik számomra, másrészről meg néha nem bánnám, ha átmenne rajta egy úthenger, amit én vezetek. Mert igazából szeretem őt. Nagyon is. De szarul esik, hogy ennyire nem hiányzom neki. Ha az enyém nem lehet, akkor másé se legyen. - Nem hittem volna, hogy annak a boszorkánynak valami varázsdolog lehet a lábai között, de elnézve az ágyamon üldögélő leamortizált haveromat, kezdek félni a testi épsége miatt.
- Nyálas! - köpködök undorodva.
- Nem tudom megérteni mit eszik rajtad Johanna, pedig azt hittem épeszű, de kezdek benne kételkedni. Akkor most csak barátok lesztek?
- Mi más lennénk? - annyira szívesen kizárnám a külvilágot, még sem tehetem, nincs nálam a fülhallgatóm. A pics@'ba!
- Barátok semmiképpen. Minek szoktad hívni a farkad? Kapitánynak?
- Igen, - erősítem meg büszkén.
- Kapitány áll rá, vele ellenben más lányokra lekonyul, - az ujjával még mellékesen mutogatott is hozzá, amivel sikerült elérnie nálam, hogy felállva otthagyjam őt a szobámban.
- Túl sokat mondok neked! - kiabáltam oda neki, amikor már kabátban álltam a bejárati ajtónknál.
- Te mondtad, nem én találtam ki! - ordibálta ki nekem. Bár, nem tudnám megmondani mikor beszéltem neki a kisebb mechanikai zavaromról, mégis bosszant a tudat, hogy tudja a gyengeségemet. Kapitány mostanság nem teljesít olyan jól, mint kellene, és ezt is csak Johanna számlájára tudtam írni, mert ő tehet róla. Ha nem kellene állandóan rajta rágódnom, meg a marhaságain, akkor minden olyan lenne, mint régen. Apámhoz mentem, nem volt más választási lehetőségem, meg amúgy is alig lát, legalább többször meggondolja a közeljövőben, hogy ne jelentsen ki ilyeneket.
- Fater, megjöttem! - léptem be a lakásába. Most már bánom, hogy együtt sörözve elmondtam neki, mennyire elakarok otthonról költözni, mert álmomban sem hittem volna milyen ajánlattal áll elő. Az egyik kikötése az volt, a megkeresett pénzemet a kártyámon hagyom, nem nyúlok hozzá, a másik pedig az, hogy fizet nekem azért, ha néha beugrok hozzá, én meg nehézkesen, de belementem. Simán megtudtam volna oldani a költözést magamtól is, ahogyan azt is, ne szoruljak az ő pénzére, mégis tök szarul éreztem magam amiatt, hogy alig látom a saját apám. Remélem Dominik gyereke nagyobb szeretetben nő fel, mint én.
- Neked nem tanulnod kellene, vagy dolgozni? - már elmúlt dél is, ő meg még most esett ki az ágyból. Állandóan nekem dumál arról, mennyire gáz, hogy délig alszok, erre ő is ugyanazt csinálja. Jó, legtöbbször már hatkor fent kukorékol, most viszont nem.
- Én is örülök a viszontlátásnak, - morgolódtam, és ledőltem a kanapéra. Apám lakása sokkal nagyobb, mint amiben jelenleg lakok Domnikkal, még sem tűnik valami otthonosnak, mivel túlságosan sok benne a fekete szín, és nagyon sötét. Ha eljövök hozzá, mindig a b@szott nagy tévé előtt terülők el, amin általában focit nézünk, vagy kézit, attól függ milyen kedvünkben vagyunk, meg milyen meccs megy.
- Tudod, hogy örülök annak, hogy itt vagy, csak nem számítottam rád.
- Ramatyul festesz, és ezzel még szépen fogalmaztam.
- A véremet jöttél kiszívni? - fejbe csapott az nagy kupac újsággal, amit mellékesen én hoztam fel neki, mert már kiestek a ládájából, ezért gyanítottam, valami lehet vele, hiszen mindig pontosan aznap leszokott a friss újságjaiért rohanni.
- Egészséges emberek vérén élősködök, de lehet, hogy most az egyszer kivételt teszek veled.
- Nem vagy vicces, ne erőlködj.
- Fater elárulód mi bajod, vagy fussak neki még egyszer? - tekintetemmel követtem a mozgását, aztán abbahagytam, amikor beleszédültem. Ide meg oda sétálgatott a konyhának kialakított rész meg a nappali között, miközben kávéval a kezében böngészte az újságját.
- Tök jól vagyok.
- Most úgy mond, hogy be is vegyem, - ellenkeztem vele, mert nagyin nem győzőt meg a szövege, miszerint annyira jól van, amikor messziről látszik rajta az ellenkezője.
- Az apád vagyok, nem a haverod, - morogta pont úgy, ahogyan én szoktam, szóval ezt tőle örököltem.
- Mindig azzal jössz, mi nem csak az apám, hanem a barátom is vagy.
- Ha gyereked lesz, rájössz mert ez a lehető legtutibb ötlet, amivel kitudod szedni belőle a titkait
- Kösz! - fintorogtam. Ünneprontásban baromira profi volt, most megmutatta mennyire.
- Abban az esetben, ha nem piros, nincsenek rajta kiütések, és nem viszket, mehetsz is, - mutatott az újsággal az ajtó felé.
- Ennyire unod a társaságom? - összeráncoltam a homlokom, majd felegyenesedtem.
- Nem, csak zavarsz.
- Csak nem nőt vársz? - apám ledermedt, és olyan volt, mint, akit megfagyasztottak volna.
- Most menj el! - nem kért, utasított, de egy percre sem nézett rám, hanem a földet bámulta kifejezéstelen arccal, ami rendesen rám hozta a frászt. Még soha sem láttam ilyennek, pedig elégé sok bukkanó volt az életébe, ami miatt padlót fogott, mégis úgy éreztem akkor, ez a valami túlságosan összeroppantotta. Emiatt nem ellenkeztem vele, és nem hecceltem, csak szépen elhagytam a lakását. Hazának beugrottam Bencéhez a bútorboltba, mivel az ágyammal akadt egy-két problémám, amiért rá kellene néznie, és mivel ő az egyetlen, aki ért is hozzá, nem haboztam hozzá fordulni. Amikor beszéltünk, nem hozta szóba Johannát. Ebből arra jutottam, vagy nem mondta el neki a történteket, vagy elmondta, és Bence elengedte a füle mellett. Igen, őt ismerve az első tipp a helyes. Még sem értettem, hiszen ők amolyan öribarik, akkor miért nem beszélte meg a közös dolgunkat vele. Talán még sem volt Johannának olyan fontos az idézőjeles szerelme, amit irántam érzett? Talán tényleg én képzeltem bele többet, mint amilyen valójában volt? Fogalmam sincs. Oh, bárcsak tudnék olvasni a nők gondolataiban!
- Dominik, hiányoztam? - belépve a lakásba elkiabáltam magam jó szokásomhoz híven, ami szerintem tök poénos volt, bár ő nem mindig díjazta.
- Mint púp a hátamra, - sétált el mellettem idegesen. Mindig az összeszerelési kisokost bújta, és még mindig nem volt kész az a vacak.
- Mire meglesz a gyerek, lesz ágya is, vagy köztetek fog aludni? - jó, ez bunkó kérdés volt tőlem, de nem hagyhattam ki.
- Összetudom szerelni a te segítséged nélkül is.
- Ezért nem is ajánlom fel, - a tálba dobtam a lakáskulcsot, meg felakasztottam a kabátom, helyesbítve csak ledobtam magamról, mert lusta voltam felakasztani a helyére.
- Ha meg is születik a baba, nem fog köztünk aludni, mert nem lesz lehetősége olyanra, hogy köztünk aludjon.
- Miért nem békültök ki? - nem tudtam megérteni ezt a két hülyét. Mindketten oda meg vissza vannak egymástól, kifejezetten undorító módon, mégis olyan a gondolkodásuk, mint a gyerekeknek. A hűtőhöz masíroztam, és kivettem egy újabb sört, ami már a harmadik volt mióta felébredtem reggel.
- Tudod, hogy ez bonyolult. Amúgy, nem lesz az egy kicsit sok? Ez ma már a hatodik söröd?- mint egy hűséges puli, úgy jött utánam keresztül a lakáson.
- Nem, ez még csak a harmadik, - javítottam ki, amikor kezemben a távkapcsolóval elhelyezkedtem a kedvenc fotelemben, és bekapcsoltam a tévét.
- Szeded a gyógyszereket, meg alkoholt vedelsz, nem tudom, hogy ez a kettő mennyire jó párosítás.
- Tök jól vagyok. A lábamnak már semmi baja, csak sokszor meg kell állnom pihenni, sőt a születésnapomon is ittam, sőt többet is, mint most, mégis élek és lélegzek.
 - Miután Johanna elment, annyira beittál, hogy kórházba kellet vinnem téged.
- Már megint Johanna. Nem tudnál másról beszélni? - kezdett elszakadni nálam a cérna.
- Addig ne is számíts másra, amíg azzal a hülyeséggel próbálsz megetetni, miszerint neked nem kell barátnő. Igen is kell, sőt lenne is, ha felhagynál ezzel a baromsággal, és végre összeszednéd magad.
- Nem vagy az apám, hogy megmond nekem mit csináljak! - támadtam neki elégé ingerülten.
- Az a szerencséd, hogy nem vagyok az apád, mert én már a helyében régen agyonvertelek volna, viszont nekem kellesz az albérlet miatt.
- Ez egy nagyon pocsék kapcsolat.
- Ez nem kapcsolat, ez testvériség már.
- Képtelen lennék arra, hogy én legyek Johanna cuki, édes, tündéri fiúcskája, aki megvárja a suli előtt, amíg végez, majd elviszi moziba, meg kajálni, és este együtt fekszik le vele kis kifli - nagy kifli pozícióban, mert ez nem én vagyok.
- Tündéri fiúcska? - Dominik szája tátva maradt, sőt elégé morbid fejet vágott.
- Múltkor a ,,kivi" vagyok szót használtam arra, mennyire kíváncsi vagyok. Azt hiszem kezdek belangyosodni.
- Mi a bajod a melegekkel?
- Semmi az égvilágon! Tök sok barátom meleg, - magyarázkodtam.
- Egyet mondj, kérlek! - letette az asztalra a használati útmutatót, és összefont karokkal várta a válaszomat, miközben a lábával dobolt ütemesen a földön. Annyira idegesítő volt, amikor ezt csinálta.
- Annak a fura fejű srácnak az öccse is az, meg a...- pörgettem az agyam, de azon a gyereken kívül senki sem jutott eszembe.
- Ismerd el, hogy igen is van bajod a melegekkel.
- Nem ismerem el, csak azt, hogy én szeretem, ha az a bizonyos lyuk egy lányon van, sőt azt is szeretem, ha kettő helyet három nyílás között választhatok, - avattam be őt is az én furcsa gondolkodási menetembe.
- Tudod mit? Jobb is, ha nem kezdesz ki Johannával, mert neked nem barátnőre, hanem orvosra van szükséged.
- Ne mond, hogy te nem így látod a dolgokat, - hörögtem.
- Az én gondolkodási menetem totálisan eltér a tiédtől.
- Csak nem azért nem kezded ismét Biankával, mert saját kapura kezdtél játszani időközben? - pislogtam rá csábosan.
- Most lebuktam, - a szívére tette az egyik kezét. - Valójában saját kapura játszok, és már évek óta odavagyok érted. A bunkó viselkedésedért, a szemét megjegyzéseidért, no meg a mocskos pofádért, te kretén.
- Ilyen szép bókokat sem mondtál nekem.
- Mindent el kell kezdeni valahol, - legyintett fel, de időben sikerült kitérnem előle.
- El kell ismernem, jó ízlésed van, hiszen sokkal dögösebb vagyok Biankánál.
- Ennyire ne éld bele magad, - fújtat párat, majd visszatér a szobámba, ahol ismét neki kezd a kiságynak. Nem tudom miért nem a sajátjában szereli össze, de meg van róla győződve, jobb ha nálam állítja fel, mert ott tuti nem venné észre Bianka, ha egyszer beugrana, bár nem tudom mi a fészkes fenének jönne ide. Elismerem, szerencsés lesz a gyerek, hogy ilyen anyja lesz, no meg apja. Biztosra veszem, ők ketten egyszer újra összefognak jönni, csak a pontos dátumát nem tudtam, mégis úgy éreztem, ez nem egy lefutott kör.
- Csengettek! - kiabáltam be hangosan Dominiknak, mivel lusta voltam felállni.
- Hallottam, nem vagyok süket, de éppen el vagyok foglalva! - kiabálta vissza.
- Én is!- a világ minden kincséért sem tudtam volna otthagyni a tévét, így mindketten hallgattuk a csengő hangját, amíg Dominik fel nem adta, és ki nem nyitotta a bejárati ajtónkat. A söröm kifogyott, így felálltam, és megindultam a konyha felé, amikor megpillantottam ŐT, csupa nagybetűkkel. Kétszer is meg kellet csípnem magam, mert azt hittem hallucinálok, mert egy sörtől még soha sem nyomtam be ennyire, hát most sem.
- Uram Isten! - suttogtam. Az előttem álló lány nagyon megváltozott azóta, amióta elment, mégis pontosan tudtam ki áll velem szemben. Még mindig százhetvennek látszott, bár szerintem, azért nőt egy vagy legfeljebb két centit, ahogyan rövidebbre vágatta a szép hosszú szőke haját. Viszont, már semmi nyoma nem volt annak az édes kislánynak, aki akkor volt. Megváltozott. Felnőtt. Elnézve, már alig hasonlított a húgára, maximum abban, hogy az arcvonásaik hasonlóak. Több különbséget tudtam volna felsorolni kapásból, mint hasonlóságot.
- Szia Kristóf! - mosolygott rám, ahogyan régen szokott, mégis olyan idegennek tűnt.
- Szia Bella, mi újság? - csak pislogni tudtam, és inkább letettem az üveget az asztalra mielőtt széttört volna a földön.
- Bence mesélte mi történt veled, így gondoltam beugrok megkérdezni jobban vagy-e már? - levette a fekete kabátját, ami pontosan olyan volt, amilyen Johannának is volt, mielőtt elégette három kicseszett évvel ezelőtt.
Akkor a húga teljesen kifordult magából. Átfestette a haját, alig beszélt velünk, és csak a szobájában gubbasztott, amíg valami csoda folytán sikerült kirobbantani onnét.
- Igen, már nem kell gipszet hordanom, viszont pihentetnem kell a lábam. Gyere, ülj le, és mesélj arról, merre is jártál ezalatt az idő alatt, amíg nem voltál itt, - nem pont így kellet volna hellyel kínálnom őt, de soha sem voltam egy úriember, amilyent az apám próbált faragni belőlem csúfos kudarcot vallva. Sikerült valahogyan lekecmeregnünk a kanapéra.
- Nagyon sok helyen megfordultam, - röviden kivágta magát a magyarázat adás alól.
- Miért nem hívtad fel Johannát? Tudod mennyire összetört szegény?
- Ő megfogja érteni, ha elkapja az a bizonyos érzés, ami engem is utolért, amikor együtt nyaraltunk. A mi családunkban mindenki ilyen, ez ellen nem lehet küzdeni, csak menni a nagyvilágba.
- Azért küldhettél volna egy lapot neki, vagy mit tudom én.
- Szerinted egy átkozott lappal kellet volna válaszolnom arra a sok üzenetre, amit nekem hagyott?
- Nem, de néha az is több, mint a semmi.
Ekkor villant be, mennyire örültem volna annak, ha apám kiskoromba legalább egy képeslapot küldött volna a születésnapjaimra, ha már arra képtelen volt, hogy eljöjjön. Egészen a hatodikig nem is láttam, nem beszéltem vele, aztán felbukkant, és kijelentette anyámnak, az életem részévé akar válni, és hidegen hagyja őt anyám szövege, miszerint jobb lesz nekem úgy felnőni, hogy nem válok olyanná, mint amilyen akkor ő volt. Apám azóta megváltozott. Idővel beletanult az apa szerepbe, már ha abba egyáltalán bele lehet tanulni.
- Hamarosan visszajövök, és akkor minden más lesz, - suttogta szomorúan. Valami megváltozott benne, de nem mertem megesküdni rá, mi is pontosan. CSAK MÁS LETT.
- Említetted, hogy Bence mondta mi van velem, mikor beszéltetek? - a francba, ő tudott arról, hogy erre járt Bella, és még csak nem is szólt nekünk róla.
- Miután történt a baleseted, felkerestem az áruházban, és azóta néha-néha beszélünk telefonon. Sokat mesél Johannáról, meg rólatok is.
- Krisztiánnal is beszéltél? - ez volt szerintem a húgán kívül a másik legfájóbb pont számára.
- Igen, pár napja éppen felé jártam, és Bence megadta a címét, így elmentem hozzá bocsánatot kérni tőle.
- Legalább bocsánatot kértél, - ingattam a fejem.
- Mindent megbeszéltünk, és lezártuk a kapcsolatunkat a lehető legnormálisabb módon.
- A lehető legnormálisabb módon? Bella, fogtad magad, leléptél, és senki sem tudta merre is vagy, miközben mi végig néztük, ahogyan a szerencsétlen húgod teljesen megzuhant. A példaképe voltál, istennek tekintett téged, most viszont imádkozhatsz azért, hogy képes legyen minimum rád nézni mindezek után.
- Nem veszekedni jöttem ide, hanem bocsánatot szeretnék kérni tőled.
- Komolyan? - a szám is tátva maradt, amikor kimondta ezeket a szavakat. Teljesen felspannoltam magam azon, hogy mennyire megviselte az idő Johannát, miközben nekem semmi közöm sem volt ahhoz, ami vele történt, hiszen csak barátok voltunk. Ekkor kaptam meg azt, amire vágytam. Csak barátok.
- Sajnálom, hogy elmentem, és sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de képtelen lettem volna rá, mert tisztában voltam vele, ha képtelen vagyok elengedni a súlyokat, amik ide láncoltak engem, soha sem leszek olyan boldog, mint amilyennek most érzem magam.
- Aha! - ezt válaszoltam a fejemben pedig elengedtem egy káromkodási maratont, amit jobbnak láttam megtartani magamnak.
- Lényegtelen, mert a múlton nem tudok változtatni, de még lehetőségem van egy jobb jövőre.
- Most innét egyenesen Johannához mész? - már megint csak körülötte forogtak a gondolataim. A francba!
- Nem, és megkérnélek, hogy te se áruld el neki, hogy láttál engem.
- Akkor mikor kívánkozol elé állni?
- Hamarosan, de előtte még van egy-két személy, akiktől bocsánatot kell kérnem.
- Szép, mondhatom. A húgod elé képtelen vagy odaállni, de másokhoz csak úgy repülsz.
- Azért, mert Johannának nem lesz elég egy egyszerű bocs, mint nektek.
- Miből gondolod, hogy nekünk elég? - nem tudtam megérteni őt, és kezdtem kételkedni abban, hogy legalább ő megérti magát.
- Kristóf, nem tudom mi ütött beléd, de nagyon megváltoztál.
- Ahogyan te, - vágtam vissza neki farkasszemet nézve vele. Még mindig gyönyörű volt, én meg pasiból voltam még mindig, mégsem fordult meg semmi mocskos gondolat a fejemben.
- Valamiről lemaradtam? - elfordult tőlem.
- Három kib@szott évről maradtál le, - segítettem neki a lehető legudvariasabban.
- Úgy tűnik tévedtem, amikor azt hittem minden olyan lesz köztünk, mint régen, amikor együtt nőttünk fel.Te és mások képtelenek vagytok megérteni az okaimat, mert ti soha sem fogjátok átérezni azt, amit én akkor éreztem. Boldog lehetsz, hogy neked nem kell.
Fogalmam sem volt arról miket beszél, aztán felrémlett, hogy egyszer régebben Johanna említett valami családi átkot, vagy micsodát, ami arra kényszerítő a nőket a családjába, hogy leléceljenek. Igen, már rémlett.
- Bocs, hogy bunkó voltam, csak kicsit sokkolt a megjelenésed, - fújtam ki a levegőt szaggatottan.
- Engem is sokkolt volna ellenkező esetben. Ugye, lehetünk ismét olyan jóban, mint régen?
- Persze, - adtam be a derekamat, majd megöleltük egymást. Tök világos volt, pont ugyanolyan jóban már biztos nem leszünk, mint évekkel ezelőtt, de attól még lehetünk barátok, csak kicsit átértékelődve, természetesen sima módon, nem barátság extrákkal. Mielőtt elment, megígértem neki, nem fogom elmondani a húgának a találkozásunkat, viszont jobban tenné, ha minél hamarabb visszatérne Johanna életébe, mert baromira szüksége van rá. Miután elment, egyenesen a szobámba mentem.
- Ő az a Bella? - Dominik nem nézett rám, mert tudta, rajtam kívül nincs más a lakásban.
- Igen, ő Johanna nővére, - válaszoltam, amikor leültem mellé a földre, és kivettem a kezéből azt a rohadt könyvet.
- Szép csaj, de szerintem a húga szebb.
- Ha rossz leszel, elmondom Johannának, amit az előbb mondtál, - böködtem meg az oldalát, tovább húzva az agyát.
- Johannával pont erről beszélgettünk, - nagyon nem tetszett nekem, amit mondott.
- Miről? - elégé dühösen néztem rá, és az egyik kezemet ökölbe szorítottam, bár nem terveztem beverni a haverom képét.
- Hogy köztünk már egy kicseszett kapcsolat van, - felém fordulva küldött nekem csókokat, én meg a kezemmel elfordítottam a fejét egy pofonhoz nagyon hasonlító mozdulattal.
- Álmaidban, - ráztam meg röhögve a fejem, de azért megkönnyebbültem. Tudtam arról, hogy ők ketten nem mindig jöttek ki jól egymással, mégis tudtam, soha sem lesz több köztünk, mint haverság, és nem csak azért, mert Dominik a haverom, Bianka meg Johanna barátnője, hanem mert túlságosan sok mindenben hasonlítanak. Nem tudtam mit fog hozni számomra a holnap, de abban biztos voltam, ha Bella ténylegesen visszajön, akkor minden meg fog változni.