21. Fejezet
Szalagavató
,,Minél szürkébb és monotonabb a mindennapi taposómalomban végzett munka, kárpótlásként annál nagyobb szükségük van az embereknek a látványos ünnepi alkalmakra. A világ legnagyobb karneváljai és fesztiváljai egytől egyig olyan városokban zajlanak, ahol a pazar ünnepségek drámai ellentétben állnak az év többi napjával. "
Desmond Morris
Végre ez a nap is elérkezett, amit vártam is, meg nem. Először is úgy voltam vele, bármennyire is erőlködök tutira veszem, hogy el fogok taknyolni, bár bíztam Bálintban, miszerint elkap, ha esnék. Mégis kissé paráztam a beégéstől. Péntek reggel miközben a többiek az iskolapadban ücsörögtek, mi már korán reggeltől kezdve a csarnokban próbáltunk megállás nélkül, nehogy valami gond adódjon műsor közben, így minden apró momentumot átvettünk, hogy pontosabb legyen ki mikor érkezik, illetve távozik.
- Leszakad a lábam! - hisztizett egy évfolyamtársnőm, akin eszméletlenül nagy magassarkú cipő volt, pedig mindenki mondta neki, hogy próbán elég, ha papucs vagy sportcipő van rajta, mivel este csak egyszer fogjuk eltáncolni. Ő azt mondta, ,,a szépségért meg kell szenvedni", hát tényleg szenvedett.
- Most tartunk öt perc pihenőt, de utána mindent az elejéről! - kiáltotta el magát az igazgató, mire mindannyian megrohamoztuk a lelátót, hogy legalább egy kicsit ülni tudjunk. Szerencsére nem volt kötelező elhoznunk az esti táncosruhánkat, bár az utolsó próbán úgy is eltáncoltuk a táncunkat, hogy rajtunk volt a fehér menyasszonyi ruhánk, hogy betudjuk mérni kinek mekkora hely kell a mozgáshoz meg hasonlók. Bálintnak dőlve szuszogtam, mivel kissé lefárasztott a sok próba. Eliza a mosdóba ment, Ricsi meg telefonálni, mivel az apja hívta, és vele muszáj volt beszélnie.
- Gratulálok, egyre kevesebbszer lépsz a lábamra, ez már fejlődés.
- Köszönöm Bálint, ez nagyon jól esett a pici szívemnek.
- Meg is lepődtem, - ismerte el a mellettem ülő, miközben a hülye mobilját nyomkodta. Még ahhoz sem volt lelkierőm az őrült próba miatt, hogy haza telefonáljak, vagy írjak Viktornak egy üzenetet, amiben jó utat kívánok neki, mert ő ma utazik dél környékén Törökországban, és csak hétfőn jön haza egy fontos üzleti ügy miatt. Kicsit szomorú voltam miatta, mert mindent úgy terveztem itt lesz velem, de aztán közbejött ez az egész, aminek köszönhetően több mint száz kilométer választ el minket egymástól.
- Ja, én is.
- Szalagavató után mit tervezel? - érdeklődött, miközben a többieket vártuk, meg azt mikor is húzhatunk innét jó messzire.
- Kristóf bulizni szeretne, szóval lehet beugrunk valahová. És te?
- Én megbeszéltem Ricsivel, hogy benézünk a Csillagba.
- Azt nem zárták be?
- De, csak egy utolsó bulit még tartanak, és ingyenes lesz a belépés.
- Az király! - soha sem szerettem odamenni, sőt kifejezetten olyan hely számomra a ,,Csillag", ahová csak is kényszerítés árán voltam képes betenni a lábam, máskülönben esélytelen volt minden próbálkozás. Amikor ott buliztunk a perceket számoltam mikor lépünk le onnét, mert baromira irritált a mocskos fal, amiről potyogott a festék, meg minden csupa hányadék volt. Komolyan, a hideg futkosott a hátamon miatta.
- Gondolom nem jöttök oda.
- Ki van csukva, hogy még utoljára is betegyem oda a lábam védőoltás nélkül, - fejeztem ki magam elégé kedvesen, mert legszívesebben közöltem volna, mennyire szar egy hely, és baromira örülök, amiért valakinek volt annyi esze, és bezáratta.
- Tudod te milyen jókat hánytunk ott Ricsivel? - fordult felém dühösen Bálint. Éppen ekkor ért vissza hozzánk az említett illető.
- Hol hánytunk jókat? - érdeklődött leülve mellém.
- Csillagról mesélek Johannának, - avatta be azonnal Bálint. Bele kezdtek a sztorikba, amik nagy részében ott szerepelt a hányás, és az elázás szó mindaddig, amíg az igazgató ránk nem szólt, hogy újra próbáljunk. Reggel nyolctól egészen délután kettőig tartott a megbeszélés köztünk diákok, meg tanárok között, akik nem jutottak velünk sehogy sem dűlőre azzal kapcsolatban, hogyan is helyezzék a székeket, amiken majd mi foglalunk helyet, mert nagyobb teret akartak adni a táncunknak. A végére már annyira beleuntunk az egészbe, hogy simán leléptünk, bár ez nem igazán tetszett a tanároknak, de készülnünk kellet nekünk lányoknak az esti szalagavatóra. Sokan el se akartak emiatt jönni próbára, viszont mivel nem kellet bemennünk suliba, ezért ennek ellenében több órán keresztül szívták a vérünket. Fáradtan, izzadtan, éhesen, és hisztisen estem haza, miközben a POKOLBA kívántam az egész napot, meg mindent, ami még rám várt.
- Idáig tartott a próbátok? - lépett oda hozzám Anita, miközben fáradtan támasztottam a falat az előtérben, miközben azon erőlködtem hogyan akasszam fel a kabátomat a fogasra. Nem volt egy könnyű menet, mert leszakadtak a karjaim, ahogyan a lábaim is kezdtek csődöt mondani.
- Igen, és nem akartak elengedni minket, - mondtam szomorúan.
- Mindjárt jön a fodrász, siess! - tapsikolt párat, én meg elégé morcosan néztem rá. Végül sikerült annyi erőt összeszednem, hogy sikerüljön felakasztanom a kabátomat.
- Nem megy olyan könnyen, - morogtam elhaladva mellette.
- Siess! - parancsolt rám Anita.
- Oké! - nyögtem fel. A szobámba siettem, és ledobtam a táskámat a szőnyegre. Bianka nem tartózkodott bent, amit kicsit furcsának találtam, mert ő előbb eljött a próbánkról, mint én. December hat óta nem beszéltünk olyan sokat egymással. Ebben szerepet játszott a költözési tervei, meg a vele kapcsolatos aggodalmaim is, mivel úgy gondoltam nem ez a megfelelő pillanat rá, de az ő élete meg az ő döntései, amibe nekem nincs beleszólásom. Még Dominikról sem volt hajlandó velem beszélni. Ő nem hozta fel a témát, én pedig nem erőltettem azzal, hogy elmondjam neki mindent láttunk Kristóffal. Olyan zavaros volt ez az egész sztori, de leginkább az bántott engem, miszerint valójában semmi közöm sem volt Biankához meg az életéhez, csak annyit tehettem, végig nézem az eseményeket.
- Itt a fodrász! - kiabálta be nekem elhaladva a szobám előtt Anita.
- Mindjárt megyek, csak letusolok! - kiabáltam neki vissza, és összeszedtem a holmim, amit utána felveszek. Kockás inget kerestem, meg itthoni melegítőt, amiben kényelmesen végig tudom ülni, miközben a hajamat csinálja a fodrász. Gyorsan letusoltam, majd felöltözve rohantam is le a nappaliba, ahol már bekészülve várt rám Linda, aki már évek óta a családom barátja. Anyuval régebben egy általánosba járt, azóta nem találkoztunk vele, amíg be nem következett az a súlyos baleset, amiben anyukám életét vesztette édesapámmal együtt.
- Szia, bocsi a késésért, csak az előbb értem haza, - rohantam oda hozzá, és elfoglaltam a helyemet a széken.
- Szia! - nézett rám Linda vigyorogva. - Akarod hogy várjunk egy kicsit?
- Nem, úgy is egy csomó időt elvesz, míg megszárad a hajam, meg mire minden tincs a helyére kerül, - még csak az kellene, hogy emiatt elkéssek a saját szalagavatómról, hiszen így is necces volt a sok hülye miatt, akik mára tették az utolsó főpróbát. Ezek után a fürdőbe megmosta a hosszúra nőtt hajamat, amiből szinte már csak pár száll volt barna, annyira kikopott belőle a festék. Igaz már jó régóta nem tettem rá újat, de rémisztő milyen hamar eltűnt belőle, pedig sokkal tartósabbnak kellet volna lennie.
- Befessük gyorsan, vagy inkább maradjon így? - érdeklődött Linda, amikor a nagy tükörben nézegette a vizes, kócos, borzalmasan égnek álló hajamat.
- Maradjon így, - inkább azt választottam, mert túlságosan féltem attól, mennyire nehéz lenne levakarni a fülemről meg a nyakamról, ha véletlenül összeken.
- Szőke. Nem tudom, de nagyon furcsa így látni téged.
- A barna után, nekem is furi.
- Mindegy, becsavarom, aztán beülsz a bura alá, és megszáradsz, - közölte a további terveket velem. Linda nem szerette a hajszárítót, mivel úgy gondolta az csak szétcseszi a hajam, így a kissé régi buráját cipelte magával mindig, bár legszívesebben a fodrászszalonban szeretett vendégeket fogadni, de velem kivételt tett, ha felhívtuk. Ez most sem volt másképpen. Négyre sikerült nagy nehezen összehozni a hajamat, amit a fejem tetején összefogott, és onnét omlott le a hátamra teljesen begöndörítve. Reménykedtem benne, hogy a hülye gumi képes legyen megtartani, mert nagyon jól mutatott így, amihez a sminkem is passzolt. Öt előtt sikerült felvennem a ruhámat, amiben majd ballagni fogok a ballagáson, és amit pár hete sikerült csak véglegesen eldöntenie az osztálynak, miszerint ne matrózblúz legyen a lányokon, hanem kék színű blúz, meg rövid fekete szoknya.
- Meg vannak a meghívok? - kérdeztem izgatottan Anitát, amikor már teljesen összekészültünk. Ő fekete estélyit vett fel, amihez gyöngynyakláncot és karkötőt viselt kiegészítőnek, míg Védán piros szoknya volt, ami még az enyém volt, csak már kicsi rám.
- Persze, eltettem, - mondta megmutatva a táskájában lapuló meghívókat, amiket tegnap előtt kaptunk kézhez.
- Mobilom nálad van? - folytattam tovább, nehogy itt hagyjunk valamit.
- Igen. A szoknyád hol van?
- Betettem védőcsomagolásban a csomagtartóba, és kétszer is leellenőriztem, hogy benne van-e.
- Más nincs, amit vigyünk?
- Nem, minden meg van, indulhatunk, - mondtam neki kissé idegesen. A pánik egyre jobban eluralkodott rajtam, ahogyan egyre közeledett az öt órás kezdett, de szerencsére sikerült épségben elfuvaroznom őket a csarnokhoz, ahol különváltunk egymástól. Én megkerestem az öltözőt, és letettem a ruhámat, meg Elizával egymást nyugtattuk, mert hozzám hasonlóan benne is ott volt a para, nem is kicsit. Ezt csak tetézte, amikor eljött az öt óra, és Bálint nem érkezett meg. Hívtam, de nem vette fel, ahogyan Bence sem. Szóltam a tanárnak, aki elment telefonálni, hiába, ő sem járt sikerrel. Bálint nem jött el. Miközben a szalagot tűzték fel ránk, még reménykedtem, hogy hirtelen befut, aztán beáll a helyére mellém, mert úgy álltunk fel, hogy egy fiú, és egy lány, de nem jött.
- Hol van Bálint? - kérdezte tőlem az egyik fiú osztálytársam, mivel én voltam hozzá a legközelebb, mert éppen akkor tűzték fel Ricsire a szalagot, így tőle nem tudták megkérdezni a többiek, tehát maradtam én.
- Nem tudom, - válaszoltam a fejemet rázva.
- Akkor most nem is fogsz táncolni? Csak mert ti is bent vagytok - érdeklődött egy tőlem nem messze álló lány.
- Majd megoldjuk, ne ez legyen a legnagyobb gondod, - förmedtem rá ingerülten, mert tudtam, Bálint okkal késik, és baromira nagynak kell lennie a dolognak, ami képes távol tartani őt ettől. Egész héten azon pörgött, mennyire szuper lesz a mai napunk, most meg pont ő hiányzott. Nem, itt valami nem volt rendben.
- Inkább fogd be a pofád, túlságosan kinyílt! - vicsorgott rám az előbbi lány.
- Ne akard, hogy itt mindenki előtt verjelek laposra, nem vagyok túlságosan jó kedvembe, - vicsorogtam neki vissza.
- Hülye csicska! - fújtatott az nyomorult, mert nem tudtam rá mást mondani.
- Én vagyok a csicska? Te lotyó! - vágtam bele a képébe.
- Fejezzétek be! - szólt ránk az egyik tanár, aki ott állt mögöttünk, és hallotta a beszélgetésünket. Elhalkultunk, amíg tartott a szalagtűzős ceremónia. Az első rész vége után kifáradtunk a helyiségből, mivel addig amíg öltöztünk egy zongorista meg egy énekesnő szórakoztatta a közönséget. A telefonomat elkértem Anitától, és ismételten a fiúkat hívogattam felváltva, amikor Kristóf bukkant fel mellettem.
- Hú, de jó, hogy itt vagy. Azt hiszem történt valami Bálinttal és Bencével, mert egyikük sem veszi fel a mobilt, hiába hívom őket, - ecseteltem neki zavartan a tényállást, miközben a többiek már régen elkészültek. Éppen ekkor adta meg magát a hajamban a hajgumi, aminek köszönhetően a hajam elterült, minden száll más irányba.
- Nyugi, ne aggódj, tudom a táncot, szóval beállok a helyére, - nyugtatott két csók között Kristóf.
- Elfogom rontani, - már szinte totál könnyes volt a szemem a pániktól, ami eluralkodott rajtam, meg az aggodalomtól, mert fogalmam sem volt arról hol lehetnek a fiúk, hiszen itt kellene lenniük.
- Nem, minden rendben lesz, de öltözz! - szólt rám ezzel észhez térítve engem. Bent az öltözőben Eliza segítségével magamra húztam a ruhám, és a hajamat is megigazítottam egy póthajgumi segítségével.
-Mond, hogy nem csak túlreagálom azt, hogy nincs itt Bálint! - fordultam Eliza felé, aki már a sminkem rendbetételénél járt éppenséggel.
- Majd ha ennek vége, Bálint személyesen elmondja miért nem jött el,- válaszolta Eliza.
- Te tudsz valamit, amit én nem! - csattantam fel, és elhúztam a fejemet a keze elől, amivel megpróbált nyugton tartani, míg a szemeimet festette.
- Nyugodj meg! - kiáltott rám dühösen. - Ha tudnék valamit, már elmondtam volna. Feleslegesen aggodalmaskodsz nem érsz el vele semmit, maximum annyit, hogy nem tudsz koncentrálni, és elrontod a táncot. Kristóf beugrik Bálint helyére, ezt már ledumáltam a többiekkel is, szóval nem lesz semmi gond, csak figyelj oda.
- Oké! - bólintottam rá, és a továbbiakban megpróbáltam nyugton maradni. Nem volt könnyű, mert belül is éreztem, valami nincs rendben. Ezen az sem segített, hogy sokan összesúgtak mellettem, amikor Kristóf kezét szorongatva elhaladtam mellettük. Azt gondoltam azért teszik, mert még nem tudatosult bennük, hogy én és Kristóf egypár vagyunk, de aztán rádöbbentem, ők nem ezen csámcsognak, hanem valami egészen máson. Az ajtóban sorakoztunk fel várva a zene kezdetére, miközben mindenki a helyét kereste, és fel s alá futkosott.
- Ügyes legyél! - suttogta a fülembe Kristóf.
- Ugye tudod, hogy már nem él a fogadásunk? - néztem fel rá mosolyogva.
- Tudtam, hogy nem bírnád ki egy teljes hónapig.
- Öcsém, én több éven keresztül kibírtam.
- De most van egy dögös pasid, aki nem hagyja neked a koplalást.
- Kristóf! - kiáltottam rá.
- Most megcsókolnálak, de annyi festék van rajtad, hogy jobban járnék, ha a falat nyalogatnám.
- Viccesnek hiszed magad?
- Nem hiszem, hanem tudom.
- Mi jövünk!- szalad el mellettünk az izgatott osztályfőnök. Minden elcsendesedett, és felhangzott az a bizonyos zene, ami jelezte nekünk, hogy irány, menjünk elfoglalni a helyünket. A próbán megbeszéltük, hogy lesz egy bevonulós zene, aztán több zene összevágásából fog kijönni az egész táncunk zenéje. Na, ezt szépen körülírtam. Minden idegességem ellenére sokkal jobban sikerült a közös táncunk, mint a délelőtti próbán. Itt is volt egy-két rontás (egyikhez sem volt közöm), de sikerült mindent úgy visszaadnunk, ahogyan azt hónapokig gyakoroltuk. A végén meghajoltunk, és mindenki levegő után kapkodott.
- Köszönöm, hogy beugrottál! - hajoltam közelebb Kristófhoz, aki hozzám hasonlóan magát legyezte a meleg miatt.
- Nincs mit! - most már megcsókolt, nem törődött tovább azzal, mennyi smink is van rajtam. Na, ennek már örültem. Míg mi ott álltunk, kissé kellemetlen volt nézni, ahogyan a lányok az édesapjukkal táncolnak. Nekem mindig hiányzott az édesapám, de az még jobban, hogy nem tudott velem lenni az életem fontosabb pillanatainál, amikor éppen szükségem lett volna rá, ahogyan anyukámra. Nem tudom mit mondanának, ha most itt lennének velem. Talán büszkék lennének arra, hogy felnőttem, és boldog vagyok, vagy talán szomorúak lennének, vagy nem is tudom. Mindig úgy képzeltem el őket, hogy büszkék rám, amikor engem néznek.
- Mi a baj? - érdeklődött Kristóf magához ölelve engem. Nagyon figyeltem, hogy az a szép hófehér inge ne legyen alapozós, de nem volt egy könnyű dolog.
- Hiányoznak a szüleim, - vallottam be szomorúan.
- Én lehet, hogy nem vagyok az édesapád, de szeretnélek felkérni egy táncra, - amint gyorsan a hang irányába fordultam, szó szerint leesett az állam. Dénessel találtam magam szembe, akin már semmi nyoma nem volt annak a mérhetetlenül nagy szenvedésnek, amit akkor láttam, amikor beugrottam hozzá meglátogatni őt.
- Basszus, most ugye csak álmodom? - nyögtem ki a szavakat döbbenten. Megborotválkozott, és kiöltözött. Nyoma sem volt annak a hajléktalanforma embernek, aki akkor volt, amikor Liliána elhagyta őt, ismételten lelépve Isten tudja hová.
- Kellet neki egy kis noszogatás, de összekapta magát, - suttogta Kristóf halkan a fülembe.
- Nagy a hangzavar, de attól még hallottam, amit mondtál - nézett a fiára kissé dühös tekintettel.
- Örömmel táncolok veled, - fogtam meg Dénes felém nyújtott kezét, és elmentünk táncolni. Tényleg emlékezetes lett ez a pillanat számomra. Táncoltam a lehető leggyönyörűbb ruhában, és olyan emberek voltak részesei eme nagyszerű pillanatnak, akiket szeretek. Krisztián is felért egy táncra, amit Kristóf nem nézett valami barátságos szemmel,de az apja rászólt, így nem csinált jelenetet ebből a kis dologból, mert felfogta mennyit is jelent számomra ez az egész. Anita minden pillanatot megörökített a fényképezőgéppel, meg a telefonjával, így egy halom fotóm lett magamról, meg Védáról, aki kicsit unta az ünnepséget, viszont nagyon tetszett neki a táncunk, amiről élménybeszámolót tartott haza felé menet. Kristóf vezette a kocsim, mivel nem volt kedvem levenni magamról a fehér ruhámat, ezért átpasszoltam neki a kulcsaimat. Legnagyobb megdöbbenésemre Bianka meghívta Dominikot a szalagavatóra, aki után szintén velünk tartott a házunkba egy koccintásra, meg megvárni, amíg átöltözök, hogy aztán lelépjünk bulizni. Bence és Bálint sem vette fel a telefonját, ezért egy idő után már nem hívogattam őket őrült módjára, így is vagy ezerszer tárcsáztam mindkettőt, sőt ne felejtkezzünk meg a rengeteg üzenetről, amiket nekik írtam.
- Nyitom! - közöltem a többiekkel, amikor meghallottam a csengő hangját, mivel már mindenki leült kezében a pezsgőjével, míg én az őrült hangulatomnak köszönhetően gyorsabban tudtam közlekedni. Helyesbítve, azért nyitottam én ajtót, mert én voltam hozzá a legközelebb. Időközben levettem a lábaimról a cipőm, viszont a fehér ruhámat még mindig magamon tartottam, annyira beleszerettem. A többiek azzal viccelődtek, hogy azért ne ebben aludjak, ha lehet. Nehézkesen sikerült elvergődnöm a bejártati ajtónkhoz, és végre kinyitottam. Amint kinyílt az ajtó, megcsapott engem valami megmagyarázhatatlan érzés, amit előtte még soha sem éreztem. Olyan volt, mintha valaki kiakarta volna rángatni a szívemet a mellkasomból, és borzalmasan fájt ott bent lenni a házban. Ha Kristóf nem fog meg, simán elterültem volna a földön, mint egy zsák.
- Szia húgi, haza jöttem! - üdvözölt a három éve eltűnt nővérem Bella.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése