22. Fejezet
Minden egyszóval
,,Minden lépés a halálhoz visz közelebb, minden mozdulat, minden lehelet annak az utálatos munkáját sietteti. Lélegzés, alvás, evés, munka, álom, minden, amit csinálunk - halál. Egyszóval, élni annyi, mint meghalni! "
Guy de Maupassant
- Szia húgi, haza jöttem! - üdvözölt a három éve eltűnt nővérem Bella.
Szavakkal leírhatatlan volt az a bizonyos érzés, amit akkor éreztem, amikor szembetaláltam magam a nővéremmel, aki úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Mire már véglegesen sikerült beletörődnöm abba, hogy nincs velem, erre felbukkan, és ezzel mindent tönkre vág egy szempillantásnyi idő alatt. Amikor elment úgy éreztem felettem áll, de pár évvel később már egyenlőnek éreztem magam vele, mivel eddig az árnyékában éltem, most már kinőttem. Nem volt valami barátságos a viszontlátásunk. Szerintem nem kell részleteznem, mennyire látványosan fejezhettem ki a felbukkanásával bennem kiváltódó cseppet sem kedves életérzést, aminek köszönhetően neki felrepedt a szemöldöke, nekem meg lett egy csúnya monoklim. Még aznap azt is megtudtam, hogy Bálint meg a testvére azért nem jelentek meg a szalagavatón, mert autóbalesetet szenvedtek. A baleset pontos történéseivel nem voltam tökéletesen tisztában, csak annyit tudtam, hogy akkor történt, amikor elindultak a csarnokhoz, és egy részeg sofőr egyenesen beléjük hajtott fékezés nélkül. Bálint a helyszínen életét vesztette, Bence viszont túlélte, de kómába esett. Az orvosok szerint nem biztos, hogy valaha is felfog ébredni, vagy ha fel is ébred, már soha sem lesz olyan állapotban, mint amilyen előtte volt. Bellával erre a kis időre félre tettük az ellenséges érzéseinket, és együtt virrasztottunk a kórházba, amíg haza nem cipeltek minket a fiúk, mondván ezzel nem segítünk Bencén.
- Ennek nem így kellet volna történnie, - közölte velünk, mármint Krisztiánnal, velem és Kristóffal ezt az okosságot Bella, a kocsiban ülve. Krisztián vezetett, én ültem mellette, míg a nővérem meg a barátom a hátsóülésen foglalt helyet.
- Hanem hogyan? - fordultam hátra a testvéremhez. Még mindig nem tudtam megemészteni a tényt, hogy csak úgy felbukkant a semmiből.
- Nem azzal, hogy Bálint az életét veszti ilyen fiatalon, - válaszolta komoran Bella.
- Mi a fészkes fenének kellet visszajönnöd? - támadtam neki ingerülten.
- Neked meg minek kellet befogadnod hajléktalanokat? - támadt vissza rögtön.
- Anitáék, sem Bianka nem hajléktalan, hanem a barátaim, - javítottam ki a mondandóját.
- Akik a házamban élősködnek, - mondta a fejét ingatva imádott nővérem.
- A te házad? Angyalom, az soha sem volt a te házad, és soha sem lesz, ha rajtam múlik.
- Ne felejtsd el, hogy én vagyok az idősebb, - emlékeztetett rá.
- A végrendelet kiköti, hogy egyenlő részesedésünk van mindenből, szóval feldughatod magadnak a korod, - vágtam vissza gúnyosan vigyorogva.
- A házamban nem fognak idegenek ...- kezdett bele a mondandójába Bella, de közbevágtam azonnal.
- Ők nem idegenek. Anita,Véda és Bianka a családunk része, ami rólad már nem mondható el. Remélem baromira megérte neked lelépni, mert most viselheted a következményeket.
- Johanna! - szólt rám Kristóf, ami nagyon meglepett.
- Mi van? - néztem rá a barátomra elégé döbbenten.
- Örülj inkább annak, hogy újra itt van a nővéred, - szólalt meg Kristóf.
- Tessék? Mégis minek örüljek? Annak, hogy kiakarja vágni a barátaimat a házból, vagy minek? - nem értettem egyáltalán mégis minek kellene örülnöm annak, hogy Bellácska megtisztelt felbukkanásával, és megtalálta a haza vezető utat.
- Nem mondtam ilyent! - kiáltott fel Bella.
- De igen, az előbb mondtad, - állt mellém Krisztián.
- Te inkább fogd be! - förmedt rá a barátom, aki viszont a nővéremet védte.
- Kitegyelek? - állt le az autóval Krisztián az útszélére.
- Tudod mit? Kiszállok! - Kristóf nem hagyta magát, és tényleg kiakart szállni, de megállítottam.
- Bence élete legrosszabb pillanatait éli meg, mi meg úgy viselkedünk, mint az óvodások. Bella, a fenét sem érdekli mit mondasz, szóval jobb is, ha nem mondasz semmit. Kristóf ki ne merj szállni, mert esküszöm visszarugdoslak a kocsiba. Nem viccelek! - a fejem szétrobbanni készült, a gyomrom kavargott, és egyáltalán nem volt kedvem egy levegőt szívni a nővéremmel, no meg az önelégült képével.
- De kis parancsolgatós lett valaki, - nevette el magát mellettem Krisztián.
- Fogalmad sincs mennyit változtam, - fújtattam idegesen.
- Sajnos tudom, - suttogta halkan, és végre egészen a házunkig szállított minket. Ahogy a napok teltek, úgy vált egyre kétségbeejtővé Bence állapota, ahogyan a mi kapcsolatunk Kristóffal. Amióta Bella haza tolta a képét, minden olyan más lett. A nővérem nem költözött vissza a régi szobájába, csak szinte minden egyes nap betolta hozzánk a képét pár percre, mivel azt remélte hirtelen megváltozik a véleményem róla, és egyből beleugrok a nyakába, de arra várhat. És, hogy miért veszekedtünk emiatt Kristóffal? A válasz pofon egyszerű. Bárhol, bármikor összekaptam a nővéremmel, ő egyből az ő pártját fogta az enyémmel ellenben, ami nekem nem tetszett, míg Kristófnak szúrta a szemét, mennyire jóban is vagyok Krisztiánnal.
- Nagyon gyerekes vagy! - vágta a barátom a képembe, az egyik veszekedésünk alkalmával.
- Én vagyok gyerekes? Ahogy meghallod Krisztián nevét már robbansz, mint egy bomba, - tényleg olyan volt, mint egy bomba. A szobámban vitatkoztunk, mivel Bianka az ünnepek alkalmával átköltözött az új lakásába, így újra csak az enyém volt a szobám, ami elégé furcsa volt számomra, mert már teljesen hozzá szoktam Bianka jelenlétéhez.
- Mert nem tudja mit is jelent az a szó, hogy kapcsolatban.
- Miért, Bella tudja?
- Bella soha sem kezdene ki velem, mivel tiszteletben tartja a kapcsolatunkat.
- Krisztián soha sem közeledett úgy felém, ahogyan te képzeled. Engem viszont nagyon bánt, amikor nem mellettem állsz, hanem a nővérem mellett, pedig én vagyok a barátnőd, emlékszel?
- Folyton támadod.
- Én támadom?
- Igen, mert nem tudod megállni, hogy ne vágj oda neki valami bunkó megjegyzést.
- Te megtudod állni Krisztiánnál?
- Ő nem a testvérem, viszont neked Bella igen.
- Ez még nem jelenti azt, hogy tárt karokkal ujjongva fogadjam őt, amiért úgy eltűnt, hogy még egy cseszett levelet sem írt nekem, a saját húgának. Felőlem oda megy, ahova akar, de végeztem vele, többé már nem az életem része. Van róla fogalmad, mennyire nehéz volt továbblépnem? Erre felbukkan, és elvárja, játsszam azt, minden rendben van, pedig semmi sincs rendben.
- Azért jött vissza, hogy mindent rendbe hozzon.
- Ja, te bedőlsz neki, mert bármit mond, te hiszel neki. Komolyan, már inkább tűnsz az ő barátjának, mint az enyémnek.
- Ez nem igaz!
- Alig beszélünk egymással, de le merném fogadni, hogy vele szinte minden egyes nap beszélsz. Utoljára mikor mentünk el együtt valahova kettesben?
- Nem beszélek vele naponta, csak kétnaponta, vagyis...- látszott rajta, mennyire hazudik.
- Évek óta ismerlek, már tudom mikor hazudsz.
- Tudni akarod az igazat? Igen, minden egyes kib@szott nap beszélek vele, sőt van, amikor többször is. Mikor még nem jöttünk össze, meglátogatott, és azóta beszélőviszonyban vagyunk, és ennek b@szottul örülök, mert ő sokkal normálisabb, mint te.
- Hogy te mekkora egy paraszt vagy! - csattantam fel.
- Én vagyok a paraszt? Te három éven keresztül csevegtél Krisztiánkával, amihez egy büdös rossz szavam sem volt, sőt ahhoz sem, hogy amióta itthon van, többször találkoztál vele, pedig tudod, mennyire nem bírom.
- Te tudtad, hogy jóban vagyok vele, de arról nem beszéltél, hogy találkoztál a nővéremmel. Mégis miben hazudtál még nekem? Kezdem azt hinni, Lilinek igaza van, és tényleg megfektetted a nővéremet, mikor még Krisztián barátnője volt.
- Ez nem igaz, és ezt te is tudod! - kiabálta magából teljesen kikelve, mint egy őrült, de hozzá hasonlóan én is pontosan ilyen voltam.
- Már fogalmam sincs arról, mit is kellene tudnom.
- Itt állok előtted, és a szemedbe mondom, soha sem volt több köztem, meg a nővéred között, mint szimpla barátság.
- Köztem, és Krisztián között sem volt több.
- Ha így alakulnak a dolgaink, biztosra veszem, hogy az ágyában fogsz kikötni, - közölte velem ridegen Kristóf, én meg köpni, de még nyelni sem tudtam ezek után.
- Én tiszteletben tudom tartani azt, hogy a barátnőd. Soha sem csábítanám az ágyamba úgy, hogy ő ne akarná, és eszembe sem jutna kihasználni őt, - Krisztián hangjára mindketten összerezzentünk, mivel annyira belemerültünk a veszekedésbe, fel sem tűnt a jelenléte számunkra, ezért kissé cikis volt, amikor megpillantottuk az ajtónál.
- Te mit keresel itt? - támadt neki Kristóf.
- Johannához jöttem látogatóba, hogy közöljem vele a jó hírt. Bence magához tért, - válaszolta higgadtan Krisztián.
- Hála Istennek! - még soha sem éreztem, ekkora megkönnyebbülést. Annyira letört voltam Bálint miatt, hogy alig aludtam, és folyton azért imádkoztam, Bence épüljön fel, és imáim meghallgatásra leltek.
- Jó, elmondtad, most tűnj el! - Kristóf nem valami kedvesen közölte az én vendégemmel, az én szobámban, hogy kopjon le.
- Kristóf, erre nincs semmi szükség, ne csináld a fesztivált! - ordibáltam rá hisztérikusan.
- Tényleg jobb, ha elmegyek, nem szeretnék zavarni, - adta fel Krisztián, és elhagyta a szobát. Legszívesebben utána mentem volna, de Kristóf elkapta a karomat.
- Hogy lehettél, ennyire szemét? Csak azért jött ide, hogy elújságolja az örömhírt, erre így kellet elküldened? Mond csak, normális vagy? Attól, hogy nem vagy vele jóban, még nem kell így viselkedni vele az én házamban, az én szobámban.
- Ha én Bella pártját fogom, akkor te Krisztiánét.
- Az tényleg szembetűnő, hogy te tutira nem az enyémen állsz.
- Ez az egész kapcsolat dolog új nekem, ennél nem tudok többet adni magamból.
- Soha sem kértem többet, csak annyit, hogy ne folyton a nővéremet dicsérd, meg fényezd, hanem törődj velem is egy kicsit. Nem várom el a bonbonokat meg virágokat, de azt igen, hogy több időt tölts velem, és kommunikáljunk normálisan egymással.
- Rendben! - bólintott rá, majd hosszasan megcsókolt. Sajnos, nem ez volt az első, de sajnálatosan utolsó veszekedésünk sem. Mindketten csúnya dolgokat vágtunk a másik fejéhez, viszont megkönnyebbültünk, amikor kimondtuk a szavakat, bár nem voltak kedvesek, de legalább nem kellet továbbra is bent tartanunk magunkban. Ketten együtt mentünk be a kórházba megérdeklődni Bence pontos állapotát. Amikor először jöttünk be, akkor Bellával azt hazudtunk, hogy az unokahúgai vagyunk, amit szerencsénkre Bence szülei is megerősítettek, akik csak a baleset másnapján tudtak haza érkezni. Azóta több nap eltelt. A szünet előtti hetet borzalmasan éltem át, de nem akartam továbbra is hiányozni, bár úgy közlekedtem a folyosón, mint egy zombi, aki agyakat eszik. Képtelen voltam megemészteni a mellettem lévő üres szék látványát, miközben arra vártam, mikor is fut be Bálint az ajtón. Nem érkezett meg, bár mérget vettem volna rá számtalan alkalommal, hallottam a hangját, de Elizáék szerint, - akik hozzám hasonlóan megtörtek - csak képzeltem, mivel arra vágynék a leginkább, hogy visszatérjen. A szülei karácsony előtti temetést szerveztek, amin mindannyian ott voltunk, még Bella is, viszont Bence akkor még kómában pihent magatehetetlenül. Nem tudnám találószavakkal leírni milyen is volt Bálint temetése, de abban biztos vagyok, hogy azért esett az eső, mert még az ég is megsiratta őt. Utána Krisztián, Bella, Kristóf, Dominik, Bianka, Eliza, Ricsi és én összegyűltünk Bencéék lakásán, és arról beszélgettünk, mennyire hiányzik mindannyiunknak Bálint, meg felidéztünk egy halom emléket. Most viszont Bence felébredt, bár kétlem, hogy tudomást szerzett volna arról mi is történt az öccsével, mert kétlem, hogy akkor felébredt volna valaha is. Az orvos szerint sok terápiával, meg gyógyszeres kezeléssel felépülhet, bár nem lesz olyan, mint régen, de az orvosok reménykednek abban, hogy az elszenvedett fejre mért ütés, ami érte őt nem okoz végleges emlékezetkiesést számára, bár erre nem mertek volna mérget venni. Bár, ők arról is meg voltak győződve, soha sem ébred fel.
- Bemehetek hozzá? - érdeklődtem az orvostól.
- Persze, de ne maradjon sokáig, és ne beszéljen neki a testvéréről, mert azzal csak kárt okozna, a szülei szeretnék neki elmondani.
- Azt mondta amnéziás, lehet, hogy nem is fog megismerni engem.
- Nem lehetünk benne biztos. Bár a szüleit nem ismerte fel elsőre, de az nem jelenti azt, más sem képes, - mondta a doki, majd elsietett, én meg végre bemehettem Bencéhez. Kristóf ellépet telefonálni. Nem tudom kit hívott, de eszembe sem jutott megkérdezni tőle, mivel túlságosan sejtettem a válaszát, amit egyáltalán nem akartam hallani. Belépve a helyiségbe, ahol Bence pihent elkapott egyfajta borzongás, ami visszaidézte bennem a rémesen rossz emlékeimet. A nővérem is figyelmeztettek, miszerint kíméljem meg a rossz hírtől, bár nekik is azt mondtam, mint előtte a dokinak, miszerint nem biztos, hogy egyáltalán megismer engem.
- Szia! - álltam meg az ágya mellett. Bencéből csövek lógtak ki, és nem nézett ki valami szépen, így inkább nem részletezném, hogyan is festett a látványa, de annyit elárulók, cseppet sem volt valami fényes állapotban.
- Szia! - suttogta halkan.
- Emlékszel rám? - kérdeztem meg tőle.
- Nem, ki vagy te? - az arcára erőltetett vigyorból sejtettem, kamuzik.
- Felvilágosítsalak?
- Nagyon hálás lennék érte.
- Hercegnő vagyok, a távoli királyságból, és azért jöttem, hogy kiszívjam a véredet, mert azzal örökön, sőt még tovább uralkodhatok.
- Sanyargatod az embereket?
- Még szép, - mások hülyének néztek volna minket, hogy ilyenekről csevegünk, de ennél nem kellet volna jobb téma.
- Nem adom a véremet.
- Én sem adnám, - értettem vele egyet.
- Pontosan tudom ki vagy, szóval nem veszem be ezt a mesét, - a kezével megérintette az enyémet, amitől könny csordult a szemembe.
- Nem is vártam el, viszont a doki azt mondta, amnéziád van, így sok személyre nem fogsz emlékezni.
- Johanna, te kivétel vagy.
- Nem Johanna vagyok, hanem öööö, nem jut eszembe jobb név, szóval addig még maradok Johanna.
- Hányadika van?
- December huszonkilencedike, - válaszoltam neki.
- Boldog karácsonyt!
- Neked is! - már elmúlt karácsony, de nem igazán izgatott. Idén bármennyire is volt jó érzés, hogy ott van velem Viktor mellett Anita és Véda, attól még totál kiakasztott Bella, meg a néha-néha felbukkanó Lili, aki pontosan szentestére időzítette a felbukkanását. Aznap Lili nem csak velem, de Bellával is összekapott, így annyi is volt az örömünnepnek.
- Nem tudod mikor mehetek el innét? - nézet rám könnyes szemekkel, ami teljesen megfosztott a maradék vidámságomtól is, amit az okozott, hogy végre magához tért.
- Fogalmam sincs. Hogy érzed magad? - váltottam témát, nehogy Bálintról kérdezzen.
- Mindenem fáj, és olyan, mintha másnapos lennék. Mesélj valami jót, kérlek!
- Bella, a nővérem visszatért az életembe. Kristóffal állandóan veszekszünk. Hol Krisztián, hol Bella miatt, és kezdem úgy érezni, hiba volt összejönnünk, de nem adom fel, kitartok, küzdök.
- Bocsi, de elmondanád kik ezek, mert nem igazán ugrik be egyik sem, - ezzel sikerült beigazolnia, hogy nem mindenkire emlékszik, akire kellene.
- Bella a nővérem, Kristóf és Krisztián a barátaink.
- Nem rémlik.
- Mire emlékszel?
- Hogy mi járunk, vagy nem?
- Hóóó, mit mondtál? - azt hittem rosszul hallottam, amit mondott.
- Te a barátnőm vagy, nem?
- Basszus! - kiáltottam fel.
- Nyugi, csak vicceltem, bevetted. Tisztában vagyok vele ki vagy, de látnod kellet volna az arcodat, komolyan vicces volt, - a nevetése mosolyt csalt az arcomra, meg egy kis megkönnyebbülést, mert tényleg megijedtem. Bele se merek gondolni mi lett volna velünk, ha tényleg azt gondolja, mi egypár vagyunk, mert akkor biztosra veszem el kellet volna játszanom a barátnője szerepét, amihez per pillanat semmi türelmem nem lett volna hozzá.
- Hahaha! - forgattam a szemeimet. - Most mennem kell, még bejövök, kell valami?
- Nem, mindenen megvan, - rázta meg nehézkesen a fejét, a hülye kütyük miatt, amik akadályozták ebben.
- Azért hozok gyümölcsöt.
- Tudod, hogy nem szeretem a gyümölcsöt.
- Tudom, de kíváncsi voltam, hogy emlékszel-e erre.
- Sok mindenre emlékszem, amire nem szeretnék, - válaszolta alig hallhatóan.
- Pihenj, és gyógyulj meg minél hamarabb, nagy szükségem van rád.
- Nem, nincs rám szükséged. Eddig sem volt, ezután sem lesz. Rám senkinek nincs szüksége.
- Fogalmad sincs miket beszélsz, - mintha teljesen kicserélték volna őt. Előtte viccelődött, meg mosolygott, de ennek egy szemvillantásnyi idő sem kellett ahhoz, hogy olyan legyen, mintha nem az a Bence feküdne ott az ágyon, akit én ismertek, hanem egy rá hasonlótó érzelemmentes robot.
- Dehogy nincs, és veled ellenben én nem tartom magamban a gondolataimat.
- Majd találkozunk, - megindultam az ajtó felé, nehogy olyant mondjon nekem, amivel megtud bántani, és még szerencsére időben kiértem. megmondtam a nővéreknek, hogy nagyon is jól emlékezett rám, viszont több Bencére egyáltalán nem jellemző dolgot véltem felfedezni, amit talán, sőt biztosan a baleset váltott ki belőle.
- Emlékezett rád? - kérdezte Kristóf már az autóban ülve. Nem én vezettem, hanem ő.
- Igen, de rád, Bellára és Krisztiánra nem.
- Én az ő helyében örülnék annak, ha nem emlékeznék Krisztiánra.
- Ne kezd el ismét! - szóltam rá a barátomra.
- Ez az igazság.
- Könyörgőm fejezd be! - a homlokomat dörzsöltem, mert nagyon hasogatott a fejem.
- Beszéljünk inkább másról, - dobta fel az ötletet Kristóf.
- Inkább fogd be! - förmedtem rá. Egészen a házunkig nem beszéltünk egymással, ahol elváltak útjaink. Kellet egy kis magány, túlságosan zsúfoltak voltak a napjaim. Ha nem Bellával, akkor Kristóffal veszekedtem, így kellet egy kicsi csend, hogy sikerüljön észhez térnem a sokkból, amit Bálint halála váltott ki. Bella szerint azért nem török meg zúzok össze semmit, mert az agyam képtelen felfogni a történteket, és inkább elfojtom magamban a bánatomat, ami majd egy szép napot felszínre tör, mint a láva. Én is kezdtem azt érezni, hogy valami kezd felszínre törni, de annak semmi köze nem volt a fájdalomhoz, inkább úgy éreztem, hamarosan ismét visszatér az a furcsa érzés, amit akkor éreztem, amikor kinyitottam az ajtót Bellának a szalagavatóm estéjén. Valami megmagyarázhatatlan érzés kezdte éreztetni velem, nekem már nincs itt tovább maradásom. Azt hiszem, hamarosan eltűnők, viszont az a kérdés, hogy én vajon Bellához hasonlóan valaha vissza fogok térni, ha egyszer elmegyek? Nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése