20. Fejezet
Mikulás bácsi
,,A Mikulás azért olyan vidám, mert tudja, hol laknak a rossz kislányok."
George Carlin
Kiskoromban mindig szerettem a december hatodikát, de ahogyan egyre idősebb lettem, úgy múlt el az érdeklődésem, mert idősebb fejjel megtudtam valami olyant, amit nem kellet volna. Ma viszont úgy ébredtem, hogy nagyon is bennem volt a hangulat, meg az izgalom.
- Bianka, tudod hányadika van? - kérdeztem tőle az ágyamon ugrálva. Még volt öt perc az ébresztőnk megszólalásáig, de én már talpon is voltam, és cseppet sem éreztem magam fáradtnak.
- Basszus, mért vagy ilyen energiabomba korán reggel? - elbújt a takarója alatt, de lerántottam róla. Amióta az orvos közölte vele, hogy nem csak egy gyerkőc van érkezőbe, azóta még jobban magába zuhant, aminek napok óta vagyok egyedüli tanúja. Ez mások számára örömhír, míg Bianka helyzetéből kiindulva felért egy halálos ítélettel, ami kicsivel közelebb hozta őt hozzám, míg Dominiktól egyre messzebb lökte.
- December hatodika van! - kiabáltam hangosabban, és gyorsabban kezdtem el ugrálni az ágyamon. Velem ellenben, ő cseppet sem volt lelkes, ami totálisan tükröződött az arcán. Miközben reggel a fürdőben készültünk egyre jobban furdalt a kíváncsiság egy bizonyos dologgal kapcsolatban, de sehogy sem tudtam megkérdezni tőle, mivel túlságosan személyes volt a kérdés.
- Kibököd végre, vagy megvárod, amíg megszülök? - bökött oldalba Bianka, aki kiszúrta rajtam, mennyire furcsán viselkedek.
- Oké! - csattantam fel. - Arról lenne szó, hogy mi lesz veled meg Dominikkal?
- Ezt már ezerszer megtárgyaltuk, semmi.
- Jó, de szereted még?
- Nem. Talán. Nem. Igen.
- Döntsd el mi, mert ez így zavaró.
- Johanna, amint már mondtam ezerszer letárgyaltuk a dolgot. Igen, szeretem még, de nem annyira, hogy újból összejöjjünk, viszont találtam lakást.
- Hogy érted azt, hogy találtál lakást? - a szemeim elkerekedtek a döbbenettől.
- Több hónapja élek a nyakadon, itt lenne az ideje költözni.
- Kivel akarsz költözni?
- Egyedül a gyerekemmel, illetve gyerekeimmel.
- Mi lesz akkor, ha rosszul leszel egyedül, és nem lesz ott senki? Mi lesz akkor, ha valaki betör a lakásba te meg ott leszel védtelenül? - még rossz volt belegondolni is mindkét lehetőségbe, hiszen a mai világban már bármi megtörténhet.
- Kissé túlreagálod a dolgot nem gondolod? - elégé keserűen néz rám, mert látom a szemeibe azt a keserű érzést, amit mostanság olyan gyakran látok.
- Nem hiszem, csak aggódok miattatok.
- Én azt hittem, már unod, hogy folyton a nyakadon lógok.
- Ez nem igaz! - tiltakoztam hevesen. - Ha a nyakamon lógtál volna, már szóltam volna, de nem szóltam, mert nem lógtál ott.
- Te is tudhattad, hogy egy bizonyos nap eljön az a pillanat, amikor el kell költöznöm. Mit gondoltál? Hogy a nyakadon fogok élősködni, amíg meg nem születnek a babák, és aztán még tovább visszaélek a vendégszereteteddel?
- Nem gondoltam ilyent, csak manapság annyi borzalomról hall az ember, - mondtam szomorúan.
- Nyugi, nem lesz semmi baj, - suttogta a tükör felé fordulva a saját tükörképének. Nagyon szerettem volna azt hinni, igaza lesz, és nem lesz semmi baj, de túlságosan pesszimista voltam ahhoz, hogy csak úgy simán igazat tudjak adni neki. Még a fürdőben lefolytatott beszélgetés sem rontotta el a kedvem, mert annyira bennem volt a gyermeki zsongás, miszerint ma jön a piros rucis fickó, akitől kapok sok-sok édességet. Emlékszem az első olyan december hatodikámra, amikor már nem éltek a szüleim, mégis azt kértem a nagy szakállas pacáktól, aki a lehető legrosszabbul alakította a szerepét, hogy hozza nekem vissza a szüleimet. Talán akkor csalódtam legelőször valakiben. Felnőve most már tudom, a szüleim soha sem jönnek vissza, és ezt elfogadtam, bár nem volt egy könnyű dolog belenyugodni az elvesztésükbe. Akkoriban sok olyan dolgot csináltam, amire szinte már egyáltalán nem is emlékszem. Viktor egy-két apróságot elmesélt, miszerint fekete zsírkrétával rajzolgattam a fehér falra, meg bokán rugdostam embereket, akik azt mondták rám, mennyire aranyos vagyok. Bálint olyanról is mesélt nekem, miszerint kiskoromban anyuék halála után olyanokat dumáltam neki, hogy ha felnőttek leszünk, majd együtt elszökünk innét, sőt az egész elszökést elterveztem. Mondanom sem kell, mennyire sikerült akkoriban ráhoznom a frászt szegényre.
- A piros sapkádat otthon hagyhattad volna, - morgolódott mellettem a gimi bejárata felé tartva Bianka, akiben cseppet sem volt ott az a bizonyos zsongás, mint bennem. Túlságosan lekötötte őt a terhessége, meg a többi velejáró gondja, így egyáltalán nem örült annak, mennyit jelent másoknak ez a nap, mint például nekem.
- Csengő van a végén, és olyan aranyos, - keltem rögtön a sapim védelmére. Igazság szerint már több éve megvolt, sőt csak akkor hagyta el a szekrényemet, amikor elérkezett a december hatodik napja, mivel az év többi napján ott bent porosodott szegény.
- Ha egész nap rázod a fejed, és az embereknek ezt kell hallgatnia, szerintem nem sokáig lesz meg a csengőd.
- Köszönöm a figyelmeztetést, de ez a csengő még jó sokáig ott fog lengeni a sapkámon.
- Ha te mondod, - vont vállat.
- Mikulás bácsi ma jön, légy kicsit vidámabb, - néztem rá összeráncolt homlokkal. Bianka egyáltalán nem próbált vidámságot erőltetni az arcára, ugyanolyan fapofával meredt rám, mint előtte, aztán kikerülve otthagyott a suli előtt, ahol megállva bevártam Elizát meg Ricsit. Ők ketten előbb eljöttek a reggeli cigizős bandától, mert Eliza fázott, vagyis ezt adták be a többieknek, mert valójában a barátja volt a fázósabb, csak hát ott volt a férfiúi büszkeség, meg hasonlók. Én még bevártam Bálintot is, aki lenyúlta a sapim.
- Bálint, ha nem adod vissza, esküszöm lerugdosom a veséidet! - rohantam utána be a suliba. A mellettem elhaladó tanároknak egyáltalán nem tetszett ez a szöveg, amit konkrétan Bálintnak szántam, aki csak röhögött az egészen.
- Hogyan akarod lerúgni a csámpás lábaiddal a veséimet? - szórakozott velem Bálint, miután sikerült az osztályteremben beérnem őt. Olyanok voltunk, mint az ovisok, de már mindenki megszokta ezt a viselkedést tőlünk, így senkit sem érdekelt különösebben.
- Megoldom, ha nem adod vissza! - pufogtam.
- Sok sikert a próbálkozáshoz! - röhögött ki Bálint, és mindig úgy tartotta a kezében a hülye sapkát, hogy ne tudjam elérni. Kiskorunkban, amikor együtt játszottunk már akkor is magasabb volt nálam, így nem okozott neki nagy gondot elvenni tőlem a játékomat, miközben azon röhögött hogyan próbáltam visszaszerezni tőle. Egyszer, emlékszem középsőn rúgtam, amire azt mondták nekem, hogy nem szabad, még akkor sem, ha az a fiú elveszi a játékot, amivel éppen játszottam.
- Néha olyan ízé tudsz lenni! - vicsorogtam durcásan, majd leültem a helyemre, mert bejött a tanár, aki szeretett volna nekünk órát tartani, nem sok sikerrel járt. Hozzám hasonlóan másokban is ott tombolt, hogy ez az utolsó ilyen pillanatunk ebben a gimiben, mert jövőre már máshová fogunk járni.
- Tessék! - húzta vissza a fejemre a sapkát Bálint, de még mindig durciztam, viszont ettől megenyhültem.
- Köszönöm! - tátogtam, mint egy hal. A továbbiakban Bálint folyamatosan azzal cukkolt, hogy tuti elrontom majd a tánclépéseket szalagavatón, és beégetem magunkat. Tudtam, csak poénkodik, viszont ő nem tudta, hogy hónapok óta az a legnagyobb félelmem, miszerint tényleg összejön a beégős rész, meg a rontás. A negyedik óra közben jött be a jelmezes fickó, aki totálisan taccsra vágta a megmaradt jó kedvemet is. Még szakálla sem volt, sőt még azt sem engedte meg, hogy beleüljek az ölébe, bár nem is kérdeztem, de mivel nem ült le egy cseszett székbe sem, így tutira vettem, ez nem olyan, akinek csak úgy bele lehet huppanni az ölébe. Ünneprontás tetőfokon.
- Tényleg nem volt nagy szám, de legalább van szaloncukrod, - bökött orron a hülye szaloncukorral Bálint, én meg fejben lejátszottam, hogyan nyírnám ki őt, meg azt a pocsék fickót, akinek pénzt merészeltek fizetni, hogy játssza el nekünk, amit el kellet.
- Ne már! - kiáltottam fel, és eltoltam magamtól. A könnyeimmel küzdöttem, mert tényleg nagyon levert a dolog.
- Majd legközelebb látsz jobb imitátort, - vigasztalt meg Bálint. Nem akartam, hogy mások emiatt röhögjenek ki, mert ők nem tudtak arról, mennyire fontos volt nekem ez a nap, csak azt gondolhatták, mennyire gyerekes vagyok, mivel majdnem bőgtem a rossz ,,télapó" miatt.
- Nem, ez így nem jó, - ráztam meg bánatosan a fejem.
- Ha a fejed tetejére állsz, akkor sem tudsz rajta változtatni, szóval fogad el a tényeket.
- Tudom, de zavar.
- Felnőtt vagy, elmúltál tizennyolc, ne ez legyen a legnagyobb problémád.
- Aj! - grimaszoltam, mert bármennyire is igaza volt azzal kapcsolatban, hogy felnőtt vagyok, meg nem ennek kéne a legnagyobb problémámnak lennie, de attól még idegesített. Bálint vett nekem csokit a büfében, én meg odaadtam neki a neki készített csomagomat, mivel minden évben ezt csináltuk. Ő vett nekem nagy csokit, én meg gumicukrokkal tömtem meg egy zacskót, amit átadtunk egymásnak. Bevett szokás volt nálunk, ami rettentően jól működött. Délután volt egy plusz németem, amit a tanár javasolt, mert attól tart, hogy nem lesz meg az érettségim. Senki sem érti, miért mondogatja ezt nekem, hiszen 4 voltam mindig németből, és több szót ismerek már, mint bárki az osztályból, de a tanár szerint még a kettes tanulóknak is előbb meg lesz a német nyelvérettségijük, mint nekem. Kedves, mit ne mondjak, de megszoktam tőle, és inkább nem cseszem fel az agyát, nehogy ebből nekem legyen problémám. Táncpróbán próbáltam jól táncolni. A fejlődésem szembetűnő volt másoknak, mert sokan megjegyezték, mennyire jobban megy, mint az elején, viszont többször is megtapostam Bálint lábát, ami nem volt olyan kellemes érzés szegénynek. Bence szerint a szalagavató végére hadirokkantat csinálok a tesójából. Hahahaha! Haza felé megálltam egy boltban, és vettem csokikat a többieknek, amiket otthon át is adtam nekik. Kapott egyet Viktor, Anita és Bianka, mert Védáét eldugtam, hogy megtalálhassa, mintha a Mikulás hozta volna neki. Apropó Véda. Ő jobban járt, mint én, mert hozzá ellátogatott a normálisabb Mikulás, aki nem volt olyan pocsék színészi képességgel megáldva, mint a miénk.
- Mikulás nagyon aranyos volt, mert beleülhetem az ölébe, és adott nekem plusz cukit, - újságolta vacsoránál a kis manócska, miközben hevesen hadonászott a kezeivel pontosan úgy, ahogyan én szoktam magyarázni beszéd közben.
- Köszöntem a vacsorát, most felmegyek, még tételeznem kell, - álltam fel az asztaltól lassan, mint egy lassított felvételben. Senki sem értette, az pláne nem győzte meg őket miért is megyek fel, de elköszöntek tőlem, én meg felsuhantam a birodalmamba. Lezuhanyoztam, és felvettem a pizsimet, amikor Viktor bekopogtatott az ajtómon keresztül a szép kis szobámba.
- Johanna, letudnál jönni egy kis időre a nappaliba? - kérdezte benyitva.
- Miért? - kérdeztem unottan az ágyam szélén ülve.
- Csak gyere le, fontos lenne, - közölte velem, és már ott sem volt. Világfájdalmasan vánszorogtam le a lépcsőn, de ami a nappaliban fogadott az, mindent vitt. Komolyan, a szám is tátva maradt, amikor megláttam egy személyt ülni az egyik konyhai székünkön, piros ruhában és nagy szakállal.
- Ne basszus! - nyögtem ki, aztán a szám elé kaptam a kezem, mert megígértem Anitának, hogy Véda előtt nem beszélek csúnyán, de annyira meghatott, amikor megláttam a ,,Mikulást", akinek az ölében ott ült Véda, hogy egyáltalán nem tudtam mást mondani erre. Mikuláson kívül Viktor, Anita, Véda, Bianka, Bálint és én voltunk a helyiségben, plusz hozzánk csatlakozott Kristóf, aki a fényképezőgépével készített rólunk képeket.
- Bálint, ki van a jelmez alatt? - ő volt a legközelebb hozzám, és nem akartam kiabálni, viszont azt sem tudtam kitalálni kit is rejt a jelmez.
- Tippelj! - kérte tőlem gonosz kis vigyorral Bálint, mire megráztam a fejem. Még tippem sem volt, hiszen, akire tippeltem volna, az éppen képeket készített nem is olyan nagy távolságra tőlem. Kristóf csak egy gyors csókot adott, mivel Viktor elégé csúnyán nézet rá, így nem kísértette a sorsot. Még nem beszéltem Viktorral arról, mennyire komoly is a dolog köztem és Kristóf között, azt leszámítva, hogy hamarosan egy teljes hónapja vagyunk együtt.
- Kicsim, ideje menni fürödni, - Anita próbálta kicsalogatni a lányát, aki viszont hallani sem akart arról, hogy otthagyja a Mikulást. Nem tudtam ki van valójában a jelmez alatt, de tudtam, nagy bajban van, méghozzá Véda-bajban, ami mosolygásra késztetett, mert én is pontosan ilyen voltam. Míg más gyerekek bőgtek a Télapó miatt, én addig totál kiélveztem, hogy csak velem foglalkozik. Anita valahogy mégis csak kitudta csalogatni a lányát, ami nem volt könnyű neki, mert Véda nagyon akaratos kislány, amolyan kis minidiktátor, helyesbítve csak néha, amúgy egy nagyon tündéri kis gyönyörűség.
- Nem akarsz beleülni a Mikulás bácsi ölébe? - Bálint kérdésétől rám tört a röhögőgörcs, így még az sem tűnt fel, amikor Viktor elhaladt mellettem ajtót nyitni. Mivel mindenki ismert annyira a jelenlevők közül, hogy ne nézzen komplett hibbantnak, így abbahagyva a röhögést azonnal belehuppantam a Mikulás bácsi ölébe.
- Mikulás, vázolóm a karácsonyi ajándéklistámat, - közöltem vele határozottan.
- Ugye tudod, hogy nincs Mikulás? - húzta le a hamis szakállát Dominik, ami kissé megdöbbentett. Első részben az, hogy Kristóf nem izélt amiatt, mert beleültem egy idegen ölébe, másodikban pedig azért, mert soha sem hittem volna, hogy egy bizonyos nap majd Dominik eljátssza nekem ezt a szerepet.
- Toljad vissza! - förmedtem rá azonnal, - ünneprontó vagy!
- Oké! - egyezett bele, és végül mégis csak a helyére került az a bizonyos szakáll.
- Amúgy valaki felvilágosítana arról, mit keres itt Dominik jelmezben? - néztem körül a többieket fürkészve, de eszemben sem volt felkelni a helyemről.
- Felhívtam Kristófot miután vége lett a próbánknak, mert láttam rajtad a csalódottságot, így hozzáfordultam tanácsért, és mivel Dominik jött neked egy szívességgel, ezért ezt dobtuk össze, - mutatott rá a tényekre Bálint vigyorogva, mert ő nagyon is élvezte a jelenetet.
- Köszönöm, - mondtam ki.
- Mikulás bácsi várja a dalocskáját, - simogatta meg a combom Dominik csak is azért, hogy a jelenlevő Biankát idegesítse vele.
- Mikulás bácsi a fogorvosát fogja várni, ha nem veszi le onnét a kezét! - szólt rá a barátjára Kristóf, aki szokatlanul nagy csendben volt egészen idáig.
- A legjobb haverod vagyok, ennyi nekem is jár. Tudod te mennyire nehéz a nőd? - fújtatott Dominik.
- Maradj nyugton! - parancsolt rá Kristóf, és csinált rólunk pár képet, amivel tuti megfogom zsarolni a Mikulást. Amint elkészültek a képek, Dominik egy laza mozdulattal szépen kilökött az öléből, így seggre huppantam a szőnyegen.
- Nem ment volna kedvesebben? - néztem fel rá elégé gyilkos tekintettel.Dominik letolta az arcáról a szakállt, és kiöltötte rám a nyelvét.
- Szeretés van, de kicseszettül nehéz vagy, - összekócolta a hajamat, amit idegesen rendezgettem el.
- Jó, most én jövők! - Kristóf átadta a gépét Bálintnak, majd átvette a helyemet, ahol még pár perce én ücsörögtem.
- Ti nem vagytok épelméjűek! - Bianka egyértelműen rátapintott a lényegre, és egyet kellet vele értenem. Ebből kifolyólag számtalan érdekes kép készült a jelmezes Dominikról, akinek a nap végére már mindkét srác ült az ölében, leszámítva ki mennyire élvezte a dolgot. Mi lányok csak jól kiröhögtük őket, majd közöltük velük, a képeket lefogjuk nyúlni, és számtalan alkalommal fogjuk mutogatni nekik, ha valamit szeretnénk tőlük. Igen, zsarolni fogjuk velük, ha megszerezzük a képeket, viszont erre nem sok esélyt láttunk.
- Ez tényleg jól sikerült kis móka volt, - állapította meg Bálint, - de sajnos lépnem kell melózni.
- Nem tudnál még maradni egy kicsit? - néztem rá szomorúan.
- Nem, - válaszolta.
- Kikísérlek! - álltam fel a szőnyegről, és elindultam Bálint után ki a kabátom meg Kristóf társaságában.
- Kösz, hogy szóltál, - köszönte meg neki Kristóf, majd kezet rázott vele.
- Nincs mit! - mondta Bálint, majd elbúcsúzva tőlünk elrohant az áruházba, ahol dolgozott.
- Tök meglepett, amikor nem bulizni hívott, - vallotta be Kristóf átölelve engem, mert baromira hideg volt, és én pizsiben ácsorogtam kint, viszont még egyikünk sem akart visszamenni a házba.
- Nem hiába ő a legjobb fiúbarátom, - pusziltam meg Kristóf arcát.
- Jobb barátod, mint Bence vagy a spenóthuszár?
- Spenóthuszár? - értettlenül néztem fel rá, aztán leesett kire is célozhat ezzel. - Krisztián nem spenóthuszár!
- Más találó becenevet is tudok mondani rá, ha akarod.
- Kihagynám a lehetőséget, és a válaszom az, hogy nem. Bence és Krisztián is fontos számomra, de leginkább Bálint az, aki legtöbbször mellettem áll, mivel te a szerelmem vagy, - emlékeztettem erre a nagyon fontos tényre.
- Remélem is, - csókolt meg jó hosszasan, amitől már egyáltalán nem vettem figyelembe a hideget, mert csak az érdekelt, mennyire örülök annak, hogy itt van mellettem. - Ideje lenne távoznunk, holnap kemény napja lesz nekem is, meg annak a lököttnek ott bent, - szólalt meg Kristóf elszakadva a számtól.
- Szerinted Bianka kinyírta?
- Miből gondolod?
- Olyan csend van, - kicsit megrémített, mi lenne akkor, ha Biankánál elgurul valami, és kivégzi a volt barátját, mivel amióta tud az ikrekről azóta tervezgette a dolgot. Ezért, amikor vissza osontunk a házba, a lehető legcsöndesebben tettük. Odaérve a nappalihoz, már egy egészen másfajta jelenet tárult a szemünk elé, aminek köze sem volt a gyilkoláshoz.
- Ha nem fulladnak bele a csókba, akkor Dominik túléli, - suttogta a fülembe Kristóf. Igen, Bianka és Dominik csókolóztak. Bianka azon volt, hogy tovább tudjon lépni, mert nem akarta, hogy Dominik csak a gyerekeik miatt érezze úgy, kötelező vele lennie. Most már mindenkinek világossá válhatott a nyilvánvaló, miszerint ez a meccs kettejük között még egyáltalán nem volt lejátszva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése