6. Fejezet
Világom egy része
,,Te nem érted, mit jelent akkor kiszállni, amikor nyerésre állsz! Az hálát jelent! Akkor hagyod abba, amikor látod, hogy az is elég, amid van!"
Gayle Forman
Hétfőn nem mentem suliba, helyette inkább otthon maradtam. Délben estem ki a szobámból, majd ettem, és már mentem is vissza, mint mindig. Másnap viszont már muszáj volt bemennem a gimibe, mert német nyelvi felkészítőm lesz a hülye érettségi miatt, ami hamarosan utol fog érni engem, pedig egyáltalán nem akartam vele találkozni még rémálmaimban sem. Reggel Viktor elvitt, mert nem indult az autóm, és félt, hogy nem érek be időben, ezért tett egy kis kitérőt. Kristóf állapota sokat javult az eltelt napok alatt, még se engedtek be hozzá mást a családján kívül, ezért vártam a látogatással, amíg meg nem engedik az orvosok. A gimibe mindenki arról beszélt, milyen nagy hős vagyok, sőt még az újságba is bekerültünk, bár ott úgy emlegettek engem, mint Kristóf szerelme, és szerencsémre nem írtak konkrét neveket, csak rövidítéseket használtak, mégis mindenki tudta a környezetemből ki is az a H.Johanna(18).
- Miért nem tudtad felvenni azt a rohadt telefont? - támadt le azonnal Bianka, miután sikerült neki kiszúrnia engem a tömegben.
- Mert nincs telefonom per pillanat, - közöltem vele ezt az apró tényt.
- Akkor írhattál volna közösségin, vagy akármin, hiszen ez már a kicseszett huszonegyedik század, nem az őskor.
- Bocsánat, de ki kellet pihennem a történteket, - mentegetőztem neki, bár látszott rajta, Biankánál ennyi nem lesz elég.
- Ugye jól vagy? - még soha sem láttam ilyesmi érzelmi kitörést tőle, mivel ő inkább hasonlított egy kősziklára, mint egy tizennyolc éves fiatal lányra.
- Igen, - válaszoltam röviden, mert semmi lélekerőm nem volt ahhoz, hogy bővebben kifejtsem mennyire nem vagyok valójában jól. Még Bencének sem beszéltem arról, amin keresztül mentem, inkább megtartottam magamnak, és próbáltam túljutni mindenen, viszont totálisan kiborított a tudat, miszerint másokat is érdekel mi történt akkor ott velünk, amiről valójában nem is tudnék mit mondani csak annyit, hogy totálisan ki voltam bukva. Bianka nem faggatott tovább, mivel órára kellet mennie, ahogyan nekem is oda kellet volna, mégis elégé nehézkesen vittek a terem felé a lábaim. Beérve az osztályba leültem a helyemre Bálint mellé, és előszedtem a füzeteimet. Az egész kicseszett napom abból állt, hogy arról beszéltem a kíváncsi tanároknak, miképpen mentettem meg Kristóf életét, pedig a valóságban semmit sem tettem, mégis Liliánához hasonlóan hősként ünnepeltek engem, amitől enyhén felkavarodott a gyomrom. Amíg én azon erőlködtem, hogyan tudnám mindennél hamarabb elfelejteni ezt az egészet, ami történt lent a gödörbe, addig ők velem ellenben éppen az ellenkezőjén fáradoztak. Német fakultáción a tanár közölte velem, ha tényleg ebből akarok érettségizni, akkor keményebben és komolyabban kell vennem a németet, plusz azt is hozzá tette, ő nem fog semmiféle kifogást elfogadni arra, miért nem készültem az órájára. Bármennyire is nem kedveltem a tanárnőt, attól még el kellet ismernem mennyire igaza van ezzel kapcsolatban, ahogyan annak is örültem, amiért egyáltalán nem hozta szóba azt a bizonyos dolgot. Vele ellenben szintén fakultációra járó hat másik személynek eszében volt, és folyamatosan erről sugdolóztak, meg a rólam elterjesztett pletykákról, amikkel aznap már szerencsém adódott megismerkedni. Valami idióta azt találta ki, én vágtam fejbe Kristófot és löktem bele a gödörbe, mert halálosan oda vagyok érte, ő viszont valaki mást szeret, amit képtelen voltam feldolgozni. A többi pletyka sem volt jobb ennél, viszont azoknak is a hülye újságban megjelent állítólagos szerelmi érzésem volt a főtémája, ami szó szerint kikészített engem. Komolyan, vártam mikor jönnek a rendőrök letartoztatni személy elleni elkövetett gyilkossági kísérlet vádjával, hiszen indítékom is lett volna rá. Istenem, de találékonyak az emberek, bár a világ nagy dolgaira nem találtak tökéletes válaszokat, viszont az én életemet totálisan megtudják keseríteni az idióták. Régebben is ugyanez volt, amikor Bella elhagyott, csak akkor azon rágódtak, hogy biztos Viktor állhatott a dolog mögött, vagy valaki elrabolta a nővéremet, sőt olyan is akadt, aki azt terjesztette, ő látta a testvérem holtestét a tóban, vagy felfedezni vélték egy-két országban. Utóbbi hírek igazak voltak, mivel Bella élt, és ide meg oda utazgatott, így nem volt kétséges, ha tényleg látták őt más országokban.
- Bogaram, mi bánt? - érdeklődött a szokásos három órás ebédem közben Marika néni. Mivel mindig későn szoktam haza esni a gimiből, így általában mindig lemaradtam a déli ebédről, ezért kb inkább csak amolyan uzsonna idejű ebédeket tartottam. Mind közül ma voltam a leghallgatagabb kedvembe.
- Olyan szemetek tudnak lenni az emberek, - mormogtam lehajtott fejjel elégé szomorúan.
- Mi történt? - érdeklődött, miközben kis muffinokat készített nekem.
- Ma a suliból mindenki arra volt kíváncsi mi történt velem meg Kristóffal, és ez kikészített, mert azok, akiknek fogalmuk sem volt az eseményekről elkezdtek mocskos pletykákat kitalálni rólam, miszerint én vertem fejbe Kristófot.
- Te is gondolhattad, hogy az embereket kíváncsivá teszi egy ilyen esemény, viszont azzal is tisztában kell lenned, van aki irigyli tőled a sikert - Marika néninek igaza volt, mert az évek alatt számtalanszor megtapasztaltam mennyire szemetek tudnak lenni az emberek. Arra is emlékszem, amikor Bellának kellet megvigasztalnia engem, mert egy lány azt pletykálta rólam általánosban, hogy valaki felcsinált, és azért szedtem fel pár kilót a nyári szünet alatt. Ez csak egy példa volt a számtalan eset közül, hiszen mindig akadt olyan ember a környezetembe, aki kedveskedett, miközben a hátam mögött meg szépen kidumált mocskos módon másoknak.
- Most megyek, mert reggel Eliza szólt, hogy ma már be lehet menni Kristófhoz, így gondoltam benézek hozzá, - álltam fel az asztaltól, majd szépen felmentem a szobámba összeszedni a fontos dolgaimat, és lementem a garázsunkba, ahol ott parkolt a két használaton kívüli autó, amik közül választhattam. Viktor régi kocsija azért állt még a garázsban, mert az emlékeztette őt a legjobban arra honnét is indult, vagyis pontosabban honnét küzdötte fel magát oda, ahol most tartózkodik per pillanat, míg a másik apa autója, amiről Viktor csak annyit mondott, hogy együtt vették még régebben, de apa halála után képtelen volt vezetni, viszont az enyém szervizben pihent éppenséggel, ezért Viktor felajánlotta, hogy az egyiket használhatom addig. Apa autóját választottam, és imákkal bírtam életre kelteni a járművet, mivel az elején nem igazán adott életjeleket, de aztán minden más lett, amikor felbőgött a motor. Mielőtt bementem volna a kórházba, előtte beugrottam a boltba, ahol vettem gyümölcsöt, meg üdítőt, amilyent Kristóf szeret, mivel nem akartam üres kézzel beállítani hozzá, ha már egyszer bemegyek. Eliza elmondta melyik szobában találom a testvérét, ennek köszönhetően nem kellet kellemetlen helyzetbe kerülnöm miközben azon kellet volna erőlködnöm, hogy valakitől megtudjam hol van. Felmentem a lifttel a megadott emeletre, onnét pedig meg sem álltam egészen a folyosón végéig, majd balra fordulva beléptem a nyitott ajtajú szobába. Kristóf feküdt a középső ágyon, és éppen a két szobatársának magyarázott valamit, de ahogyan észrevett egyből elhalkult. A lába gipszben pihent az ágyon, elégé sok karcolás borította az arcát, amire előtte nem is figyeltem fel, viszont a haja tökéletesen be volt lőve, mint mindig. A szobája nem volt nagy szám, mivel a tipikus kórházi szobának tűnt, annyi különbséggel, hogy itt szebb matricák voltak az üvegen, mint abban a szobában, ahol én pihentem, miután bent tartottak megfigyelésen, hátha feldobom a bakancsom.
- Helló, mi újság? - ő szólalt meg előbb, ami kicsit megdöbbentett. A két másik srácnak szintén be volt kötve valamije, a Kristóftól jobbra helyet foglalt körülbelül annyi lehetett, mint én, a karja volt begipszelve a könyökétől egészen az ujjai hegyéig, míg a baloldalinak a fejét kötötték be, és sokkal idősebbnek tűnt, mint a másik kettő.
- Téged jöttem meglátogatni, - nem is tudom elmondani, mennyire érdekesen festhettem az ajtóban állva kezemben a fehér szatyorral, meg a palackos üdítővel, amit neki vettem.
- Az jó, szóval ülj le, és folytatom a mesét, - paskolta meg az ágy azon lévő részét, amelyiknél az ép lába pihent a takaró alatt. Kikövetkeztettem melyik kis szekrény lehet az övé, és oda pakoltam a hozott gyümölcsöket, bár nem igazán fértek be, mivel tele volt édességgel az egész, így elkezdtem megpucolni a mandarint, miközben Kristóf arról mesélt mennyi remek kalandon ment keresztül Dominik barátjával, rólam viszont, amikor azt kérdezték ki vagyok, annyit felelt csak egy barát. Jó, tényleg ,,csak egy barátja" voltam, de más értelemben én voltam a főbarátja, aki ott volt neki, amikor részegen a vécében bőgött, és azt se tudta hol van, akkor bezzeg nem csak egy sima barát voltam.
- Bocsi, de nem tudnád legalább öt percre abbahagyni a mesedélutánt, és arra rátérni, hogy hogyan érzed magad, meg mi újság veled? - ekkor már tényleg elegem volt abból, mennyire levegőnek néz engem, mintha ott sem lennék.
- Jól vagyok, jól érzem magam, - kaptam meg a választ tőle, és megint arról kezdett mesélni hogyan hányták tele a vécét ketten, Dominik meg ő, amikor annyit ittak, hogy majdnem kórházba kerültek. Komolyan, türelmes emberi lény vagyok, de nem volt valami kellemes napom, ez meg pláne nem tette jobbá, bármennyire is azt hittem, ha idejövök hozzá, akkor majd feldobja a napomat. Ja, szép álmokat gyerekek!
- Kristóf, kérlek szépen válaszolj normálisan! - parancsoltam rá nyugodt hangon.
- Normálisan válaszoltam, mit kéne még mondanom? - komolyan utáltam, amikor ezt szokta csinálni. A nagy büdös semmiről órákig eltudott dumálni, viszont a fontosabb dolgokról már nem ment olyan könnyen neki a beszéd, aztán ha az ember kérte tőle, hogy kissé bővítse ki a mondandóját, elkezdte adni az érthetetlent, akinek fogalma sincs arról mire is céloz a másik. Na, Kristófnak rettentően nagy tehetsége volt abban, hogyan hozza ki az embereket a béketűrésükből.
- Semmit, az égvilágon semmit sem kell mondanod, - ingattam meg elégé búsan a fejemet felállva az ágyáról.
- Most megsértődtél? - nézet rám még mindig ugyanazzal az értetlen tekintettel.
- Több kell ennél, hogy megtudj sérteni, - közöltem vele, aztán szépen elhagytam a szobáját, bár még hallottam amint azt mondja ,,lényegtelen", aztán már ott sem voltam. A folyosón haladtam a lift felé, amikor megpillantottam egy elégé elveszettnek tűnő fiatal lányt, aki egy hatalmas lufit tartott a kezébe, és a nyitott szobaajtókon lesett be, mivel elégé keresett valakit.
- Bocsi, hogy megállítalak, de nem tudod véletlenül hol találom Budavári Kristófot? - mivel rajtam kívül nem látott senkit, akitől érdeklődhetett volna, ezért tőlem kért segítséget. A lány nálam vagy két fejjel volt magasabb, és nagyon nem tűnt Kristóf esetének, már ha annak a parasztnak van egyáltalán konkrét esete.
- Az utolsóban van, a folyosó végén, - válaszoltam neki, majd elhaladva mellette egyenesen a lifthez mentem, de hiába vártam nem jött, ezért gyorsabbnak tűnt a lépcső. Éppen leléptem volna az utolsó lépcsőfokon, amikor ismételten elkezdett forogni az agyam.
- Nem Kristóf, ezt nem úszod meg ilyen könnyen! - csúszott ki a számon, és visszarohantam a szobájába, hogy a lehető legalaposabban beolvassak neki. Simán hidegen hagyott volna, hogy nincs egyedül, viszont amikor visszaértem totálisan megdöbbentem, amikor nem csak Kristófot meg a két másik srácot találtam csak a szobában, hanem ott volt Eliza, Ricsi,Bence, Bianka, Dominik, és a lány, aki a lufit hozta.
- Meglepetés! - kiáltották egyszerre, én meg szóhoz sem jutottam, amire nem sokszor van példa, de abban a helyzetben egyszerűen nem találtam a szavakat.
- Ti meg hogy kerültetek ide ilyen gyorsan? - ez volt az első, amit kitudtam mondani.
- Lifttel jöttünk, ott mentél el mellettünk a lépcsőfordulónál, - válaszolta meg a kérdésemet Dominik.
- Inkább azt kérdezd mit keresünk itt, - ajánlotta Bianka.
- Az lett volna a második kérdésem, ha megtalálom a szavakat, amik most nem akarnak kijönni a számon,-magyaráztam vigyorogva.
- Örüljünk annak, hogy nem valami más jött ki a szádból, - fűzte hozzá Eliza a véleményét, és ezzel mindenki egyetértett.
-A tervem reggel vette kezdetét, amikor megkértem a drága húgomat, hogy mondja meg neked, azt, amit reggel megmondott, pontosan nem tudom mi volt az, nem emlékszem. Aztán mindenkinek küldtem a dugi telefonomon üzenetet, bár konkrétan nem tudtam mikor fogsz ideérni, de Bencének hála saccolásban betudtam lőni az időpontot, viszont hamarabb értél ide, mint a többiek, így kissé adtam a bunkót, ami roppantul ment. Gyerekek, ennél a résznél lehet, sőt kötelező tapsolni, - közölte a többiekkel, akik egyáltalán nem mozdultak meg. - Mindegy, fogtok ti még tapsolni miattam. Szóval, sejtettem, annyira fel leszel dúlva, hogy elmész, bár azért imádkoznom kellet, hogy visszagyere, bár bíztam benned, egy ilyen után tuti visszatérsz leosztani engem.
- Kristóf te akkora egy...! - nyöszörögtem, és akkor már tényleg nem bírtam visszafogni a sírást. Bence odajött hozzám az ajtóhoz, átölelt, én meg a szemeimet törölgetve bőgtem, mint egy csecsemő. Kicsit közelebb vezetett a többiekhez, hogy legyek tőlük olyan nagyon távol.
- Képzeljétek el milyen sivár lenne az életetek nélkülem, - közölte velünk a tényeket Kristóf. Mivel nem tudtam mit mondjak, ezért szépen odaléptem az ágyához, és átöleltem őt.
- Azt hittem meg fogsz halni, - suttogtam a fülébe.
- Érzelmes jelenet következik, tehát ha nem múltatok el tizennyolc évesek, forduljatok el vagy csukjátok be a szemeteket, - szólt oda a többieknek Kristóf rögöve. Biankáék már ismerték annyira, hogy ne vegyék túlságosan komolyan ezt az idiótát, aki ha eltűnt volna az életünkből, nagyon nagy űrt hagyott volna az életünkben. - Köszönöm, hogy velem voltál.
- Bajban mutatkozik meg leginkább, hogy valójában ki is az, akire számíthatsz, - suttogom a fülébe.
- Nagyon, de nagyon szeretlek, - suttogja éppen olyan halkan, ahogyan én tettem az imént. Egymást öleljük, és kizárjuk azokat, akik körbevesznek minket, bár igaz, miszerint nem illendő társaságban sugdolózni, mi mégis megtesszük. Persze nagyon vigyázok, nehogy a sérült lábához akárcsak egy picit is hozzáérjek, vagy az egyéb sérüléseihez, amiket akkor gyűjtött be, amikor legurult azon a kissé meredek részen.
- Ha nem másztam volna le hozzád, akkor visszatudtam volna menni a többiekhez, és segítséget tudtam volna hívni, - bukik ki belőlem az, ami egész végig valójában nyomta a lelkemet.
- Mi garantálta, hogy vissza is találtál volna hozzám? Ismerve a tájékozódási képességeidet, jobban örülök, hogy ott voltál mellettem.
- Hé! - kiáltottam fel, és megcsíptem a vállát, ő meg erre felszisszent, de nem a fájdalomtól, hanem hogy egy kicsit megjátssza magát. El kellet ismernem, igazat kellet ezen téren adnom neki, hiszen tényleg semmi sem garantálta azt, miszerint ténylegesen visszatudok hozzá menni úgy, hogy sokkos állapotban sínylődök, és ismeretlen számomra az erdő.
- Bocsi, hogy belezavarok a nagy egymásra találásotokba, de el kéne fújni a gyertyákat, mert kezdenek ráolvadni a tortára, - figyelmeztettet minket Dominik, erre már felkaptam a fejemet, és kibújtam Kristóf öleléséből.
- Arról egy szó se volt, hogy torta is van, - teljes mértékben fel voltam háborodva.
- Dugjad vissza a fejed! - szólt rám Kristóf, és a a mellkasához szorított, én meg majdnem bepisiltem a röhögéstől. A két másik srác szemtanúja lehetett mennyire szeretünk ünnepelni, viszont a csúnya ápolónéninek egyáltalán nem tetszett, hogy ennyi időre idepofátlankodtunk Kristófhoz, amikor neki lábadoznia kellene, nem pedig elviselni a mi ricsajozásainkat. Megjegyzem mellékesen, senkinek sem volt ellenére, mivel mindenki kapott tortát, meg legalább egy kicsit feldobtuk a kórházi hangulatot. Annyira meghatott, hogy Kristóf így köszönte meg nekem, amit érte tettem. Már nem ostoroztam magam amiatt, hogy mi lett volna, ha másképpen cselekszek, mert szerencsére él, és virul, bár egy kicsit visszavehetne az arcából, de ő már csak ilyen, mi ezért szeretjük. Mikor már tényleg elviselhetetlenek lettünk a nővérek szerint, mindannyiunkat kitoloncoltak Kristóf szobájából, bár még szívesen maradtunk volna, mégis jobb a békesség. A többiek szétszéledtek, mire végre sikerült elköszönöm a kis betegtől, csak Bence várt meg engem.
- Kocsival vagyok, ha haza mész szívesen elvinnék - ajánlottam fel neki kedvesen.
- Nem haza megyek, de azért köszönöm, - utasította vissza, és bár szívesen hallottam volna a többi válaszát, hogy mégis hová megy ötkor, nem adott további magyarázatot efelől, tehát nem tehettem mást, mint ráhagyni, hiszen már nagyfiú, és tudja mit csinál. Lehet kezdek paranoiás lenni, mivel mostanság mindenkiben csak a gyanús viselkedést vélem felfedezni, ami kezd az idegeimre menni. Először ott volt Liliána esete, aki kamuzott, most meg Bence hirtelen jött titkolózása, miszerint nem árulja el, hogy a ,,haza" helyet mégis hová megy. Mindegy, ez nem az én dolgom. Bence a kocsimig kísért, és a jelenlegi munkájáról mesélt nekem, én meg arról, hogy véletlenül elfelejtettem neki említeni a hírt, miszerint Krisztián haza látogat egy teljes hónapra. Kristófhoz hasonlóan ő sem igazán lelkesedett a nagyszerű hír hallatán, pedig ők ketten régebben elválaszthatatlan barátok voltak, bár szerintem rá tette a bélyegét a kapcsolatukra, hogy Krisztián kiment külföldre. Miután ezen túljutottam elindultam Viktor cégének székhelye felé, ahol már várt rám, mert időközben az ő kocsija is behalt, én meg írtam neki, nyugodjon meg érte megyek az ideiglenes kocsimmal. Amikor az épület elé értem, leparkoltam az autóm a külön arra a célra kijelölt parkolóban, és elindultam megkeresni Viktort, mivel nem vette fel a telefonját.
Bementem a kapun, majd egyenesen a recepció felé vettem az utam.
- Jó estét, - álltam meg az új alkalmazottal szemben, vagyis, akiről azt gyanítottam új, mert még soha sem láttam, viszont elégé feltűnő jelenségnek tűnt a vörös hosszú hajával, a mély dekoltázsával és a méteres hosszú műkörmeivel.
- Jó estét, miben segíthetek? - tette le a helyére a telefont, majd elégé alaposan végigmért engem, sőt még az alaposabbnál is alaposabban. Látszott rajta, baromira azt gondolta róla nem tartozom a szokásos gazdag üzletemberek közé, akik megszoktak itt fordulni nap, mint nap, hiszen a farmerem, a sportcipőm, meg a kissé kinőtt bordó kabátom nem igazán sugallta azt rólam, hogy én ebbe a környezetbe tartozom.
- Herczeg Viktorhoz jöttem, bent van az irodájában? - vázoltam neki kihez is jöttem, viszont a nő ahelyett, hogy megmozdult volna, továbbra is bambán bámult engem elégé látványos undorral az arcán. Annyira elegem volt abból, hogy egy ilyen műcica tekintetében kellet kivennem az undor összes árnyalatát, amennyiről tud a világ, csak is azért, mert nem öltözök úgy, mint ő.
- Megkérdezhetem mi ügyben keresi? - szó szerint fröcsögte a szavakat.
- Az eltitkolt gyereke vagyok, - jó, nem pont ezt kellet volna mondanom, de ez csúszott ki legelőször a számon. - Bent van az irodájában, vagy el kellet valahová menni fontos ügyben?
- Nem áll módomban ilyen információkat kiadni, - közölte velem a lehető legkedvesebbnek nem mondható bunkó stílusában.
- Herczeg Johanna vagyok, - közöltem vele, majd szépen otthagytam a nőt a recepciónál. Igen, viszont azt hittem, hogy az a liba, nem hiszi el rólam, hogy tényleg ez a nevem, mert ahogy felértem arra az emeletre, ahol Viktor irodája volt, két megtermett biztonsági őr állta az utamat.
- Elnézést, de meg kell kérnünk utasítás alapján, hogy hagyja el az épületet, - nem erre a mondatra számítottam tőlük.
- Herczeg Johanna vagyok, itt a személyim, - mutattam meg nekik a személyigazolványomat, hátha ezzel megtudom győzni őket, hogy a nagyfőnök rokona vagyok, akinek csurran meg cseppen néha napján a cégből.
- Sajnálom, de mi azt az utasítást kaptuk, hogy megkérjük önt, hagyja el az épületet. Ha további felszólítások alapján sem teszi, sajnálatos módon testi erőszakot kell alkalmaznunk Önön, - na, ez sem az volt, amit az előbbiek után hallani akartam. Először tényleg nem tudtam mit csináljak.
- Viktor rokona vagyok, én vagyok a nevelt lánya, a halott bátya legkisebb lánya, Herczeg Johanna. Engedjenek már át! - én meg ezt hajtogattam nekik, de ezeknek egyik fülükön be, a másikon meg ki.
- Bárki mondhatja ezt, - az egyik őr nem engedett.
- Mutattam személyit, mi kell még? DNS-vizsgálat? - nem érettem mivel tudnám bizonyítani ezek után nekik, hogy én igen is az vagyok, akinek joga van itt lenni.
- Sajnálom, de ez az utolsó figyelmeztetésünk, - sehogy sem hittek nekem, ezért jó kislány illő módon hátat fordítva elkezdtem lefelé haladni, aztán meg belegondoltam, én nem is vagyok jó kislány, tehát egy hirtelen vissza arccal megpróbáltam átbújni az őrök lába alatt, de túlságosan figyelmesnek bizonyultak. A francba!
- Engedjenek el! Herczeg Johanna vagyok! - még soha sem mondtam ki ennyiszer a nevem, mint azokban a percekben, de az mégis csak cikis lett volna számomra, ha úgy dobnak ki valahonnét, hogy a hely egy részét én fogom örökölni, ha Viktorral valami baleset történik. Apa végakarata volt, miszerint Viktor vigye tovább a céget, és egészen huszonöt éves korunkig mindkettőnknek, vagyis Bellának meg nekem minden hónapban biztosítani kell egy bizonyos összeget, amihez csak is felnőttként, tizennyolc éves korunkban férhetünk először hozzá. Viszont bele van foglalva a végakaratba, ha gondol egyet az egyik örökös, és úgy dönt írásba adja, miszerint nincs rá szüksége, tehát önként lemond róla, akkor a továbbiakban annak az örökösnek nem jár meg a pénz, ha még nem múlt el huszonöt. Bella ebből a pénzből éli a világát, és nem igazán tűnik úgy, miszerint önként, sőt dalolva lemond a kis zsebpénzéről.
- Maguk meg mit csinálnak? Azonnal ereszék el! - oltári nagy mákom volt, mert Ingrid a nagybátyám titkárnője meghallotta a kiabálásomat, és a segítségemre sietett. Persze a nő is meg a két torony se érették miért kellene elengedniük, ezért szegény Ingridnek vázolnia kellet nekik, miszerint én tényleg Viktor rokona vagyok, és ahelyett, hogy utána néztek volna nekem, inkább tévesen megpróbáltak eltávolítani, ami következményeket fog maga után vonni. Már csak komolyan ez hiányzott nekem. Ámbár azért megérte végig csinálni ezt, hogy láthassam milyen képet vág a recepciós nőci, amikor Ingrid jól helyreteszi. Hozzá kellet volna mennem legutoljára, mivel ő a legutolsó akadály, aki eldönti Viktor utasítására kit engedhet be, és kit nem. Ezzel ellenben én már a legelső akadálynál elvéreztem, pedig egyáltalán nem tehettem róla.
- Ugye, nem történt semmi bajod? - igazította meg a kabátom csuklyáját Ingrid, miután kiszabadultam a ,,fogságomból".
- Nem, - ráztam meg a fejem, és bármennyire örültem annak, mennyire sajnálkoznak az illetők, akik hibáztak, mégis úgy éreztem, ettől valami rosszá váltam a szemükben. Totálisan úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, ahelyett, hogy pontosan levázoltam volna ki is vagyok, bár mentségemre legyen szó mutattam személyit. Ahogyan abban is gyerekes voltam, hogy örültem mások kárán, pedig mindenki azt tanította nekem, attól, hogy nekem több van, mint másoknak, attól még ugyanolyan emberi lény vagyok tele hibákkal.
- Viktornak közbejött egy megbeszélés, engem kért meg, hogy értesítselek, de annyira el voltam havazva a papírmunkával, ezért nem tudtalak felhívni, - Ingrid is nagyon szomorúnak tűnt, mert őt is bántotta mindez.
Az épületben van, vagy már elment? - tudom, ez hülye kérdés volt tőlem.
- Itt van, és arra kért, addig várd meg fent. Gyere velem, és csinálok neked forró csokit, maguk meg menjenek a dolgukra! - förmedt rá a biztonságiakra. - Emlékszem, amikor először jártál itt apukáddal. Olyan számomra, mintha csak tegnap lett volna, pedig már évek teltek el azóta a borzalom óta. - Csak beszélt, és csak beszélt, én meg képtelen voltam minden szavát felfogni, mivel egy idő után szokásához híven annyira begyorsított, hogy csak annyit tudtam megérteni, amikor kimondta a nevem. Ő tovább folytatta a munkáját, én meg fent biztos környezetben iszogathattam a forró csokoládémat, amit mindig Ingrid készített nekem, amikor idejöttem kiskoromba. Utoljára tizennégy évesen jártam itt, így roppantul örültem, amikor ennyi év után is feltudott ismerni bármennyit is változtam. Ingrid Viktor előtt az apámnak dolgozott, mint asszisztens, és olyan jól végezte a munkáját, hogy szerves része volt abban is, hogy így talpra tudott állni ez a cég. Az egyik ablakon bámultam le az utcára, amikor valami, helyesbítve valaki elkezdte rángatni a nadrágom. Természetes reakcióm először a teljes beparázás volt, hogy az előbb történtek után talán megint visszajöttek a fickók, de gondoltam, akkor tuti nem a nadrágomat kezdik húzogatni.
- Hoppá! - kaptam a szám elé a kezem, amikor észrevettem egy kis lányt.
- Te ki vagy? - kérdezte tőlem olyan tündéri vékony hangon. Barna göndör haja volt, és a csípőmig ért fel, ami enyhén zavart, mert ha ő körülbelül hat évesen ekkora, akkor megnőve vajon mekkora lesz, és én miért nem nőttem tovább százötven centiméternél? Ezek mind olyan kérdések, amire soha sem fogok választ kapni.
- Johanna a nevem, és neked? - kissé lehajoltam hozzá, bár sokat nem kellet.
- Véda, - mondta ki teljesen gyönyörűen, és engem totálisan levett a lábamról, mert olyan tündéri kis királykisasszonynak tűnt a fordos fehér szoknyájában.
- Tudtad hogy a Véda név jelentése bölcsesség? - ezzel sikerült gondolatba ejtenem, amire csak megrázta a fejét. - Elárulód nekem hogy jutottál be ide?
- Titok, - válaszolta elégé titokzatosan, sőt még az ujját is a szája elé tette amivel jelezte, nem beszélhet róla.
- Még nekem se árulhatod el? - próbáltam rá hatni, hogy elárulja.
- Anyu azt mondta nem mondhatom el, mert akkor bajba kerül, és nem mehetek ki az irodájából sem, de nem volt ott, és pisilnem kellet.
- Sikerült pisilned? - igen, értelmes kérdés volt tőlem.
- Igen, mert én nagy lány vagyok, tudod? - nyújtózkodott párat.
- Alszol még párat és sokkal magasabb leszel nálam, - nyugtattam meg, amikor láttam rajta mennyire elkámpicsorodott, amikor tudatosult benne nem magasabb nálam.
- És te ki vagy? - kérdezett vissza.
- Én a nagyfőnök rokona vagyok, - ez tűnt a legértelmesebb válasznak, mivel nem akartam neki túlságosan bonyolultan levezetni kinek a kije vagyok, meg pontosan ki is.
- A morcos bácsié, aki mindig kiabál anyuval?
- Lehetséges, - bólintottam rá, a kis Véda elégé furcsán nézett rám, de mire megszólalhatott volna, egy a kislányra nagyon hasonlító fiatal hölgy szaladt oda hozzánk, akiről gyanítottam csak is az édesanyja lehet.
- Véda, nem megmondtam neked, hogy soha se hagyd el egyedül az irodám?-szidta le a kis tündérkét, aki elkezdte a sírást.
- Nagyon aranyos kislánya van, - muszáj volt kimondanom, amit gondoltam.
- Köszönöm, - köszönte meg, majd felegyenesedett.
- Herczeg Johanna vagyok, - nyújtottam felé a kezemet, viszont ezzel belőle a világ szerintem legnagyobb döbbenetét váltottam ki belőle. - Van valami baj? - nem értettem miért reagált így.
- Ö..ö nem, csak öööööö, - elégé szaggatottan vette a levegőt.
- Elnézést, nem akartam.. - szabadkoztam, amikor nyilvánvaló lett számomra, miattam került olyan döbbent állapotba.
- Csak már olyan sokat hallottam Önről, és nem hittem volna, hogy így találkozunk először. - Elégé látszott rajta mennyire zavarban volt, pedig a makulátlanul tökéletes ruha összeállítása számomra legalább is azt sugallta, hogy ő egy karizmatikus fiatal édesanya, akinek a munkája mellett egy gyönyörű szép nevű kislányt kell felnevelnie.
- Még csak a nyáron múltam tizennyolc, nem lehetne, hogy ön helyet inkább te legyen?
- A főnököm szerintem nem nézné jó szemmel, ha .. - kezdett bele a fiatal anyuka, amikor kinyílt Viktor irodájának ajtaja, és megjelent a ,,morcos bácsi".
- Mit nem néznék jó szemmel? - kapta felénk a tekintetét, és kiszúrt engem. Intettem neki.
- Ha elhallgatnám előled, hogy a drága recepciósod miatt majdnem kidobtak szó szerint az épületből, - mentettem ki az újonnan megismert új ismerősöm, aki elégé látványosan összerezzent, amikor meghallotta Viktor hangját.
- Tessék? Mindjárt utána járok ennek, - legyintett egyet, és kikísérte az öltönyös úriembert, akivel hosszas megbeszélést tartott.
- Hú, már így is elégé pipa rám, - törölte le a homlokáról a kis cseppeket, mert még a víz is kiverte, aztán átgondolta mit mondott. - Nem úgy érettem, mert semmi panaszkodás nem volt bennem, vagy ilyesmi, csak így is elégé vékony jégen táncolok.
- Mama, hogy tudsz vékony jégen táncolni? - kíváncsiskodott Véda az édesanyja kezét szorongatva.
- Ez csak úgy mondják a felnőttek, - magyarázta ki magát az édesanyja. - Nimród Anita vagyok, - nyújtotta felém a kezét, és végre döbbenet mentesen tudtunk kezet rázni, majd megállapodtunk abban, miszerint egyikünk sem olyan öreg, hogy magázódni kelljen. Sok mindenről nem tudtunk beszélgetni, mivel Viktor visszatért hozzánk.
- Mindent elintéztem, nem ér több ilyen atrocitás. Megjegyzem, ha többször járnál ide, nem lennél vadidegen egyes alkalmazottak számára.
- Te is tudod, hogy mennyire elfoglalt ember vagyok, - viccelődtem, alapjáraton csak tanulok meg olvasok, nem nagy elfoglaltság.
- Persze! - bólogatott, aztán Anita felé fordult, aki már a nézéséből kitudta venni mire gondol a főnöke, ezért fogta Védát, és elköszönt tőlünk, hogy visszatérhessen a rém érdekes papírkupacok mögé. Na, ezért nem akarok ilyen helyen dolgozni, mivel túlságosan szabad szellemnek tartom magam ahhoz, hogy képes legyek egy helyben ücsörögve papírok felett gubbasztani órákon keresztül. Az autóban haza felé ő vezetett, és közben arról kérdezgettem ki is pontosan ez a Nimród Anita, hiszen neki tudnia kell, mivel a főnöke. Hiába könyörögtem neki, semmit sem árult el a szép fiatalos anyukáról. Volt egy olyan érzésem, hogy nem akkor találkoztam utoljára vele, ahogyan arról is meg voltam győződve, hamarosan valahogyan, de részese lesz az életünknek, csak még fogalmam sem volt róla hogyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése