Johanna nővére 1. Fejezet Reménytelenül

Johanna nővére
1. Fejezet
Reménytelenül


3 évvel később...

,, Azt jelenti, hogy az időpocsékolás és a tervezgetés szerintem hülyeség. Ha a múlton rágódsz, akkor nem tudsz továbblépni, ha pedig túl sokat tervezed a jövőt, akkor vagy visszacsúszol, vagy örökre ott maradsz, ahol voltál."

 J. A. Redmerski: A soha határa

A nővérem elment, és azóta sem jelentkezett. Azóta három hosszú év telt el, és bár megtalálták Bellát, de mivel már nagykorú, ezért lehetősége volt arra, hogy ha nem akarja, hogy tudjunk a tartózkodási helyéről, nem adhatják ki nekünk. Bár Viktor, az elhunyt édesapánk öccse folytatott utána nyomozásokat, mégis valahogy mindig sikerült elillannia mire végre elkaphattuk volna őt, így egy idő után már csak én erőlködtem azon, hogy valahogy hírt kapjak felőle. A barátnői, meg a fiúk is írtak neki üzeneteket, miszerint ha haza nem is jön, de legalább írhatna nekünk pár szót arról, mi van vele, vagy egyáltalán miért ment el, hátha tudnak neki segíteni. Mindhiába. Az átok, bizony utolérte, és talán attól a naptól kezdve kezdtem el érezni, hogy majd egy bizonyos napon én is nyomtalanul elfogok tűnni a barátaim életéből. Az évek nem csak az én életemben hoztak változásokat, hanem Krisztián és Bence világában is. Előbbi a nővérem köddé válása után Londonba ment továbbtanulni, amit a szülei nem igazán díjaztak, mert ők azt szerették volna, ha egy hozzánk közelebbi egyetemre adja be a jelentkezését, és építészet helyett inkább orvosnak tanul. A kapcsolat nem szakadt meg köztünk, mert volt egy személy, aki akarva, vagy akaratlanul összekötött minket. Bence viszont cseppet sem volt ennyire szerencsés. Az apukája jól kereső üzletember volt, viszont a cég, amelyiknek dolgozott becsődölt, és őt is magával rántotta, aminek következményeképpen minden vagyonukat elvesztették, így el kellet költözniük a szomszédságunkból. Ez is elszomorított, mert hiába tiltakoztam a költözködésük ellen, akár a fejemre is állhattam volna, akkor is elkellet hagyniuk a házat, mert a sok tartozásuk elvitte. Azóta még szorosabb lett a barátságunk, és Bence sokkal fontosabb lett számomra, mint előtte bármikor, mert egymást támogattuk a bajban.
- Nem akarok holnap suliba menni! - tiltakoztam Bence ágyán ülve augusztus hónap utolsó fránya napján. Az utolsó évemet kezdem meg a gimnáziumba, és még fogalmam sincs hogyan is folytassam utána az életem.
- Itt akarsz maradni? - fordult felém a székével Bence, miközben éppen az íróasztalánál csinált rajzokat, amikkel akkor köti le magát, amikor éppen nem kell melóba mennie, és nincs mit csinálnia, leszámítva engem.
- A szobádban? - néztem rá kérdően.
- Az ágyamra gondoltam, mert mostanság nem aludtunk együtt, kezd hiányozni.
- Utoljára évekkel ezelőtt aludtunk együtt, amikor kicsik voltunk. Csak nem hiányoznak a rugdalózásom?
- Az per pillanat nem, de köszi. Amúgy, ha ennyire nem akarsz holnap suliba menni, akkor velem is jöhetsz melózni, úgy is segédre van szükségem.
- Nem, kihagynám azt is, - tiltakoztam vigyorogva, és a párnáját szorongattam magamhoz, amit még tőlem kapott pár hónapja a születésnapjára. Jó volt az illata, amolyan bencés illat volt, és cseppet sem volt ciki, hogy szagolgatom.
- Pedig jó móka. Reggel hattól este hatig, és van pár perces szünet is, - Bence egyetem helyett szakmát tanult, és remek bútorasztalos lett belőle, míg másodállásban villanyszerelő. Miután elköltöztek Gazdag rétről, egy két kis szobás albérletben találtak maguknak új otthont, amit leginkább az édesanyja, meg az öccse Bálint szenvedtek meg a legjobban, mivel ők hozzá voltak szokva a kényelemhez, így enyhén furán jött ki a nagy változás, amin keresztül mentek.
- Amúgy hol van Bálint? - a testvére ágya felé pillantottam, akit egész nap nem láttam sehol.
- Kristóf lenyúlta tegnap, szóval valamelyik árokban józanodnak.
- Mázlista! - pufogtam.
- Miért nem mentél velük? - érdeklődött Bence.
- Nem volt kedvem Kristóf hülye szövegét hallgatni megint, mert ha piás mindig felakar világosítani a biztonságos szexről, ami enyhén ciki volt múltkor is, amikor egy csomó vadidegen vett körül minket.
- Neki is fontos vagy, - vonta meg röhögve a vállát, mivel pontosan emlékezett arra a kissé arcpirító szituációra, aminek konkrétan az áldozatául estem akaratom ellenére. Az évek alatt Bence, Bálint, Krisztián és Kristóf maradt csak a része az életemnek az agárdi csapatból, akik akkor ott voltak, amikor a nővérem megpattant. Rajtuk kívül még négy másik barátom maradt, bár rajtuk kívül inkább Eliza, Kristóf normális húga lett az én amolyan legeslegjobb barátnőm, mivel előtte nem igazán voltunk jóban, mert nem egy suliba jártunk, ahogyan Biankával sem volt valami fényes a barátságom, bár vele néha-néha még hadilábon állunk, de az már egy másik sztori.
- Micsoda öröm nekem! - ujjongtam, majd nagy nehezen sikerült feltápászkodnom az ágyáról.
- Jönnek érted, vagy haza vigyelek? - egyenesedett fel ő is.
- Már várnak rám, - kicsit elszontyolodtam, mert egy részem azt akarta, hogy hazáig kísérjen, miközben beszél valamiről, az lényegtelen, hogy miről, csak ott van velem. Ha Bencével vagyok, akkor semmi más nem számít nekem, mert rajta kívül megszűnik számomra a világ. Félre értés ne essék, nem vagyok szerelmes belé, csupán ő az egyetlen biztos pont ami képes a Földhöz kötni, és ami nem engedi, hogy elhagyjam ezt a világot. Persze, helyes meg minden, a hozzám képest óriási száznyolcvan centiméterével, a rövid tüsi fekete hajával, meg a gyönyörű tengerkék szemeivel, amivel körülbelül mindenkit képes volt levenni a lábáról, mégis úgy éreztem, ha valaha is többre vágynék, akkor elvesztenék mindent, amit az évek alatt felépítettünk együtt.
- Jó suli kezdést holnap, és vigyáz magadra, meg remélem addigra az öcsém is haza keveredik, - búcsúzott el tőlem a lakásuk bejárati ajtajánál.
- Köszi, neked meg jó munkát kívánok, - mosolyogtam rá aranyosan.
- Holnap nem megyek melózni, szabadnapos leszek, - közölte velem röhögve, majd becsukta mögöttem az ajtót. Persze szívesen dörömböltem volna az ajtajukon, hogy visszajutva megfojtsam, mégis úgy éreztem, jobb ha inkább haza megyek. A lakótelep előtt már várt rám az autó, amit Viktor bérelt nekem sofőrrel együtt, mivel nagyon félt attól, hogy én is egy autóbaleset védtelen áldozatává válok majd, mint a szüleim, mégis kicsit túlzásnak érzem az aggodalmát, hiszen ha nem autóbalesetben halok meg, akkor temérdek más módon veszthetem életem, amire egyáltalán fel se lehet készülni. Otthon kicsit furcsának tűnt az üres ház, bár temérdek időm lett volna hozzászokni ehhez a helyzethez, mégis hiányérzetem volt, amit még a vacsora sem tudott elvenni.
- Bogaram mi a baj? - simított végig az arcomon Marika néni, aki amolyan szakács néni-dadus-fogadott mama volt számunkra, mivel a rokonai messze laktak tőle, és már csak pár hónapja volt a nyugdíjig, így Viktor alkalmazta őt, azóta velünk lakik a hatalmas házunkban, és elégé hamar nélkülözhetetlen tagjává vált a mi kis mini családunknak.
- Nincs semmi baj, - füllentettem, de elégé hamar lebuktam előtte.
- A suli miatt vagy ennyire szomorú?
- Nem akarok holnap suliba menni, itthon akarok maradni, - hisztiztem egy sort, miközben a krumplimat mártogattam a tányérom szélére nyomott majonézbe.
- Több hónapod volt pihenni, itt az ideje, hogy megszerezd az érettségit.
- De az érettségi olyan nehéz, és tuti nem lesz meg.
- Emlékszel arra, mit mondtam, amikor a jogosítványod miatt hisztiztél?
- ,, Honnét tudod, hogy elfogsz bukni, ha egyszer sem próbálod meg átugrani az akadályt. Csak akarni kell, és sikerülni fog. " - Idéztem fel az akkor elhangzott szavait, amik a mai napig a fejemben kavarogtak, és amelyek erőt adtak nekem.
- Az érettségi után meg rájössz, lesz annál még százszorta nehezebb dolog az életedben, - vigasztalt meg. Vacsora után összekészítettem az ünneplőmet, majd elővettem kedvenc könyvem, amiben elégé mélyen elmerültem. Éjfélkor döbbentem rá, hogy már le kellene feküdni, mert hat óra és ötven perc múlva megszólal a mobiltelefonomon az ébresztőm, amit fájó szívvel állítottam be. A hátramaradt órákban forgolódtam, mert annyi minden kavargott a fejemben. Már hat előtt talpon voltam, és a kedvenc könyvemet olvasgattam az íróasztalomnál ülve. Az ajtóm felől halk kopogásra lettem figyelmes, majd kinyílt az ajtó.
- Jó reggelt! - dugta be a fejét a résnyire nyitott bejáraton Viktor. Ő volt az egyedüli, aki befogadott minket, amikor elvesztettük a szüleinket, és teljesen egyedül maradtunk a nővéremmel. Neki a család szent volt, amit temérdek alkalommal kinyilvánított, amikor Bellával veszekedett. Amióta a testvérem lelépett, azóta már nem tekintek rá úgy, mint egy példaképre, mert azóta világossá vált számomra, hogy akit annyira Istenítettem, valójában egyáltalán nem érdemelte meg.
- Jó reggelt! - néztem rá álmos szemmel. Ő már indulásra készen fel volt öltözve, mivel velem ellenben Viktor mindig is koránkelő volt, mivel fiatalkorában hozzászoktatták a nagyszüleim, hogy a munkát mindig korán jó elkezdeni. Igen, nekik voltak fura dolgaik, az fix.
- Még csak hat lesz, nem kéne még aludnod? - lépett be a szobámba, majd becsukta az ajtót.
- Képtelen voltam aludni, - vallottam be neki visszafordulva a könyvem felé.
- Mit olvasol? - nézett le az asztalomon heverő könyvemre, amikor odaért mögém.
- Csak egy könyvet, - vontam meg a vállaimat.
- Stephen King Carrie, és csodálod, hogy nem tudsz aludni? Nincs ennél valami vidámabb könyved?
- Meg van a Cujo, az Állattemető, Christine,  az Álomcsapda, és a Rémautó, - soroltam fel neki a könyveim címét.
- Van olyan is, amit nem ő írt?
- Van egy csomó Agatha Christie könyvem is.
- Akad olyan, amiben senkit nem gyilkolnak meg? - végig néztem a könyvekkel teli polcomon, és arra jutottam, hogy egyáltalán egy könyvem sincs, amiben nem követnének el gyilkosságot, vagy öngyilkosságot.
- Basszus! - sziszegtem.
- Itt van ötezer, hazának menj be egy könyvesboltba, és vegyél valami szép, romantikus könyvet. Tudod, nem hittem volna, hogy majd nekem kell rávennem téged, hogy a korodhoz megfelelő könyveket olvasgass, ne pedig horrort.
- Ha nem lennék túlságosan parás az utolsó tanévnyitóm miatt, most vitába szállnék ezzel, de most inkább pihentetem az agyacskám.
- Miért vagy miatta ,,parás"? - az én kifejezésemet idézte vissza, amit furcsa volt az ő szájából hallani, mert soha sem szokott ilyen szavakat használni.
- Félek az érettségitől.
- Jaj, emiatt nem kell aggódnod ennyire, hiszen van rá egy halom időd, amit tanulással tölthetsz, és simán meglesz. Most meg feküdj vissza aludni! - parancsolt rám, én meg engedelmesen tettem, amit mond. Aranyosan még be is takart, ahogyan kiskoromba, miután felolvasott nekem egy mesét, ha éppen akkor ért haza, amikor le kellet feküdnöm.
- Jó munkát!- kiáltottam oda neki, miközben éppen távozni készült.
- Jó tanulást, meg könyv vásárlást, és ha haza jöttem, meg nézem mit vettél, - szólt még vissza nekem az ajtóban állva, majd szépen el is tűnt, én meg visszaaludtam pár percre. A mobilom viszont nem sokáig hagyott pihenni, így miután megszólalt, már ugrottam fel készülődni.
- A francba! - morgolódtam, amikor belenéztem a tükörbe, és baromira nem tetszett, hogy kint volt vagy ezer fok, nekünk meg fránya matrózblúzban kell lennünk a hülye ünnepségen. Szerintem első dolgom lesz elégetni ezt a fránya göncöt, amit már nem lesz rá szükségem, hiszen jár nekem ennyi öröm. A gimi előtt már minden kétségem elszállt, amikor megláttam Elizát, a barátját Ricsit, és Bálintot, Bence öccsét.
- Mi ez a gyülekező? - léptem oda hozzájuk,miután észrevettem mennyire néznek valamit.
- Ez nem normális! - háborgott Eliza a barátja kezét szorongatva.
- Miről maradtam le? - böködtem meg Bálint vállát, akin egyáltalán nem látszott, hogy az utolsó napját bulizással és vedeléssel töltötte.
- Kristóf éppen a húgát égeti, - válaszolta végre meg a kérdésemet Ricsi.
- Mi van? - értetlenkedtem, aztán kiszúrtam Kristófot, amint egy lánycsoport közepén áll, és valamiről éppen magyaráz, miközben a lányok néha-néha felvihognak. Kicsit később sikerült kiszúrnom egy velem egymagasságú fiatal lányt, aki a fekete rövid szoknyáját gyűrögette a kezével, miközben arra várt, mikor lép le Kristóf. Az a lány Niki volt, Eliza és Kristóf húga.
- Nem is mondtad, hogy a húgod ide jelentkezik, - fordultam a barátnőm felé.
- Tegnapig én sem tudtam, mert eddig úgy volt, hogy nem gimibe jön, hanem szakmát fog tanulni, de meggondolta magát.
- A ,,Budavári" család (megjegyzés:Kristóf vezetékneve, mivel féltestvérek, és Niki-Eliza családi neve Deák ) fiatalabbik tagja tovább viszi a hagyományt, és majd egyetemre megy, - poénkodott Bálint.
- Valamiért ez a veszély egyikünket sem fenyegeti, - röhögött fel Eliza.
- Idejön a testvéred, - szólalt meg Ricsi, és kicsit meglökte a barátnőjét. Kristóf egy csajozógép volt, viszont a húgai voltak a kincsei, amit nem szívesen adott át a hozzá hasonló srácoknak. Emiatt többször is a húgai agyára ment, pláne akkor, amikor Eliza elkezdett randizni Ricsivel, és ha moziba mentek mindig elment velük, magukkal rángatva engem is, hogy addig próbáljam meg lekötni őt. Nekik összejött a dolog, nekem meg kész katasztrófa volt minden ilyen alkalom.
- Csővi népem, mi újság? - vágtatott oda hozzánk az említett személy.
- Tűnjél már haza! - förmedt rá a húga elégé idegesen.
- Még csak most jöttem, minek mennék haza? - adta az értetlent Kristóf elégé átlátszóan.
- Jó, akkor maradj, de én inkább bemegyek, - dünnyögte Eliza, és Ricsivel együtt megindult a gimi felé.
- Ereszted el a húgom kezét, de rögtön! - kiabált utánuk, mire a szerelmesek kissé megrémülve eltávolodtak egymástól, aztán újra egymásra találtak, mert gyanítom ez csak színjáték volt.
- Nem reagálód kicsit túl? - érdeklődött a cigijét szívó Bálint mellettem állva. Ő pontosan olyan volt, mint Bence, csak alacsonyabb, és hosszabb hajú volt, de kb minden más dologban megegyeztek egymással, néha elégé kísérteties módon. Velük ellenben Kristóf olyan százhetven centiméter volt, szőkésbarna rövid hajjal, amit minden reggel gondosan beállított a tükör előtt a fürdőjükben (ezt onnét tudom, hogy a húga a legjobb barátnőm), és egy elégé jó egyetemre járt, másodállásban pedig informatikus volt. Ennek akkor szoktam hasznát venni, amikor a gépemet kellet vírustalanítani, meg teljesen kitakarítani.
- A húgaimat csak ne tapogassák ezek a suttyók, - morgolódott előttem állva. - Hoppá, Johanna! - a francba észrevett.
- Helló Kristóf, mi újság? - mosolyogtam rá kedvesen, és megigazítottam a reggel kivasalt barna hosszú hajamat, amit egy hajpánttal szorítottam hátra. Már kezdett kimenni belőle a festék, így itt-ott láthatóvá vált egy-két kósza szőke tincs, mivel a természetes hajszínem a szőke, és nem a barna, de az túlságosan olyan személyre emlékeztet, akire nem akarok emlékezni.
- Hogy van az urad? - lépett oda hozzám, és elégé szorosan megölelgetett, mivel ez volt az ő fő hobbija.
- A micsodám? - néha szükségem lett volna hozzá egy értelmezési kézikönyvre, mert voltak érdekes kérdései.
- A férjed, - pontosított.
- Most Bencére gondolsz? - próbálkoztam megérteni az agyi gondolkodási menetét.
- Nem, a másikra gondoltam. Miből vetted, hogy Bencére céloztam? - nézett rám gúnyosan vigyorogva, amitől egy kicsit elpirultam, mert neki tökéletesen nagy tehetsége volt ahhoz, hogy zavarba tudjon engem hozni.
- A dolgok több mint kilencvenkilenc százalékában rá gondolsz, amikor hozzám szólsz, - világosítottam fel eme nagyszerű tényről.
- Juj, de ari vagy! - csipkedte meg az arcom, viszont még mindig nem vette le rólam a kezeit, ami vészesen elkezdtek lefelé haladni rajtam.
- Akkor kire céloztál? - tértem vissza témához.
- Krisztiánra, - nyögte ki a nevét végre.
- Mindjárt csengetnek, megvárjalak, vagy betalálsz egyedül is? - hajolt kicsit közelebb Bálint.
- Menj csak, - nyögtem ki égő fejjel, mert Kristóf egyik keze elérte a fenekemet, amibe enyhén belemarkolt. - Te meg, ha nem veszed el onnét a kezed, esküszöm levágom a micsodád! - fenyegettem meg.
- Ő a jobbik felem, - bökte ki, és végre levette rólam a kezét.
- Krisztián nem a férjem, sem a barátom, csak haver, akivel néha-néha szoktam beszélni, és egyébként üdvözöl.
- Mi van vele?
- Írj rá, aztán beszélgess vele.
- Beszélgessen vele a nyavalya! - csattant fel Kristóf.
- Egyébként jól van, és szorgalmasan tanul, - válaszoltam kedvesen.
- Még mindig akkora papucs, mint amilyen volt?
- Ne merészeld így hívni őt! - keltem a nővérem volt barátjának védelmére, mivel túlságosan fontos volt nekem Krisztián, mint hogy hagyjam Kristófnak ezt. Miután a nővérem se szó, se beszéd elment, Krisztián kissé megváltozott, viszont annak nagyon örültem, hogy velem tartja azóta is a kapcsolatot, pedig senki sem kényszeríthetné rá másik esetben.
- Világéletében papucs volt.
- Ez nem igaz! - ráztam meg a fejem.
- Pedig igaz, csak túlságosan vak voltál, hogy észrevedd.
- Egyáltalán milyen jogod nevezed őt papucsnak? Mit tett, hogy ezt egyáltalán rá merészeld mondani?
- Nem kell bekapni!
- Akkor fejezd be ezt!
- Mert különben mit csinálsz? - szó szerint a számtól egy hangyabokányira vágta bele a képembe.
- Menj a pokolba! - löktem el magamtól, és egyenesen bevágtattam a suliba, aztán meg se álltam a második emeleten található termünkig, amire ki volt írva ,,12.B". Mi voltunk az emelt irodalom-matek, míg az á-sok emelt szinten tanulták a törit, míg a c-sek az emelt angol-német-francia osztály voltak, és mindkét osztállyal elégé rivalizáltak, mert minden versenyen megpróbáltak csalással, vagy anélkül nyerni. Ahogy bementem a termünkbe, elfoglaltam azt a helyet, amit már négy éve mondhattam a helyemnek, mivel kilencedik óta egyikünk sem változtatott az ülésrenden, így Bálinttal együtt az ablak felőli legutolsó padját birtokoltuk, amit elégé szerettem, bár az elején lázadtam amiatt, hogy mennyire leghátulra ültetett az ofő, de mára már megszoktam. Egész nap osztályfőnöki óráink voltak, és a második közben ki kellet mennünk az udvarra, hogy végig hallgassuk végzősként a legutolsó évnyitós műsort, ami idén is brutálisan unalmasra sikeredett. Kicsit fura volt ott állni, mint végzős diák, és azt mutatni, hogy igen, mi vagyunk a legidősebbek. Akaratlanul is visszarepültem az első gimis napomhoz, amikor megpillantottam a kilencedikeseket. Én sokkal félénkebb voltam náluk, és simán haza szaladtam volna, ha nem lett volna ott mellettem a nővérem, hogy biztasson, minden rendben lesz.
- Mi a baj? - szólalt meg mellettem Bálint halkan.
- Emlékszel, amikor mi voltunk kilencedikesek? - fordultam felé.
- Aha, - válaszolta, majd Elizának is feltettem a kérdést, akivel pontosan azon a napon lettünk a legeslegjobb barátnők, mert előtte csak amolyan felszínes barátság alakult ki köztünk, de az a nap, mindent megváltoztatott.
- Kis boszorkányok! - vicsorgott a mellettem felsorakozott c-sek között Bianka, akivel bár baráti a viszonyom, néha azért komolyan elgondolkodok azon, hogy megfojtsam. Eliza és Bianka régebben elválaszthatatlanok voltak, mert Kristóf meg Hajni, a nővére jártak, és olykor lepasszolták a kicsiket egymásnak, aminek akkor lett vége, amikor kiderült, hogy Kristóf folyamatosan csalta a barátnőjét, és onnantól kezdve szó szerint fújnak egymásra.
- Hogy telt a nyarad? - kérdetem meg tőle a gólyákat figyelve, akiket ő is kiszúrt már magának.
- Görögországban voltam, szerinted? - nézet rám gúnyosan.
- Hülye kérdés, - ingattam meg a fejem.
- Akkor mért kérdezted meg? - vágott vissza.
- Erre már soha sem kapunk választ, - mosolyogtam rá nagyokat pislogva.
- Neked? - kérdezett vissza, és ez az ő esetében elégé szokatlannak bizonyult, mivel ő inkább magáról szeret beszélni, mert hidegen hagyják más dolgai.
- Én országon belül maradtam, és a nyaralónkban töltöttem a szünetet, - válaszoltam.
- Ugye tudod, hogy csak azért kérdeztem meg, mert te is megkérdezted, viszont engem egyáltalán nem érdekel mivel töltőd a szánalmas kis életed, szánalmas napjait? - ez is azon pillanatok egyike volt, amikor legszívesebben leütöttem volna.
- Engem se érdekel a tiéd, de bennem van egy olyan rész, amit úgy hívnak emberség, meg közös múltunk.
- Nyolc évig voltunk osztálytársak, ez nem múlt Johanna, ez történelem, - kacagott fel, aztán hamar az arcára hagyott a vigyor, amikor meglátta Nikit, Kristóf húgát.
- Nocsak, itt a másik is? Nem elég, hogy Eliza itt rontja a levegőt, de a húgának is ide kellet jönnie? - nézet rám elégé szúrósan.
- A húgomról akadj le! - förmedt rá Eliza, aki meghallotta Bianka szavait. Emiatt elégé hosszú vita bontakozott ki, ami már amolyan tipikus dolog volt az évnyitón, hiszen tavaly meg előtte is volt emiatt botrány, bár akkor tettlegességig fajultak a dolgok. A napom végén éppen haza felé tartottam a kocsiban ülve, amikor eszembe jutott, hogy reggel megígértem Viktornak, hogy veszek egy romantikus könyvet, valamelyik könyvesboltban. Így esett a választásom  J. A. Redmerski: A soha határa című könyvére, aminek a borítója egyszerűen megbabonázott, ahogyan a címe is, no meg a hátulján található fülszöveg is.
- Jó választást, mert ezt a könyvet nagyon sokan szeretik, - mondta a kedves eladólány, amikor átnyújtottam neki, hogy kifizessem. - Lesz még valami?
- Nem, - ráztam meg a fejem.
- Figyelj, mi nem találkoztunk valahol?  - érdeklődött, miközben a visszajárót számolta le nekem a tálcára.
- Nem hiszem. Tudod, elégé otthon ülő típus vagyok, és nagy ritkán mozdulok ki otthonról, - persze ez igaz is volt, leszámítva a szombati bulikat, meg egyéb más dolgot, amiért elhagyom a biztonságos szobám.
- De, mi már találkoztunk valahol, csak nem emlékszem hol, - erősködött tovább a csaj, engem meg elfogott egyfajta pánik érzés, mert kezdtem sejteni, hogy a hülye újságokból ismert fel, mert amikor eltűnt a nővérem, azok után elégé felkapott személyiségek lettünk Viktorral, aki milliókat keres, meg a halott testvére gyerekeit neveli. Ő megkapta a legkapósabb agglegény címet, én meg a nővérem eltűnése miatt a árva kis hercegnő gúnybecenevet, és ezek után Herczeg Johanna többé már nem létezett számukra.
- Biztos! - hümmögtem, aztán már ott sem voltam. Egészen hazáig azon gondolkodtam, vajon a csajszi hol láthatott engem. Talán az újságban, vagy egy bulin, vagy egyszer volt Kristóf aktuális barátnője, aki látott engem egyszer. Mindegy, nem rágódom ezen tovább. Otthon a szobámba döbbenten vettem észre, hogy az összes könyvem eltűnt, és a polcom a csöpögős nyálas romantikus ponyvaregényekkel volt megtöltve, aminek egy cseppet sem örültem. 
- Marika néni, hol vannak a könyveim? - vágtattam ki a szobámból elégé dühösen. Marika néni éppen a konyhában sütött csokis sütit, amikor odaértem hozzá. Szerintem már fel volt készülve az idegbajomra, mert neki tudomása volt arról, ami a házban történik.
- Viktor megkért, hogy tegyem őket egy dobozba, és helyette vegyek neked új könyveket, - válaszolta az idős hölgy.
- Én is tudok magamnak könyveket venni, és miért kellet elvinni őket a szobámból? Egyébként nem akadt valami olvashatóbb ezeken kívül?
- Amikor annyi voltam, mint te én ezeket olvastam, sőt minden romantikaéhes fiatal lány ezeket olvassa.
- Mi van akkor, ha én nem vagyok romantikaéhes?
- Pedig már itt lenne az ideje, hogy találj magadnak egy barátot, hiszen már elmúltál tízennyolc.
- Neked meg sem fordult a fejedben, hogy azért nincs barátom, mert én nem akarom? - dühöngtem.
- Menj szépen olvasni, és ha mindent kiolvastad, visszaadom azokat a horrorisztikus műveket.
- Nincs az az Isten, hogy én egy olyan szennyet akárcsak a kezembe is vegyek! - tiltakoztam.
- Akkor a könyvek szépen maradnak a helyükön, amit nem árulok el.
- Marika néni, kérem árulja el! - könyörögtem neki hiába, mert tisztában voltam vele, hogy pontosan olyan, mint Viktor. Egyiküket sem tudom meghatni könyörgéssel, és egyikünk sem adja be olyan könnyedén a derekát, mint szeretném, így maradt a ,,b" terv. - Ma vettem egy könyvet.
- Mi a címe?
- J. A. Redmerski: A soha határa, ami több részes, így ha ezt kivégeztem, jön a második része. 
- Ez kezdésnek jó, és ettől remélem jobban fogsz tudni aludni, mint azoktól.
- Nem értem miért vettétek azt az őrültséget a fejetekbe, hogy a könyvek miatt nem tudok aludni.
- Egész nyáron nem mertél kimenni vécére a sötétben, miután elolvastad meg megnézted filmben azt az állatos temetős borzalmat.
- Az Állattemető nem borzalom! - védtem be a kedvencemet, bár tényleg féltem utána egy kicsit.
- Nincs vita, szóval tessék süti, és menj olvasni! - terelt vissza a szobámba. Vacsoráig A soha határát olvastam, majd lerohantam enni, de utána egyből vissza is tértem. Este lefekvés előtt beszéltem Krisztiánnal, aki éppen ráért pár percre, mivel elégé be van táblázva az egyetem meg a munkája miatt, de szerencsére tudott egy kis időt szakítani rám. Miután befejeztük a beszélgetést, felhívtam Bencét, és elalvásig neki ecseteltem a napomat.