5. Fejezet
Erdei túra
Semmi sem olyan szörnyű, ha mellettünk van egy jó barát.
Bill Watterson
- Miért jöttél? - szegeztem neki a kérdésemet. Sejtettem úgysem ad valós, értelmes választ, mégis reménykedtem benne. Kiskorom óta tudom, hogy csak is akkor tűnik fel, ha pénz kell neki, mert vannak olyan időszakai, amikor éppen ,,ihletői" válságban szenved, vagy hogy szokta az ilyen időszakait nevezni.
- Gondoltam, kicsit több időt is együtt lehetnénk. Emlékszel milyen volt, amikor régen csak te meg én voltunk? - sejtettem, hogy előbb vagy utóbb, de szóba fogja hozni a régmúltat, mivel valami okból kifolyólag ő még mindig abban a hitben él, miszerint él a nővére, az enyém meg velünk van, és minden szép meg csodálatos. Sajnos, semmi sem volt szép, vagy csodálatos.
- Nem lapozhatnánk?
- Micsoda? - nem értette mire is céloztam ezzel.
- Hol voltál akkor, amikor öt évesen lepasszoltál Viktornak, és otthagytál a kórházba csak is azért, hogy leléphess? Hol voltál akkor, amikor Bella elment, és szükségem lett volna rád? Helyesbítve, hol a fészkes fenébe voltál minden egyes alkalommal, amikor szükségem volt rád? Ide jössz hat év után, és jössz nekem azzal, emlékszek-e arra, milyen remek volt, amikor te meg én voltunk. Közlöm veled, nálunk soha sem volt olyan, hogy csak te meg én, mert ha eljöttél hozzánk, mindig hoztál egy barátnőt, vagy Viktort zargattad, mert egyáltalán nem akartál a közelemben lenni. - Emlékszem, hogy minden évben eljött pár napra, csak soha sem egyedül, aztán hat évvel ezelőtt történt valami, és többet nem jött.
- Johanna, ez nem igaz! - kiáltotta el magát, és elégé mérgesen méregetett engem.
- Mi nem igaz benne? Már emlékszem arra a napra, amikor meghaltak a szüleim, pedig egészen eddig egyáltalán fogalmam sem volt róla hol is voltam akkor, most már tudom. Te vigyáztál rám, amikor anyuék elmentek Bella előadására, és amint megtudtad, hogy anya a kórházban haldoklik, te bevittél oda, aztán egyből le is passzoltál Viktornak, sőt még a temetésre sem jöttél el. - Minden egyes rohadt rémálomban ez a jelenet játszódott le újra, meg újra, és egészen ezidáig azt hittem csak is egy rossz álom, aztán egyre jobban kezdtem felfogni, ez nem álom, hanem egy emlékkép, amit az agyam próbált elrejteni előlem, mégis mindig visszatért.
- Neked fogalmad sincs arról, min mentem keresztül, szóval inkább fogd be a szád! - kiabált magából kikelve.
- Én rosszabb dolgokon mentem keresztül. Te fogd be a szád, és csináld azt, amihez a lehető legnagyobb tehetséged van, válj köddé! - köptem ki a szavakat, majd elhaladva mellette felrohantam a szobámba. Mindig utáltam benne, hogy annak idején olyan könnyen itt tudott mindent hagyni, viszont néha-néha visszatért hozzánk, amikor éppen pénzre volt szüksége, így egy idő után annyit csalódtam benne, hogy már hidegen hagy minden próbálkozása, mivel tudom, úgyis elmegy, mint ezelőtt számtalan alkalommal.
Fogalmam sincs mikor aludtam el, de olyan sok gondolat kavargott a fejembe, amiket rendeznem kellet, hogy tutira veszem, kettő is elmúlt már. Reggel hatkor már lent voltam a nappaliban, és néztem a tévét, amikor Marika néni felkelt. Őt is, csak úgy, mint Viktort meglepte a korai kellésem, hiszen eddig ilyesmi nem igazán fordult elő, pláne nem velem. Nem tehetek róla, kifejezetten jó alvó vagyok, ami olykor kicsit megkeseríti az életem, hiszen sok mindent csinálhatnék ennyi alvás helyet.
- Tegnap beszéltem Liliánával, és a veszekedéseteket is hallottam, - huppant le mellém a kanapéra Viktor, aki hozzám hasonlóan még mindig pizsiben volt. A tévé halkan szólt, mivel valami okosságra nevelő gyerekműsor ment benne, meg amúgy sem találtam jobbat.
- Régóta elakartam neki mondani mit is érzek, hát most kitört belőlem.
- Nem hittem, hogy emlékszel arra a napra.
- Nem is emlékeztem, de aztán az évek során szépen visszatért, hogyan hagyott ott, és fordított hátat.
- Sok minden történt vele is.
- Az ő nővére meghalt, az enyém él, de cseszik a fejemre. Ő utazgat, én tanulok, hogy legyen belőlem valaki, miközben ő rémes úti könyveket írogat, amire talán ha páran kíváncsiak.
- Az ő szülei is meghaltak, utána már csak anyád maradt neki, és amikor őt is elvesztette, teljesen magára maradt. Johanna, te okos, felnőttlány, belegondolhatnál milyen borzalmas lehet neki, amikor hirtelen ott találta magát két fiatal kislánnyal, akikről gondoskodnia kellet volna, pedig még magát sem tudta eltartani. Bevallom, számtalan álmatlan éjszakát szenvedtem végig veletek, ahelyett, hogy leléptem volna bulizni, vagy csak inni a haverokkal, de soha sem tudtam volna tükörbe nézni, ha hagytam volna azt, hogy idegenek neveljenek fel titeket.
- Tudom, és mindig is hálás leszek ezért.
- Liliána és te akármit tesztek, attól még rokonok lesztek, szóval hívd fel, mert van egy olyan rossz érzésem, ha most nem teszed meg öröké azon fogsz keseregni, mégis hogyan alakult volna a sorsotok. - Viktor szavainak köszönhetően mindent átgondoltam, és arra jutottam, előveszem a telefonom.
- Tudod a számát? - amikor világossá vált számomra, mennyire ciki, hogy mindig is rajta keresztül küldözgetett üzeneteket nekem, és emiatt hót fix fogalmam sem volt róla hogyan tudnám őt elérni akkor, ha valami komolyabb dolog történne, amiről neki is tudnia kellene, bár nem hiszem.
- Tessék, itt a telefonom, - adta oda a saját mobilját, mivel meg akart róla bizonyosodni, tényleg beszélek-e vele. Jó, nem emiatt adta, mivel érthetetlen okokból kifolyólag ő mégis bízott bennem annyira, hogy tudja, soha sem lennék képes átverni őt. Viktor kikereste Liliána számát, nekem csak meg kellet érintenem a zöld telefontikont, és már ment is a hívás. Még levegőt is elfelejtettem venni közben, annyira vártam mikor veszi fel, vagy egyáltalán mit mond nekem azok után, ami tegnap történt, és azok után, amiket a képébe vágtam.
- Viktor, tudod mennyi az idő? - hallottam meg Lili kissé álmoskás hangját, aki nagyon, de nagyon nem örült a korai hívásnak, bár megértettem, mert a helyében én se lelkesedtem volna, ha valaki reggel hat és hét között zargat telefonon.
- Johanna vagyok, - szólaltam meg pár pillanatnyi csend után.
- Jaj! - ennyit tudott csak rá szólni, - akad még olyan esetleg, amit tegnap nem sikerült a fejemhez vágnod? Közlöm veled, ha kioktatásra van szükségem, nem hozzád fordulok, mert arra már meg van az emberem, - közölte velem ridegen.
- Megértem, hogy most utálsz, és nem akarsz velem beszélgetni, de szeretnék bocsánatot kérni.
- Most meg majd azzal jössz, mekkora egy szemét vagyok, amiért neked kellet engem felhívni. Tegnap te kérdezted meg tőlem, mégis mit akarok tőled, ebben a pillanatban én teszem fel neked ugyanezt a kérdést. Áruld el, ezek után mégis mit akarhatsz tőlem? Igen, tőlem, aki soha sem volt ott neked, amikor szükséged lett volna rá? Ha ilyen véleménnyel vagy rólam, akkor minek kerestél meg? - Teljesen megtudtam érteni a kiborulását, hiszen én voltam a szemét, aki elégé szemétmódon vázolta neki a tényeket, bár mentségemre legyen szó, ő világéletében ilyen volt, amilyennek leírtam őt. Ámbár Viktornak is igaza van, ő is sok mindenen ment keresztül, és talán én is ugyanezeket tettem volna az ő helyébe, bár nem hiszem, mert ebben nem igazán hasonlítunk, míg másban borzalmasan megegyezünk egymással. Nem tudtam mit mondjak mindezekre, csak gyáva módon megszakítottam a beszélgetésünket, és lehunytam a szemeim.
- Mit mondott? - érdeklődött Viktor, bár szerintem amilyen hangerővel leosztott Lili, mindent szót tökéletes hallhatott mellettem ülve.
- Csak az igazat, - feleltem elégé a sírás határán. Liliánának igaza volt, mégis mi a fészkes fenét akarhatok pont tőle ezek után, hiszen én kértem tőle, hogy váljon köddé, ő csak teljesíti a kívánságom. Visszaadtam a mobilt az eredeti tulajdonosának, aztán felkullogtam a szobámba, ahonnét ki sem dugtam az orromat egészen délig, és akkor is csak addig, amíg ettem egy kis gyümölcslevest. Bence hívott, de túlságosan erőtlen voltam ahhoz, hogy képes legyek vele beszélgetni, így írtam neki egy üzenetet, miszerint jól vagyok, de éppen roppantul elfoglalt.
- Ez a roppantul nagy elfoglaltságod? - alig hogy elküldtem az üzenetet neki, már ott is állt az szobám kellős közepén kezében a telefonjával.
- Basszus, te tudsz teleportálni? - csodálkozva néztem rá, mert elképzelésem sem volt arról, mégis hogyan a fenébe ért ide ilyen hamar.
- Itt voltam a házatok előtt, helyesbítve a szobád előtt, amikor hívtalak. Készülődj, elmegyünk túrázni a többiekkel,- vázolta a terveket Bence vidáman.
- Mégis hol akarsz te túrázni? Egyáltalán kikkel? - semmit sem értettem ebből.
- Dominik, Bianka, Eliza, Ricsi, te meg én, és még páran túrázni megyünk az erdőbe.
- Éppen lelki bajaim vannak, szóval ezt inkább most kihagynám, - utasítottam vissza a roppantul nagyszerű tervét, miszerint engem is elrángat az erdőbe.
- Nem fogod, mert kell a friss levegő.
- Itt bent is friss a levegő, mert nyitva az ablakom, - mutattam az említett felé az ujjammal.
- Vagy felöltözöl, vagy pizsiben vigyelek ki? A választás a tiéd.
- Adj tíz percet, és elkészülök - adtam be végül a derekam. Tíz helyett húsz teljes percre lett végül is szükségem, hogy képes legyek összekapni magam, mivel totálisan borzalmasan néztem ki, amolyan gyerekriogatós módon. A sokkot legyőzve, amit akkor kaptam, amikor belenéztem a tükörbe, már minden könnyebb volt, és elégé hamar előszedtem a hátizsákom, amibe beletettem a Marika néni által nekem készített szendvicseimet, két kis üveg vizet, meg a szőlőcukros zacskót, amiből már hiányzott pár szem, mivel kellet az erő számomra a matek dogához.
- A mobilod legyen mindig bekapcsolva. Ha eltűnnél, azonnal hívj segítséget, és ne térj le a helyes útról, - adta ki az utasításokat Viktor kint a kapuba, majd hosszasan megölelt.
- Nyugi, csak sétálni megyünk, semmi rossz nem történik, - nyugtattam. Aha, persze!
- Ja, a horrorisztikus történetek is úgy indulnak, hogy pár fiatal bemegy az erdőbe, - hát, ő még nálam is jobban parázott.
- Szerintem jobb lenne indulni, a többiek már várnak minket, - zavarta meg a családias pillanatunkat Bence, aminek egy részem örült, mert fogalmam sem volt mit kellet volna válaszolnom Viktornak, amivel legalább egy kicsit tudtam volna rá hatni, hogy ne aggódjon annyira értem. A kocsiban ülve intettem neki, aztán már indultunk is a mi kis túránkra. Úgy álltam hozzá, ez a nap nagyon jó lesz, hisz a barátaimmal lehetek, meg minden, de mégis rosszul éreztem magam, mert a bűntudatom nem hagyott nyugodni, bár a reggeli hívás óta egyszer sem vettem a fáradtságot arra, hogy megismételjem a beszélgetést Liliánával, mert tisztában voltam vele, ezt nem telefonon fogjuk tisztázni, már ha egyszer sikerült túljutnunk ezen a hatalmas bukkanón. Amikor leállította Bence a kocsiját, kiszálltunk, és kivettük a csomagtartóból a cuccainkat. A többiek, vagyis Dominik, Bianka, Eliza, Ricsi és Kristóf, aki éppen nagyban magyarázott egy számomra vadidegen lánynak, aki éppen olyan magas volt, mint ő, hosszú barna haja volt, meg eszméletlenül nagy őzikeszemei.
- Sziasztok! - köszöntünk oda nekik, amikor végre odaértünk hozzájuk. Bianka a barátjával éppen azon veszekedett miért éppen a túrázást választotta szombati programnak ahelyett, hogy elmentek volna egy kiállításra. Nem vagyok nagy túrázós típus, de a kiállításokat még az erdei túráknál is rosszabbul bírom, szóval én is inkább előbbi lehetőségre voksoltam volna. Eliza a barátjával csókolózott, mivel kiélvezték, hogy Kristóf túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy megtudja őket zavarni.
- Sziasztok! - kaptuk meg a többiektől a köszönést, amikor pár pillanatra abbahagyták, amit éppen csináltak.
- Johanna, te még nem is találkoztál Johannával, - szólalt meg Kristóf tőlem nem olyan messze, és akkor egyszerűen bevillant az a pillanat, ami tegnap volt köztünk. Vajon megcsókolt volna, ha Liliána nem zavar meg minket? Nem tudom, de ilyenre még gondolni sem mertem. - Vicces nem? Ő is Johanna, meg te is az vagy.
- Jobban szeretem a Hannát, mivel a barátaim mind így hívnak, - magyarázta őzikeszem, én meg csak pislogtam. Egészen eddig, egy Johannával sem sikerült összefutnom, erre itt terem egy, aki mellékesen brutálisan szépnek tűnik, és úgy viháncol Kristófnak, mint egy kisgyerek, sőt kifejezetten kelleti magát a pics@.
- Én maradok a Johannánál, - vigyorogtam rá. Eddig még semmi rosszat nem tett, belőlem mégis sikerült hatalmas ellenszenvet kiváltania, amit nem tudom hogyan ért el. Velem ellenben Bencénél úgy véltem sikerült jobb eredményeket elérnie, mivel vele kezet rázott ,,Johanna, a barátaimnak csak Hanna".
- Ha így kidumáltátok kit hogyan szeretnek hívni, indulhatnánk, vagy várunk valakire? - érdeklődött Dominik, miután tisztázta a barátnőjével miért is jöttek ide. Senki mást nem vártunk, így szépen párosával meg is indultunk, tehát elől mentek a szerelmesek, mi meg Bencével zártuk a sort, és egész séta közben, amíg nem álltunk le pihenni, hallgathattam Kristóf csajozós dumáját, amivel Hannát próbálta felszedni, aki meg arról beszélt mennyire kemény munka is a fodrászat, mivel ő annak tanul. A mondandója végére már vagy ezerszer fejbe lőttem magam, és szintén ezerszer fejbe lőttem őt, amikor közölte velem, hogy mennyire csúnyán látszik a hajamon, hogy be van festve, ezért forduljak hozzá, mert ő igazi szakértő, pedig csak kb egy hete tanulja a szakmát okj-s képzésen.
- Bocs, de te az én hajamhoz nem nyúlsz hozzá, - vágtam oda neki bunkón, amikor már tényleg elegem lett belőle, meg a vihogásából.
- Én csak közöltem veled, hogy jobb lenne, ha ezzel egy profihoz fordulnál, - pislogott rám, majd vihogott egy sort. Jézusom, ennyire még senki fogait nem akartam még eddig kiverni, de neki rettentően nagy esélye nyílt rá.
- Honnét tudod, hogy nem éppen így szeretném? - kérdeztem tőle, amikor már végre elértük az első pihenőhelyet. Ezen kívül még kettő lesz, mielőtt elérjük a hegytetőt, ami a célja volt az utunknak.
- Mégis ki szeretne barnán szőkének tűnni? - kérdezett vissza, a többiek meg döbbenten figyelték a jeleneteket.
- Rosszul tudod, az eredeti hajszínem szőke, - javítottam ki.
- Mégis ki az a hülye, aki szőke, aztán barna akar lenni?
- Az a barna, aki szőkének tűnik, - vágtam vissza aranyosan, és a hülyének le se esett, hogy rácéloztam ezzel, ellenben a többiek jót vigyorogtak rajta.
- Mindegy, ilyeneken nem agyalok, - legyintett Hanna, majd visszatért Kristóf felé, míg Bence karon csípet.
- Áu, mi van? - kiáltottam fel, és majdnem felugrottam a leterített plédről, amin éppen kényelmesen elhelyezkedtem.
- Semmi, - ingatta a fejét Bence.
- Ha már itt vagyunk, akkor bújócskázhatnánk, - dobta be az ötletet Ricsi, mire a fiúk jól kiröhögték.
- Elmúltál már öt? Ha nem, akkor nem játszatsz, - poénkodott Kristóf.
- Ez tök jó buli lesz! - lelkesedett Eliza ugrándozva.
- Még soha sem csináltam erdőbe, - nyögte be Dominik sóhajtozva. Sajnálatosan, tisztában voltam, hogy itt nem a bújócskára célzott ezzel.
- Most sem fogod! - morogta a mellette ülő barátnője, akinek egyáltalán nem tetszett az ötlet.
- Én már csináltam, de nem olyan nagy szám, - osztotta meg velünk ezt a roppantul fontos információt Kristóf.
- Jézusom, kikkel vagyok én körülvéve, - Bence szerencsére nem nyögött be semmi Kristóféhoz hasonló okosságot, ő inkább a fejét fogta, míg én Elizával együtt ugráltam. Johanna a barátaimnak Hanna is belement, így miután egyeztettünk arról, hogy ha valakit egy órán belül nem találunk meg, az vegye elő a telefonját és jelezzen valamelyikünknek, vagy menjen vissza az autókhoz, elindult a játék. Eliza volt az első hunyó, és két perc alatt mindenkit megtalált, mivel még el sem tudtunk bújni, így tíz helyet húsz lett a számolási határ. Ezután Bianka keresgélhetett minket, és bár neki nem volt olyan szerencséje mint Elizának, de ő is megtalált mindenkit, viszont megint Eliza akart lenni a kereső, amibe mindenki belement, mert baromira nem akartunk egymás után kutakodni. Neki már rosszabb helyzete volt, mert amíg számolt mindenki gyorsan szerte futott, és sokkal több időnk nyílt arra, hogy megtaláljuk a tökéletes helyet, ahová eltudunk rejtőzni. Egy ideig még hallottam Eliza röhögésének hangját, és ahogy Ricsinek kiabál valamit, ahogyan a Bianka-Dominik veszekedésnek is fültanúja lehettem, aztán egy idő után már nem hallottam egyikük hangját sem. Ekkor tudatosult bennem, mennyire eltévedtem, és fogalmam sincs merre kellene mennem, így elindultam afelé, amerre jöttem, mégis úgy éreztem, hogy soha sem jártam még arra ezelőtt.
- Basszuskulcs! - morgolódtam idegesen, aztán meghallottam Kristóf hangját tőlem nem olyan messze, így felé vettem az utamat. Egyre közeledtem, aztán valami furcsa hang ütötte meg a fülemet, és tudatosult bennem, hogy az bizony Kristóf kiabálása volt. Ahogyan odaértem hozzá, kissé lefagytam. Régen a világháborús időkben az oroszok meg a németek összecsaptak itt, és fentről elégé sok bombát ledobtak, amik rettentően nagy lyukakat vájtak a földbe, mind a mai napig megvoltak a nyomaik, idővel az esőknek meg az egyéb hatásoknak hála kissé még mélyebbek lettek. De nem ez volt a lényege ennek az egésznek, hanem az, hogy feltehetően Kristóf lába megakadt valamibe, mert mire odaértem, már a gödörben feküdt eszméletlenül. Hiába szólongattam, nem tért magához, ezért őrült módjára lecsúsztam oda hozzá, mivel elégé megrémültem attól, hogy túlságosan megsérült. Az én mobilom lemerült, mivel bemondta az unalmast az akuja, az övének betört a képernyője meg nem reagált, amikor működésre akartam bírni.
- Kristóf, ha hallasz nyisd ki a szemed, vagy adj valami életjelent. Hallasz? - ütögettem meg az arcát óvatosan, de semmi választ nem kaptam. A lábán felszakadt a nadrágja, és kilátszódott a véres lába, elégé minden jel arra mutatott, bizony a lába eltört, csak pontosan nem tudtam megállapítani mennyire, hiszen nem vagyok orvos, viszont szerencsére megtanultam mi ilyenkor a teendő, ha vérzik az illető lába, és úgy érzékelem el van törve. Nagyon remegett a kezem, amikor levettem a nyakamból a kedvenc sálamat, ahogyan akkor is, amikor a földön kutakodtam hosszú bot után. Mivel tisztában voltam vele, ha kimászok, és ha mit ad Isten megtalálom őket, nem biztos, hogy vissza is tudom ide vezetni a mentőalakulatot, és azon idő alatt bármi történhet Kristóffal, ami még jobban fokozta bennem a pánikot. Így ott maradtam vele. Elláttam a lábát amennyire képes voltam rá, bár annyiban szerencsém volt, hogy nem ütőeret ért, mert akkor pár pillanat alatt elvérzett volna.
- Ha túléled, esküszöm agyonverlek, szóval ébredj már fel! - követeltem tőle, de meg sem moccant. Volt pulzusa, a szíve is tökéletesen dobogott, viszont kezdett lehűlni a levegő, ezért a kabátomat ráterítettem. A feje alá semmit sem tettem, mert nem tudtam mennyire sérült meg a gerince, így talán, ha megmozgattam volna többet ártottam volna neki. Egy idő után megpróbálkoztam azzal, hogy még hangosabban kiabálok, ahogyan azzal is erőlködtem, hogy kimászok, de a hülye esőnek köszönhetően a gödör oldalai elégé csúszósak voltak, így mindig ott kötöttem ki, ahonnét elindultam.
- Hogy lehetek ekkora idióta? - a fejemet fogtam, és fogalmam sem volt arról mégis mit kellene tennem most. Még soha sem voltam ilyen helyzetben, bár reméltem, soha a büdös életben nem fogok. Nagy levegőt vettem, aztán azon kezdtem el parázni, mi van akkor, ha a törött lábát úgy elmozdítottam, hogy még az orvosok se fogják tudni rendbe tenni. Mindezek után, amikor már nem volt semmi olyan, amin nem agyaltam volna, elkezdett besötétedni, és gyanús hangokat véltem hallani tőlünk nem messze. Mindig is szerettem a horrort, de soha sem szerettem volna egyik filmben sem szerepelni, vagy olyan helyzetbe kerülni, amikor minden arra hajaz.
- Tudod Kristóf, ha ezt túléled, és nem lesz semmi maradandó károsodásod miattam, esküszöm bármit kívánhatsz, én tejesíteni fogom. Azt hallottam, ilyen esetben beszélni kell a sérülthöz, bár nem tudom miért, vagy az talán akkor van, amikor az illető komában fekszik, de ha nem beszélek, akkor olyan hülyeségeken agyalok, amiken nem szeretnék agyalni. Majd évek múlva nevetve fogunk erre gondolni, csak meg is kell érnünk az évek múlva részt, ami a jelenlegi helyzetünket eltekintve nem olyan könnyű. - Ezek után kissé értelmetlen dolgokról beszéltem neki ott a semmi közepén egy gödörbe, de mind közül abban bíztam, hátha egyszer csak kinyitja a szemét, felugrik és közli, hogy csak elszundikált pár percre. Tudom, ha ezt csinálta volna, akkor agyon vertem volna nyomban, de mégis jobban örültem volna annak, mint ennek az állapotának. Féltem, és fáztam. Magamat ostoroztam, mert nem kellet volna belemennem ebbe az egészbe, és akkor talán Kristóf soha sem került volna be ebbe a lyukba. Annyira idegesített, amiért ennyire tehetetlen hülye voltam, amikor neki éppen szüksége lett volna rám, mégis úgy éreztem, az a legjobb, ha ott vagyok mellette. Egy idő után odabújtam mellé, és a fejemet a mellkasára hajtottam, hogy halljam a szívverését. Abban a pillanatban nem volt számomra más, ami ugyanígy megtudott volna nyugtatni, mint az ütemes dobogás, amit hallottam.
- Minden rendben lesz, mert meg fognak minket találni. Szeretlek, nem veszíthetlek el téged is. Bele fogok pusztulni, hallod? - kitört belőlem a sírás, ami már órák óta fojtogatott, még sem hagytam magamnak meg azt a kis örömet, hogy arra pazaroljam az erőmet, hogy bőgjek, hiszen azzal semmit sem oldottam volna meg. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint a mesékben a hercegnők, bár ők mindig a szőke hercegre vártak, amikor bajba kerültek, de legalább nekik volt valaki, aki megmentse őket. Most is jól jött volna egy szőke herceg, vagy minimum egy hercegi rangtól mentes illetőt is elfogadtam volna, aki éppen erre jár, és tud segíteni nekünk.
- Kristóf, Johanna, hallattok?
- Ez nem az én hangom volt, - kaptam fel a fejem, amikor kitisztult, hogy nem az elmém űz velem csúnya tréfát, hanem valaki tényleg kimondta a nevünket nem is olyan messze tőlünk. Felugrottam, és elkezdtem én is kiabálni, ahogyan csak tőlem kitelt, de egy idő után már megszólalni sem bírtam, annyira átfagytam. Kissé szédültem, és korgott a gyomrom, a kezeim meg a lábaim teljesen lefagytak a hülye ősznek köszönhetően.
- Itt vagyunk! - üvöltöttem, mikor megint képes voltam kinyögni egy értelmes mondatott a számon.
- Merre? - hangzott most már közelebbről a kérdés.
- Lent a gödörben! - sikítottam az ismeretlennek, és cseppet sem féltem attól mi van, ha az, akinek kiabálok nem a jó szándékkal közeledik felénk, de nem voltam olyan helyzetben, hogy emiatt parázzak. Amikor megpillantottam két árnyalakot fent, akkor már tudtam, biztonságban vagyunk, és életemben először nem tévedtem. Miután Kristóf és én eltűntünk, elkezdtek minket keresni, meg hívogatni, de nem jártak sikerrel, így azonnal szóltak Viktornak, aki értesítette a mentőket meg pár ismerőst, így bukkantak ránk. Kristófot sikerült óvatosan kimenteni, így éjfélre már be is tudták szállítani a hozzánk legközelebbi kórházba, ahol ellátták a sérüléseit, és tájékoztatták az édesanyját, hogy stabil az állapota, engem meg bent tartottak megfigyelésre, mivel elégé feltűnő volt a sokkos állapotom, ami tök érthető volt egy ilyen eset után. Másnap, amikor felébredtem a kényelmesnek nem nevezhető kórházi ágyon Viktorral találtam szembe magam, akin látszott mennyire fáradt meg ideges miattam. Jaj!
- Nagyon dühös vagy rám? - kérdeztem rá félve. Felültem, és megigazítottam magamon a nyuszis alvóruhámat, ami kicsit gyerekes volt elismerem, de ez volt a kedvenc pizsim, mert olyan puha volt.
- Szerinted? - összeráncolta a homlokát, ez nem volt jó jel.
- Jó, ez hülye kérdés volt tőlem.
- Tudod te mit éreztem, amikor nem tudtalak elérni, és az egyik barátod hívott fel azzal, hogy te meg Kristóf eltűntetek? Először mindenki azt hitte, csak Kristóf szórakozik, és előkerültök, de aztán teltek az órák, semmi életjelent nem adtatok magatokról. Most már bánom, hogy elengedtelek.
- Otthon is bármikor érhet baleset, ez nem olyan, amit olyan könnyen kitud védeni az ember.
- Viszont az orvosok szerint jó, hogy ott voltál Kristóf mellett, mert ha nem kezdesz el kiabálni, akkor órákig is eltartott volna a keresés, amit nem biztos, hogy túlélt volna, tekintettel az állapotára, meg az erdő elterülésének nagyságára. Feltudod fogni, mennyire aggódtam érted? - látszott rajta a válasz.
- Hogy van Kristóf? - váltottam témát, és soha többé nem akartam erről beszélni vele, mivel túlságosan nagy volt már így is a bűntudatom, nem akartam tovább növelni.
- Már sokkal jobban. Megműtötték a lábát az éjjel, és az orvosok szerint nem szenvedett maradandó károsodást az agya miután lezuhant, így hamarosan haza is mehet, de még bent tartják pár napig megfigyelésre.
- Az jó. Én mikor mehetek el innét?
- A doki megvizsgál, aztán mehetünk is, - válaszolta, aztán felállt, és elment. Már kívülről nyoma sem volt a tegnapi dolgoknak rajtam, de belül éreztem, ennek még lesznek következményei. Éppen öltözködtem, amikor felpillantva megláttam Liliánát, aki felém tartott. Rajtam kívül két másik lány lábadozott a szobába, csak mind más okból kifolyólag, így sejtettem, hogy biztos nem hozzájuk, hanem hozzám jött.
- Hogy van a nap hőse? - ült le fehér ágyamra. Próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de azért érezhető volt a távolságtartása.
- Nem vagyok hős, - ráztam meg a fejemet szomorúan.
- Nekem, meg pár embernek az vagy, - erősködött minden tiltakozásom ellenére.
- Ha hős lennék, akkor előbb rátaláltak volna.
- Ha nem lettél volna mellette, nem találtak volna rá időben, - oktatott ki. Most nem úgy nézett ki, mint mindig, amikor elszokott jönni hozzánk, mivel most olyan más volt, bár nem tudtam volna megmondani miben. Szoknyát és fekete bőrdzsekit viselt, amihez passzolt az ugyanilyen színű csizmája. Mindezek után hosszasan elbeszélgettünk egymással arról, hogy amiket egymás fejéhez vágtunk nem volt szép, viszont mind igazak voltak, mert mi akkor így gondoltuk. Minden egyes sérelmet, ami az évek alatt ért minket, kibeszéltünk magunkból, és úgy gondolom, ha a baleset nem történik meg, akkor talán soha sem ültünk volna le beszélgetni, soha sem békültünk volna ki, szóval ilyen téren önző módon mégis csak örültem a történteknek. Ámbár Liliána azt mondta nekem, Viktor hívta fel értesítési céllal, ámbár haza felé Viktor azt mondta nekem, egyáltalán nem beszélt vele azóta, amióta én és Liliána összevesztünk. Nagyon gyanús lett, hogy akkor mégis vajon kitől értesült rólam, meg a történtekről? Nem tudom, de már ez sem lepet meg őt illetően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése