12. Fejezet
Döntések
,,Már meghoztad a döntésedet. Most már nincs mit tenni. Te választottad ezt, neked is kell együtt élned vele."
Jennifer E. Smith
Életemben először nem tudtam mit kellene tennem. Minden reggel felkeltem, elmentem suliba, délután haza estem, és úgy éltem, meg mozogtam, mint egy zombi. Így telt el három teljes napom. Kristóf totálisan elcseszte a kedvem. Gyűlöltem magam, amiért kezdtem többet érezni iránta, miközben totálisan tisztában voltam vele, mekkora egy szemétláda, bár ez elégé enyhe kifejezés volt rá, meg arra, amit művelt. Utáltam magam, amiért azt hittem, talán valaha is több lehet köztünk, mint barátság. Másodszor Liliána készített ki, mert tisztában voltam vele, titkol valamit előlem, de sehogy sem tudtam kiszedni belőle.
- Úgy viselkedsz, mint egy zombi, - közölte velem ridegen Bianka, miközben a vécében mostuk a kezünket. Újabb fárasztó napon voltam túl, és semmi más vágyam nem volt, mint haza húzni aludni.
- Aha! - nyöszörögtem.
- Sápad vagy, úgy járkálsz nap, mint nap, mint egy élőhalott, sőt alig beszélsz.
- Aha!
- Seggfej Kristóf műve miatt vagy ennyire ki, vagy azért, ami velem történt? - nem akartam vele beszélni, sőt senkivel sem arról, miért is vagyok ennyire magam alatt a szokásosnál is jobban.
- Én...- hiába erőlködtem azon, hogy megbeszéljem vele a problémáimat, képtelen voltam kimondani a gondolataimat, amik kezdték szétfeszíteni a fejemet.
- Ma megyek, - váltott témát Bianka, és rohadtul hálás voltam, amiért csak ennyit mondott, mégis tisztában voltam vele hová is megy. A szülei kiakadtak, amikor megtudták az igazságot, aminek az lett a következménye, hogy elintézték a lányunknak a mielőbbi beavatkozást. Tegnap sokáig beszélgettünk róla telefonon, de erre egyáltalán nem tudtam mit mondjak neki, vagy hogyan vigasztaljam, bár Bianka kemény, erős lány, mégis megviseli a dolog, ami egész életére kihatással lesz.
- Elmenjek veled? - kérdeztem meg tőle. A kézmosóba kapaszkodtam, annyira szédültem, és rosszul voltam.
- Nem, nem kell, egyedül is el tudom intézni, - utasított vissza, és bár egy részem ott akart volna lenni vele, mint lelki támaszték, addig a másik részem hálás volt neki, amiért ezt nem várta el tőlem. Borzalmasan elszomorított az, amit tervezett tenni. Tisztában voltam vele, Bianka túlságosan fiatal ahhoz, hogy anyuka legyen, hiszen még csak most múlt el tizennyolc, érettségi előtt áll, a barátjával szakítottak, nincs jövedelemforrása, mégis fáj, hogy ezt teszi. Én képtelen lennék rá. Ez is olyan, aminek van pro illetve kontra érv ellene meg mellette is. Ő ezt gondolta a lehető legjobb megoldásnak, és ebbe senkinek nincs beleszólása, sőt semmi köze ahhoz, hogyan dönt, mert ez csak is az ő élete, nem pedig másé.
- Sok sikert hozzá, - suttogtam minden erőmet összeszedve. Elhátráltam a csaptól, összeszedtem a cuccaimat, meg sem álltam a kocsimig. Hatalmas piros pont nekem, amiért egyszer sem bőgtem el magam, pedig nagyon fojtogatott a sírás. Beérve a házba oltári nagy lármára lettem figyelmes, ami a nappali felől jött. Közelebb érve világossá vált számomra kiktől eredt a hangzavar. Liliána és Dénes egymás fejéhez vagdostak dolgokat, sajnálatos módon ezt nem csak képletesen értetem.
- Folyton menekülsz, mert képtelen vagy szembenézni a múltaddal, - vádolta be Dénes. Lili éppen az egyik borosüveget szorongatta a kezei között, amit készült eldobni.
- Én menekülök? Én nem menekülök! - kiabálta Liliána, majd elhajtotta Dénes felé az üveget, ami szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségére nem találta el, helyette a fehér falon sikerült nyomott hagynia a vörösbornak. Ennek Viktor tuti nem fog örülni.
- Oh, dehogy nem! - förmedt rá Dénes felkelve a földről, ahová akkor került, amikor a felé repülő üveg elől tért ki. - Itt lenne az ideje, hogy leszámolj a múltaddal, és mindent bevallj.
- Nincs semmi, amit be kellene vallanom, - sziszegte Lili, majd egy újabb alkoholos üveget vett a kezébe.
- Tedd azt le! - avatkoztam közbe, amikor már tényleg nagyon elfajultak az események. Ha tovább hallgattam volna, akkor lehetséges, sőt biztos, a következő üveg már telibe találja Dénest, akit a mentő fog elvinni.
- Te ebből maradj ki! - parancsolt rám Dénes.
- Az én házamban vagy, szóval van beleszólásom a dolgokba, - emlékeztettem erre az apróságra.
- Ez Viktor háza! - ordibálta vissza nekem Kristóf apja, akin látszott mennyire felhúzta őt anyám húga.
- Rosszul tudod, mivel a ház az enyém, és Belláé, mivel már elmúltunk tizennyolc évesek . Benne volt a végakaratba, - emlékeztettem.
- Tűnj a szobádba! - Csatlakozott be Lili is a beszélgetésünkbe.
- Nekem te ne mond meg, hogy mit csináljak. Ha valami nem tetszik, akkor fogjátok magatokat, és ott az ajtó, lehet menni. Ezt a kupit ti okoztátok, csináljatok szépen rendet, - közöltem velük, mint egy felnőtt a gyerekeivel, bár abban a pillanatban úgy éreztem én vagyok az egyetlen felnőtt a nappaliban.
- Kinek képzeled magad, hogy így beszélj velem? - támadt nekem Lili.
- És te kinek képzeled magad, hogy más házában, más tulajdonát csak úgy a falhoz vágd? Figyelj, nem tudom mi bajotok van egymással, de nem ez a megoldás rá.
- Akkor légy olyan aranyos, és küld el őt innét! - bökött Dénes felé az ujjával.
- Addig nem megyek el, amíg nem tisztázzuk, amit kell, - Dénes hajthatatlannak tűnt.
- Mégis mit kéne tisztáznunk? Csak ,,dugaszoltunk" egymással, - sajnos Liliána nem pont a ,,dugaszoltunk" szót használta.
- Neked csak ennyi volt? Sima ,,dugaszolás"? - Dénes sem a ,,dugaszolás" szót használta.
- Titeket nem zavar, hogy itt vagyok? Ki kéne mosni a szátokat szappannal! - fröcsögtem a szavakat undorodva. Már elmúltam tizennyolc, még sem szerettem a szeretkezés szinonimáit, tudom ez egyesek szerint prűdség, vagy micsoda, de akkor sem szeretem, amikor csak így dobálóznak a szavakkal.
- Voltak jó pillanataink, de semmi több, - Liliána totális nyugalommal közölte ezt Dénessel, én meg csak lestem.
- Tehát azért tudtad, hogy kórházban vagyok, mert megtudtad Dénestől, igaz? - fordultam Lili felé, aki végre letette a másik borosüveget a kezéből, egyenesen vissza a helyére, ahová tartozott. Ekkor vált egyértelművé mit is titkolt előlem egész végig. Ők együtt voltak Olyan értelemben. - De miért kamuztatok nekem mindketten? Te azt mondtad Viktor értesített, amikor Lilit lecsukták, de miért?
- Vannak dolgok, amik csak ránk tartozik, - pufogta Lili.
- Gratulálok! - bólogattam, meg megtapsoltam őket.
- Lekopnál?! - nézett rám elégé csúnyán Lili.
- Három teljes napig zombi üzemmódban éltem, és egyszer sem kérdeztétek meg, hogy vagyok. Tudod mit? Itt hagylak benneteket, nyugodtan összetörhettek akármit, nem izgat, - vontam meg a vállaimat.
- Miért van az, hogy mindennek rólad kell szólnia? - fújtatott Lili.
- Mert már rólad eleget szólt minden, kell a kis frissítés, - mosolyogtam rájuk nézve, aztán sarkon fordultam, és otthagytam őket. Természetesen a vita ott kezdődött, ahol én miattam abbamaradt, sőt újabb üvegcsörömpölés hallatszott ki a nappali felől. Viktor akkor ért haza pont, amikor még jobban felerősödtek a hangok a mi kis cuki nappalinkban.
- Mi folyik itt? - érdeklődött tőlem, amikor belépett az ajtón. Nyomában Anita is megérkezett, ami sokkal jobban megdöbbentett, mint a két idióta veszekedő.
- Lili és Dénes veszekednek a nappaliban, és próbáltam leállítani őket, de nem hallgattak rám, - magyaráztam döbbent képet vágva, mert tényleg megdöbbentett az, hogy pontosan egyszerre értek be szó szerint az ajtón.
- Mindjárt lenyugtatom őket, ezt vidd be a konyhába, és eszedbe se jusson odajönni, bármi is történik, - adta át a kezében szorongatott szatyrokat, majd megígértette velem, amit meg kellet, aztán el is tűnt. Anita már a konyhában forgolódott, amikor becsatlakoztam hozzá, és segítőkészen elpakolásztam a vásárolt dolgokat.
- Már kérdezni akartam, de inkább nem piszkáltak, hogy történt veled valami? Nagyon szomorú képet vágtál, és alig beszéltél velünk - Anita szólalt meg elsőnek. Ő volt az egyedüli, aki képes volt megkérdezni tőlem, mi bajom, mivel őt érdekelte is.
- Emlékszel, amikor a vécében beszélgettünk, és azt mondtam kezdek szerelmes lenni egy fiúba?
- Igen, - bólintott.
- Az a fiú egy szemétláda volt velem, és azt mondta a barátainak, hogy még neki sem tettem szét a lábaimat, miközben én azt hittem legalább barátok vagyunk, de kiderült tévedtem. Az egyik barátnőm terhes, és ma veteti el a babát, miközben a lelkem azért síkit, akadályozzam meg, de képtelen vagyok rá. - Egyre nehezebben ment elárulni a problémáimat, mégis úgy éreztem, megfulladok, ha nem mondom el valakinek, akinek a vállát nem nyomják ilyen dolgok. Anita átölelt, belőlem meg kitört a bőgés. Régebben soha sem sírtam, mostanában meg folyton elbőgőm magam, mintha én is terhes lennék, pedig az lehetetlenség, vagy én vagyok a következő Szűz Mária.
- Mekkora egy paraszt! - véleményezte le Kristóf viselkedését, miközben a hátamat simogatta, és azt hallgatta hogyan sírok. Olyan jó volt, hogy átölelt, mert rajta kívül nem sokan szoktak magukhoz szorítani, meg amúgy is hiányzott az anyukám.
- Még csak bocsánatot sem kért, - szipogtam. Nem fojtottam el a könnyeimet, mert tudtam, egy kiadós sírás hatásosabb lesz, mint bármilyen gyógyszer. Ezek után megkértem, senkinek se mondja el továbbra se azokat a dolgokat, amiket elmondtam neki, bár bíztam benne, de jobban szerettem, ha valaki megígéri. Addig maradtunk így, amíg a nappaliból már semmiféle csörömpölés meg veszekedés nem hallatszott ki.
- Amúgy, jól láttam, hogy te meg Viktor együtt érkeztetek? Hol van Véda? - tettem fel neki a kérdéseimet, miután sikerült megnyugodnom.
- Véda ma az egyik barátnőjénél alszik, és visszatérve Viktorra, hát ő csak haza hozott.
- Azta! - vigyorogva tapsikoltam, mint egy elmebajos.
- Csak elhozott, mert meglátott a boltból kijönni a sok cuccal, és elhozott.
- Te elpirultál, - mutattam rá a valós tényre. Viktor meg Anita között elkezdtek alakulni a dolgok, amiknek nagyon, de nagyon örültem, viszont a Dénes- Liliána ügynek már kevésbé.
- Nem is, - tiltakozott mosolyogva. - Csak annyit tennék hozzá, hogy így sokkal emberibb.
- Yes! - tapsikoltam tovább, sőt még örömtáncot is lejtettem.
- Neked elmentek otthonról? - Lilivel találtam szembe magam, aki tényleg úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról.
- Most velem is össze akarsz veszni? Nem volt elég vitában részed? - tettem csípőre a kezeimet.
- Kimondta, hogy ugass bele? - vágott vissza nekem.
- A mérhetetlen nagy szeretettem, - sziszegtem.
- Amúgy van már ruhád a szalagavatódra? - váltott témát Lili elhaladva mellettem.
- Nincs, - válaszoltam röviden. - Dénes elment, vagy még itt van?
- Nappaliban beszélget Viktorral, - felelte Lili a hűtött dézsmálva. - Mi lesz a kaja? - kérdezte Anitától.
- Bolognai spagetti vagy palacsinta? - várta tőlünk a választ Anita.
- Palacsinta, - vágtam rá gyorsan, még mielőtt Liliána megelőzött volna.
- Oké! - egyezett bele Anita, én meg megindultam volna a szobámba, ha Lili nem kapja el a kezem, és ránt vissza a konyhába.
- Készülődj össze, evés után elmegyünk ruhát nézni, - közölte velem, aztán elengedett.
- Miből gondolod, hogy veled szeretnék ruhákat próbálgatni? - ráncoltam össze a homlokom.
- Ne légy gyerekes! - förmedt rám Lili. - Nem vagyok olyan kedvembe, hogy elviseljem a te hülyeségeidet is, szóval ajánlom ne feszegesd a határaimat.
- Inkább nem veszekszek veled, de nem azért, mert annyira berezeltem, hanem mert túlságosan fáradt vagyok hozzá, - fújtattam.
- Kezdesz olyan lenni, mint Bella.
- Fogd be! - kiáltottam rá, mert ez volt a legaljasabb dolog, amit a képembe vághatott.
- Menj, mi addig meg csináljuk a kaját, utána pedig indulunk, - mondta nekem Lili, aztán oda sétált Anitához, aki már neki is állt elkészíteni a palacsintákat. Legszívesebben én is vitába kezdtem volna Liliánával, de tudtam, semmire sem jutottam volna vele, csak magamat idegesíteném, meg a jelenlévőket, akiknek végig kellene hallgatni. Pufogva, de felmentem a szobámba, és ledőltem egy kicsit aludni. Anita hangja zavart fel álmomból, aki szólt, hogy elkészültek a palacsinták, mehetek enni. Olyan volt, mintha csak két percre feküdtem volna le, pedig két teljes órát átaludtam, mégis úgy éreztem magam, mint a mosott rongy. Nehézkesen, de sikerült levergődnöm enni, aztán megint visszavánszorogtam a szobámba, hogy összeszedjem magam, majd Lilivel és Anitával kiegészülve beszálltunk a kocsimba.
- Vezessek? - érdeklődött Lili, miután látta mennyire álmos fejem van.
- Nem kell, - ráztam meg a fejem, és elindítottam az autót. Lili egyik ismerősének van egy esküvői ruhaszalonja, ahová most érkeztek új ruhák, amik Liliána szerint pont olyanok, amilyenek nekem tetszenek, pedig fogalma sincs arról, milyen is az én ízlésem. Soha sem beszélgettünk ilyesmiről, ahogyan Bellával sem sokat társalgott, mert a nővérem a barátnőivel ment el ruhákat nézegetni.
- Hűha! - Anita volt az első, aki belépett az üzletbe rögtön Lili után, én viszont kicsit haboztam, majd mivel nem volt más választásom, és nem akartam, hogy a drágaság jelenetet rendezzen, bementem becsukva mögöttem az ajtót. Anitának igaza volt, bár a ,,hűha" szó édeskevés volt arra, ami elénk tárult. Az üzlet baromi nagy volt, és tele szebbnél is szebb menyasszonyi ruhákkal, meg akadt koszorúslány ruha is, amik eltörpültek a fehér földig leérő ruháktól, amiért valójában ide jöttünk. Hallottam, ahogyan a többiek az egyik eladóval csevegnek, viszont én önállóbbnak bizonyultam, és neki álltam keresgélni, de nem találtam olyant, ami túl ment volna az egyszerűen ,,szép" kategóriámon. Ezer felpróbált ruhával később sem lett meg a tökéletes, ami tovább fokozta a pocsék hangulatomat.
- Nem hiszem el, hogy nem találsz egyet sem, amikor több millió ruha van itt, - mutatott rá a tényre Lili, Anita meg helyeslően bólintott.
- Bocsi, de ezek nem olyanok, amilyen nekem kell. Szépek meg minden, mégis az én szalagavatóm lesz, és ilyen nem sokszor fordul elő velem, - emlékeztettem erre az oltárira nagy dologra, ami nem minden héten történik meg velem.Tovább folytattam a keresést, még sem sikerült rábukkannom arra az egyre, ami mindegyiknél jobban lázba tudott engem hozni, így kezdtem feladni a fárasztó keresgélést. Az utolsó pár ruhát, amit felpróbáltam lefényképeztem a mobilommal, és elküldtem Elizának meg Bencének, hogy mi a véleményük róluk. Hát, egyetértettek velem, nekik se jött be egyik sem, mivel mindegyik olyan volt, ami totálisan eltért a szokványos stílusomtól. Nekem a pánt nélküli mély dekoltázs nem igazán felel meg, bár Isten kegyes volt velem, mégis folyton úgy érezném lecsúszna rólam, ami elégé zavaró lenne tánc közben, így kizártam a sellő fazonút is, így maradt a pántos, egyenes vonalú meg az abroncsos fajtájúak.
Végül addig keresgéltem, amíg meg nem leltem a lehető legtökéletesebbet.
Az egész ruha meseszép. Nem olyan nagy az abroncsa, csipkés, és van pántja. Egy igazi csoda, ahogyan a sok száz másik szépség közül végül mégis csak sikerült rálelnem. Komolyan, nem hittem a szememnek, amikor ott álltam a ruha előtt, és képtelen voltam szavakba önteni, mennyire sokkoló módon szép. Ha valaha álmodtam arról, hogy férjhez megyek, akkor tuti egy ilyen ruhát képzeltem el magamon, amint szépen libegek előre a vőlegényem felé a padsorok között, és mindenki engem néz csodálva. Istenem!
- Ez lesz az! - kiáltottam fel örömömben.
- Nekem nem tetszik, - húzta a száját Lili mögöttem állva. Neki inkább a sellőfazon jött be, ami elégé hülyén állt volna rajtam, meg alig tudtam volna benne táncolni, viszont amit én kinéztem az sokkal ízlésesebbnek tűnt.
- Gyönyörű, - mondta Anita, aki egyetértett velem. Miután felpróbáltam, már tényleg biztos voltam benne, hogy ez a tökéletes választás számomra, mivel a tökéletes képet láttam, amint belenéztem a tükörbe. Erről a ruháról is csináltam képet, viszont nem csak Bencének meg Elizának küldtem el, hanem Viktornak, Bálintnak, hogy tudja miben táncolok, meg még pár embernek, kivétel Kristófnak, akinek már semmi köze sincs az életemnek, és Biankának, akit inkább nem zargattam most. Otthon megint felpróbáltam a ruhát, és a nappaliban forgolódtam, amikor csengettek. Mivel mindenki éppen elfoglalt volt, vagy Lilihez hasonlóan lustának bizonyult arra, hogy ajtót nyisson, így én mentem ki, ami kicsit érdekesen festett tekintettel arra, milyen ruha is volt rajtam éppenséggel. Az ajtónál legnagyobb megdöbbenésemre Kristóffal találtam szembe magam, aki a mankóin támaszkodva nézett le rám. Mondanom sem kell, neki is csak olyan döbbent képe volt, amikor meglátott, mint nekem.
- Te mit keresel itt? - támadtam neki, miután sikerült feltámadnom a sokkhatásból, ami akkor ért, amikor ajtót nyitottam neki.
- Bemehetek, vagy tovább kínzol itt kint? - nézett rám könyörgős tekintettel, de nem hatott meg. Megérdemelte, hogy egy kicsit szenvedjen.
- Mond mit akarsz, aztán sántikálj el.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni a múltkori viselkedésem miatt. Tudom, nem volt szép tőlem, amit mondtam, de legalább igaz volt.
- Szerinted képes vagyok ezek után még megbocsátani neked? El se hiszem, hogy van képed ide jönni bocsánatot kérni, azok után, amit mondtál mások előtt. Minden mocskos húzásodat képes voltam lenyelni, mivel tudom, tőled nem kell másra számítani, de ezzel tényleg túl messzire mentél. Én azt hittem barátok vagyunk, és a barátok nem csinálnak ilyent, - közöltem vele, és ettől nagyon megkönnyebbültem.
- Az jobb lett volna, ha telefonon hívlak? Nem, szóval összeszedtem minden erőmet, és elbotorkáltam idáig.
- Ott áll Dominik kocsija, maximum ezt a kis részt kellet megtenned, amíg a kaputól elérsz az ajtóig. Ne játszd a mártírt.
- Én vettem a bátorságot, és eléd mertem állni. Ne csináld már Johanna.
- Mit ne csináljak?
- Hogy játszod a sértetted, amúgy szép ez a ruha, viszont képen szebbnek tűnt.
- Tessék? - a plafonig szaladt a szemöldököm.
- Mondom, képen szebbnek látszott, - ismételte meg.
- Neked nem is küldtem képet, - ráztam meg a fejemet.
- Nekem nem, viszont Bálintnak igen, és amíg kiszaladt vécére, addig én megnéztem az üzenetedet, amit küldtél neki. Szóval most már így állunk? Én mondok valamit, te meg berágsz, és vége a barátságunknak?
- Nem állunk mi sehogy. Tudod, cseppet sem zavart, hogy nem állítottad le a hülye haverodat, de hogy azt vágod a képembe, hogy még neked sem teszem szét a lábaimat, az kicseszettül szarul esett, mivel tudod, én nem olyan lány vagyok. Te is azok közé tartozol, akik ismernek engem, még sem ismersz elégé.
- Az csak poén volt! - tiltakozott elégé hevesen.
- Nekem nem úgy tűnt. Visszatérve a ruhámra, ez a világ legszebb ruhája, és boldog vagyok, amiért viselhetem.
- Akkor csak hordjad. Tudod mit? Ha nem érted a poénjaimat, akkor nem is kéne velem barátkoznod.
- Rendben, - amint kimondtam, már meg is bántam a szavaimat, mégis úgy éreztem, ki kellet mondanom.
- Rendben? Én...ö - motyogta.
- Viszlát! - mondtam neki, és becsuktam az ajtót. Piros pont megint, amiért akkor kezdtem el bőgni, amikor becsuktam magam mögött a bejárati ajtónkat. Az ajtónak dőlve csúsztam le a földre. Mindig is tudtam hogy így, vagy úgy, de vége lesz a barátságunknak egyszer, mégsem hittem volna, hogy így fog véget érni a dolog. Elegem volt belőle, leginkább magamból, mert ennyire szerencsétlen módon képes voltam beleszeretni egy olyan fiúba, aki meg sem érdemli, bár mentségére legyen szó, hót fix fogalma sincs arról mit is érzek iránta valójában, meg alapjáraton tipikusan fiú. Ahogy ott bőgtem, Anita megsajnált, és odajött hozzám kezében egy zsepivel.
- Nem akartam hallgatózni, de akaratlanul is meghallottam, amit beszéltetek. Ő volt az a fiú, akiről meséltél nekem, ugye? - csak bólogattam, még mindig totálisan szétcsúszottan. - A sérüléseiből ítélve, meg Dénes szavaiból, amit a fiáról mondott, gondolom ő volt Kristóf. - Megint csak bólogattam.
- Más is hallotta?
- Nem, a többiek hátul beszélgetnek, nem voltak az ajtó közelében csak én. Gyere állj fel, vagy még piszkosabb lesz a szép fehér ruhád.
- Oké! - egyeztem bele, és felállva bementem a nappaliba, ahol elmeséltem Anitának az egész Kristóf sztorit kicsit pontosabban megfogalmazva, hogy jobban megtudja érteni az álláspontomat, miért is döntöttem úgy, ahogyan. Kicsit később megint csengettek, de most Anita ment ajtót nyitni, és legnagyobb megdöbbenésemre, nem Kristóf jött vissza, hanem Bianka ugrott be egy hatalmas bőrönd társaságában.
Ő is pontosan olyan ramatyul festett, mint én. bár ő még akkor is szép, amikor totálisan össze van törve, velem ellenben, aki még fénykorában is rusnya. Odajött hozzám, és sírva átölelt.
- Mi ez a ruha rajtad? - kicsit eltolt magától,és végig mért.
- Ebben fogok táncolni szalagavatón, mellékesen éppen előbb vesztem össze Kristóffal.
- Sajnálom, - felelte szipogva.
- Mindegy, nem lényeges, inkább te mesélj.
- Elmentem, de képtelen voltam végig csinálni, és anyuék kitettek. Anya azt mondta, ha ilyen könnyű volt megcsinálni, akkor felnevelni is könnyű lesz, de ne számítsak rájuk ebben, mert nem nevelgetik más fattyát. Hát, kedves szüleim vannak, nem? Be tudnál fogadni pár napra, amíg nem találok valami lakást?
- Természetesen, - nem volt kérdéses, hogy maradhat, hiszen képtelen lettem volna elküldeni őt, amikor szüksége volt rám. - Akkor anyuka leszel?
- Nagyon úgy tűnik, - helyeselt.
- Ő lesz a legszerencsésebb gyerek, hogy ilyen anyukája van, - törölgettem a szemeimet.
- Meg ilyen keresztanyja, - bukott ki belőle. Ezek után sírva nevettünk, és a jövőt tervezgettük, aminek lehetséges, hogy részesei lesznek a fiúk, pláne Bianka életében, viszont nem hiszem, hogy Kristóf sokat fog szerepelni ezek után az enyémben. Mindegy. Lesz, ahogy lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése