Izabella és az élet
25. Fejezet
Igazság pillanatai
2/1
,,Jobb őszintén boldogtalannak lenni, mint hazugságban létezni."
idézet a Bosszú című sorozatból
Este, mikor hazaértem (időközben
beugrottam a Fagyöngybe kicsit beszélgetni Blankával) Ádám a nappaliban
várt rám. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön a beszélgetésünk
pillanata, de akkor, ott végre mindent tisztázhattunk, vagyis meg volt
rá a lehetőségünk, mert Erik túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy
megzavarhasson minket.- Milyen magyarázatot tudsz erre? - mutattam meg neki a képet, és vártam. Nagyon vártam.
- Én..- kezdett bele, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem tudja mit is mondjon erre, inkább csak ült, és nézett rám elégé szomorú tekintettel, amitől szerintem azt várta, hogy majd megsajnálom. Tévedett, mert mindent éreztem, csak sajnálatot nem.
- Ennek nem így kellett volna lennie.
- Megtudom magyarázni! - állt fel hirtelen a székből, ami a még mindig szétvagdosott kanapét helyettesítette a nappaliban.
- Nem kell, mert ezen nincs mit megmagyarázni.
- Hidd el, meg volt az okom mindenre.
- Kérlek, most menj el!
- Izabella, hallgass meg! - könyörgött.
- Te is tudod, ennek vége.
- Nem kellene így vége lennie.
- Ádám, ezt elcseszted, és most szépen hagyd el a lakást. Ha tényleg annyira nagy lett volna a szerelem kettőnk között, akkor ez a kép soha sem készült volna el. Túlságosan korán jöttünk össze, mert ennek nem így kellet volna alakulnia. Viszont, ha mégis egymásnak lettünk rendelve, akkor egy idő után ismét találkozni fog az utunk, de erre per pillanat nem sok esélyt látok.
- Szóval vége? - kérdezte meg, amikor végre eljutott a tudatáig.
- Úgy tűnik igen, - ez volt életem legnehezebb mondata, amit ki kellet mondanom.
- Rendben. - Nem kezdett tovább erőlködni, hogy beszéljük meg, és hogy nem engedi, hogy így legyen vége. Simán beleegyezett, és simán feladta.
- Jó éjt! - köszöntem el tőle, és meg sem vártam, amíg lelép, bemenetem a szobámba.
Belül őrült módjára tépett egy megmagyarázhatatlan érzés, ami állandóan azt kiabálta nekem, ,,emiatt fogsz végérvényesen egyedül maradni". Egy részem tényleg igazat adott ennek, míg a másik részem, a sokkal dominánsabb részem jól fejbe vert és közölte velem ,,elég az önsajnálatból". Na, szerintem az ilyenek miatt szoknak másokat az emberek dilisnek gondolni. Ahogy ott ültem, egyszer csak megszólalt a mobilom, ami jelezte, új üzenetem érkezett.
Kata mégis elintézte nekem, amit megígért, és amit már napok óta elakartam érni. Megszervezett nekem egy találkozót Tihanyi Szabinával. Először azt gondoltam, nem fogok elmenni, mert biztos csapda, de aztán mégis átfutott az agyamon, vajon tényleg ki kellene hagynom egy ekkora nagy lehetőséget, ami talán csak egyszer adódik nekem? A válasz az, hogy nem, így kétséget kizárva mégis belementem a találkozásba.
Adtam meg neki a kért választ, majd lefeküdtem aludni. Másnap reggel a mobilom csörgésére keltem fel. Miközben azt hittem az ébresztőm kezdett jelezni, amit azért állítottam be, hogy időben feltudjak kelni egy filmre, rá kellet döbbennem, tévedtem, és valaki hív.
- Halló? - szóltam bele még álmos hangon.
- Szia Izabella, Zoé vagyok, és érdeklődni szeretnék, hogy megtudtál-e valamit? - szólt bele a túloldalról a volt legeslegjobb barátnőm, aki pár hónappal ezelőtt felbukkant, és akiről pár hete megtudtam egy igen fontos dolgot, amit elfelejtettem vele közölni, hála a rettentő nagy felfordulásnak.
- Igen, de ez nem telefontéma.
- Hogy érted, hogy nem telefontéma?
- Mikor tudnánk találkozni?
- Mondjuk egykor a bevásárlóközpontban? - kérdezte meg tőlem.
- Igen, az megfelel, - adtam meg a választ, aztán már be is fejeztük a nagy beszélgetésünket, mert szépen kinyomott. Nem vártam volna tőle, hogy tovább beszéljen velem, bár az jól esett volna, ha legalább egy kicsit megkérdezte volna, hogy ,,mi újság veled", ha már egyszer ő volt, aki felhívott. Mindegy.
Gyorsan küldtem Márknak is egy üzenetet, amiben megírtam, hogy jöjjön ő is egyre a bevásárlóközponthoz, mert lenne egy fontos dolog, amiről beszélni szeretnék vele, de nem telefontéma, ami igaz is volt, mert még sem közölhettem velük így a dolgot, ahogyan úgy se, hogy csak Zoénak mondom el, miközben Márkra is tartozik. Miközben egy részem parázott a Szabinával való találkozástól, addig a másik részem attól félt, mi van akkor, ha kiderül, hogy Márk lánya nem is Zoé gyermeke, hanem valaki másé, és Ádámék rosszul tudják.
- Mit nézel? - vágtattam be a nappaliba, ahol Erik már nagyban nézett valami rémes ismeretterjesztő filmet, ami elégé csúnya dolgokról mutogatott képeket a nézőknek, és egyáltalán nem mertem odanézni, hogy pontosan tudjam is miről van szó benne.
- Inkább ne akard tudni.
- Oké, nyomd el! - szóltam rá, és ő szerencsémre most az egyszer tényleg rendes módon elkapcsolta a tévét.
- Pirosak a szemeid.
- Tudom, de ezen kívül nagyon jól aludtam, már amikor képes voltam aludni.
- Sajnálom a dolgot.
- Nem kell sajnálni, ez így alakult.
- Akarsz róla beszélni?
- Inkább nem, viszont van valami, amiben szükségem lenne tanácsra.
- Mi lenne az?
- Van egy titok, amit szilveszterkor tudtam meg, de képtelen voltam elmondani két személynek, akik érintettek a dologban, meg aztán ki is ment a fejemből.
- Miről van szó?
- Megtudtam, hogy Zoénak született egy gyereke, és hogy akire Márk azt hitte, hogy a lánya, az valójában Zoé halottnak hitt kisbabája, aki már nem is olyan kicsi. Zoé szülei meghamisították a DNS-teszt eredményét, mert így akarták megfogni a boszi számára Márkot, hogy így biztosítsák a jövőjét, no meg a rokonságot Richárddal.
- Néha az emberek bármire képesek a pénzért, és ez egy igen szép példa rá.
- Te már tudtad?
- Igen, Ádámmal meg Szebasztiánnal beszélgettünk róla, hogy hogyan mondjuk el Márknak.
- Gondolom semmit sem sikerült kitalálnotok, így rám hagyjátok a dolgot.
- Jobb, ha tőled tudja meg, mint ha én állnék oda elé.
- Ebben van valami igazság. Szóval, hogyan mondjam meg nekik?
- Ne kertelj sokat, hanem egyből térj a lényegre, és mindent mondj el, mert úgy érthetőbb.
- Tudom, de még sem kezdhetek azzal, hogy...- inkább elhalkultam, mert magamban ezerszer megátkoztam Zoé szüleit, akik képesek voltak erre a mocskos húzásra, amivel tönkre sikerült tenniük egy csomó életet.
- Szerinted, ha nem csinálták volna meg azt, amit megtettek, akkor vajon hogyan alakult volna Márk és Zoé élete?
- Szerintem Zoé egyedül maradt volna, mert a szüleit ismerve simán kitagadták volna, ha nem jött volna éppen kapóra a gyereke. Ami viszont Márkot illeti, azt nem tudom, mert nála sok minden szóba jöhet, hiszen soha sem volt egy szentlélek, de biztos minden másképpen alakult volna vele is. Talán soha sem vette volna el Zoé nővérét, bár azt is kétlem, hogy téged elvett volna.
- Tudom, mégis egy részem abban bízik, ha úgy alakult volna, akkor talán még mindig együtt lehetnénk, és Ádámmal ugyanolyan lehetne a kapcsolatom, mint ezelőtt, mert akkor soha sem alakult volna ki köztünk ez, amit egyesek talán tévesen szerelemnek tekinthetnek. Most mindkettőt gyűlölni akarom, mégis képtelen vagyok így érezni, mert tudom, azzal semmire sem mennék, ezért szépen hagyom is a fenébe ezt a fránya érzést.
- Sajnálom, de ezt tényleg csak te tudod megoldani, viszont tudnod kell, hogy rám mindenben számíthatsz.
- Tudom, és azt is, hogy ezt egyedül magamnak kell megoldanom, viszont kissé tehetetlennek érzem magam, mert fogalmam sincs mit kellene kezdenem az életemmel. Ha Ádám és én egymásnak lettünk teremtve, akkor előbb vagy utóbb visszatalálunk egymáshoz, viszont Márk akkor is folyton bekavarna, mint most, és ettől félek, bár tudom, ezt a kapcsolatot nem ő tette tönkre, mivel semmi olyant nem tett, mégis egy bizonyos részben szerepe volt benne.
- Le kell zárnod a múlthad, hogy legyen jövőd.
- Igen, ezt fogom tenni.
- Mit nézzünk? - fordult vissza a tévé felé a mostohatestvérem, én meg mellé ültem, és megkerestük az újságban hetek óta kinézett filmemet, amit reggel adtak le. Délben ebédeltünk, ami rendelt pizzából állt, mert egyikünknek sem volt kedve a kissé csöpögős film után kimenni a konyhába összedobni valamit, így maradt a pizza. Amúgy a Szerelmes Shakespeare ment a tévében.
- Megyek összekészülők a nagy pillanatra, - álltam fel az asztaltól kissé nehézkesen, mert minden porcikám azért kiabált, hogy eszembe se jusson elhagyni a lakást, és inkább feküdjek le aludni, mert ott legalább semmi baj nem érhet engem, viszont a lakáson kívül bármi. Kissé üldözési mániám lett.
- De jól gondold meg, hogy mit mondasz nekik, - figyelmeztetett Erik.
- Akkor áruld el mit mondjak nekik.
- Jobb, ha te magad jössz rá erre.
- Szóval te se tudod, - jöttem rá erre a pofonegyszerű dologra, miszerint ő sem tudja a választ erre a kissé megbonyolított dologra, ami alapjáraton tényleg igazán egyszerű volt, csak mint mindent, ezt is megbonyolítottam. Miután sikerült a fürdőben összekészülnöm, bekiabáltam Eriknek, hogy ne nagyon várjon, mert későn jövők, mert több elintéznivalóm is volt, nem csak Zoé-Márk, hanem más is, amiről inkább nem beszéltem neki előre. Amikor a hozzánk közeli bevásárlóközponthoz értem, Zoé már ott volt, és Márk is befutott a megbeszélt találkozási pontra, ahonnét már csak én hiányoztam meg a fránya titkunk, ami érinti őket.
- Sziasztok! - köszöntem nekik, amikor odaértem az asztalukhoz, ahol már nagyban társalogtak, mert egyikük sem értette miért kértem meg őket arra, hogy pontban egyre legyenek ott mindketten. Talán kellet volna nekik mondanom valamit, amitől talán nem paráztak volna be ennyire, mégis úgy éreztem, ezt így jobb közölni, mint egy egyszerű telefonos csevegés alatt.
- Szia! - néztek rám fel mindketten, és kíváncsian várták miért lettek ide hívva.
- Van egy dolog, amit meg kell beszélnünk, - közöltem velük, amikor levettem a kabátom, és a székre téve helyet foglaltam velük szemben.
- Mi lehet olyan fontos, amit nem közölhettél a telefonba? - érdeklődött Zoé.
- Pár hónappal ezelőtt megkerestél azzal, hogy valaki küldött neked egy üzenetet, miszerint nekem közöm lehet a gyerekedhez, - emlékeztettem erre az apróságra, hátha kiment a fejéből, bár ebben kételkedtem.
- Milyen gyerek? - Márknak fogalma sem volt arról, hogy annak idején Zoénak született egy gyermeke, akiről egészen eddig úgy tudta, hogy a születése után meghalt. Miután neki is elmesélte a mellette ülő lány a dolgot, amiről nem igazán szívesen beszélt még velem se, tovább folytattam a beszédemet, amit azalatt a rövid idő alatt fogalmaztam meg magamba, amíg a helyszínre értem.
- Zoé, a szüleid anno meghamisították a babán elvégzett tesztet, ami azt mutatta, hogy te vagy az édesapja, - mutattam rá Márkra.
- Tessék? - a barátnőm kissé ledöbbent, amikor tudatosult benne a dolog.
- Ez nekem nem újdonság, és kezdem sejteni miért hívtál ide minket, - mondta Márk.
- Zoé, Márk lánya valójában a te lányod, nem a nővéredé, és ezt vizsgálat is alátudja támasztani, ha a szüleid nem piszkálnak bele.
- Úgy érted, hogy...? De! Nem lehet! - Zoé először nem akarta elhinni, de miután Márk mutatott egy képet a mobilján a kis Esztelláról, kicsordultak a szemeiből a könnyek, és nem tudta mit mondjon. - Kinga soha sem lett volna erre képes.
- Nem tudom, hogy ő mennyire érintett ebben a dologban, de gyanítom, hogy mindvégig tisztában volt vele, suttogtam halkan, mert borzalmasan nem így akartam előtte vázolni, mekkora egy szemétláda a nővére, akire kiskora óta mindig úgy tekintett, mint egy példaképre, most meg azzal kellet szembekerülnie, hogy lehetséges, hogy az, akit mindig is csodált, ennyire mocskos módon elárulta őt. Sajnáltam Zoét, mert elvették tőle a lehetőséget, hogy ott legyen a lánya első pillanatainál, amiknek egy részét már soha sem kaphatja vissza, hiszen nem volt ott, amikor kimondta az első szót, ahogy annál se, amikor járni kezdett meg oviba ment. De Márkot is sajnáltam, akit Zoé és Kinga szülei becsaptak csak is azért, hogy biztosítsák a lányuk jövőjét, aki amint kiderült a kis titok, le is lépett szépen, magára hagyva mindenkit, és ekkor nyert értelmet számomra, hogy valószínűleg Kinga már akkor tisztában volt vele, hogy nem ő a vérszerinti édesanyja a kislánynak, hanem a testvére.
- Márk, egy kicsit magunkra tudnál hagyni minket? - fordultam a volt szerelmem felé, akin nem igazán látszott semmiféle döbbenet, pedig most tudta meg, hogy lehetséges, hogy - a kislánya, akiről már biztosan tudja, hogy nem az övé, - valójában Zoé lánya.
- Inkább megyek, és Zoé, majd még egyeztetünk időpontot egy vizsgálatra, rendben? - felállva lenézett a kissé könnyes szemű Zoéra, aki csak némán bólintott Márk szavait hallva, mert képtelen volt bármit is kinyögni. Miután Márk elment, rendeltem két pohár vörösbort a pincértől, aki végre odaért az asztalunkhoz.
- Nem tudom elhinni, - szuszogta Zoé, és zsebkendővel törölgette a bepirosodott szemeit.
- Először én sem akartam elhinni, de aztán minden értelmet nyert számomra.
- Mégis hogy tudtad meg? - vártam ezt a kérdést tőle, de nem tudtam, hogy legyek-e olyan bátor, hogy rávágjam az igazi helyes választ, mert azon esetben igazán kellemetlen helyzetbe kerülnék azon felül, mégis miért nem előbb közöltem vele.
- Pár hete, de sok volt a problémám, amit meg kellet oldanom.
- Te pár hete tudtál róla, és csak most szóltál nekem? - sejtettem, hogy ezzel fog nekem támadni, bár reméltem elkerülöm, ha nem az igazságot árulom el neki, hanem kissé szépítek rajta.
- Pár éve nem vagyunk olyan jóba, hogy csak úgy hip-hop közöljek telefonban ilyen dolgokat, mert éppenséggel az én világom még a tiédnél is sokkal kuszább, az meg téged pláne hidegen hagy, hogy velem mi van.
- Hogy merészeled ezt meg a saját nyavalyádat összehasonlítani?
- Bocsánat, és én a helyedben jobban örülnék annak, hogy egyáltalán elmondtam azt, amit megtudtam, mert amúgy nem kötelességem.
- Miután én felhívtalak. Mégis hogy lehetsz ilyen szemét? Más esetben egyáltalán nem mondtad volna el nekem, hogy a gyermekem él, és a nővérem ellopta tőlem? - Zoé kissé kikelt magából, amit megértettem, mert én is ezt tettem volna a helyében.
- De, csak amint már említettem, éppen nehéz helyzeteken kell keresztülmennem.
- Mégis min? Hogy kinek tedd szét a lábaid? - erre elborult az agyam, és pofon csaptam, amit természetesen azonnal megbántam, de elködösült az agyam.
- Bocsánat.
- Nem, túl messzire mentem. Sajnálom, amiket az előbb mondtam, és azt is, hogy nem voltam veled, amikor szükséged lett volna rám, ahogyan azt is, hogy csak úgy búcsú nélkül leléptem.
- Meg volt rá az okod.
- Nem, mert írhattam volna, vagy valami, de semmit sem tettem.
- Már lényegtelen, mindketten túl éltünk kemény dolgokat.
- Akkor sem így kellet volna lennie.
- Annyit elárulsz, hogy ki az édesapja? - igazából ez foglalkoztatott a legjobban, mert úgy éreztem már tudom a választ.
- Mondtam már, jobb, ha nem tudod.
- Alex az, ugye? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Nem, nem ő az, - látszott rajta, hogy nem hazudik.
- Hiszen, baromira hasonlít rá, - emiatt egy részem nem tudta elhinni a hallottakat.
- Hidd el, nem ő az, és inkább nem mondom el ki az.
- De miért?
- Mert vannak titkok, amik jobb, ha titokban is maradnak.
- Ezzel egyetértek, - mondtam halkan, de mégis foglalkoztatott, ha nem Alex az, akkor vajon ki? Miért hasonlít annyira rá Márk ,,lánya", ha nem is ő az apja. Hacsak....
- Úr Isten! - nem csak Alex szőke, és nem csak rajta vannak Esztellához hasonló vonások, hanem máson is.
- De, hogy? - csak ennyit tudtam kinyögni, amikor leesett a válasz.
- Azon a bulin történt, amire együtt mentünk évekkel ezelőtt.
- Mégis hogy?
- Akkor volt a szülinapod, és megakartalak lepni, így elmentem, hogy keresek valami piát, ekkor futottam vele össze. Beszélgettünk, majd visszamentem, hogy megkeresselek, de sehol sem találtalak, ő meg azt mondta, biztos felmentél az egyik szobába ledőlni, én meg kissé kiakadtam, hogy mekkora egy felelőtlen vagy, hogy simán képes vagy egy csomó vadidegennel teli házba csak úgy szobára menni, hiszen bárki bánthatott volna ott fent, és a kutya se vette volna észre a zenének hála. - Látszott rajta, mennyire nem szívesen beszél a történtekről.
- Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz, - megfogtam a kezét, ahogyan régen szoktam, amikor szomorú volt és én vigasztaltam.
- Ha belekezdtem, be is fejezem.
- Hidd el, nem muszáj róla beszélned, ha tényleg úgy érzed, jobb, ha titokban marad.
- Tovább folytatóm, és rájössz, tényleg jobb lett volna, ha nem vagy túlságosan kíváncsi. Hol hagytam abba?
- Ott hogy felmentél, - segítettem ki.
- Felmentem, hogy megmondjam, inkább menjünk haza, és csapjunk egy közös csajbulit nálatok, vagy nálunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy nem vagy abban a szobában, amelyikbe állítólag látott téged bemenni, és becsukja az ajtót egy kulccsal. Ekkor kezdett eluralkodni rajtam a pánik, és szépen kértem, engedjen ki, de nem hallgatott rám, aztán a többit szerintem magadtól is eltudod képzelni.
- Sajnálom, hogy nem voltam melletted.
- Már mindegy. A múltunkon egyikünk sem tud változtatni, bár elismerem, nem bánnám, ha nem így alakultak volna a dolgaim.
- Zoé, szerinted, te meg én lehetünk még valaha ugyanolyan jó barátnők, mint régen?
- Nem, szerintem pont ugyanolyanok már soha sem leszünk, mert mindketten változtunk, felnőttünk, viszont ha olyan nem is, de másmilyen attól még lehet a barátságunk.
- Nagyon remélem, - suttogtam kissé szomorúan. A továbbiakban átbeszéltük azon fontos pillanatainkat, amin egyedül kellet keresztül mennünk úgy, hogy nem álltunk ott a másik mellett, pedig nagyon nagy szükségünk lett volna egymásra. Akkoriban ő is pontosan annyira meg volt zuhanva, ahogy én, csak más okból kifolyólag. Ő az elvesztett gyermeke miatt volt teljesen padlón, míg én Alex halála, no meg a félresikerült öngyilkossági kísérletemből kiindulva fordultam magamba, és jó sokáig tartott, amíg sikerült mindkettőnknek továbblépni. El kell ismernem, nagyon jó érzés volt mindenről beszélgetni vele, mert úgy éreztem, hogy végre megszabadulok a terheimtől, amiket már évek óta magamon kellet cipelnem. A barátnőm mesélt arról, mennyire megrémült, amikor megtudta terhes, és fogalma sem volt mit is csináljon, mert félt elmondani a szüleinek. Ámbár az apa kiléte homály maradt számomra, valamiért úgy éreztem, jobb, ha ez tényleg az ő titka marad, és ha tényleg készen áll rá, akkor én ott leszek, és elmondhatja nekem. Míg ő elmesélte hogyan élte meg az állapotváltozását, én addig meséltem neki arról, hogy hogyan sikerült kikecmeregnem a szomorú, depressziós korszakomból, és hogyan lettünk Laurával barátok, majd hogyan derült ki, hogyan is vert át, ahogyan arról is meséltem neki, hogy éppenséggel mennyire őrült időszak köszöntött be nálunk, amit enyhén megszenved az egész Hoffmann család. Bíztam benne, és éreztem, ő talán az egyetlen, aki egy ilyen beszélgetés után nem rohan az egyik riporterhez eladni az egész családi sztorit, mert vele ellenben sokan azt csinálták volna, sőt lehet, hogy már közben eladta volna már.
- Most mennem kell, - álltam fel, miközben az emlékeink felelevenítése miatt könnyes szemeimet törölgettem, hogy lássak is valamit. Addig csevegtünk, amíg észre nem vettem, hogy mennyi az idő, és hogy nekem még találkozom van.
- Nem tudnál még maradni egy kicsit? - nézet fel rám Zoé szintén könnyes szemekkel. Éppen az első találkozásunkat elevenítettük fel, ami sokkal jobban megütött engem, mint bármi más, mert az egy ténylegesen fontos pillanat volt mindkettőnk életében, mert neki sem volt előttem ,,legeslegjobb barátnője", ahogy nekem se.
- Nem, sajnálom, de majd bepótoljuk, - mondtam neki mosolyogva.
- A vizsgálatkor? Nagyon jól jönne a támogatásod, ahogyan akkor is, amikor kiderül az igazság.
- Persze, számíthatsz rám. Hívd fel Márkot, és egyeztessetek.
- Még ma megteszem, már alig várom.
- Szia! - köszöntem el tőle, és elindultam a Corina felé, ahol már biztos várt rám Tihanyi Szabina. Annyira izgultam, hogy amikor a teaház elé értem, teljesen leblokkoltam. Ott álltam a bejárati ajtónál, és egyáltalán nem tudtam indulásra bírni a lábaimat, hogy szépen bemenve felmenjek az emeletre, ahol végre beszélgethetek vele. Hogy miért volt ez? Azért, mert brutálisan féltem attól, hogy mi van akkor, ha felmenve valaki olyannal kell találkoznom, akit egyáltalán nem kedvelek, vagy mi lesz akkor, ha ő nem kedvel meg engem? Annyi kétség gyötört engem, de mégis valahogyan sikerült erőt vennem magamon, és kinyitni az ajtót.
- Jó napot! - lépett oda hozzám egy körülbelül velem egyidős fiatal pincérlány, aki észrevette, mennyire bizonytalanul tekintgetek a feljárólépcső felé, így odajött hozzám. - Segíthetek valamiben?
- Nem, köszönöm, én egy találkozóra jöttem.
- Ön Bauer Izabella? - kicsit furcsán hangzott egy idegen szájából a saját nevemet hallani. - Igen, én vagyok Bauer Izabella, - nyögtem ki zavartan.
- Kérem kövessen! - kérte tőlem, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult és az eszméletlenül magassarkú cipőjén haladva elindult felfelé az emeletre, én meg követtem őt.
- Innen, már egyedül is odatalálok, - szóltam oda neki, amikor felértünk.
- Az asztalig kell kísérnem, - fordult vissza felém a csaj, én meg megköszöntem neki a segítséget, és elmagyaráztam, hogy engem nem érdekel, de egyedül is boldogulok, szóval nyugodtan magamra hagyhat. A csajszi még dünnyögött valamit, de mivel új vendégek érkeztek, így kötelességtudóan lekopott rólam, így végre egyedül nézhettem szembe a rám váró titokkal. Egyébként a Corina egy kétszintes teaház volt, ahol teákon kívül süteményeket meg még Isten tudja miket árultak, és ebből a befolyt pénzből tartották fent magukat, meg egy másik helyet, ahol még nem jártam, csak hallottam róla, mert az volt Ádám kedvenc helye, ahová beszokott ülni tárgyalni az ismerőseivel, ha nem a Fagyöngybe akarta őket vinni.
Már az asztalok kezdette előtt kiszúrtam az utolsó széken háttal nekem helyet foglaló hosszú barna hajú hölgyet, aki a székére terítette a méregdrágának tűnő kabátját, és aki biztosan kiszúrt engem, amikor felértem a pincérlánnyal, de nem fordult meg. Kissé beolvadt a környezetébe, mert a falak barna, meg aranyszínnel voltak befestve, pontosan olyan árnyalatban, amilyen az ő haja volt, és amilyen színt már láttam valahol, de nem tudtam honnét volt ismerős számomra. Lassú léptekkel haladtam felé, amolyan minden egyes lépést ötször átgondolva, aztán amikor már odaértem mögé, nem tudtam hogy képes vagyok-e tényleg odaállni elé. Addig gondolkodtam, amíg fel nem állt, és megfordult.
- Uram Isten! - kaptam a kezem a szám elé, hogy elfojtsak egy hangos sikolyt, ami kitört belőlem, amikor tudatosult bennem, hogy ki is valójában az a Tihanyi Szabina. - Ez nem lehet igaz!
- Én..- kezdett bele, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem tudja mit is mondjon erre, inkább csak ült, és nézett rám elégé szomorú tekintettel, amitől szerintem azt várta, hogy majd megsajnálom. Tévedett, mert mindent éreztem, csak sajnálatot nem.
- Ennek nem így kellett volna lennie.
- Megtudom magyarázni! - állt fel hirtelen a székből, ami a még mindig szétvagdosott kanapét helyettesítette a nappaliban.
- Nem kell, mert ezen nincs mit megmagyarázni.
- Hidd el, meg volt az okom mindenre.
- Kérlek, most menj el!
- Izabella, hallgass meg! - könyörgött.
- Te is tudod, ennek vége.
- Nem kellene így vége lennie.
- Ádám, ezt elcseszted, és most szépen hagyd el a lakást. Ha tényleg annyira nagy lett volna a szerelem kettőnk között, akkor ez a kép soha sem készült volna el. Túlságosan korán jöttünk össze, mert ennek nem így kellet volna alakulnia. Viszont, ha mégis egymásnak lettünk rendelve, akkor egy idő után ismét találkozni fog az utunk, de erre per pillanat nem sok esélyt látok.
- Szóval vége? - kérdezte meg, amikor végre eljutott a tudatáig.
- Úgy tűnik igen, - ez volt életem legnehezebb mondata, amit ki kellet mondanom.
- Rendben. - Nem kezdett tovább erőlködni, hogy beszéljük meg, és hogy nem engedi, hogy így legyen vége. Simán beleegyezett, és simán feladta.
- Jó éjt! - köszöntem el tőle, és meg sem vártam, amíg lelép, bemenetem a szobámba.
Belül őrült módjára tépett egy megmagyarázhatatlan érzés, ami állandóan azt kiabálta nekem, ,,emiatt fogsz végérvényesen egyedül maradni". Egy részem tényleg igazat adott ennek, míg a másik részem, a sokkal dominánsabb részem jól fejbe vert és közölte velem ,,elég az önsajnálatból". Na, szerintem az ilyenek miatt szoknak másokat az emberek dilisnek gondolni. Ahogy ott ültem, egyszer csak megszólalt a mobilom, ami jelezte, új üzenetem érkezett.
,, Corina Teaház, holnap délután 16:30, felső emeleti rész, leghátsó sor, üdv Kata"
Kata mégis elintézte nekem, amit megígért, és amit már napok óta elakartam érni. Megszervezett nekem egy találkozót Tihanyi Szabinával. Először azt gondoltam, nem fogok elmenni, mert biztos csapda, de aztán mégis átfutott az agyamon, vajon tényleg ki kellene hagynom egy ekkora nagy lehetőséget, ami talán csak egyszer adódik nekem? A válasz az, hogy nem, így kétséget kizárva mégis belementem a találkozásba.
,, Ott leszek"
Adtam meg neki a kért választ, majd lefeküdtem aludni. Másnap reggel a mobilom csörgésére keltem fel. Miközben azt hittem az ébresztőm kezdett jelezni, amit azért állítottam be, hogy időben feltudjak kelni egy filmre, rá kellet döbbennem, tévedtem, és valaki hív.
- Halló? - szóltam bele még álmos hangon.
- Szia Izabella, Zoé vagyok, és érdeklődni szeretnék, hogy megtudtál-e valamit? - szólt bele a túloldalról a volt legeslegjobb barátnőm, aki pár hónappal ezelőtt felbukkant, és akiről pár hete megtudtam egy igen fontos dolgot, amit elfelejtettem vele közölni, hála a rettentő nagy felfordulásnak.
- Igen, de ez nem telefontéma.
- Hogy érted, hogy nem telefontéma?
- Mikor tudnánk találkozni?
- Mondjuk egykor a bevásárlóközpontban? - kérdezte meg tőlem.
- Igen, az megfelel, - adtam meg a választ, aztán már be is fejeztük a nagy beszélgetésünket, mert szépen kinyomott. Nem vártam volna tőle, hogy tovább beszéljen velem, bár az jól esett volna, ha legalább egy kicsit megkérdezte volna, hogy ,,mi újság veled", ha már egyszer ő volt, aki felhívott. Mindegy.
Gyorsan küldtem Márknak is egy üzenetet, amiben megírtam, hogy jöjjön ő is egyre a bevásárlóközponthoz, mert lenne egy fontos dolog, amiről beszélni szeretnék vele, de nem telefontéma, ami igaz is volt, mert még sem közölhettem velük így a dolgot, ahogyan úgy se, hogy csak Zoénak mondom el, miközben Márkra is tartozik. Miközben egy részem parázott a Szabinával való találkozástól, addig a másik részem attól félt, mi van akkor, ha kiderül, hogy Márk lánya nem is Zoé gyermeke, hanem valaki másé, és Ádámék rosszul tudják.
- Mit nézel? - vágtattam be a nappaliba, ahol Erik már nagyban nézett valami rémes ismeretterjesztő filmet, ami elégé csúnya dolgokról mutogatott képeket a nézőknek, és egyáltalán nem mertem odanézni, hogy pontosan tudjam is miről van szó benne.
- Inkább ne akard tudni.
- Oké, nyomd el! - szóltam rá, és ő szerencsémre most az egyszer tényleg rendes módon elkapcsolta a tévét.
- Pirosak a szemeid.
- Tudom, de ezen kívül nagyon jól aludtam, már amikor képes voltam aludni.
- Sajnálom a dolgot.
- Nem kell sajnálni, ez így alakult.
- Akarsz róla beszélni?
- Inkább nem, viszont van valami, amiben szükségem lenne tanácsra.
- Mi lenne az?
- Van egy titok, amit szilveszterkor tudtam meg, de képtelen voltam elmondani két személynek, akik érintettek a dologban, meg aztán ki is ment a fejemből.
- Miről van szó?
- Megtudtam, hogy Zoénak született egy gyereke, és hogy akire Márk azt hitte, hogy a lánya, az valójában Zoé halottnak hitt kisbabája, aki már nem is olyan kicsi. Zoé szülei meghamisították a DNS-teszt eredményét, mert így akarták megfogni a boszi számára Márkot, hogy így biztosítsák a jövőjét, no meg a rokonságot Richárddal.
- Néha az emberek bármire képesek a pénzért, és ez egy igen szép példa rá.
- Te már tudtad?
- Igen, Ádámmal meg Szebasztiánnal beszélgettünk róla, hogy hogyan mondjuk el Márknak.
- Gondolom semmit sem sikerült kitalálnotok, így rám hagyjátok a dolgot.
- Jobb, ha tőled tudja meg, mint ha én állnék oda elé.
- Ebben van valami igazság. Szóval, hogyan mondjam meg nekik?
- Ne kertelj sokat, hanem egyből térj a lényegre, és mindent mondj el, mert úgy érthetőbb.
- Tudom, de még sem kezdhetek azzal, hogy...- inkább elhalkultam, mert magamban ezerszer megátkoztam Zoé szüleit, akik képesek voltak erre a mocskos húzásra, amivel tönkre sikerült tenniük egy csomó életet.
- Szerinted, ha nem csinálták volna meg azt, amit megtettek, akkor vajon hogyan alakult volna Márk és Zoé élete?
- Szerintem Zoé egyedül maradt volna, mert a szüleit ismerve simán kitagadták volna, ha nem jött volna éppen kapóra a gyereke. Ami viszont Márkot illeti, azt nem tudom, mert nála sok minden szóba jöhet, hiszen soha sem volt egy szentlélek, de biztos minden másképpen alakult volna vele is. Talán soha sem vette volna el Zoé nővérét, bár azt is kétlem, hogy téged elvett volna.
- Tudom, mégis egy részem abban bízik, ha úgy alakult volna, akkor talán még mindig együtt lehetnénk, és Ádámmal ugyanolyan lehetne a kapcsolatom, mint ezelőtt, mert akkor soha sem alakult volna ki köztünk ez, amit egyesek talán tévesen szerelemnek tekinthetnek. Most mindkettőt gyűlölni akarom, mégis képtelen vagyok így érezni, mert tudom, azzal semmire sem mennék, ezért szépen hagyom is a fenébe ezt a fránya érzést.
- Sajnálom, de ezt tényleg csak te tudod megoldani, viszont tudnod kell, hogy rám mindenben számíthatsz.
- Tudom, és azt is, hogy ezt egyedül magamnak kell megoldanom, viszont kissé tehetetlennek érzem magam, mert fogalmam sincs mit kellene kezdenem az életemmel. Ha Ádám és én egymásnak lettünk teremtve, akkor előbb vagy utóbb visszatalálunk egymáshoz, viszont Márk akkor is folyton bekavarna, mint most, és ettől félek, bár tudom, ezt a kapcsolatot nem ő tette tönkre, mivel semmi olyant nem tett, mégis egy bizonyos részben szerepe volt benne.
- Le kell zárnod a múlthad, hogy legyen jövőd.
- Igen, ezt fogom tenni.
- Mit nézzünk? - fordult vissza a tévé felé a mostohatestvérem, én meg mellé ültem, és megkerestük az újságban hetek óta kinézett filmemet, amit reggel adtak le. Délben ebédeltünk, ami rendelt pizzából állt, mert egyikünknek sem volt kedve a kissé csöpögős film után kimenni a konyhába összedobni valamit, így maradt a pizza. Amúgy a Szerelmes Shakespeare ment a tévében.
- Megyek összekészülők a nagy pillanatra, - álltam fel az asztaltól kissé nehézkesen, mert minden porcikám azért kiabált, hogy eszembe se jusson elhagyni a lakást, és inkább feküdjek le aludni, mert ott legalább semmi baj nem érhet engem, viszont a lakáson kívül bármi. Kissé üldözési mániám lett.
- De jól gondold meg, hogy mit mondasz nekik, - figyelmeztetett Erik.
- Akkor áruld el mit mondjak nekik.
- Jobb, ha te magad jössz rá erre.
- Szóval te se tudod, - jöttem rá erre a pofonegyszerű dologra, miszerint ő sem tudja a választ erre a kissé megbonyolított dologra, ami alapjáraton tényleg igazán egyszerű volt, csak mint mindent, ezt is megbonyolítottam. Miután sikerült a fürdőben összekészülnöm, bekiabáltam Eriknek, hogy ne nagyon várjon, mert későn jövők, mert több elintéznivalóm is volt, nem csak Zoé-Márk, hanem más is, amiről inkább nem beszéltem neki előre. Amikor a hozzánk közeli bevásárlóközponthoz értem, Zoé már ott volt, és Márk is befutott a megbeszélt találkozási pontra, ahonnét már csak én hiányoztam meg a fránya titkunk, ami érinti őket.
- Sziasztok! - köszöntem nekik, amikor odaértem az asztalukhoz, ahol már nagyban társalogtak, mert egyikük sem értette miért kértem meg őket arra, hogy pontban egyre legyenek ott mindketten. Talán kellet volna nekik mondanom valamit, amitől talán nem paráztak volna be ennyire, mégis úgy éreztem, ezt így jobb közölni, mint egy egyszerű telefonos csevegés alatt.
- Szia! - néztek rám fel mindketten, és kíváncsian várták miért lettek ide hívva.
- Van egy dolog, amit meg kell beszélnünk, - közöltem velük, amikor levettem a kabátom, és a székre téve helyet foglaltam velük szemben.
- Mi lehet olyan fontos, amit nem közölhettél a telefonba? - érdeklődött Zoé.
- Pár hónappal ezelőtt megkerestél azzal, hogy valaki küldött neked egy üzenetet, miszerint nekem közöm lehet a gyerekedhez, - emlékeztettem erre az apróságra, hátha kiment a fejéből, bár ebben kételkedtem.
- Milyen gyerek? - Márknak fogalma sem volt arról, hogy annak idején Zoénak született egy gyermeke, akiről egészen eddig úgy tudta, hogy a születése után meghalt. Miután neki is elmesélte a mellette ülő lány a dolgot, amiről nem igazán szívesen beszélt még velem se, tovább folytattam a beszédemet, amit azalatt a rövid idő alatt fogalmaztam meg magamba, amíg a helyszínre értem.
- Zoé, a szüleid anno meghamisították a babán elvégzett tesztet, ami azt mutatta, hogy te vagy az édesapja, - mutattam rá Márkra.
- Tessék? - a barátnőm kissé ledöbbent, amikor tudatosult benne a dolog.
- Ez nekem nem újdonság, és kezdem sejteni miért hívtál ide minket, - mondta Márk.
- Zoé, Márk lánya valójában a te lányod, nem a nővéredé, és ezt vizsgálat is alátudja támasztani, ha a szüleid nem piszkálnak bele.
- Úgy érted, hogy...? De! Nem lehet! - Zoé először nem akarta elhinni, de miután Márk mutatott egy képet a mobilján a kis Esztelláról, kicsordultak a szemeiből a könnyek, és nem tudta mit mondjon. - Kinga soha sem lett volna erre képes.
- Nem tudom, hogy ő mennyire érintett ebben a dologban, de gyanítom, hogy mindvégig tisztában volt vele, suttogtam halkan, mert borzalmasan nem így akartam előtte vázolni, mekkora egy szemétláda a nővére, akire kiskora óta mindig úgy tekintett, mint egy példaképre, most meg azzal kellet szembekerülnie, hogy lehetséges, hogy az, akit mindig is csodált, ennyire mocskos módon elárulta őt. Sajnáltam Zoét, mert elvették tőle a lehetőséget, hogy ott legyen a lánya első pillanatainál, amiknek egy részét már soha sem kaphatja vissza, hiszen nem volt ott, amikor kimondta az első szót, ahogy annál se, amikor járni kezdett meg oviba ment. De Márkot is sajnáltam, akit Zoé és Kinga szülei becsaptak csak is azért, hogy biztosítsák a lányuk jövőjét, aki amint kiderült a kis titok, le is lépett szépen, magára hagyva mindenkit, és ekkor nyert értelmet számomra, hogy valószínűleg Kinga már akkor tisztában volt vele, hogy nem ő a vérszerinti édesanyja a kislánynak, hanem a testvére.
- Márk, egy kicsit magunkra tudnál hagyni minket? - fordultam a volt szerelmem felé, akin nem igazán látszott semmiféle döbbenet, pedig most tudta meg, hogy lehetséges, hogy - a kislánya, akiről már biztosan tudja, hogy nem az övé, - valójában Zoé lánya.
- Inkább megyek, és Zoé, majd még egyeztetünk időpontot egy vizsgálatra, rendben? - felállva lenézett a kissé könnyes szemű Zoéra, aki csak némán bólintott Márk szavait hallva, mert képtelen volt bármit is kinyögni. Miután Márk elment, rendeltem két pohár vörösbort a pincértől, aki végre odaért az asztalunkhoz.
- Nem tudom elhinni, - szuszogta Zoé, és zsebkendővel törölgette a bepirosodott szemeit.
- Először én sem akartam elhinni, de aztán minden értelmet nyert számomra.
- Mégis hogy tudtad meg? - vártam ezt a kérdést tőle, de nem tudtam, hogy legyek-e olyan bátor, hogy rávágjam az igazi helyes választ, mert azon esetben igazán kellemetlen helyzetbe kerülnék azon felül, mégis miért nem előbb közöltem vele.
- Pár hete, de sok volt a problémám, amit meg kellet oldanom.
- Te pár hete tudtál róla, és csak most szóltál nekem? - sejtettem, hogy ezzel fog nekem támadni, bár reméltem elkerülöm, ha nem az igazságot árulom el neki, hanem kissé szépítek rajta.
- Pár éve nem vagyunk olyan jóba, hogy csak úgy hip-hop közöljek telefonban ilyen dolgokat, mert éppenséggel az én világom még a tiédnél is sokkal kuszább, az meg téged pláne hidegen hagy, hogy velem mi van.
- Hogy merészeled ezt meg a saját nyavalyádat összehasonlítani?
- Bocsánat, és én a helyedben jobban örülnék annak, hogy egyáltalán elmondtam azt, amit megtudtam, mert amúgy nem kötelességem.
- Miután én felhívtalak. Mégis hogy lehetsz ilyen szemét? Más esetben egyáltalán nem mondtad volna el nekem, hogy a gyermekem él, és a nővérem ellopta tőlem? - Zoé kissé kikelt magából, amit megértettem, mert én is ezt tettem volna a helyében.
- De, csak amint már említettem, éppen nehéz helyzeteken kell keresztülmennem.
- Mégis min? Hogy kinek tedd szét a lábaid? - erre elborult az agyam, és pofon csaptam, amit természetesen azonnal megbántam, de elködösült az agyam.
- Bocsánat.
- Nem, túl messzire mentem. Sajnálom, amiket az előbb mondtam, és azt is, hogy nem voltam veled, amikor szükséged lett volna rám, ahogyan azt is, hogy csak úgy búcsú nélkül leléptem.
- Meg volt rá az okod.
- Nem, mert írhattam volna, vagy valami, de semmit sem tettem.
- Már lényegtelen, mindketten túl éltünk kemény dolgokat.
- Akkor sem így kellet volna lennie.
- Annyit elárulsz, hogy ki az édesapja? - igazából ez foglalkoztatott a legjobban, mert úgy éreztem már tudom a választ.
- Mondtam már, jobb, ha nem tudod.
- Alex az, ugye? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Nem, nem ő az, - látszott rajta, hogy nem hazudik.
- Hiszen, baromira hasonlít rá, - emiatt egy részem nem tudta elhinni a hallottakat.
- Hidd el, nem ő az, és inkább nem mondom el ki az.
- De miért?
- Mert vannak titkok, amik jobb, ha titokban is maradnak.
- Ezzel egyetértek, - mondtam halkan, de mégis foglalkoztatott, ha nem Alex az, akkor vajon ki? Miért hasonlít annyira rá Márk ,,lánya", ha nem is ő az apja. Hacsak....
- Úr Isten! - nem csak Alex szőke, és nem csak rajta vannak Esztellához hasonló vonások, hanem máson is.
- De, hogy? - csak ennyit tudtam kinyögni, amikor leesett a válasz.
- Azon a bulin történt, amire együtt mentünk évekkel ezelőtt.
- Mégis hogy?
- Akkor volt a szülinapod, és megakartalak lepni, így elmentem, hogy keresek valami piát, ekkor futottam vele össze. Beszélgettünk, majd visszamentem, hogy megkeresselek, de sehol sem találtalak, ő meg azt mondta, biztos felmentél az egyik szobába ledőlni, én meg kissé kiakadtam, hogy mekkora egy felelőtlen vagy, hogy simán képes vagy egy csomó vadidegennel teli házba csak úgy szobára menni, hiszen bárki bánthatott volna ott fent, és a kutya se vette volna észre a zenének hála. - Látszott rajta, mennyire nem szívesen beszél a történtekről.
- Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz, - megfogtam a kezét, ahogyan régen szoktam, amikor szomorú volt és én vigasztaltam.
- Ha belekezdtem, be is fejezem.
- Hidd el, nem muszáj róla beszélned, ha tényleg úgy érzed, jobb, ha titokban marad.
- Tovább folytatóm, és rájössz, tényleg jobb lett volna, ha nem vagy túlságosan kíváncsi. Hol hagytam abba?
- Ott hogy felmentél, - segítettem ki.
- Felmentem, hogy megmondjam, inkább menjünk haza, és csapjunk egy közös csajbulit nálatok, vagy nálunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy nem vagy abban a szobában, amelyikbe állítólag látott téged bemenni, és becsukja az ajtót egy kulccsal. Ekkor kezdett eluralkodni rajtam a pánik, és szépen kértem, engedjen ki, de nem hallgatott rám, aztán a többit szerintem magadtól is eltudod képzelni.
- Sajnálom, hogy nem voltam melletted.
- Már mindegy. A múltunkon egyikünk sem tud változtatni, bár elismerem, nem bánnám, ha nem így alakultak volna a dolgaim.
- Zoé, szerinted, te meg én lehetünk még valaha ugyanolyan jó barátnők, mint régen?
- Nem, szerintem pont ugyanolyanok már soha sem leszünk, mert mindketten változtunk, felnőttünk, viszont ha olyan nem is, de másmilyen attól még lehet a barátságunk.
- Nagyon remélem, - suttogtam kissé szomorúan. A továbbiakban átbeszéltük azon fontos pillanatainkat, amin egyedül kellet keresztül mennünk úgy, hogy nem álltunk ott a másik mellett, pedig nagyon nagy szükségünk lett volna egymásra. Akkoriban ő is pontosan annyira meg volt zuhanva, ahogy én, csak más okból kifolyólag. Ő az elvesztett gyermeke miatt volt teljesen padlón, míg én Alex halála, no meg a félresikerült öngyilkossági kísérletemből kiindulva fordultam magamba, és jó sokáig tartott, amíg sikerült mindkettőnknek továbblépni. El kell ismernem, nagyon jó érzés volt mindenről beszélgetni vele, mert úgy éreztem, hogy végre megszabadulok a terheimtől, amiket már évek óta magamon kellet cipelnem. A barátnőm mesélt arról, mennyire megrémült, amikor megtudta terhes, és fogalma sem volt mit is csináljon, mert félt elmondani a szüleinek. Ámbár az apa kiléte homály maradt számomra, valamiért úgy éreztem, jobb, ha ez tényleg az ő titka marad, és ha tényleg készen áll rá, akkor én ott leszek, és elmondhatja nekem. Míg ő elmesélte hogyan élte meg az állapotváltozását, én addig meséltem neki arról, hogy hogyan sikerült kikecmeregnem a szomorú, depressziós korszakomból, és hogyan lettünk Laurával barátok, majd hogyan derült ki, hogyan is vert át, ahogyan arról is meséltem neki, hogy éppenséggel mennyire őrült időszak köszöntött be nálunk, amit enyhén megszenved az egész Hoffmann család. Bíztam benne, és éreztem, ő talán az egyetlen, aki egy ilyen beszélgetés után nem rohan az egyik riporterhez eladni az egész családi sztorit, mert vele ellenben sokan azt csinálták volna, sőt lehet, hogy már közben eladta volna már.
- Most mennem kell, - álltam fel, miközben az emlékeink felelevenítése miatt könnyes szemeimet törölgettem, hogy lássak is valamit. Addig csevegtünk, amíg észre nem vettem, hogy mennyi az idő, és hogy nekem még találkozom van.
- Nem tudnál még maradni egy kicsit? - nézet fel rám Zoé szintén könnyes szemekkel. Éppen az első találkozásunkat elevenítettük fel, ami sokkal jobban megütött engem, mint bármi más, mert az egy ténylegesen fontos pillanat volt mindkettőnk életében, mert neki sem volt előttem ,,legeslegjobb barátnője", ahogy nekem se.
- Nem, sajnálom, de majd bepótoljuk, - mondtam neki mosolyogva.
- A vizsgálatkor? Nagyon jól jönne a támogatásod, ahogyan akkor is, amikor kiderül az igazság.
- Persze, számíthatsz rám. Hívd fel Márkot, és egyeztessetek.
- Még ma megteszem, már alig várom.
- Szia! - köszöntem el tőle, és elindultam a Corina felé, ahol már biztos várt rám Tihanyi Szabina. Annyira izgultam, hogy amikor a teaház elé értem, teljesen leblokkoltam. Ott álltam a bejárati ajtónál, és egyáltalán nem tudtam indulásra bírni a lábaimat, hogy szépen bemenve felmenjek az emeletre, ahol végre beszélgethetek vele. Hogy miért volt ez? Azért, mert brutálisan féltem attól, hogy mi van akkor, ha felmenve valaki olyannal kell találkoznom, akit egyáltalán nem kedvelek, vagy mi lesz akkor, ha ő nem kedvel meg engem? Annyi kétség gyötört engem, de mégis valahogyan sikerült erőt vennem magamon, és kinyitni az ajtót.
- Jó napot! - lépett oda hozzám egy körülbelül velem egyidős fiatal pincérlány, aki észrevette, mennyire bizonytalanul tekintgetek a feljárólépcső felé, így odajött hozzám. - Segíthetek valamiben?
- Nem, köszönöm, én egy találkozóra jöttem.
- Ön Bauer Izabella? - kicsit furcsán hangzott egy idegen szájából a saját nevemet hallani. - Igen, én vagyok Bauer Izabella, - nyögtem ki zavartan.
- Kérem kövessen! - kérte tőlem, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult és az eszméletlenül magassarkú cipőjén haladva elindult felfelé az emeletre, én meg követtem őt.
- Innen, már egyedül is odatalálok, - szóltam oda neki, amikor felértünk.
- Az asztalig kell kísérnem, - fordult vissza felém a csaj, én meg megköszöntem neki a segítséget, és elmagyaráztam, hogy engem nem érdekel, de egyedül is boldogulok, szóval nyugodtan magamra hagyhat. A csajszi még dünnyögött valamit, de mivel új vendégek érkeztek, így kötelességtudóan lekopott rólam, így végre egyedül nézhettem szembe a rám váró titokkal. Egyébként a Corina egy kétszintes teaház volt, ahol teákon kívül süteményeket meg még Isten tudja miket árultak, és ebből a befolyt pénzből tartották fent magukat, meg egy másik helyet, ahol még nem jártam, csak hallottam róla, mert az volt Ádám kedvenc helye, ahová beszokott ülni tárgyalni az ismerőseivel, ha nem a Fagyöngybe akarta őket vinni.
Már az asztalok kezdette előtt kiszúrtam az utolsó széken háttal nekem helyet foglaló hosszú barna hajú hölgyet, aki a székére terítette a méregdrágának tűnő kabátját, és aki biztosan kiszúrt engem, amikor felértem a pincérlánnyal, de nem fordult meg. Kissé beolvadt a környezetébe, mert a falak barna, meg aranyszínnel voltak befestve, pontosan olyan árnyalatban, amilyen az ő haja volt, és amilyen színt már láttam valahol, de nem tudtam honnét volt ismerős számomra. Lassú léptekkel haladtam felé, amolyan minden egyes lépést ötször átgondolva, aztán amikor már odaértem mögé, nem tudtam hogy képes vagyok-e tényleg odaállni elé. Addig gondolkodtam, amíg fel nem állt, és megfordult.
- Uram Isten! - kaptam a kezem a szám elé, hogy elfojtsak egy hangos sikolyt, ami kitört belőlem, amikor tudatosult bennem, hogy ki is valójában az a Tihanyi Szabina. - Ez nem lehet igaz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése