8. Fejezet
Zűrzavar
,,Olyanokkal veszekedni, akik közömbösek a számunkra, tényleg bolondság; olyanokkal viszont, akik nem közömbösek, más a helyzet. Mert őket szeretjük, és inkább fájdalmat érzünk, semmit dühöt, ha veszekedni kezdenek vagy olyasmit tesznek, amiből veszekedés lesz!"
Anne Frank
Még soha sem éreztem így, és ez egyre jobban nyomasztott.
Pár napja Bencével éppen arról beszélgettünk, ha egyszer szerelmes leszek, azt bizony megfogom érezni. Igaza lett, mert tényleg elkezdtem velemit érezni, amit nem kellene, viszont hiába próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy csak képzelődök, mindig arra a következtetésre jutottam, itt bizony komolyabb dologról van szó. De nem akarok annyira előreszaladni, inkább szép lassan rágom végig magamat az eseményeken, hátha akkor talán sikerül ésszerűbb magyarázatot találnom arra a fura érzésre, ami elkezdett nyugtalanítani.
- Szóval végleges? - tettem fel a legnagyobb kérdést Biankának, miután sikerült összefutnunk utolsó óra után a vécében. Rajtunk kívül senki sem volt bent. Aki tehette már haza ment, vagy a fenti vécét használta inkább. Mi viszont maradtunk egy kicsit beszélgetni. Én az ablakban ültem, és a kinti esőt figyeltem, míg velem ellenben ő inkább a radiátornak dőlve révedt a semmibe. Nagyon meglátszott rajta mennyire megviselte a szakítás, bár nem hittem volna, hogy szeretne róla beszélni, mégis úgy éreztem, most van rám a lehető legnagyobb szüksége.
- Nagyon úgy tűnik, - suttogta a választ halkan, és megtörölte a könnyes szemeit. Ma kivasalta a hosszú haját, és sötét nadrágot vett fel, meg kék inget, sőt az egész sminkje olyan sötét volt, ami eddig egyáltalán nem volt rá jellemző, mivel ő mindig is az élénk színeket szerette, mint a nővérem.
Bella. Vajon ő is látja az esőt ennyire zuhogni, vagy éppen napsütéses országban tartózkodik, ahol alig esik? Nem tudtam, de mindig reménykedtem benne, mindketten egyszerre látjuk azt, amit látnunk kell, mégis tudtam, ez képtelenség, mert nincs mellettem. Én ma zöld gatyát húztam, pedig ez az egyetlen szín, amit nem igazán szeretek, de ezt még Bellától kaptam, így néhanapján úgy érzem, ha felveszem, akkor egy részének darabkája velem van, és onnantól kezdve már nem érzem a magányt. Hozzá az angyalos pólómat vettem fel, és nem érdekelt, ha már kiment a divatból, mivel ez volt a kedvenc pólóm.
- Mi történt? - bár tisztában voltam a következménnyel, attól még érdekelt hogyan jutottak erre a döntésre, amivel végül pontot tettek a kapcsolatukra.
- Megbeszéltük a dolgokat. Én a képébe vágtam, hogy biztosra veszem, megcsal engem, ő meg azzal jött, miért vagyok képtelen hinni a hűségében, és ha így állunk egymással, akkor minek folytatnánk. Igaza volt, tényleg nem lett volna értelme folytatni.
- Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, - mondtam őszintén.
- Nem kell, jobb ez így mindkettőnknek. Szeretem őt, mégis úgy érzem, ha továbbra is magamhoz láncolom, előbb vagy másik esetben utóbb, de annyira megutáltuk volna egymást, hogy belepusztultunk volna. Ő volt az első szerelmem, és talán mindig is emlékezni fogok rá, még se érzem úgy, hibát követtem el ezzel a döntéssel.
- Hogyan tovább? - egy pillanatra rám nézett, aztán vissza is tért a nagy semmihez, amit olyan hosszasan bámult.
- Fogalmam sincs.
- Csak, ha már erről beszélünk, akkor nekem is el kell mondanom valamit. Kezdem úgy érezni, hogy többet érzek valaki iránt, mint barátság.
- Bence vagy Kristóf?
- Bencét úgy szeretem, mintha a testvérem lenne, viszont Kristóf...- kerestem a megfelelő szavakat rá, mégis kudarcot vallottam ilyen téren, mert rá nincsen tökéletes szó, hogy mit is jelent nekem. Helyesbítve, mit is kezd jelenteni számomra.
- A jó kislányok általában a rossz kisfiúkra buknak, - kacagott fel Bianka, amivel még engem is sikerült nevetésre bírnia, pedig egyáltalán nem voltam olyan hangulatban. Jó érzés volt valakivel erről beszélni, és örültem neki, hogy ő az a személy, akivel mindezt megoszthatom.
- Mindent tudnék mondani Kristófra, csak a ,,kisfiút" nem, - ellenkeztem.
- Mégis miből érzed azt, hogy kezdesz többet érezni iránta? - témát váltottunk, mert most az én szerelmi-életem következett, hiszen az övét elégszer kibeszéltük.
- Ha választanom kéne egy pillanatot, akkor azt választanám, amikor a sötétben táncolni tanított, még a baleset előtt. Még én is megrémültem, amikor kezdett világossá válni számomra a dolog.
- Az a bizonyos katasztrófa közelebb hozott bennetek. Gondolom akkor megfordult a fejedbe, milyen lenne, ha elveszítenéd.
- Az igazat megvallva, annyira be voltam rezelve, hogy egyáltalán nem tudtam gondolkodni, de igazából tegnap kezdett derengeni a dolog, amikor elkezdte csókolgatni a nyakam, és baromira jól esett. Istenem, kezdek bekattanni! - a fejemet fogtam.
- Szerinted ő mit érez irántad? - sejtettem, hogy ezt a kérdést felteszi nekem.
- Nem tudom, - ráztam meg a fejem. Mély levegőt vettem, mert a tüdőmből hirtelen minden levegő kiáramlott, és kezdett fájni.
- Félsz attól, hogy ő nem érez így irántad?
- Persze, hogy félek, hiszen mi van akkor, ha összeszedem a bátorságom, elé állok, aztán közli velem, ,,bocsi, én nem érzek így, de azért lehetünk barátok". Bianka, utána mégis hogyan lennék képes továbbra is a barátja maradni, ha közben mindvégig tudom milyen lányokkal fekszik össze, és egyik sem én vagyok. Annyira nem akarom ezt az érzést.
- Pontosan mit is érzel?
- Ezt fejtettem ki az előbb, nem rémlik?
- Nem, te azt magyaráztad, mennyire nem akarsz szerelmes lenni, de arról egy szót sem ejtettél mit is érzel valójában.
- Fogalmam sincs. Ezeket a fura érzéseket képtelen vagyok szavakba gyűjteni, és félek. Félek attól, hogy mi van, ha nem viszonozza az érzéseimet, de legjobban attól félek, mi lesz, ha mégis. Vajon képes lennék elviselni azt a sok rib@ncot körülötte?
- Érthető, hogy félsz, én is ettől féltem, és sikerült tönkre vágnom a kapcsolatom. Jó, Kristóf tényleg egy szoknyapecér, egy bugyihuszár, de úgy érzem, ha szeret, akkor képes lesz megváltozni, bár remélem nem lesz belőle olyan nyálgép, mint a történetekben a kemény csávókból a sztori végére.
- Jó, ezt végre kibeszélni magamból, - vallottam be neki őszintén.
- Kicsit meglepett, hogy nem Bencének mondtad el, vagy Elizának.
- Elizának nem szívesen beszélnék a tesója iránti khm vonzalmamról, viszont Bencével mostanság kicsit kevesebbet beszélek, és nem tudom miért, de úgy érzem, valamit titkol előlem.
- Azt hittem túl sok lett a telefonszámlátok.
- Te mondtad, ez a kicseszett huszonegyedik század, - emlékeztettem a saját szavaira, amiket nem is olyan régen vágott a fejemhez.
- Erre bezzeg emlékszel! - combon vágott az ökölbe szorított kezével.
- Áu! - szisszentem fel.
- Mondom mi lesz, szóval figyelj! - fordult teljesen felém, és a mutatóujjával böködte a karom. - Miután tényleg eldöntöd mit is érzel a bugyihuszár iránt, én totálisan azon leszek, hogy segítsek neked, értetted?
- Igen, fel sikerült fognom, - nevettem el magam.
- Amúgy sincs semmi elfoglaltságom a sulin kívül, - vonta meg a vállait.
- Én leszek az ,,elfoglaltságod"? - ez kezdett nagyon rosszul alakulni, mert amennyire bírtam, annyira jó volt nekem, hogy nem lógtunk állandóan egymás nyakán, meg alapjáraton tele vagyok problémákkal, nem kéne még fokozni is azokat. Ezekkel ellenben mégis ott lapult az a mondata, amiben közölte velem, hogy képes lenne segíteni nekem abban, hogy összejöjjek Kristóffal, ami azt jelentené, néha össze kellene futni a volt barátjával, ami még egy ideig elégé kellemetlen lehet neki szerintem, pláne akkor, ha Dominik időközben összeszed egy lányt. Miután ezt tisztáztuk, mindketten elhagytuk a gimit. Bianka egyenesen haza sétált, bár kikötötte, eszében sincs sokáig otthon dekkolni, pláne nem úgy, hogy ismételten szingli lett, és biztosra veszi, Dominik se marad sokáig egyedül. Vele ellenben én beugrottam Viktor munkahelyére, ahol a múltkorival ellenben nem dobtak ki szerencsémre, viszont megint éppen rosszkor zavartam meg őt, így kint kellet várakoznom a foteloknál. Mivel senki sem akadt, akivel tudtam volna beszélgetni, mert Ingrid még mindig elvolt havazva a titkárnői teendői miatt, sőt Védát meg az anyukáját sem láttam, így kényelmesen elhelyezkedve megint elővettem a már kedvencemmé vált A soha határa című könyvemet, és elmélyedtem benne. Éppen egy jó résznél tartottam, amikor felbukkant egy ismerős alak, aki a velem szembeni üres helyet választotta.
- Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted a fiam életét, - szólalt meg Budavári Dénes, Kristóf vér szerinti édesapja. Ő meg Kristóf édesanyja csak két hónapig voltak együtt, aztán miután terhes lett Kristóffal az édesanyja, szakítottak, bár azt nem tudom pontosan miért is, bár ismerve Dénest, tutira veszem valami nőcske állhatott az ügy mögött. Sajnálatos módon apa és fia totálisan megegyeznek, mint külsőre, mint belsőre, ami enyhén félelemmel tölt el. Apropó Kristóf. Szerintem azt nem is említettem, hogy Eliza és Niki csak anyai részről a testvérei, mivel az anyukája pár évvel a megszületése után ismét férjhez ment egy sokkal megbízhatóbb férfihez, akivel most várják a harmadik közös kisbabájukat, szóval újabb tesóval bővül Kristóf családja.
- Nem azért tettem, hogy köszönetet várjak, - ráncoltam össze a homlokom.
- Meg sem kérdezed imádott keresztapádtól, merre járt mostanság? - kikapta a kezemből a könyvemet, és a háta mögé rejtette. Apa és ő elválaszthatatlan barátok voltak, így amikor megszülettem, őt meg Liliánát választották keresztszülőknek számomra. Bírtam Dénest, meg amikor teljesen magam alatt voltam Bella miatt, akkor ajándékokkal próbálta elterelni a figyelmemet, meg sokat beszélgetett velem.
- Merre jártál? - kérdeztem meg tőle. A fejemet a kezemmel támasztottam meg, nehogy valami csoda folytán leessen a helyéről.
- A kocsmában szoktak könyökölni, ülj egyenesen! - szólt rám, én meg kissé háborogva, de eleget tettem a kérésének, és engedelmesen kihúztam magam.
- Így megfelel?
- Igen, sokkal jobb. Szóval, tegnap jöttem haza Párizsból, - bökte ki végre.
- Párizs biztosan nagyon szép lehet, - mivel tudtam, hogy többször is járt ott, sőt Liliánához hasonlóan világutazónak számított, így azzal is tisztában voltam számára az ilyen utak már totálisan hétköznapinak számítottak. Velem ellenben, majdnem minden ismerősöm, rokonom szeretett külföldre járni, vagy arról álmodni, hogy egyszer elhagyja az országot, míg az én fejemben ilyen egyszer sem fordult meg.
- Szép is volt, amíg meg nem tudtam mit művelt már megint a fiam. Komolyan, már benőhetne a feje.
- Ez konkrétan baleset volt, erről nem ő tehetett, - keltem Kristóf védelmére.
- Szegény édesanyja bele is pusztult volna, ha komolyabb sérüléseket szerez. Tegnap meglátogattam, és gratuláltam a babához, - újságolta Dénes.
- Kristóf nem említette, - ráztam meg a fejem.
- Nem lepődök meg rajta, hogy ez az apróság kiment a fejéből. - Igazság szerint nekem se, mert tudtam hogyan viszonyul Kristóf az apjához, mivel inkább a mostohaapját szereti jobban, hiszen vele van többször, meg konkrétan ő nevelte fel kiskora óta. Dénes mentségére legyen szó, támogatta anyagilag a fiát, sőt a megszabott gyerektartáson felüli összeggel.
- Vissza kaphatom a könyvem? - nyúltam felé, jelezve neki mennyire vissza szeretném kapni a saját könyvemet, amit csak úgy lenyúlt tőlem.
- Még egy dolog, és esküszöm vissza fogom adni, - ígérte meg, aztán a vicces arcvonásai hirtelen átváltottak komolyabb vonásokra. Ő általában semmit sem vett komolyan, persze a munkáján kívüli dolgokat nem, mert Viktorhoz hasonlóan munkamániás volt, viszont a halálosan komoly ügyeket képes volt éretten kezelni, amivel néha a frászt szokta rám hozni. - Akarod tudni hol van Bella? - tette fel a lehető legkomolyabb kérdést, amit csak feltudott nekem tenni. Egy perc erejéig úgy éreztem a szívem megállt dobogni, meg a vérkeringésem leállt, de ezt csak én gondoltam így, ahogyan azt is, hogy a világ egy szempillantásnyi időre megfagyott. Legszívesebben felakartam volna kiabálni, meg tudatni vele, igen is tudni akarom, de aztán egy másik erő nem hagyott nyugodni, hiszen mit érnék el azzal, ha tudom éppenséggel merre jár Bella, ha ő cseszettül nem kíváncsi a kishúgára.
- Nem, nem akarom tudni, - adtam meg a választ. - Tisztában van vele hol talál meg engem. Bella ment el, ha valamit akarna tőlem, akkor venné a fáradtságot és minimum egyszer képes lenne felhívni engem, vagy írni egy kicseszett levelet, de nem teszi.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarod tudni? - Dénes a tekintetemet fürkészte kíváncsian, és azon erőlködött, hátha sikerül megváltoztatni a véleményemet. Nem járt sikerrel.
- Igen, a lehető legbiztosabb vagyok benne, - bólintottam rá. Végre visszakaptam a könyvem, és Viktor is végzett a munkájával, vagyis ügyfelével, akivel elhúzódott a megbeszélése. Dénesnek valami fontos, sőt halaszthatatlan ügyben kellet a segítségét kérnie, így tudtam, még egy ideig nem sikerül vele haza jutnom. Ahogy ott maradtam egyedül, kicsordultak a könnyeim, mert végig gondoltam mekkora lehetőséget sikerült visszautasítanom. Meg volt rá az okom, de mégis egy részem mindennél jobban vágyott arra, hogy találkozzon Bellával, de a másik domináns énem még mindig haragudott rá, a búcsú nélküli lelépése miatt, hiszen legalább írhatott volna egy vagy két mondatot, még sem tette. Könnyes szemmel mentem be a mosdóba. Miközben mostam az arcom, figyelmes lettem egy halk sírdogálásra, ami az egyik fülkéből szűrődött ki, és egyáltalán nem tudtam kitől származik a hang.
- Elnézést, minden rendben van? - kopogtam be a fülkébe.
- Igen, persze - jött egy elégé erőtlen válasz, és kezdett felderengeni bennem kihez is tartozhat. Nem kellet sok idő, mire rádöbbentem.
- Anita, történt valami? - ő volt a kis Véda anyukája, akikkel sikerült összefutnom, és megismerkednem.
- Nem, semmi, - szuszogta.
- Valami tapló ügyfél rosszat szólt? - faggattam tovább.
- Nem, - nyöszörögte, és elégé hallatszott mennyire kiborult. Fogalmam sem volt arról mit kellene csinálnom, mert Biankán meg Elizán kívül nem sok nőnemű barátnőm akadt, akikkel lelkizni tudtam, így azon tapasztalataimat vetettem be, amiket miattuk sajátítottam el.
- A nevem Herczeg Johanna. Öt múltam, amikor meghaltak a szüleim egy autóbalesetben, mert a kocsijuk meghibásodott, így kerültem Viktorhoz, és azóta is a nyakán élősködök. Ha ezt most hallaná, tuti tarkón csapna, szóval kérlek ne mond el neki. - Bevetettem az egyetlent, amiben jó voltam, megnyíltam másoknak.
- Nem vagyunk olyan jóban, hogy eltudjam mondani neki, - szipogott.
- A női rokonságomat átok sújtja. A tizenötödik születésnapomon az imádott nővérem fogta magát, és köszönés nélkül lelépett. Anyám testvére meg olyan, mint a mese, egyszer volt, hol nem volt. A legtöbb barátom fiú, és az egyikükbe kezdek beleesni. A suliba sokan bunkó, beképzelt libának tartanak csak is azért, mert az újságok hazugságokat terjesztettek rólam. Valójában senki sem ismer igazán. Tele vagyok lányos problémákkal, és nincs, akivel megtudnám beszélni, vagyis van, de velük nem igazán szeretek ilyesmikről csevegni, Viktorral meg pláne. Megnyugtat, ha kitudom beszélni a problémáimat, még ha egy idegennel is, - zártam le a hosszú mondandómat, amiben magamról meséltem neki, és tényleg megkönnyebbültem. Már nem sírtam.
- Bárcsak minden ilyen egyszerűen megtudna oldódni! - kinyitotta az ajtót, majd elhagyta a fülkét.
- Most már tudsz rólam mindent, ezzel a kezedbe adtam egy lehetőséget, amivel könnyen pénzt tudnál szerezni.
- Ki lenne képes ilyen információkat eladni bármely újságnak? - a tükrön keresztül találkozott a tekintetünk, és így képes volt kiolvasni a válaszom.
- Volt olyan, aki írt egy hamis naplót a nevemben, és eladta jó pénzért. Az újságnak meg tökmindegy volt a hitelesség, mert csak szennyel képesek eladni a mocskos lapjukat, hiszen az olvasók a szaftos pletykákra vannak kiéhezve. - Annyira gyűlöltem, amikor hónapokig arról írtak, ami egyáltalán nem volt igaz, csak őket egyáltalán nem érdekelte ez, ahogyan az sem mennyire a lelkembe taposnak.
- Néhány ember bármire képes a pénzért, - ezzel egyet kellet értenem.
- Akarsz arról beszélni, hogy mi keserített el ennyire? - léptem kicsit közelebb hozzá. Anita pár percig habozott, sőt kifejezetten látszott az arcán mennyire tépelődik azon vajon elmondja-e nekem, vagy inkább ne.
- Ugye, ha elmondom köztünk marad? Ugye megígéred, hogy nem mondod el senkinek? - fordult felém aggodalmas tekintettel.
- A saját életemre esküszöm, soha sem mondom el senkinek, - esküdtem meg a lehető legbiztosabb pontra az életemben, ami maga volt az életem.
- Miután elvégeztem az egyetemet, megismerkedtem egy kedves, aranyos férfival, és teljesen belezúgtam. Úgy hittem ő is szeret, mivel többször kimondta, de idővel világossá vált számomra, a kimondott szavai csak üres szavak voltak. A lehető legelső alkalommal, amikor alkalma nyílt rá,
fogta magát, és lelépett otthagyva engem terhesen a csávában. A szüleim szegények, így nem számíthattam arra, hogy majd besegítenek, ahogyan arra sem, hogy az a szemétláda majd meggondolja magát, és visszatér hozzám, illetve hozzánk. Véda az egyedüli személy ezen a világon, aki miatt bármire képes lennék. - Megtörölte a könnyáztatta arcát.
- Kemény, hogy egyedül kellet felnevelned a lányod, miközben helyt kellet állnod több téren is segítség nélkül. Nem sokan lennének képesek ilyenre, - mondtam szomorúan.
- Az itt kereset fizetésemből tartom fent a lakásomat, meg a támogatásokból élünk, amiket Véda után kapok. Ezzel nem arra akartam célozni, mennyire szánalmas vagyok, hanem említetted, hogy szerelmes vagy az egyik barátodba. - A francba! Ezt talán nem kellet volna kinyögnöm.
- Nem vagyok benne biztos, hogy az, amit iránta érzek az szerelem, mert még soha sem voltam szerelmes. Nagyon fontos számomra, és kezd egyre fontosabb lenni, ami megrémiszt. Ő amolyan rosszfiú, aki minden lányt megdönt, akit csak lehet, viszont gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Ha bajban vagyok, csak hívnom kell, és jön, ami természetesen fordítva is igaz, de nagyon parázok attól mi van ha ő nem érez többet irántam, mert egyáltalán nem akarom elveszteni. Amikor ott voltunk az erdőben, azt mondtam szeretem, és nem akarok elveszteni, bár akkor totálisan ki volt ütve. Szerinted mit csináljak?
- Szerintem beszélj vele, - tanácsolta Anita.
- Oké, ha sikerül pontosan tisztáznom mit is érzek valójában.
- Az se ártana, - ölelt át, és látszott rajta kissé sikerült megnyugtatnom. Már nem sírt olyan keservesen, mint amikor bejöttem a vécébe.
- Lehetne egy személyes kérdésem? - érdeklődtem, mielőtt feltettem volna, mert nem akartam bunkó módon rákérdezni a dologra, ami valójában már jóval ezelőtt foglalkoztatott.
- Mi lenne az? - egy kicsit eltávolodott tőlem.
- Viktornak is szerepe volt abban, hogy a vécében sírtál? - elkerekedtek a szemei, és egyre gyorsabban emelkedett a mellkasa, engem meg kezdett elönteni a pánik, hogy talán nem ezt kellet volna kérdeznem, de nem szívhattam vissza.
- Nem, ő a főnököm, és nem mondhatok semmi rosszat róla.
- Megígérem, hogy nem mondom neki vissza, ahogyan senki másnak.
- Miért érdekel téged? Ha a megtudja mit mondok a háta mögött, kirúg, aminek az lesz a következménye, hogy Védával utcára kerülünk, vagy elveszik tőlem őt, és ezt nem akarom.
- Megbízhatsz bennem.
- A bizalmat ki kell érdemelni, mert azt nem osztogatják olyan könnyen.
- Mit csináljak, hogy elhidd, amit mondok, és megbíz bennem?
- Semmit, csak túlságosan félek attól, hogy elveszítsem a lányom. Tudod, rajta kívül nincsen másom, csak ő meg én vagyunk.
- Ketten a világ ellen, mi? Tudod, régebben én is azt hittem a nővéremről, hogy mi vagyunk egymásnak, de meg kellet tapasztalnom, egyedül vagyok.
- Viktor állandóan cseszeget engem, és mindenért leszúr, pedig a belemet is kidolgozom, de az sem felel meg neki. Érzem, hamarosan ki fog rúgni, pedig semmi oka sem lenne rá, mert minden munkámat tisztességesen elvégzem, viszont valamiért egyáltalán nem kedvel engem. - Megtört a jég és elárulta mi is nyomja még a szívét. Mondanom sem kell, nagyon megsajnáltam őt, viszont kötött az ígéretem, így nem mehettem oda hozzá számon kérni őt a viselkedése miatt, pedig szívesen elbeszélgettem volna vele. Megnyugtattam Anitát, miszerint semmi oka pánikra, mert Viktor nem fogja kirúgni, emiatt ne aggódjon, amikor akad éppen elég gondja. Otthon vacsi közben sem hoztam szóba az Anita-ügyet, és inkább őt hallgattam, miközben arról beszélt nekem, mennyire örül annak, hogy egyre többször megyek be hozzá a céghez.
- Örülök, hogy ennyire örülsz, - fűztem hozzá a mondandójához a véleményem.
- Amúgy kérlek áruld el nekem, mi a fészkes fenéről csevegtél te Nimród Anitával? - nem én hoztam fel, hanem ő, amire egyáltalán nem számítottam.
- Talán baj, hogy szóba mertem állni vele? - ezen kicsit felkaptam az agyvizet.
- Nem, ha ezt nem éppen munkaidő közben teszed, - közölte velem szárazon miért is baj, hogy beszéltem vele. Hülye kifogás volt, és ezt ő is tudta.
- Anita nem egy robot, jár neki a pihenőidő, - vágtam vissza.
- Mert szerinted túlságosan túl van terhelve? - még soha sem láttam ennyire furának, amikor rá néztem, mintha nem is ő nézett volna vissza rám, hanem egy idegen.
- Nem mondtam ilyent. Ne forgasd ki a szavaimat! - csaptam az asztalra idegesen.
- Már mindegy, ma kirúgtam, - legyintett nyugodtan.
- Tessék? Csak azért, mert beszélgetett velem? Mégis hogy voltál képes kirúgni őt? - támadtam le a kérdéseimmel.
- Nem, nem azért, mert veled traccsolt munka helyett, hanem több panasz is érkezett rá.
- Komolyan, képes voltál kirúgni, amikor tudod, milyen helyzetben van? - kiabáltam teljesen kikelve magamból.
- Arról nem én tehetek, hanem ő, - vont vállat. Még soha sem voltam ennyire pipa rá.
- Nincs benned könyörület? Komolyan, nem ismerek rád.
- Nem áll módomban minden jöttmentet felkarolni, aki az utamba kerül.
- Tessék? Szóval a jöttment unokahúgaidat befogadtad, de egy fiatal nőn, aki egyedül neveli a kislányát, és kiválóan végzi a munkáját, már nem esik meg a szíved?
- Ne hasonlítsd össze a két dolgot! - most rajta volt a sor, hogy az asztalra csapjon.
- Te mondtad, én csak értelmeztem a szavaidat, mert tudod egyesek szerint értelmes vagyok, nem holmi jöttment.
- Tudod, hogy nem úgy értettem.
- Mindig is hálás leszek azért, amiért befogadtál engem meg Bellát, amikor senki másnak nem kellettünk. Ezzel szemben mélységesen elítéltem azt, amit Anitával teszel, mert mocskosul bántál vele, és ott aláztad meg, ahol csak tudtad. Tudtad, hogy miattad sírt ma a vécébe? Nem akarta elmondani, de végül sikerült kiszednem belőle az igazságot.
- Nem csináltam semmit!
- Ja, csak ovis módon viselkedsz. Még soha sem láttalak ilyennek, pedig felnőtt férfi vagy, ha nem rémlene.
- Takarodj a szobádba, és addig elő ne merészelj jönni, amíg bocsánatot nem kérsz! - förmedt rám Viktor.
- Nem vagy az apám, hogy megszabd mit csináljak! - kiabáltam én is pontosan úgy, ahogyan ő.
- Persze, légy olyan, mint a testvéred, akkor legalább tőled is megszabadulok! - vágta a képembe, amitől teljesen hátrahőköltem. Erre már végképp nem tudtam mit visszavágni, mert ezzel totális győzelmet sikerült aratnia felettem. Soha sem hittem, hogy egyszer ilyent fogok hallani tőle, mégis igaza volt. Ha olyan lennék, mint Bella, akkor mostanra már nem lenne ennyi gond velem. Felálltam az asztaltól, és egyenesen megindultam a szobám felé, de még hallottam a konyhából kiszűrődő tányértörések rémes ricsaját. Összeszedtem a bőröndömbe a piszim, meg egy váltóruhát, no meg a másnapi könyveimet, aztán elővettem a kocsim kulcsát, és elhagytam a házat. Tudtam kihez kell mennem, mert egy ilyen helyzetben ő az egyedül, akire számíthatok, így gondolkodás nélkül hajtottam a pontos lakcímre. A bejárati ajtón kopogtam, és Bence nyitott ajtót.
- Összekaptam Viktorral, és eljöttem otthonról. Itt maradhatok ma éjszaka? - kérdeztem tőle könyörögve, miközben azon imádkoztam, fogadjon be.
- Persze, gyere be! - tárta szélesebbre a bejárati ajtójukat, én pedig gondolkodás nélkül bementem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése